Johann Seemandl, a Pápaszemes egy nappal a doktorrá avatási ünnepség előtt kapja meg a borítékot, amiben a mágneses magrezonancia-hullámok segítségével készített fényképfelvételek lapulnak. Egy müncheni postán veszi át, expressz és ajánlva adták fel Budapesten. A fotókon emberi agyak látszanak, a képek sarkában jórészt latinul kitöltött adathasáb, a következő tartalommal: Név: kisatírozva. Nem: férfi. Születési idő: 1968. 06. 11. Születési hely: Berlin. Vércsoport: A–Rh. pozitív. Vizsgálat oka: hullámzó, részleges afáziára utaló tünetek. Vizsgálati diagnosztika: a bal halántéklebenyen található, 3,45 cm. átmérőjű, enyhén tojásdad alakú elváltozás.
Összeszorul a torka. A születési dátum az övé. És persze az ikertestvéréé, Bohnsohné. Egy ideig nem képes nyelni sem. Rápillant a felvételre — rögtön szembetűnő a halántéklebenyen húzódó narancsszínű folt. Aztán gyorsan lapoz, majd a másik képen is keresni kezdi a foltot. Nincsen ott. Akkor szemügyre veszi az adat-hasábot: minden megegyezik, leszámítva az utolsó bejegyzést. Vizsgálati diagnosztika: a bal halántéklebeny tiszta, a sebészeti úton eltávolított daganat nyomokban sem fellelhető. Nincs más hátra, mint a két dátum. Az első felvételen 1989. 06. 16., a másodikon 1994. 05. 27. áll, ami azt jelenti, hogy az utóbbi kép hozzávetőleg egy éve készült.
Szóval Bohnsohn beszédzavaros, mondja ki hangosan. Vagyis talán csak volt. És a zavart, ami az évek alatt, ki tudja hány alkalommal, és alkalmanként, milyen hosszú ideig lökte a nyelvét vak tapogatózásba, feltételezhetően az agyán talált daganat okozta, amit operáció útján eltávolítottak, igaz, érthetetlenül későn, ám úgy látszik, sikeresen. Amiből az is következik, hogy semmiképp nem lehetett rosszindulatú. Körülbelül ennyit tud leszűrni az egészből.
Bohnsohn ismét sajátságos módon üzent.
Hirtelen eszébe jutnak Bohnsohn grafitrózsás képeslapjai. Szürkevirágkiállítás. Faliágyás. Függőkert. Talán már azokban az években sem volt képes beszélni és írni? Előfordulhat, számtalan változata lehetséges a kórképnek, tudja jól. Holdkóros módjára kezd járkálni a lakásban, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve kigombostűzi a fotókat az íróasztala feletti gerendára. Huzat fut át a szobán: a hálópagoda alatt táncra perdülnek Bohnsohn agyának színes felvételei. Ezzel párhuzamosan pedig az pogózik a koponyájában, hogy az ő agya utóvégre a megszólalásig hasonló lehet az ikertestvére agyához. Csak nála, mondjuk, még nem jelentkezett a bábeli zűr, ami viszont bármikor beüthet. Szorongva gondol az óriás bronzszobor előtti eszméletvesztésére. Habár a CT-felvétel, amit akkor a koponyájáról készítettek, semmi elváltozást nem mutatott. Mindazonáltal, úgy véli, sürgősen konzultálnia kell anyjával.
Telefonon kérdezi meg a dologról, anyja válasza kicsit sem lepi meg.
Mint kiderül, anyja végig tudott Bohnsohn betegségéről, és amiatt, hogy ezt elhallgatta előle, nem mentegetőzik egyáltalán. Bohnsohn kívánsága volt, hogy ne mondja el senkinek, a testvérének se. Mint a nő mondja, kezdetben Bohnsohn csak átmeneti időszakokra vesztette el a beszédképességét, amit, mint valami áldozati bárányt, a művészet oltárára helyezett: ezen alkalmakkor ugyanis rendkívül termékeny volt, és fantasztikus, mindig valaminő látomás ihlette képeket festett. Később azonban súlyosbodott a helyzet, így nem várhatott tovább a műtéttel. Aztán még annyit hozzátesz, hogy a kóros elváltozás nem meglepő, miután Bohnsohn festőművész, vizuális alkat, és szerinte csupán ezt volt hivatott megerősíteni, egyszersmind rögzíteni ez a végtére is szerencsés kimenetelű eset.
Nem kérdez többet. Anyja már csak ilyen volt. Rendben, akkor, holnap délután háromkor az egyetemen, mondja, és bontja a vonalat.
Bohnsohn mindig jól értett az időzítéshez, nyilván valami figyelmeztetésnek szánta a képeket, merengett el aztán a hálópagodában. Roppant mód zavarta ez a fajta szemrehányás és fenyegetettség. Fel kellene hívnia apját, erre is gondolt, de aztán mégsem tett ennek érdekében semmit. Úgy határozott, majd másnap, az ünnepség után személyesen fogja elmondani neki, hogy a vizuális alkat Bohnsohn megint könyörtelenül elbánt vele.
Elalvás előtt azon töprengett, milyen lehet, ha valaki képtelen beszélni. Ha valakinek nem jönnek a gondolatok, vagy ha jönnek is, csupán rejtjelezve, miután képtelen előhívni a neveket és a szavakat. Végül azt állapította meg, hogy itt nem jó szó a képtelen. Képek, azok minden bizonnyal vannak neki. Csakhogy mennyire lehetnek kontúrosak?
Másnap, annak a kivételes napnak az estéjén, amikor kézbe vette az orvosi diplomáját (mely körülmény az első másodpercekben mérsékelten emelte meg mellkasát, miközben azért jóleső, bizsergető érzést is keltett benne), egyszerűen nem ment el ünnepelni. Hívták ugyan, de nem csatlakozott a többiekhez. Úgy határozott, hogy nem osztja meg senkivel az érzéseit, amiket Bohnsohn levele és apja távolmaradása váltottak ki belőle. Mert ez történt, apja nem jelent meg az ünnepségen, minek okáról nem is tájékoztatta a fiát. Ezek a körülmények azonban (ez volt a végső következtetése) valószínűleg arra kívánták felhívni a figyelmét, hogy ő teljesen alkalmatlan az orvosi hivatásra. Hogy a várhatóan rendkívül nehéz pálya genetikailag a legkevésbé sem alátámasztott.
Ezt jelezték neki. Úgy, azzal az előrevetíthető bizonyossággal, ahogyan az éjszaka folyamán sárgán villogó közlekedési lámpák hajnaltájt egyszer csak pirosra váltanak.
Ezúttal nem gondolta, hogy az értelmezés lappangó paranoiájának bizonyítéka volna. Már a reggeli derengéssel együtt ilyesmi érzet ütötte fel fejét a párnáján, és a hangulat délutánra, apja távolléte miatt, csak fokozódott. Noha az utálatos gondolatok már évek óta alélt Csipkerózsika-álmukat aludták, főként, mióta vérszerződést kötött a „gyöngéd születéssel”, most azonban, éppen ezen a napon, melynek inkább eszményinek kellett volna lennie, ismét talpra szökkentek.
Nehezen viselte az ünnepséget is. Más vágya sem volt, mint egyedül maradni. Úgy hitte: néhány órára tökéletesen kisajátíthatja a kétkedést, aminek okán, gondolva itt a csoporttársaira, a város néhány pontján megerősödhet a hit, amely nélkülözhetetlen ahhoz (ezt a saját példáján keresztül érezte), hogy a rendszer, ha némileg hibás is, mégis zavartalan működhessen. Nem akarta, hogy ezen a felemelő napon, az ünnep napján a társait is meglegyintse a kétely. Ha egyáltalán létezik ilyen, valamiféle bűntudaton alapuló negatívenergia-vonzásképesség. Óhaj vagy ez irányú szándék mindesetre lehet. Valahogy úgy volt vele, mint egy müncheni ékszerész, apja egyik élemedett korú kártyapartnere, aki legértékesebb nyakékeit és karpereceit (melyekről egyszerre azt is gondolta, hogy leendő viselőire balszerencsét hoznának) üzlete legtitkosabb széfjébe zárta. A vészjósló csillogást a biztosamibiztos-sötétbe.
Sétálni indult a városban, úgy képzelte, hogy csak a folyamatos mozgás, ami segíthet. És az arctalan járókelők tömege felől érkező ezer meg ezer, ha emígy állítja az agyát, semmitmondó információ. Aztán később anyjával sem találkozott, aki pedig a galériatulajdonos karót nyelt alakja mellől rendkívül lelkesen integetett felé az ünnepségen, és akivel aztán egy közös vacsorát is megbeszéltek. „Sushi lenne otthon, a panelben, de egy vendéglőbe is elmehetünk, mondjuk egy olaszba, majd eldöntöd”, mondta az asszony.
Telefonon lemondja mindkettőt, tervezte el már akkor, aztán így is tett.
Önmagát harapdáló tudata a müncheni éjszakában olyan, akár a vulkáni hegy gyomrában rezgő füstkvarcdarab. Zavartalan, mindenki által, és láthatatlan, mindenki előtt. Mindeközben, miután a fúziós energiát már képtelen tovább tárolni, azon tétovázik, hogy egy végső, őrült erejű pattanással meglepje-e a szunyókáló Pompejit. A várost, ami egyszer az időben mindenképp elenyészik majd, kórházastul, orvosostul, ékszerüzletestül és széfestül. De amely város ő magát (a tudatot) mindig barátságosan ölelte körül. Az Olimpiai Lakóparktól az Isar folyóig, vagy a Schiller utcától a Dachauer utcáig. Mígnem aztán a bódult tudat megelégeli a kóborlást, leint egy taxit, és annak frissítőszagú levegőjében hazaszivárog a csonttornyába — idestova negyven óra szunnyadás kedvéért.
Nem tudja, álmodik-e, vagy sem. Az Egyetemi Klinikán jár, kihalt minden, a folyosókon kószál, keres valamit.
Vagy valakit? Azt sem tudja.
Ezzel szemben világosan emlékszik mindenre, ami addigi életében történt vele. Pizsamában van és fürdőköpenyben, a zsebéből kikandikál valami összehengergetett papír. Apja jön vele szembe. Mosolyog. Kezében szivar füstöl. A fiú mondani akar valamit. A fiú azt akarja mondani, hogy annak ellenére, hogy valami titokzatos okból a kórházban most nincsenek betegek, tilos a dohányzás. De nem tudja, hogyan mondja el. Nem jönnek a szavak, majd már az eredeti gondolat is elmegy, és pusztán a zavar marad a négyzeten. Mentőötlete támad. Kiveszi zsebéből az orvosi diplomáját, és megmutatja apjának. Apja természetesen félreérti, magához öleli a fiát, és úgy pöfékel tovább. Ekkor még szorongatóbb érzés fogja el, tudja, hogyha egy percen belül nem érteti meg magát apjával, valami visszafordíthatatlan, valami szörnyű baleset történik.
De nem történik semmi, csak állnak a folyosón összeölelkezve.
Fáradtan ébred. Örömmel nyugtázza, hogy álmában ő is afáziás volt. Öt percig legalább.
Bohnsohn évekig hordta agyában a daganatot. Miért tette?
Elhatározza, hogy utánajár, és rendbehozza a kapcsolatukat. Rengeteg mulasztása van. Utoljára a nagyapjuk temetésén látta, és akkor sem beszéltek egymással. Hol kezdje el?
Amikor legutóbb apjával találkozott, két kérdést szeretett volna feltenni neki, de végül csak az egyikhez volt bátorsága. Azt kérdezte, hogy mi volt a konkrét ok, ami miatt otthagyta őket Berlinben? Apja sokáig hallgatott. Nyilván azon törte a fejét, mennyire legyen őszinte a fiával.
Zsebre dugott kézzel állt, hosszú lábujjaival egykedvűen rajzolgatott az Északi-tenger homokjába, amely, köszönhetően a Hold gravitációs hatásának, szemérmetlenül mutogatta magát.
Aztán azt mondta, hogy sok volt neki. Hogy a felesége meg a család olyan volt számára, mint valami módszeresen kezelt kurva béklyó. Később aztán még jobban megeredt a nyelve, és látszólag szívesen mesélt el néhány, Johann számára ismeretlen történetet. Szinte kizárólag a fiú anyai nagyanyjával, a műkereskedő asszonnyal voltak kapcsolatosak. Vele kezdődtek, és mindig azzal fejeződtek be, hogy „anyád természetesen az öregasszonyra hallgatott.” A műkereskedő üzlet olyan volt, mint egy napilap szerkesztősége: jöttek, mentek az információk. Minden terítéken volt: politikai és társadalmi kérdések, bevándorlók, kivándorlók, szociális ellátás, színház, film, divat, főként pedig a környékbeliek, Kreuzberg lakóinak magánélete, házassága (házasságtörései), az asszonyok öltözködési szokásai és háztartási újításai éppúgy, mint a férfiak italozási kultúrája, vagy a nemi perverziók. Az öregasszony, mint valami boszorkány, ült egy szecessziós tálalószekrény előtt (a szekrény tetején legtöbbször egy sziámi macska tisztálkodott) és kavarta a szart. Így mondta a férfi. De a legrosszabb az volt, hogy az anyósa egyszerűen naplopónak hívta a háta mögött. Ilyen pofon egyszerűen. Miközben ő éjszakánként az egyik berlini szállodában dolgozott, nappal pedig a sikeres és eredményes jövő érdekében francia és angol nyelvleckéket vett egy közeli népiskolában. Az igaz, hogy minden szabadnapján leitta magát, miközben reggelig kártyázott, no de mi van akkor? A szesz nem az anyósa máját és beleit csavargatta. Hanem az övét. Ennyi lazítás, úgy érezte, jár neki. Azt egyébként sem tudták, hogy a kártyaasztal mellől negatív vagy pozitív egyenleggel áll fel hajnalonként. Aztán a naplopó végül kereket oldott. És a naplopó azokban az években jó néhányszor megcsalta a feleségét. Nem tagadta.
Ez fájt a fiúnak. Nem próbálta megérteni apját.
Amikor ott sétáltak apály idején, az Északi Fríz-szigetek között a tenger homokján, erősen tűzött a nap, és a fiú libabőrös lett. Azt kívánta, hogy hirtelen viharos szél támadjon, és forduljon hűvösebbre az idő. Felhőzet és mindent elverő jégeső is jöhet… Midőn menekülés közben akár tarkón is köphetné apját, akit valójában persze szembe kellene…
Nemigen szerette az erős napsütést.
A havas tájat viszont kedvelte, az volt a valódi közege, s most, amikor a homokban sétáltak (wattolnak, na, ahogy a helyiek brekegték), kristálytisztán érezte, hogy a jövőben a hideg égöv lesz az ő kizárólagos terepe. Ha nem tudja, hogy az első lombikbébi tíz évvel a születése után jött világra, biztos lett volna benne, hogy élete ugyancsak jeges körülmények között kezdődött. A későbbiek során felhasználásra szánt mesterségesen megtermékenyített petesejteket -180 fokon folyékony nitrogénban tárolják. Szimplán a tananyaga volt. Ennyi. Ezzel kapcsolatos lett volna a másik kérdése, de azt nem tette fel apjának. Későbbre halasztotta.
Szóval hogyan kezdhetné az ikertestvérével való kapcsolatuk rendbehozatalát? Levelet fog írni Bohnsohnnak, már tudja. De amire reggelenként lekászálódik a hálópagodából, rendszerint meggondolja magát. Majd holnap. Ezt is későbbre halasztja. Mint annyi minden mást életében.
Langefinger meghalt. Így fogadják a Klinikán, amikor azzal a céllal megy be, hogy megbeszélje a doktorral a munkakezdés pontos körülményeit — Langefinger lenne a mentora a rezidensképzés alatt. Először szörnyülködik, főként mikor meghallja, hogy Langefinger öngyilkos lett: részegen egy teherautó elé lépett a stuttgarti autópályán. Kedvelte a jóképű, magabiztos orvost, az első szülésen való részvételekor, úgy emlékszik, Langefinger volt a szülést vezető orvos. Feltűnt neki, hogy milyen figyelmesen és emberségesen bánik a pácienseivel. A „gyöngéd születést” valójában csak megtűrték az intézményben, ahol inkább gazdasági, mint elvi okai voltak az alternatív szülések támogatásának. Langefinger azonban elkötelezett volt, emellett jó fiú, így azok a kollégái is kedvelték, akik a módszert egyébként képtelen marhaságnak gondolták. Ő, bármikor találkozott vele, mindig nyugodtnak, kiegyensúlyozottnak látta. Azt hallotta róla, hogy kurd származású a felesége, hogy két gyereke van, és hogy boldog családi életet él.
Nem tudja, mi áll az ügy hátterében, mindenesetre elkedvetleníti. Rossz indítás. Pedig már éppen összeszedte a gondolatait.
Aznap este úgy dönt, hogy ő is leissza magát. Nem lesz nehéz, gondolja. Megrendítő erejűt téved.
Apjáról tudja, hogy nagyivó, már-már alkoholistának is nevezhetné, de nem teszi (vagyis dehogynem). Ettől meg kívánja kímélni apját, és főként magát (vagyis dehogy akarja). Nem tudja pontosan, mit jelent az alkoholista kifejezés (vagyis…), olyasvalakire tippel, aki oly mértékig függ a szertől, a szer kiváltotta dopaminpakktól, hogy a függés miatt munkaképtelené válik, s felfokozott dopaminéhségét más tényező, például a munkájában elért siker már garantálni képtelen. Apja viszont nem munkaképtelen, s alighanem motivációi is vannak. Tehát nem lehet alkoholista. (Vagyis…) Megnyugszik.
Elkezdi az ivást. Sört iszik és Underberg nevű gyomorkeserűt.
Eközben végigpörget néhány gondolatot.
Évekkel ezelőtt ivott utoljára, amikor apjával kint voltak egy Bayern-meccsen, aztán valószínűleg sakkoztak, majd vacsoráztak egy olasz vendéglőben, végül pedig egy szaunában kötöttek ki. Jól emlékszik, akkor ki nem állhatta apja viselkedését, mostanra viszont megbékélt a helyzettel (mintha), érteni véli az utóbbi időben kiegyensúlyozottabb életet élő felmenőjét, és ezt egyre intenzívebben érzi, mikor a sokadik papírgalacsint gyúrja a parányi üvegek csomagolásából. Azt hitte, nem fogja bírni, de úgy látszik, apja vére. A genetika mégiscsak lebírhatatlan. Olyan, mint a két ász a huszonegyben. De semmiképp nem olyan, mint amikor a gyalogból vezér lesz. Királynő. Mint amilyen nőnek viszont, sajnálatos vagy sem, anyját sohasem képzelte. Anyja csekély létszámú családját, melynek mostanra már se híre, se hamva, kiváltképp távolinak gondolta magától.
Egyetemi évei alatt nemegyszer eszébe jutott, hogy ők a testvérével akár mesterségesen létrehozott gyerekek is lehetnének. Úgy tartotta (annak ellenére, hogy ilyesmiről nem hallott és nem olvasott), hogy azoknak mégiscsak különbözniük kell a természetes úton és körülmények között fogantaktól. A diplomamunkájában kerülte a témát, fél oldalt szánt az „in Vitro”-ra, mint az egyik, manapság szépen fejlődő egészségügyi programot említette, nem akart kritikával élni, a hormonok amúgy sem voltak kedvelt területei — s nem utolsó sorban az is felmerült benne, sőt erősen elképzelhetőnek tartotta, hogy amennyiben valaha gyereket szeretne, ezt a tőle meglehetősen idegen módszert kell majd alkalmaznia neki is.
Miért idegen? Akkor még nem tudta megfogalmazni.
Talán csak annyit mondhatott volna, hogy erőszakos beavatkozásnak érzi. Ezt viszont pont ő nem mondhatta. Még magának sem.
Belelendül. Egyik sört issza a másik után. A torkát ugyan szaggatja a jeges ital, de később már nem érez hideget, kellemesen zsibbad, megszűnnek a nyomasztó érzések, a hangképző szerveit biztonságos űr veszi körül, mely szorosan egybezárja a mindenséggel. Mintha az apja által Mindenhatónak nevezett kozmikus erő (?) simítását érezné a bőrén. Rezeg, receg, még inkább recseg. Most ő lesz az Utazónagykövet. Nem is rossz állapot…
Hova utazik? Ül az S-Bahnon, nézi a külvárost, szürke minden, hajnal van, részeg, de már nem nagyon. Aha, megvan: hazafelé tart, most már tudja, kiment München mellé valami nőhöz, akit az éjjel szedett fel, vagy inkább a nő szedte fel őt, hirtelen maga előtt látja a nő meztelen fenekét, valami lilás fényben fürdik, kicsit hájas, ő markolássza — hiába, de a nő nem neveti ki, az alkoholt hibáztatják mindketten. Semmi baj, mondja a nő, aztán már alszik is. Ő rögtön lelép. „Fenomenális kirándulás volt…”, motyogja a mellette harmonizáló nyugdíjas pár női tagjának, kinek élénkszürke szemében egyáltalán nem ismer magára.
Van egy darab papír a zsebében, a szerelvény lassan halad, előveszi. Firkál rá néhány sort, a testvérének szánt levél első néhány mondatát. E pillanatban tisztán látja a feladatot, hisz nemrég fogadta meg magának, hogy rendezni fogja kettejük ügyét. Bohnsohn talán ugyanezt gondolja.
Hét év telt el azóta, hogy utoljára látták egymást. A magyar nagyapjuk temetésén. Ki teszi meg az első lépést? Ebben az esetben nem számít, ki az idősebb. Nevetséges volna. Hat perc és hét év.
Three, two, one, zero. A rakétát képzeli maga elé, amit 1968 decemberében a tengerentúlról indítottak a Holdra. Vajon Bohnsohn tényleg emlékezett a kilövésre? Vagy hazudott mindig?
Az élet majd megold minden talányt. Az lehet az egyedüli értelme.
A jón tengerpart a végcél, egyébként is rád fér egy kis lazítás, ne félj!, repülővel megyünk, noch dazu a tranzit Budapesten lesz, érvel apja, Michael Seemandl 1996 márciusában. És hogy legalább meglátogathatja a magyar nagyanyját, amúgy is régen látta szegényt, ezt is hallja a mobilkészülékből, ami finn típusú, és amire a legutóbbi karácsonykor tettek szert apja arkangyalai, akik aztán neki, a fiúnak ajándékozták.
Úgy sejti, ezúttal csupán azért kap helyet a férfi mellett, mert arról valaminő okból lemondott a Frízkisasszony, aki szigorúan véve mostanában apja egyetlen és állandó útitársa.
Nem csinál hiúsági kérdést a dologból, bár néhány pillanatig azért felmerül benne, hogy visszautasítja a meghívást. Apja ugyan nem említi Bohnsohnt, és ez valószínűleg nem véletlen, de ő kapásból Bohnsohnt látja maga előtt, a vele való találkozást várja, érthető módon akár. Nem tudja, apja mostanában miként viszonyul a másik fiához, de arra jól emlékszik, hogy amikor szóba hozta előtte Bohnsohn betegségét, azzal kellett szembesülnie, hogy anyjához hasonlóan apjának is mindvégig tudomása volt Bohnsohn állapotáról. Ezt igazán övön alulinak gondolta — többszörösen becsapva érezte magát. Tudtak róla mindketten. Csak ő nem. Mindehhez még azt a nyugtalanító hírt is meg kellett tudnia, hogy Bohnsohn alig-alig képes vagy akar német nyelven beszélni. Kizárólag magyarul kommunikál.
Örülök, hogy gondoltál rám, mondja apjának a telefonban. Érzi, hogy libabőrös lesz a karja, és azzal egy időben gyengeséget is tapasztal a lábaiban.
A repülőúton semmi rendkívüli nem történik. Apja megiszik néhány whiskyt, a földfelszínen szépen kirajzolódik a mozdulatlan tó, néhol fehér foltok borítják a szántóföldeket és az erdőket, a levegőben borotvahabfoszlányok, a főváros felett aztán ködpára, bizonytalan ideig az átláthatatlan régióban lebegnek, majd már földszintes házak felett suhannak, amikor megint látni lehet valamicskét. Terminál A vagy B, kockaépületek, kockabuszok, a városba vezető úton útlezárás — megöltek egy taxisofőrt. Apja, mint rendesen, a kommunizmusban plántálódott erkölcsöt, vagyis annak hiányát szidja.
Apja az erkölcsöt veti fel!
Az Utazónagykövet és annak erkölcsös fia lassan araszolnak a város centruma felé!
Úgy emlékszik, hogy nyolc évvel ezelőtt, amikor utoljára az országban járt, nem érintették a fővárost, nagyapja temetése után két nappal visszaindultak Németországba. Csak sejtései vannak, hogy mikor járt utoljára Budapesten. Valamikor a nyolcvanas évek elején lehetett, apja elvitte őket a Vidámparkba, tetszett nekik a hullámvasút, nagyokat ordítottak Bohnsohnnal, jóllehet mindenki sikított, akinek szája volt, mintha kötelező lett volna. Alighanem azért, mert senki nem tudta, mikor dől össze az évszázados faépítmény, amely valósággal recsegett, ropogott alattuk. A taxiban ülve maga előtt látja testvére nevető arcát. Vajon mit tartogat a mostani találkozás? Bohnsohn állítólag tud róluk, várja őket a nagyanyjuknál, fenn a hegyen, a Duna másik partján, a Rózsadombon. A konfliktus forrásánál. (Értse ezalatt nagyanyjuk méhét, amiből egykor talán az apjuk?… Értse.)
A taxi megáll a ház előtt, Borbolya utca. Furcsa hangzású név. Nem tudja pontosan, melyik ablak felé kell néznie, az utca meglehetősen meredek, ahogy kilép a taxiból, elcsúszik. Amikor aztán felkászálódik a havas járdáról, melynek egy adott pontjáról hiányzik a szegélykő, látja, hogy az egyik magasföldszinti erkélyen ott áll a testvére. Cigarettázik és röhög. Johann ekkor megkönnyebbül. Aztán hirtelen tanácstalan lesz, fogalma sincs, hogyan reagáljon, tesz-vesz a csomagjaival, apja rögtön cigarettára gyújt, fizet, valamin összeszólalkozik a sofőrrel, bizonyára sokallja az összeget (a kommunista erkölcs árát). Ő lopva a testvérét figyeli. Bohnsohn már nem röhög. Komolyan néz, vastag, sötétbarna pulóvert visel, és valami szőrmés füles sapkát.
Nem következik semmiféle filmbe illő jelenet. Kezet fognak, apja úgy tesz, mintha minden a legnagyobb rendben volna, a fiúk nagyanyja hihetetlenül alacsony, de folyamatosan mosolyog, arcbőre rendkívül ráncos. Bodzaszörpöt kínál nekik és almás rétest. Mintha itt a vitamin volna a narkotikum. Nézik egymást a testvérével, kicsit zavarban vannak, de nem annyira kellemetlen a helyzet — rosszabbra volt felkészülve.
Később már együtt állnak az erkélyen és cigarettáznak. Bohnsohn kezében fekete cigarettásdoboz. Aranyozott monogram: JPS. Elég drága cigaretta, vajon honnan van rá BS-nek pénze? Időközben kisütött a nap, felszakadozott a város felett a köd. A házzal szemben álló villában kis gyerekkórház, a teraszokon rácsos ágyak, többen sürgölődnek kint, néhányan színes anorák-bábukat cipelnek: levegőztetik a gyerekeket.
Bohnsohn valóban nem beszél németül. Magyarul viszont egészen jól. Néha azért beszúr egy-egy német szót, és ez éppen elég ahhoz, hogy a fiú számára nagyjából követhető legyen, mit mond. Mintha direkt tenne így. Mereven figyel (egyébként nagyon összeszedettnek látszik). „Amikor itt vagyok, őket nézem mindig, immer schauen.” Így beszél és mutogat. Mutogat a gyerekekre, akik a szembenálló villa erkélyén levegőznek. Ő élvezettel hallgatja. Bohnsohn hangja meleg, de nem a cigarettafüsttől, ami a kora tavaszi párával összekeveredve folyamatosan gomolyog a szájából. A füst szabálytalan útja aztán egy pillanatra leköti a fiú figyelmét. Ők is így hullámoztak valamikor, azon a régi vasúton, ami majdnem összerogyott alattuk, és amin utazva még fogalmuk sem volt, milyen meredek és hosszú lejtő vár rájuk az emelkedőt követően.
Meredek és hosszú lejtő jött.
De most talán emelkedő.
Végül is testvérek lennének. Mint ahogyan a nagyanyjuk szokta volt mondani: nagyapjuk „egyetlen” fiú unokái. De van ennek bármiféle jelentősége? Talán igen, talán nem. Vegyük például azt a tényt, hogy ő egyáltalán nem érzi magát magyarnak, Bohnsohn ezzel szemben elfelejtett németül beszélni. Bizarr helyzet. Ráadásul ott vannak a nevek. Tudtával Bohnsohn már az anyjukét viseli. Legalábbis ez volt a helyzet, amikor elhagyta Németországot. Bele sem akar gondolni, mennyi minden történt azóta. Legszívesebben megölelné a testvérét, mint akkor, amikor utoljára együtt voltak a lakóparki lakásban, és sakkoztak, és az ő pulóvere alatt ott lapult a füzet a BS felirattal stb. De nem teszi.
Beéri azzal, hogy a furcsán artikulált mondatait hallgatja.
A konyha szűk, néhány négyzetméteres, nagyanyjuk főz valamit. Leülnek két hokedlire, a mosogatómedencének támaszkodnak. Bohnsohn mutatja, hogy majd az asszony segít a beszédben, vagyis a németre való fordításban, aztán minden a terv szerint történik frappánsan. Az öregasszony leül, feláll, mosolyog, keresztet vet. Nagyapjuk halálának első évfordulóján jelentkezett először a zavar, meséli Bohnsohn, illetve a parányi asszony, akinek arcát a konyha sárgás fényében különösen szépnek találja. És ez talán nem véletlen, mondja az asszony. Az aznapi sportújságot (Népsport) azóta is őrzik. Az 1989. április 16-i számot. Bohnsohn tehát ott ült a Duna bal partján, valahol Észak-Pesten, a hajógyárak környékén (közelebbről ganz egal), ahol egyfajta művészi impulzusra vadászott, amikor hirtelen furcsa látomása támadt. Mintha a vízen, sorban egymás után hatalmas fadobozok úsztak volna el előtte. Megszámolta, éppen nyolc doboz. A dobozokból pedig emberek integettek feléje. Felnőttek, akik valahogy mégis inkább gyerekeknek tűntek, vagy legalábbis törpéknek. Aztán egy bizonyos szögben a napfény úgy esett a dobozokra, hogy már egyáltalán nem fadobozoknak, hanem aranydobozoknak látszottak, viszont jóval kisebbeknek, úgymint az emberek is, vagyis a törpék. Képzelheti… Még kisebbeknek… Mint mondjuk a vízimolnárkák, olyan kicsiknek… Akiknek, hogyhogy nem, rozmaringos kalpagjuk volt…
A képet még aznap megfestette, másnap aztán elvitte egy ismerőséhez, egy kortárs műgyűjtőhöz, akinek a budai vár alatt volt egy jól látogatott galériája. Akkor vette észre, hogy nem tud beszélni. Értette, ami maga körül történik, a gondolkodásával, annak menetével nem volt baj, csak épp nem volt képes kimondani a szavakat. Valójában szinte egyet sem. Se németül, se magyarul. Szerencsére a műgyűjtőt ez egyáltalán nem érdekelte. Egy héttel később átadott neki ötezer osztrák schillinget, és további hét képet rendelt, mindig eggyel kevesebb aranydobozzal, valamint némiképp eltérő, egyre borúsabb hangulatú égháttérrel és folyóval. Ennek, mármint a borús hangulatnak Bohnsohn kifejezetten örült, mert azt már előzőleg megállapította, hogy a festményen nem éppen tökéletes a háttér, és ez a mellékesnek tűnő mozzanat alátámasztotta azt is, hogy a megrendelőnek valóban remek az ízlése. A lényeg azonban, hogy elkezdett dolgozni, és amire készen voltak azok a remekbe szabott festmények, nagyjából visszatért a beszédképessége. Igaz, csupán magyar nyelven tudott összefüggő mondatokat mondani, németül legfeljebb egyes szavak jutottak eszébe. Munka közben úgy érezte, minden rendben van körülötte, de mivel legtöbbször egyedül volt, és az úgynevezett belső hangját rendben lévőnek találta, beszédje hullámzását soha nem ellenőrizte. Amikor aztán nagyanyjuk könyörgésére végre hajlandó volt orvoshoz fordulni, elkészült az első mágneses magrezonancia-felvétel.
Ekkor nem kerüli el a fiú szemét, hogy nagyanyjuk nehezen kezdi venni a levegőt, abbahagyja a főzőcskézést, le kell ülnie, s csak néhány perc múlva folytatja a lélegzetelállító történetet.
Bohnsohn aztán nem ment vissza a kórházba. Félt, jobban lett, megint rosszabbul, és megint félt, és ez így ment éveken keresztül, míg egyre súlyosabb lett az állapota. Tudta, hogy bizonyos értelemben az életével játszik, de nem érdekelte. Ha elment a beszédje, immár persze a magyar, mert a német szavak és kifejezések csak nem akartak visszajönni, iszonyú tempóban tudott festeni.
Nem tudja, hogy elhiggye-e vagy sem. Nézi a két embert, a testvérét és a nagyanyját, és egy pillanatig biztos benne, hogy azok valami boszorkányosságot űznek vele. Aztán, ahogy tovább figyeli őket, meg kell állapítsa, hogy de hiszen mindkét ember a megtestesült jóság és szeretet forrásának látszik, nem a konfliktusénak — kizárt tehát, hogy hazudnak.
Bohnsohn akkor egy pillanatra másfelé kanyarodik, elkezd regélni a látomás jelentéséről, amit csak jóval később sikerült megfejtenie: tudniillik a nagyapjuk életírásából, az Életpaksamétából. De a fiú mindebből csak az utolsó képet jegyzi meg, amikor Bohnsohn azt mondja, hogy nagyjából két hónap elteltével hajtotta be nagyapjuk Lebenslaufjának utolsó lapját. Az azt megelőző mondatokat, a dobozos festmények megdöbbentő szemantikáját nem fogja fel, hiszen még fel sem ocsúdott testvére beszámolójából, hitetlenkedik, győzködi magát, feladja, elképzelhetőnek tartja, és ugyanígy, megint elölről.
Az este folyamán aztán lebonyolítanak néhány sakkpartit. A játszmák közben nem beszélnek. A tizedik lépés körül szisztematikusan elnéz valamit, Bohnsohn kihasználja a megingást, és gyalog- vagy leginkább tisztelőnyt szerez. A fiú úgy észleli, hogy BS jobban képes összpontosítani, mint valaha. Ennek persze inkább örül, minthogy bosszankodjon a játszmavesztésen.
Másnap továbbindulnak Görögországba.
A találkozó pillanatai ellentmondásos érzelmeket keltenek benne. (Egy konfliktusba mártott test a súlyából annyit veszt, amennyi az általa kiszorított konfliktus súlya.) Netán mégsem? Végkövetkeztetése az, hogy Bohnsohn helyzete irigylésre méltó. Megtalálta helyét az életben, teheti, amihez kedve van, és különösképpen: már nem gyökértelen, mint ő. Némi lelkiismeret-furdalása támad. Hogyan gondolhat minderre mindazok után, ami Bohnsohnnal történt? Elhessenti. Talán mégis van valami az általa annyira gyűlölt szóban, az úgynevezett identitástudatban? Bohnsohnnak sikerült megkapaszkodnia. Bohnsohn helyzete ellenben tudathasadásos volt mindig. Apjuk nem nagyon kedvelte a kisebbik fiát, aki (hasonlóan a férfihoz) németnek magyar volt, magyarnak viszont német, mindemellett még a lila köd, melybe oly szívesen burkolózott — nyilván sokáig nem találta, nem értette önmagát… De most választott. Új életet kezdett, majd sorsa furcsa (ám végül talán kíméletes) közbenjárására elvesztette a német nyelvet, cserébe viszont megnyerte a magyart. Az élet jelentékeny fordulatokra képes. Fadobozok és aranydobozok. A frank telepesek érkezése Magyarországra… No persze…!
Magyar nagyapjuk ezek szerint elképesztő hatással lehetett Bohnsohnra. Elképzelhető, még ma is kommunikálnak. Valamiféle titkos szövetséget kötöttek. És talán ettől tart az apjuk is. Elképzelhető. Vagy valami ilyesmi majréhajlam.
(Michael Seemandl máskülönben soha nem hitte el, hogy a fia elfelejtett németül beszélni. Egyszerű elhatározásának, a német identitása megtagadásának tartotta. Éppen ezért személyes sértésnek vette. Ezt is.)
A fiú úgy érzi, hogy Bohnsohnnal ellentétben, neki tulajdonképpen egyetlen nagyapja sem volt. Az egyiket ugye nem ismerte, kivégezték a nácik, a másikat pedig nem volt módja megismerni. Megnyugtató volt számára a tudat, hogy a gének azért robotolnak benne is. De akkor hogyan lehet ennyire különböző, ennyire más természetű az ikertestvérétől? A gének mellett természetesen a környezetnek is szerepe van. De milyen arányban? És egyedül az arány bizonyul-e a meghatározó kérdésnek? Ki tudja, miként befolyásolja a környezet közvetlen úton a génműködést? És mi fokozza, vagy éppen mi fogja vissza a gének működését? Vagy ha, tegyük fel, génállományukat nagyapjuk zongorájához hasonlítaná: mi határozná meg a lejátszott dallamot? Ha pedig a másik öreggel példálózna: mitől függ, hogy gázkamra oder kényszermunka?
Kezdi érdekelni a dolog.
Megbeszélték, hogy levelet írnak egymásnak, vagyis hogy nagyanyjuk segítségével legalább kéthavonta levelet váltanak. Johann ellenben csupán egy képeslapot fog kapni müncheni címére. Üdvözlőlapot a Budai Várral, a Mátyás-templommal és a Halászbástyával. Nagyanyja két hónappal a fiú látogatása után tesz eleget az (áttetsző) égi meghívásnak. Nyolcvanhatodik életévében éri a halál. Johann nem utazik el a temetésre, nem tud, nem lesz hozzá ereje, hitetlenebb, kimerültebb, céltalanabb lesz, mint valaha. Amúgy sem tudná feltámasztani, gondolja majd meglehetősen kellemetlen szájízzel.
A hotellakó (Johann) egyik éjjel Tanja Blanchet Williams ukrán származású asztrofizikus sajtótájékoztatóját nézi a hálón. A közvetítést a londoni metró egyik állomásáról adják, a háttérben percenként húznak el a rózsaszín metrószerelvények.
Mennyország pedig igenis létezik!, állítja a bájos hölgy, kinek érvrendszere alaposan felépítettnek tűnik, már a szerencsétlen hotellakó számára.
Az astromam’ okfejtése: 1. A bennünket körülvevő világegyetem csupán töredéke látható a tér és az idő dimenziójában, 90 százaléka láthatatlan. 2. A láthatatlan valóságnak felmérhetetlen a birodalma. 3. A láthatatlan „terekben” láthatatlan élőlények tartózkodnak. 4. Ezek az élőlények hozzánk, emberekhez egyáltalán nem hasonlítanak. 5. Ezek az élőlények, az angyalok mint hírvivők és összekötők teljesítenek szolgálatot. 6. A tizenegy dimenziós, többlépcsős világegyetem számos világhírű tudós szerint létezik. 7. Ennélfogva az antik teológia által említett hetedik mennyország immár valódi értelmezést nyerhet.
Aztán hirtelen csavarral az emberi agyhullámok vezérelte világítótestek forradalmi szerepére tereli a szót, mellyel, mint elárulja, azt a fajta ősi népi vélekedést érzi analógiának, mi szerint a villámlás nem más, mint az égbolton keletkezett repedés, melyen keresztül a vakítóan fényes mennyországba nyílik bepillantás.
A közvetítés akkor egyfajta artaud-i színházba csap át: a metróállomáson kikapcsolódnak a fények, majd a sötétségtől pánikba esett emberek iszonyatos üvöltései hangoznak fel — mire azonban pislogni kezdenek a lámpák, amelyeket a szélesen mosolygó professzor asszony szerint az utasok agyhullámai kezdenek el működtetni. A vakrémület már éppen alábbhagy, amikor a közvetítést megszakítja egy hatalmas robbanás. Mint később kiderül, egy a „live” sajtótájékoztatóra szervezett terrorakció szemtanúja lehetett ország-világ.
31-08-2032
Később minderről a szálloda kínai portásával is elbeszélgetek. Az egyik folyosói sétámon futok vele össze, és a gyönge megvilágítás ellenére rögtön észreveszem, hogy milyen különös kitűzőt visel. (Emlékeim szerint mindeddig nem viselte.) A fémszínű jelvény egy egyszerű TAO felirat, melynek O betűjéből maga Jézus mosolyog rám, azaz Szemre.
Néhány udvariaskodó kérdés után végül behívom a fülkémbe, megvendégelem egy zöldteára, s a vizit nem is sül el olyan rosszul. A fickó diszkrét, Jézushoz hasonlóan mosolygós. Nem firtatja hosszú tartózkodásom okát, továbbá azt sem, mivel töltöm napjaimat. Viszonylag hamar feloldódik, szívesen beszél a munkájáról. Ekkor nem félek rákérdezni az asztrofizikus előadására, mire ő csak legyint, és a mennyország valamiféle külső jelrendszerbe, dimenzióba vetítése elől határozottan elzárkózik. E téren véleménye az, hogy a mennyország mindenkiben megtalálható, keresni azonban nem érdemes, mivel céltudatos keresése mindinkább eltávolítana bennünket a kapujától. És hogy minden értelemben kár a gőzért, ezt is mondja, mert érvek és bizonyítékok egész egyszerűen nem léteznek a mennyek országában.
Magam gondosan kerülöm a kérdésben való megnyilatkozást.