Minden jó szöveg rákényszeríti a fordítót, hogy elemi szinten tanulja újra az idegen nyelvet, ha átváltoztatva és átrokonítva akarja azt a sajátjában új életre kelteni — ez számomra a napnál is világosabbá vált Ady Endrével, József Attilával, Arany Jánossal, Nemes Nagy Ágnessel és másokkal foglalkozva. Mészöly Miklós fordításakor azonban egészen másképp kerített hatalmába ez a tapasztalat. Mészöly igencsak megnehezíti az olvasója és különösen a fordítója dolgát, mert nyilvánvaló, hogy írás közben magát sem hajlandó kímélni. Mondatai nem lelnek nyugalomra, a bizonytalanba vezető rögös utat járják, sokszor hirtelen függőben maradnak, hogy aztán más helyen kezdődjenek újra és szakadjanak félbe. Mondatait nem lehet és nem kell követni, nem hagyják, hogy megbízzunk bennünk, ebben állhatatosak, így nem marad más választásunk, mint hogy kiszolgáltassuk magunkat nekik.
Mészöly is kiszolgáltatja magát a saját mondatainak. Mintha nem ő írna, hanem őt írnák ezek a mondatok. Lehet az olvasó bármennyire érzékeny és elővigyázatos, aligha ússza meg ép bőrrel őket. Mert aki nem képes kapcsolódni a bennük megidézett sérülésekhez, nem talál kapaszkodóra, nem fog semmit megérteni ebben a nyelvben. Fenyegető zűrzavarként fogja félretolni.
A fordító elsősorban arra kényszerül, hogy a lehető legradikálisabban olvasson. Eltartott egy darabig, mire megértettem, hogy Mészöly esetében csak a megélt fájdalmakon keresztül lelhetünk érthető szavakra. Ebben az írásban nem próbálom végigkövetni ezeket a fájdalmakat. Csupán rögzítem a nyomokat.
Sűrítés
Bámulatra méltó a magyar nyelvnek a csökkentő és sűrítő képessége. (A német fordítások mindig sokkal hosszabbak a magyar eredetiknél.) És Mészöly csúcsra járatja a magyar nyelvet. Sűríti a sűrűt, rövidíti a rövidet, redukálja a redukáltat, kiélezi a kiélezettet. Ha a fordító hű akarna maradni ehhez a poétikához, meg kellene rongálnia a saját nyelvét, mindenesetre még radikálisabban el kellene távolodnia tőle, mint ahogy Mészöly próbál újra és újra eltávolodni a sajátjától. Ha így járna el, azt vetnék a fordító szemére, hogy nem ura az anyanyelvének. És jogos volna a szemrehányás. Mészöly sem uralja a saját anyanyelvét, hanem az uralkodik fölötte. Minden egyes alkalommal, amikor megkíséreljük, hogy a lehető legjobban megközelítsük a magyar nyelvben véghez vitt sűrítést, ott kísért a bűntudat, hogy a végletekig lecsupaszított magyar eredetinek a német fordítás csak túlterhelt, körülményes, sőt olykor egyenesen parttalanul fecsegő körülírása lesz. A magyar mondat működik ige nélkül. Mészöly imádja ezt a stíluseszközt, amely viszont a német nyelvben nagyon korlátozottan alkalmazható. A német fordítás minduntalan visszacsempészi a szövegbe azokat az igéket, amelyeket a szerző csempészett ki onnan. A magyar nyelv a legvadabb időváltásokat is engedi a legszűkebb keretek között, még egyetlen mondaton belül is. Ez pedig sűríti az időt, vagyis Mészöly kedvére való. (A némettanárok viszont szigorúan tiltják az ilyesmit.) Minden más magyar szerző több szót, több nyelvtant és több mellékmondatot engedélyez magának az egyes elemek összekötése érdekében. Mészöly viszont arra törekszik, hogy a dolgokat azok különállásában, diszkontinuitásában, sőt hűvös magányában villantsa fel. Ahogy ő ír, az nem a békülés, hanem a konfrontáció lehető legsűrűbb, elkerülhetetlen aktusa. Mindeközben ő maga sincs előnyben az olvasóval szemben. Ami sokkol, az őt is sokkolja, sőt elsősorban őt sokkolja. Ezt a sokkot aztán szűretlenül adja tovább. Megtagad a világtól és magától minden magyarázatot, inkább a megmagyarázhatatlan dolgok halmozásával zavar össze bennünket, amivel viszont szisztematikusan az írás jól ismert motivációi ellenében dolgozik. Sűríti a nyugtalanságot. Kiélezi a kérdéseket. Egyetemessé teszi a különállást. A legborúsabb eszközökkel űzi a maga felvilágosodását.
Felbontás
Mészöly kedvenc írásjele a pontosvessző. Gyengíti a pontot, és erősíti a vesszőt. Összeköt és felbont egyazon aktusban. Ahhoz rövid, hogy levegőt vegyünk, ahhoz viszont elég hosszú, hogy levegőért kapkodjunk. Elbeszélőpoétikája tulajdonképpen nem ismeri a pontot, a bekezdést, a fejezetet és a könyvet. Efféle légüres tereket egyszerűen nem engedélyez a mondanivalója. Utóbbi ugyanis közelebb áll a dadogáshoz, mint a beszéd biztonságos folyásához, és a dadogás csak fokozódik, minél nyomasztóbb az, ami sürgeti a nyelvi kifejezést.
Apám volt a legnagyobb hallgató, akivel valaha találkoztam. A huszadik század első fele feltehetőleg nagyon hasonló nyomokat hagyott benne, mint Mészölyben, és nagyon hasonlóan törte darabokra. Sohasem tudtam szóra bírni, még hézagos emlékeket sem tudtam kicsikarni belőle. Minden kérdésem válasz nélkül maradt, a legtöbbjét fel se mertem tenni a zárkózottsága iránt érzett tiszteletből. Most viszont a fordítás közben azzal kellett szembesülnöm, hogy hirtelen elkezd beszélni, mert Mészöly az ő médiumává vált, helyette beszélt, sőt: az apám beszélt Mészölyből és benne. De tényleg beszél-e Mészöly? Ha igen, akkor olyan nyelven, amely közelebb áll a hallgatáshoz, mint a közléshez. Egyre hangosabb ez a csend.
Úgy hisszük, a megszólalás a felszabadulás aktusa, és megszabadít bennünket az elviselhetetlen sötétségtől. Elkülönítünk dolgokat, és ezáltal világosság gyúl. A sötét káoszból struktúrák emelkednek ki, amelyek mozgásteret biztosítanak a számunkra. Mészöly megfoszt bennünket az írás és a beszéd terapeutikus ajándékába vetett ősi emberi hittől. Az impulzus, amely írásra készteti, antiterapeutikus. Nem rendezve gyógyítja a sebeinket, hanem csak felszakítja őket. Mondatai tele vannak gyilkossággal, balesettel, erőszakkal és megerőszakolással, megaláztatással, nyelvnélküliséggel, agresszióval, védtelenséggel, betegséggel, vérrel, kiszolgáltatottsággal, ösztönnel és bűntettel, háborúval és hamis békével. Szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hogy a huszadik század második felének és napjainknak a traumái össztársadalmi távlatban talán kevésbé végzetesek és totálisak, mint az ifjú Mészöly idejében, és hogy mi az időbeli távolság révén el tudjuk viselni azt, ami Mészöly számára szükségszerűen elviselhetetlen maradt. Szövegei ezt az elviselhetetlenséget rögzítik, de nem azért, hogy csillapítsák, hanem hogy megőrizzék.
Ez az eljárás mit sem veszített az aktualitásából. Minden embernek meg kell tanulnia magában elviselnie az elviselhetetlen egyidejűségét, a kétségek és vágyak, az elvágyódások és traumák, az emlékek és álmok, a háború és béke ránk gyakorolt, túlzott befolyását, konfliktusos keverékét. És mindezt mindig egyszerre. Az agyakban és szívekben kavarognak az egybemosódó nyomok, amelyeket próbálunk különválasztani, és amelyeket próbálunk valamiféle mederbe terelni, hogy valahogy megbirkózzunk velük. Mészöly lerombolja az önvédelem gátjait, és visszaadja a folyók jogát, hogy kilépjenek a medrükből és elárasszák a biztosnak hitt földeket. Ha valamiben bízik, akkor az a természet ereje, a fák és ágak, a gyíkok és lovak, a folyók és völgyek, a fények és árnyékok ereje. A szörnyeteg mindig az ember. A nyelven és a nyelvben végzett munkája leleplezi a gyanúsan német szóban, a múltfeldolgozásban (Vergangenheitsbewältigung) rejlő eufemizmust. Ilyesmi Mészölynél nem létezik. Az erőszakos dolgok nála nem feldolgozhatók. A múlt nála újra és újra betör a jelenbe a legkülönbözőbb rétegekből és mélységekből. Amit meg szoktunk törni és el szoktunk különíteni, azt Mészöly elegyesen és egyidejűleg dörgöli az orrunk alá. Ez teszi az olvasást különösen nehézzé és nehézkessé. Mészöly nem ír, hanem írásra kényszeríti magát. Nem mi olvasunk, hanem minket olvasnak. Ami úgy hangzik, mint egy szép nyugodt passzív („mi vagyunk olvasva”), az minden, csak nem kényelmes és komfortos. Németül a passzívot „szenvedő szerkezet”-nek hívjuk. Ez Mészöly kontextusában nagyon is szó szerint értendő. Ez az irodalom azt akarja, hogy elszenvedjük, mert nem férünk hozzá másképp. Ráadásul nem vállal garanciát arra, hogy szerencsés véget ér. A katarzis és a katasztrófa mindig is elválaszthatatlanul összekapcsolódik benne. Itt nincsenek győztesek.
Közel a költészethez
Mészöly prózája számos tekintetben sokkal közelebb áll a költészethez, mint az elbeszélő formákhoz, amelyekhez külső megjelenési formája alapján soroljuk. A fentebb vázolt törekvés a sűrítésre a költészet számára elemi fontosságú elixír. Mészöly a maga prózájával olyan szakadék szélén táncol, amelynek peremére egyébként csak a legjobb költők merészkednek. Az ő számukra a modernitás ütötte sebek okán nem csupán megengedett a megszakítás és a törés, az ugrás és a kitérő, a felfoghatatlan és a hallgatás, valamint a kimondhatatlan kimondására tett kísérlet, hanem ezek keserédes teherként egyenesen rájuk vannak testálva. Mészöly sokkal inkább rokona Paul Celannak, mint Thomas Mann-nak, sokkal közelebb áll Pilinszky Jánoshoz, mint Kosztolányi Dezsőhöz, és inkább kötődik Rainer Maria Rilkéhez, mint Theodor Fontanéhoz.
Mészöly azt a játékot űzi, amelyet a film és a költészet mer csak játszani, amikor hajmeresztő vágásokkal egyszer csak a legkülönbözőbb helyekre katapultálnak bennünket, amikor engedik, hogy mindenhol legyünk és sehol, nagyon közel és mégis menthetetlenül távol. A mozinézőnek és a versolvasónak ki kell állnia ezeket az ugrásokat és megszakításokat, ezeket a montázsokat és keveredéseket, senki sem igazítja el a virtuális rendben, inkább minden csak igazolja és megerősíti a tévelygéseit. A képek és leírások nem teszik a világot számunkra ismerősebbé és otthonosabbá, nem, ezek csak mélyítik a hasadást, az idegen segítői, mi pedig ijesztően szokatlan viszonyba kerülünk magunkkal.
Mészöly szókincse is a költő szókincse a nyelv legkülső peremén. Nincs szótár, amely képes volna megbirkózni ezzel a kihívással, és nincs keresőprogram, amely ne ütközne bele a határaiba. Ismernünk kell a szülővárost, Szekszárdot és környékét, az 1945 körüli lóápolás fortélyait, a sörétes puskák működését és a második világháború fegyvertípusait, továbbá Óbuda titkait és Wittgenstein filozófiájának implikációit. Azok a szereplők is, akik más könyvekben a szívünkhöz nőnének, Mészölynél a szokatlan neveikkel együtt makacsul megmaradnak idegen testeknek.
Hogy Mészöly mégis inkább kerülte a lírát mint írásformát, bizonyára arra az ellenérzésre vezethető vissza, amelyet a konvencionális, kézenfekvő eszközök használata iránt érzett. A költészet berkeiben nagyrabecsüléssel félreállították volna. Nem törekedett legitim helyet elfoglalni az irodalmi kánonban, provokatív, dühös támadásai a hagyományos próza szabályai ellen (amit Nádas Péter a német nyelvű nekrológjában igen találóan „lomtalanítás”-nak nevezett) a poétika terén is biztosítják számára azt a maradandó, állandó elbizonytalanítást, amelyben szabadon mozoghatnak a témái és impulzusai. A prózában olyan vadorzóra hasonlít, aki mindenféle engedély nélkül hatol be a szigorúan szabályozott vadászterületekre, és minduntalan azt kockáztatja, hogy rajtakapják és félreállítják. A költészet terén egzotikumként hagyták volna létezni, ezért válhatott volna a költészet az ő számára könnyen börtönné.
Széttört befőttesüvegek
A széttört befőttesüvegek motívuma többször felbukkan Mészölynél, benne nyilvánul meg érzékletesen az emlékek törékenysége. Hiszen az emlékek Mészölynél nem valamiféle készletet képeznek, amelyet biztos módon lehetne konzerválni, hogy rendelkezzünk fölötte, és levenni a polcról, ha szükségünk van rá. Nem mi nyitjuk és zárjuk az üvegeket, hanem a befőtt önállósítja magát, és ő nyílik meg a számunkra. Így rendelkeznek az emlékek az ember fölött, nem fordítva, és kiszámíthatatlanul bontják ki magukat, inkább egy baleset, mint a fogyasztás során, inkább pusztulás, mint építkezés közepette. Az uborkák leestek a földre, üvegcserepek vegyülnek közéjük, az egész nem éppen étvágygerjesztő, ráadásul élvezhetetlen. Az uborkalé ecetes illata a balesetre emlékeztet, és még sokáig részét képezi a levegőnek, amelyet belélegzünk. Szerencsétlenségről és gonosztettről, erőszakról és szenvedésről, bűnről és bűnrészességről szól. Az, hogy az ártatlannak tűnő hétköznapokat mély, súlyos traumák terhelik, mindig is irodalmi téma volt, és mindig az irodalom fókuszában állt. Mészöly mégis teljesen új terepre merészkedik, mert nem traumákról ír, hanem a legnagyobb mértékben lecsupaszított nyelven próbál közvetlenül a traumákból beszélni kifele, megpróbálja magát a traumát szóhoz juttatni. Szerzőként egyenesen el akar tűnni, hogy ne legyen se több, se kevesebb a traumára rezonáló testnél. A Nyomozás harmadik részében például ezt olvassuk: „Erős a kísértés, hogy az észrevétlenségig megszűnjek, és otthon érezzem magamat.” „S egy pillanatig tényleg sikerül elképzelni nélkülem magamat.” Walter Karcsi újra meg újra felbukkanó alakjáról pedig ezt mondja: „Szereti éjszaka meglesni az alvó lovakat; azt mondja, utána mindig megnyugszik, s el tudja képzelni, hogy más nyelven is lehetne beszélni, mint magyarul vagy másképp.”
Mészöly ezt a másik nyelvet keresi, készen arra, hogy elhagyja önmagát, hogy ebből a másik nyelvből beszéljen.
Mészöly nem egyszerű halandó, amikor ír. Médiummá változik, amely sokkal többet és sokkal kevesebbet képes venni és sugározni, mint a többi ember. Ez teszi őt olyanná, aki szokatlan módon nem ismer semmiféle tabut, mert nem próbálgat, formáz és stilizál, hanem átadja magát az emlékeinek (a nyomoknak), a tabuk pedig bizonyos értelemben magukat döntik meg, amikor szemérmetlenül kimerészkednek a fényre, miközben egyre megy, hogy a sztálinista évek állambiztonságáról, a háborúban elkövetett emberölésről, a vágy excesszusairól vagy feneketlen családi mélységekről van-e szó.
Még akkor is, ha az emléknyomok látszólag önéletrajziak, Mészöly valami radikálisabbal próbálkozik, áthágja az életrajz határait, még inkább az önéletrajzét. Hiszen éppen a saját magára nehezedő terhek okán tudja nagyon jól, hogy az életet nem lehet papírra vetni, és betűkkel nyugtatni. Az élet erősebb az írásnál. Így marad az egyetlen, a legnehezebb út, az, hogy magának az életnek engedjük át a tollat.
Ebben rejlik teljesítményének a lényege, ami mágikus helyet biztosított számára a modern magyar irodalomban, és ez volt az, amivel a termékeny irritáció nyomait tudta maga mögött hagyni a német nyelvterületen is. Mivel újra és újra ki kellett tennie magát a nyelvnek, nem csoda, hogy nem egy önmagában nyugvó életművel írta be magát az irodalom történetébe, hanem nyughatatlan munkálkodással, amely sosem elégszik meg önmagával. Az ő mestersége abban áll, hogy áttörje, és nem abban, hogy felhúzza a falakat. Nem is lehetne elevenebb egy éllovas. Sem tegnap, sem ma, sem holnap. Nádas Péter előrejelzése a Népszabadság 2001. 07. 24-i számában (majd egy napra rá a Neue Zürcher Zeitungban) mit sem vesztett érvényességéből: „Halálával nem zárul le a korszak. […] Hatalmas művet hagyott hátra, s ennek elemeiből sokan, sokáig fogunk építkezni. Túl fogja élni a halálát.”
Kelemen Pál fordítása
Christian THANHÄUSER illusztrációinak galériája, fametszetek és tollrajzok: