Prozettek

Shakespeare szonettjei mai magyar prózában, Farkas Zsolt fordításában a decemberi Műútból

100
Hol vagy, Múzsa, mióta, hogy megfeledkeztél
beszélni arról, aminek minden hatalmad köszönheted?
Valami vacak dalocskára pazarlod ihleted,
alantas témákat fényezve sötétül hatalmad?
Térj vissza, feledékeny Múzsa, és térítsd meg
illő mértékben, amit az idő ellustálkodott;
énekelj a fülnek, amely érti-érzi dalaid,
és tollad máris brillíroz mélyenszántóan.
Kelj fel, léha Múzsa; nézd szerelmem arcát,
vésett-e rá az idő egyetlen ráncot is;
ha igen, legyél szatíra a hanyatláshoz,
gúnyold az idő zsákmányát, amerre jársz.
            De ha szerelmem híre gyorsabb a pusztító időnél,
            ez hiába hadonászik kaszájával és görbe tőrével.
 
147
Szerelmem, mint a láz, egyre csak vágyik
arra, ami ápolgatja, dédelgeti a kórokozót;
azzal táplál gondosan, ami megőrzi betegségem,
hogy ez a bágyasztó sóvárgás erőre kapjon.
Eszem, szerelmem orvosa, dühödten,
mivel előírásait nem tartottam be,
otthagyott, és most kétségbeesetten bizonyítom
a tudományos tételt, miszerint e vágy halálos.
Menthetetlen vagyok, kezelni esztelenség,
egy veszett őrült, egyre nyughatatlanabb,
gondolataim és beszédem tiszta téboly,
rohamaim vannak, el a hiábavaló igazságtól:
            esküdtem, hittem, hogy te vagy a ragyogó tisztaság,
            aki sötét vagy, mint az éj, mocskos sötét.
 
(Farkas Zsolt fordításai)