Tisztelt Hölgyeim és Uraim, kedves diákok, kedves olvasók, a vers legyen veletek, mert erős várunk a vers. Ó, vers, az vagy, amit mondani kell. Óh vers, az vagy nekem, mint testnek a kenyér… Igyekeztem ódai felütéssel kezdeni, játéktérbe hozva közismert idézeteket is. Mintegy szétszórva őket abban a megszólításban, amiben és amivel hozzátok fordulok. Szétszóratásról és beíródásról szeretnék ugyanis beszélni József Attila és az Óda kapcsán, mielőtt Miskolcot dicsérném, és saját, ehhez a térhez kötődő emlékeimet idézném fel.
„Itt ülök csillámló sziklafalon.” – ezzel a szokatlan közléssel, mondhatni állapotrögzítéssel indít az Óda. Bevallom, csillámló sziklafalon ülni szerintem nem kis dolog, ahogyan ezt a költői képet elképzelni sem az. Még akkor is kihívással teli, ha az ember alpinista, aki csillámló sziklafalakon sütkérezik időnként. Zavarba ejtő nyitány. Hol van ez az „itt”? Itt Lillafüreden, 1933-ban, a hírneves Íróhéten? Az „itt” itt van ebben a versben, ebben a szövegben, ennek a költeménynek az első szavaként? Az „itt” itt van itt és most általam, aki felolvastam az Óda első sorát és saját hangomat, saját testi jelenlétemet, mentális és kognitív képességeimet kölcsönöztem neki? Itt állok, másként nem tehetek, kedves barátaim a versben, másnéven a pácban, a víztől csillámló sziklafal közelében. Ezen az emléktáblán, íme, „itt” elolvasható egy részlet az Ódából. Pár méterre innen, egy másik „itt”-ben, József Attila szobránál majdnem ugyanez a részlet olvasható el, de immáron képversként tördelve, vagyis a teraszra támaszkodó költőszobor mellett a párkányra vetődő női árnyékban. Az „itt” deixise tehát nem pusztán térbeli helyzetmegjelölés, hanem a nyelvi szituációban való tartózkodás kezdetét és az „innen” való önpozicionálást jelöli. A lírai én előbb kapaszkodót kínál – ha már sziklafal – saját szituációjához, és majd csak azután fordul oda a másikhoz a vers második szakaszában ekként: „Óh mennyire szeretlek téged”. Az Óda, mint minden nagy vers, bonyolultságokat állít elő, tárol és hordoz. Pedig még csak az első soránál tartunk. Könnyen lehet, hogy a beszédem végén sem jutunk tovább innen.
Az Óda, számomra (ha populistaként közelítem meg) igazi romantikus krimi: „idesereglik, ami tovatűnt”. Keletkezésének rejtélyes körülményei alapján kezdettől fogva misztikum lengte körül: ki a titokzatos nőalak, és hogyan teremtődhetett meg a lillafüredi tartózkodás rövid ideje alatt a magyar szerelmi költészet egyik legkomplexebb szövegműve? József Attila képes arra, hogy a szerelmet egyszerre láttassa a világot mozgató teremtőerőnek és az én legintimebb, titokzatos szerelmi szférájának – hogyan képes erre, mi a titka? Létezhet-e nyomozás, ami felfejti a kozmikus és a személyes összefonódottságának enigmatikus Óda-i képletét? Ez a vers a szerelmi líra korabeli konvencióit tekintve botrányos azáltal, hogy más regiszterbe helyezi a szenvedélyt. És egyáltalán a női test belső szerveinek és azok funkcióinak leírása a nyelv provokatív poétikai teljesítménye. Az Óda olyan látványok leírására vállalkozott, melyek szabad szemmel nem láthatók, és még a köznapi nyelvben is ritkán nyernek artikulált formát. A női test és a szerelmi vallomás ilyetén megfogalmazása nemcsak hogy túlságosan intimnek számított, de eltért a szerelmi líra normáitól. A biológiai test működésének, anyagiságának és a nyelvi materialitásnak az Ódában létrejövő szétszálazhatatlan összefonódása lehetett az, amely a legtöbb kérdést vetette fel a verset értelmezők számára. Idéznék is egy szakaszt:
„Vérköreid, miként a rózsabokrok,
reszketnek szüntelen.
Viszik az örök áramot, hogy
orcádon nyíljon ki a szerelem
s méhednek áldott gyümölcse legyen.
Gyomrod érzékeny talaját
a sok gyökerecske át meg át
hímezi, finom fonalát
csomóba szőve, bontva bogját –
hogy nedűid sejtje gyűjtse sok raját
s lombos tüdőd szép cserjéi saját
dicsőségüket susogják!”
De folytassuk a nyomozást, a nyomok regisztrálását! A költeményben a megszólítónak és a megszólítottnak a megszólítás performatív aktusa ad identitást, ezért a vers ideje a mindenkori jelen lesz, vagyis a lírai beszédhelyzet mindig szituációként valósul meg, tehát minden elolvasás és felolvasás során itt és most elevenedik meg. Persze az is hozzátartozik az Óda teljesítményéhez, hogy benne a megszólító és a megszólított folyamatosam összecsúszik, összekeveredik a nyelv tropologikus működésének következtében. „Óh, hát miféle anyag vagyok én, / hogy pillantásod metsz és alakít?” – teszi fel a kérdést az Óda. A nyelvi létesítés egyedi módja lesz az, ami mind a lírai én, mind pedig a lírai én megszólalását egyáltalán lehetővé tevő másik (vagyis a te) megalkotását és ezek szétszóródását, változó beíródását biztosítja a verstestben. Nem lehet tehát elválasztani egymástól én és te alakját, hiszen a megszólított te az én része („Elmémbe, mint a fémbe a savak, / ösztöneimmel belemartalak”), az én létének pedig a te-hez való odafordulás lesz a biztosítéka. Nemcsak az én-te diszpozíciók oldódnak fel a nyelvi anyagban, hanem a táj és a tér is. Tulajdonképpen a beszédem elején szóba hozott „itt”-ről van szó megint, de most más összefüggésben. A vers első, leíró szakaszában a másik (a lírai te) megidézése olyan metaforikus átmenetekben figyelhető meg, melyek a tájleíró versek eszközeivel a megszólított te és a táj egymásra vonatkozását emelik ki. A tájon „dereng át” a nő alakja, majd később már nem lehet biztosan tudni, hogy a természet idézi-e fel a kedves alakját, vagy a nő az, aki a tájhoz hasonul. Ezek a metaforikus átmenetek nehezen szálazhatók szét, hiszen hol a táj teszi értelmezhetővé a másikat, hol pedig a másik a tájat. A leírt táj, a női test, a másik, a te, a külső és belső testtájak és érzelmek folytonos, metaforikus egymásba játszásának vagyunk tanúi. Ez több, mintha csak azt mondanánk, hogy a kvázi tájleírás az érzéseknek, a belső élményeknek egy külső realizációja volna.
Mennyire érzékletesen játszik rá erre az összetettségre Varga Éva 2005-ben felavatott egészalakos József Attila-szobra. A művész a csukott szemhez rendkívüli aktivitást társít a bronzarcon. Meglátásom szerint itt nem az elrévedés, gondolatokba és emlékekbe merülés esete áll fenn, hanem az elképzelés, a koncentráció, a felfokozott imagináció, a nyelvi megalkotás aszketikus, mégis szenvedélyes, felfokozott küzdelme fejeződik ki. A csukott szem, a befelé figyelés, a képzeleti munka mintegy kizárja a külvilágot; például Lillafüred szépségét, természeti és épített tüneményeit az éppen elképzelés alatt álló vers kedvéért. A vers létrejötte fontosabb, mint az itteni táj talán legpoétikusabb természeti szépségének, a különben mesterségesen kialakított Szinva-vízesésnek a szemlélése – miközben a Szinva azért be is kerül a versbe:
„És a törékeny lombok alatt
látom előrebiccenni hajad,
megrezzenni lágy emlőidet és
– amint elfut a Szinva-patak –
ím újra látom, hogy fakad
a kerek fehér köveken,
fogaidon a tündér nevetés.”
Az intenzív, mégis valamifajta nyugalmat is kifejező arc csukott szemei eltekintenek a vízeséstől. A szobor és a táj művészi megkomponálása viszont olyan elvet követ, hogy mi, mindenkori látogatók „egyben” láthassuk a verset-keletkeztető József Attilát, a vízesést, a kompozíció részét képező bronzborítású párkányt, rajta az Óda roncsolt, egy női sziluettbe tördelt szövegrészletével. Ez a szellemi és érzéki sokféleség az Óda szétszórása és változatos beíródása ebbe tájba és az olvasóba, aki a tájban tartózkodik. Nem csodálkoznék, ha a szobor, ami persze nem lát és nem hall, mégis megszólalna az Óda számomra legkedvesebb sorpárjával: „Az úton senki, senki, / látom, hogy meglebbenti szoknyád a szél.” Belül látom, a csukott szemhéjak mögött, ahol a képzelet kavarog, mert kívül, az úton senki, de tényleg senki nem jár. Azt is meg kell finoman jegyeznünk, hogy az Óda térbeli beíródása, és a lejegyzettség térbelisége ennél az egyszerű papírlapra emlékeztető táblánál elszíneződéseivel, idősségével egészen puritán és őszinte tapasztalat, a szoborterasz artisztikus betűvéseteihez képest.
Tisztelt Megjelentek! Az egykori miskolciak is kiválóan tudták, mi a városmarketing. Hozzávalók: rendezz egy íróhetet a festői Lillafüreden, hívd meg József Attilát, akiről később bebizonyosodik, hogy az egyik legnagyobb magyar költő. Hívd meg akkor, amikor készen áll benne a vers, minden feltétel adott, és reménykedj csendesen, hogy meg is születik a versek verse, és bele is írja a Szinvát. Kevés olyan magyar nyelvű ember van, aki ne találkozott volna az Ódával, és egy olyan Lillafüreddel, ami maga a képzelt, vágyott szerelem és szenvedély fészke. Kell ennél több? A mostani miskolciak is kiválóan tudják, hogy mi a kulturális városmarketing, hiszen itt működik az ország egyik legizgalmasabb kulturális fóruma, a Műút folyóirat. Minden évben meghirdetik Kárpát-medence szerte a Deákpoézis című középiskolás versíró versenyt, aminek következtében a magyar nyelvterület sok tehetséges fiatalja vendégeskedik a városban és őriz szép emlékeket róla. A Műút Szöveggyár a kortárs magyar irodalom inkubátora. Nem Lillafüred természeti szépsége, hanem a Diósgyőri Vasgyár indusztriális és indusztriális romjaiban is felszabadítóan megalomán környezete lesz az itt tartózkodás inspirációs bázisa – természetesen a műhelymunkák és beszélgetések mellett. A miskolci bölcsészképzés rengeteget tett a Nyugat folyóirathoz kapcsolódó irodalmárok poétikai újraértéséért. Az Ady-újraolvasó, a Kosztolányi-újraolvasó, a Kassák-újraolvasó kötet és a Szabó Lőrinc kutatóműhely mind-mind felbecsülhetetlen tudományos hozzájárulás ahhoz, amit ma magyar irodalomtudománynak nevezünk. Köszönet érte; külön is hála boldog emlékezetű Kabdebó Lóránt professzornak.
Kedves ünneplő gyülekezet, 17 évvel ezelőtt a Herman Ottó Gimnázium 17 éves diákjaként már álltam itt. A 2005-ös költészet napi ünnepségen felolvashattam egy József Attilának ajánlott zsengét. A mai alkalomra készülve előkerestem az újságot, ami beszámolt az eseményről. Meglepetésemre, a lap le is közölte az elveszettnek hitt versikét. Úgy emlékszem, különbusszal jöttünk fel Lillafüredre, suhantunk a szépen kizöldült fák alatt, a buszban Miskolc legendás pedagógusa és szépírója, Csorba Piroska beszélt a költőről és életeiről. Délután a Tóth Pál Diákotthonban író-olvasó találkozóra vártuk Miskolc poétáit, az idén 80 éves, Kossuth-díjas (akkor még nem 80 éves és nem Kossuth-díjas) Serfőző Simont és a jövőre 75 éves, József Attila-díjas (akkor még nem 75 éves és nem József Attila-díjas) Fecske Csabát. Egy évvel később, immáron a Deákpoézis versíró pályázat résztvevőjeként kereshettem fel József Attila lillafüredi szobrát. Az akkori ifjú pályázók közül többen – például Horváth Benji és Visky Zsolt – komoly publikációkat, aztán verseskönyveket tettek le az olvasók asztalára. Életemben először és utoljára ekkor találkozhattam személyesen Jancsó Noémivel, a néhány évvel később, 22 esztendős korában, a zebrán halálra gázolt kolozsvári költőlánnyal, akinek mosolyát máig őrzöm; és ha az Ódát olvasom, önkéntelenül is eszembe jut: „Az úton senki, senki, / látom, hogy meglebbenti / szoknyád a szél.” Lillafüred és az Óda ekként is íródott be sokfelé szétszóratott életembe.
Köszönöm, hogy meghallgattak.
(A beszéd Miskolc város költészetnapi ünnepségén hangzott el Lillafüreden, a II. Rákóczi Ferenc Megyei- és Városi Könyvtár felkérésére, az Óda-táblánál, 2022. április 11-én. A szövegben jelöletlen idézetek találhatók Beney Zsuzsától, József Attilától, Kovács András Ferenctől, Lőrincz Csongortól, Luther Mártontól, Sebesi Viktóriától, Tverdota Györgytől és William Shakespeare-től.)