Poétikai diverzitás

Bihary Gábor kritikája A ránk bízott kert. Ökoköltészet — Világirodalmi antológia című könyvről (Prae Kiadó, 2021) a decemberi Műútból

Az ismert okok miatt 2019 után csak idén nyílt újra lehetőség arra, hogy a korábban természetesnek vett személyes jelenléttel (beszélgetésekkel, találkozásokkal, dedikálásokkal) megvalósuló Ünnepi Könyvhét ismét a „régi” körülmények között — igaz, a megszokott nyáreleji időponthoz képest végül őszre halasztva — nyújtson teret az irodalomnak. A standokra helyezett új kiadványok között találhattuk azt a kötetet, amely az előző mondatban eufemisztikusan jelölt ismert okokkal is egybefűződik, mert a létezésünk aktuális körülményeihez vezető folyamatokra reflektál. A ránk bízott kert című világirodalmi antológiában olvasható versek egyberostálását tematikus kapcsolódás irányította, az „ökoköltészet” (címkeként is funkcionáló) diskurzusa képezi a keretet, vagyis olyan szövegek kerültek egymás mellé, amelyek az ember és természet 21. századra radikálisan megváltozott kapcsolatának „szellemi lenyomataként” értelmezhetők, ahogy az antológia egyik szerkesztője és több vers fordítója, Bordás Máté megállapítja az utószóban. A kötet megjelenése valóban ünnep, ahogy ezt Péczely Dóra is megfogalmazza a borító hátsó részén lévő szerkesztői ajánlóban, mert a 20. századi és kortárs világlíra jelentős szövegeit közvetíti magyarul; ám a poétikai összetettség vagy a nyelvi teljesítmény miatt keletkező lenyűgözöttség mellett (olykor talán: helyett) a befogadás során fellépő érzések a szorongás, a(z ön)vád, a düh és a tenni akarás. A könyv ugyanis kikerülhetetlenül szembesíti olvasóját a súlyos kérdéssel: mi a felelőssége az emberiségnek az élővilággal szemben? Mit tettünk, teszünk és tehetünk a természet (benne az ember) megóvásáért?

A kötet többféle paratextuális jelölőt helyez el a versszövegek köré, a borító elején mindjárt hármat (A ránk bízott kert; ökoköltészet; világirodalmi antológia), továbbá a már megidézett ajánlót a fedlap hátsó részén; emellett a kötet egyik támogatója, a WWF Magyarország által jegyzett fülszöveget. Ezek a textusok a szépirodalmi szövegek befogadását irányító interpretációs utakat kínálnak fel. A fülszöveg világossá teszi, hogy egy képviseleti, politikai és társadalmi felelősséggel bíró irodalom- és kultúrafogalommal érdemes a versekhez közelíteni, amely szemlélet szerint az irodalom funkciója a természet erejének és szépségének (nyelvi) reprezentációja, feladata pedig a természet összekapcsolása az emberrel, tehát egyfajta közvetítés, illetve útmutatás arra, hogy lehet kedvezőbbé tenni az ember és természet viszonyát. Ez a felfogás és elv magyarázza mind a WWF Magyarország, mind a Greenpeace támogatói jelenlétét a kiadásban. Feltételezhető, hogy ez az irodalom- és kultúrafogalom, valamint az említett természetvédő szervezetek jelenléte elbizonytalanítja a kötet iránt érdeklődők egy részét — mert az ideológiák direkt közvetítőjeként a művészi szöveg összecsúszhat az agitatív vagy propagandaszövegekkel, amelyeket így kevésbé tekinthetünk művészi szövegeknek. Ez az elvárás olyan ideológiákkal, nézetekkel szemben is fennállhat, amelyekkel az olvasó azonosulni tud, de ennek kifejezésére, megvalósítására nem az irodalmi szövegeket tartja alkalmasnak.

Ezt a távolságtartást fokozhatja az ökoköltészet megnevezés, hiszen az öko kifejezés (rövidítés helyett egyre gyakrabban előtagként használva) ma nemcsak a közbeszéd szerves részét képezi, hanem termékekkel, szolgáltatásokkal, egymástól távol lévő, azonos platformra nem hozható világnézeti felfogásokkal kapcsolatban bukkan föl, így szemantikai értelemben egyszerre válik terheltté és ezzel párhuzamosan kiüresedetté. Az ökoköltészet fogalmának tisztázására (Andrej Doboș Telelés című verséből vett idézettel) A szennyvíztisztító telepek anyai dorombolása című utószó vállalkozik. A terminusok megkülönböztetését segítve írja Bordás Máté, hogy „míg az ökokritika irányzata a természet mindennemű irodalmi reprezentációjával foglalkozik, addig az ökopoétika és az antropocén líra elnevezésű irányzatok sokkal inkább a 20–21. században elképesztő méreteket öltő ökológiai problémákkal foglalkozó szépirodalomhoz köthetők”. (88) Ezek a fogalmak feltárnak ugyan egy közös metszetet a versek nagy részének (egyik lehetséges) olvasásmódjáról, de a felkínált teoretikus keretnek a primer szépirodalmi szövegek (természetszerűleg) ellenállnak is, illetve nem mindig felelnek meg.[1] Ezért fontos hangsúlyozni, hogy a könyv olvasásától ne rettenjenek el azok, akiket az itt csak felületesen jellemzett fogalmi háló vagy művészetfogalom inkább távolságtartásra ösztönözne, hiszen egyrészt a válogatás jó érzékkel kerüli el a direkt ideologikus beszédmódot, valamint a kötet további kontextusokba helyezve is magyarázható.

Ha folytatjuk a paratextusok vizsgálatát, feltűnő, hogy A ránk bízott kert cím elsősorban biblikus konnotációkat tartalmaz (többről van itt szó, mint a kert toposzára való hivatkozásról[2]), ehhez a szemponthoz azonban csak a versek szűkebb csoportja rendelhető. A kötetcím a második ciklus, a Fekete táj első verséhez kapcsolódik. Antonio Machado dialogikus művében, A szél egy ragyogó reggelen című alkotásban a szél megszólítja, számonkéri a lírai alanyt, aki nemtörődöm kertészként hervadni hagyta a virágokat, így most az is elvétetik tőle, amije volt. A szél értelmezhető a Szentlélek szimbólumaként, a vers pedig a bűnre adott büntetés logikáját érvényesíti, a zárlatban hangzik fel az önvád sóhaja: „mit tettél a rád bízott kerttel?” (37) Biblikus konnotációval bír a kötet elején lévő két Leviatán-vers, Luís Quintais, valamint Steffen Popp alkotása. Előbbi a katasztrófaszerű jelenből tekint a világ létrehívására, ahonnan nem az értelmes szó általi teremtés látható: „A világegyetem egy ordítással / kezdődött”. (7) Az Isten ellen fellázadt, majd általa legyőzött bibliai Leviatánt a szöveg szerint az ember pusztítja el, a szimbólum helyett mintha egy „létező” állat kifogott példányát szemlélnénk a tengeri szörnyben — így rekontextualizálódik az utalás korunk klímakatasztrófája felől. Popp műve még inkább eltávolodik az eredeti kontextustól. A nehezen felfejthető versben megjelenő „élőhalott bálna” a műanyaggal szennyezett óceánban élni kénytelen emlősre tekint, és az ironikus, (legalább) kettős beszédmód („hontalan és irritáló bensőségesség”, 8) nem kíméli a művészet (ön)tükröző eljárását, mellyel a természeti állapotának megragadása felé közelít. Ezt a témát folytatva említhető Ted Hughes Pibroch című verse, mely a teremtett világ misztikus és mitikus megragadására törekszik, az őselemek (tenger, kövek, szél, fa) szenvtelen magányát és változatlanságát szemléli („eónokról eónokra / Semmi nem enyhül, semmi sem fejlődik”, 46). Ebben az önmagára záródó, gondviseléstől mentes világban az emberi jelenlétet az űrből aláhulló, magányos öregasszony testesíti meg, csupán ő igényelné egy önmagán túli létező támogatását, az őselemi szinten vizsgált természet nem. Az öregasszony zavart viselkedése azonosulást kínál fel a befogadók számára: „Nincs fölkészülve a jelen körülményekre. / Még kitart, mivel az esze már teljesen elment.” (46)

Az angol-amerikai költészeti vonalhoz sorolhatjuk William Stanley Merwint, akinek Egy eljövendő kihalás emlékére című szövege az utolsó szürke bálnától vesz búcsút, emléket állít a nagy földrajzi felfedezések hatására kibontakozó vadászat miatt már eltűnt óriásalkának, és az emberi arrogancia és önfelmentés lemondó hangú összegzésével engedi el a bálnát a „nagy isten” elé: „Mondd meg Neki hogy minket / Más napon teremtettek”. (57) Merwin költészete centrális pozíciót tölt be az antológiában, hiszen a szerkesztők tőle közlik a legtöbb fordítást (ötöt), mindhárom ciklusban olvasható szövege, illetve a kötet első és utolsó versét is Merwin jegyzi. A ránk bízott kertben közölt Merwin-szövegek egyik közös élménye a természet pusztulása mint tudás-, illetve világvesztés. Ezzel a folyamattal szemben egyfajta tanúságtevő, emlékező magatartásra való (erkölcsi) önfelszólítás hatja át a dikciót, de ez az adekvát lírai megszólalás, a megfelelő nyelv, a kimondhatóság körülményeinek folyamatos keresésével és e nyelv megtalálásának bizonytalanná válásával jár együtt. Így rímel egymásra a tömör nyitóvers, a Tanú („El akarom mesélni milyenek / voltak az erdők // Elfeledett nyelven / kell majd beszélnem”, 6), és a legutolsó mű, a Hangzat befejezése: „és elérkezett egy kor amiben / mindent egy másik nyelven magyaráztak el”. (85) A Kérdések a turistákhoz akik megálltak egy ananászültetvénynél hosszú, megrendítő kérdéskatalógusa a turizmus kritikáját bontja ki, a szaggatott tördelés a fa anyagán, a papíron ismétli meg a parcellákra osztott, ültetvényesített föld formáját, egyszersmind elénk rakva a vágyai kielégítése érdekében utazásra induló turista útját, (láb)nyomát a (szöveg)tájon. Ez a szöveg is elegendő, hogy a befogadó egy teljes Merwin-kötet lefordítására vágyódjon.

Talán a borító elején elhelyezett harmadik paratextuális elem, a világirodalmi antológia kínálja fel azt a kontextust, amelyben leginkább megleljük a szövegek értelmezési keretét. Az igényes szerkesztés rövid jegyzetet közöl a szerzőkről és a fordítókról (akik így a versek megalkotásában egyenrangú felekként szerepelnek, és ez nem csupán gesztusértékkel bír), ami a szélesebb közönségnek is támpontokat kínál. Ha a megnyitott poétikai utak nem tennék világossá, legkésőbb a könyv eme részénél látható, hogy a 20. század eleji modernizmus szimbolista, illetve az avantgárd felé nyitó költészetétől a fiatal, kortárs lírikusok konceptualizmusáig húzódik az a határvonal, amely kijelöli a válogatás irodalmi irányzatait. A könyvformátum azért is izgalmas kérdés az antológia esetében, mivel a Versum online felületén jelent meg a legtöbb vers eredetileg. A ránk bízott kert kiadása teremti meg a lehetőségét annak, hogy még nagyobb figyelem irányuljon erre a lírára és a portál szerkesztőinek, fordítóinak elszánt kulturális missziójára. A szerkesztők (a már említettek mellett Sipos Tamás) jó érzékkel választották ki és rendezték el a verseket, mert a sokszínűség (a szerzők és fordítók nagy száma, történeti és poétikai különbségek) nem széttartó, hullámzó színvonalú gyűjteményt, hanem fajsúlyos konceptuális kötetet eredményezett. A szerkesztőkkel készített interjúban Péczely Dóra kifejtette, hogy „az ökoköltészet elemi kérdése, mit kezd a »túlhasznált« szavakkal, fogalmakkal, gondolatokkal, hogyan tudja ezeket olyan poétikai kontextusba helyezni, hogy túllépjen egy társadalmi és természeti probléma felvillantásán”[3]A ránk bízott kert című antológia megnyugtató poétikai választ ad erre, és bizalmat kelt egy hasonló, de magyar szerzők műveivel összeállított kötet iránt. A felrázás szándékával keletkezett kiadványra és korunk ökológiai kihívására azonban nem csak filozófiai, művészeti választ kell adnunk.

 

[1] A teoretikus keret néhány kérdése további megfontolást igényel, ezek közül csak két gondolatot ragadok meg — igaz, magyar irodalmi példákra hivatkozva. Az utószóban többször megjelenik a „romantikus természetszemlélet” fogalma, mint ami végleg eltűnt, a jelen az „átpolitizált, társadalmiasult természet” szerint jellemezhető. Talán előbbi fogalom is némi magyarázatra szorul (a romantika stíluskorszakához köthető?; a romantika történeti idejéhez kapcsolt?; hogyan vonható ide a többféle romantikafogalom, amely a korszakról szóló szakirodalomban érvényben van?; vagy a romantikusan, így — talán — naivan értelmezett természetszemléletre kell gondolnunk?), továbbá kétséges, hogy képes-e a fönti fogalom magyarázatot adni arra, hogy a romantikus tájlírához sorolt művekben a beszélő gyakran önmagát is elhelyezte a versben (Petőfi: Az alföld; A Tisza), amelyekben eleve társadalmiasult természetről olvashatunk. E kérdéshez lásd S. Varga Pál: Verstípus és stílustörténet. A magyar tájlíra három változata, Studia Litteraria, 2019/3–4, 120–139. Továbbá e felosztás kevésbé tud magyarázatot adni a köztes történeti paradigmák jelenlétére, egyetlen példaként állhat itt József Attila költészetének külvárosi tereket megmutató darabjai (Külvárosi éj; A város peremén). A fogalmak tisztázásában bizonyára további támpontokat kínál Horváth Márk nemrégiben (szintén a Prae Kiadó gondozásában) megjelent Az antropocén című filozófiai kötete, amelynek ismereteit e kritika még nem vallhatja magáénak.

[2] „Fogta tehát az Úristen az embert, és elhelyezte az Éden kertjében, hogy művelje és őrizze azt.” 1Móz 2,15 (RÚF)

[3] Baluja Petra: A világirodalom kertészei Interjú A ránk bízott kert című ökokötet szerkesztőivel, KULTer.hu, 2021. október 5., (utolsó megtekintés: 2021. november 9.).