A tudósok platón transzcendentális ideáit kutatják! Nem, ezt nem egy ezoterikus magazin állítja, hanem egy kortárs filozófus: Scott Berman tavaly megjelent könyvének ez a fő tézise. A mai kutatók többsége persze rögtön tiltakozna. Rendes empirikus tudóshoz méltóan konkrét, mérhető dolgokat kutatok, mondanák, misztikával nem foglalkozom. Sajnos a rendes empirikus tudósok ez esetben nagyot tévednek saját munkájukat illetően. Sokuk azt hiszi, hogy konkrét, tapasztalható és mérhető dolgokat vizsgál, és ezáltal a fizikai valóságot fedezi fel, azonban, ha komolyan vesszük Berman álláspontját, akkor ez mind nem igaz. Amikor a biológus a mikroszkóp tárgylencséjére néz, nem az épp oda helyezett szövetet vizsgálja, és a fizikus sem azt a részecskét tanulmányozza, amelynek a jelenlétét éppen kimutatta, hanem valami teljesen mást, ami még csak nem is a mi világunkban található! Berman szerint a tudósok valójában a természet örökkévaló mintáit fedezik fel: a platóni ideákat (vagy formákat). Ezek az ideák nem részei a fizikai világnak, nem térben és nem időben léteznek, nem változnak, nem keletkeznek és nem pusztulnak. Nem tudnak oksági kapcsolatra lépni a világunkkal, tehát nem hatnak a dolgokra, és rájuk sem hat semmi, és így nem is lehet megtapasztalni vagy észlelni őket. Mégis pontosan ugyanolyan valóságosak, mint a kövek, a fák vagy az állatok.
Első pillantásra mindez inkább kreatív sci-fi ötletnek hangzik, mintsem komoly filozófiai álláspontnak. Miért kellene elhinnünk: a tapasztalatra építő tudomány valami olyat kutat, ami definíció szerint megtapasztalhatatlan? Miért fogadjuk el, hogy a tudósok – akiket a szakterületükkel kapcsolatban a leghitelesebb forrásnak tartunk – tévednek a kutatásuk tárgyát illetően? Ezt még a filozófusok sem gondolhatják komolyan! Pedig Berman teljesen komolyan gondolja. Szerinte az, aki a tudomány tárgyairól szóló legjobb elméletet keresi, meg sem állhat a platonizmusig. A filozófus felvázol egy víziót, amelynek értelmében a platonizmus teljesen összeegyeztethető a tudományokkal; sőt, azt is eléri, hogy komolyan fontolóra vegyük: bölcs dolog lenne „áttérnünk” a platonizmusra.
Ehhez azonban először is arra van szükség, hogy a platonizmusról kialakított korábbi elképzeléseinket félretegyük. Berman olvasatában ugyanis Platón jóval földhözragadtabb filozófus annál, mint amit a sztenderd értelmezések sugallnak. Utóbbiak a dialógusok félreértéséből és a kanonizált értelmezési hagyomány téves dogmáiból erednek. Platón nem gondolta, hogy a fizikai világ kevésbé valóságos, mint az ideák, a világról alkotott képe nem volt tudományellenes, és azt sem hitte, hogy az ideák a dolgok legtökéletesebb változatai, vagy hogy valahol fent a „platóni mennyországban találhatók” (2–5). Bermannak az ókori filozófia az eredeti kutatási területe, és ez komoly nyomatékot ad szavainak. Szerinte Platón barlanghasonlata nem arról szól, hogy a mi világunk illuzórikus vagy tökéletlen létező, hanem arról, hogy a mi világunk illuzórikus és tökéletlen tárgy a tudás számára. A valódi tudás ugyanis nem a változó, elmúló egyedi dolgokra vonatkozik, hanem a változatlan ideákra. Ezekről pedig értelmetlen azt mondani, hogy valahol találhatók, ugyanis nem térbeli dolgok.
Ha nem térbeliek és nem tapasztalhatók meg, akkor mégis honnan tudhatnánk róluk? A platonisták szerint az elménkkel ragadjuk meg őket. De ez nem valami misztikus képesség, állítja Berman, hanem a szokásos hétköznapi gondolkodás egy módja (101). Semmi különleges nincs abban, hogy el tudunk gondolni dolgokat, amiket közvetlenül soha nem tapasztaltunk meg. Például a kettes számot (amit szintén tekinthetünk platóni ideának) el tudjuk gondolni, annak ellenére, hogy maga a kettes szám empirikusan megtapasztalhatatlan.
A szerző platóni elméletének második fő tézise a következő állítás: egyedi dolgokat nem lehet kutatni. Képzeljük el, mondja Berman, hogy készítünk egy listát, amelyen a világban létező minden egyes egyedi dolog fel van tüntetve, és össze van párosítva egy számmal: minden hegy, minden folyó, minden sejt, minden részecske, minden vírus, minden kutya, minden személy, minden tárgy és így tovább (19–29). Tegyük fel, hogy meg akarunk tudni valamit a listán lévő tárgyakról, például, hogy mi történik, ha közülük kettőt, a 154-est és a 187-est összeöntjük. Segít-e ebben ez a lista? Nem. A lista önmagában használhatatlan, mert bár rengeteg egyedi dolog szerepel rajta, de az nem, hogy mi közöttük a kapcsolat. Például, csupán a lista alapján nem fogjuk tudni, hogy vannak tételek, például a 154-es (a fürdőszobámban található hipó) és a 187-es (a mosogatóm alatti sósav), amelyeket nem jó összekeverni, mert a 245-es dolog (klórgáz) fog keletkezni, ami mérgező. Ráadásul, ha nem tudom, hogy a fürdőszobámban lévő 154-es számú dolog (az általam megvett hipó) és a szomszéd boltban lévő 467-es számú másik egyedi dolog (az ott árult egyetlen üveg hipó) hasonlít, mert ugyanaz a fajta anyag, akkor minden egyes alkalommal elkövethetném ezt a hibát.
Tehát szükségünk van egy másik listára is, ami a kategorizálást segíti. Ezen a felsorolt egyedi dolgok közös vonásai és a köztük lévő kapcsolatok szerepelnek: a dolgok fajtái, tulajdonságai és viszonyai. Ezen a második listán lenne a hipó, a klór és a sósav mint anyagfajta, a folyékonyság, a gázállapot, a tömeg, a térfogat, a sárga színűség mint tulajdonságok, az egyes dolgok közti kapcsolatok, mint az „x sűrűbb mint y” és az „x oldja y-t”, és így tovább. Ez a második lista sokkal fontosabb az elsőnél, mert a közös vonások és kapcsolatok nélkül az egyedi dolgok értelmezhetetlenek számunkra.
Képzeljük el, hogy nincsenek közös kategóriák és tulajdonságok! Ekkor minden egyes tárgy teljesen egyedi lenne, semmiben sem hasonlítanának egymásra, sőt, magának a „hasonlít” és „nem hasonlít” kifejezésnek sem volna értelme. Nem lehetnének értelmes tapasztalataink a dolgokról, csak egy sor összehasonlíthatatlan egyedi élményünk, amelyekről nem tudnánk gondolkodni sem, mert semmilyen támpontunk nem lenne hozzá. Maximum egy teljesen haszontalan számozott listát tudnánk gyártani.
Berman ezzel a példával arra szeretne rávezetni minket, hogy a tudomány nem egyedi dolgokat fedez fel, hanem közös vonásokat és kapcsolatokat. A fizikusok nem új egyedi részecskéket fedeznek fel, hanem egy-egy új részecsketípust, a biológusok nem egy szem vírust vizsgálnak, hanem vírusok fajtáit. Ez azonban még nem minden. Berman szerint a dolgok tulajdonságai és fajtái nem pusztán a mi elmeszüleményeink, hanem tényleg léteznek, sőt, a létezők önálló csoportját alkotják. Vagyis a világban léteznek megtapasztalható fizikai tárgyak – legyenek azok fizikai részecskék, kémiai anyagok, élőlények vagy ember alkotta dolgok –, ezek képezik a létezők egyik csoportját. Ezen túl léteznek még tulajdonságok vagy típusok is, amelyekkel több, egymástól független egyedi dolog, tárgy vagy élőlény rendelkezhet, mint például a piros szín, az oldhatóság, a kör alakúság vagy az elektromos töltés. Ez a létezők másik csoportja, amelyeket a kortárs szóhasználatban univerzáléknak szokás hívni. Platón és a kortárs platonisták szerint az univerzálék téren és időn kívül létező, változatlan dolgok, vagyis ideák. Ezek az ideák pontosan ugyanannyira valóságosak, mint a hétköznapi tárgyak. Márpedig ha az ideák a világ valódi alkotóelemei, akkor nem megalkotjuk, hanem felfedezzük őket.
Ez azt jelentené, hogy a Higgs-bozon (mint részecsketípus), a szerotoninmolekula (mint molekulafajta), az E. coli baktérium (mint baktériumfaj), a sebesség vagy a piros szín platóni ideák? De hát ezek megtapasztalható dolgok! Egy biológus meg tudja nézni az E. coli baktériumot a mikroszkóp tárgylencséjén! Nem egészen. Az a konkrét baktérium, amelyet a biológus lát, nem maga az E.coli baktérium mint fajta, hanem annak csak egy példánya. Amikor a biológus megállapításokat tesz a baktériumról, akkor nem erről az egy példányról állít valamit, hanem magáról a baktériumfajtáról, vagyis az E. coli baktérium platóni ideájáról. Úgy is mondhatnánk, hogy az E. coli baktériumfajta a minta, amelynek alapján nagyon sok egyedi baktériumot „gyárt le” a természet. Mi csak az egyedi baktériumpéldányokat tapasztaljuk meg, de a tudásunk magára a mintára vonatkozik, és ezen keresztül minden példányra, amely a minta alapján „készült”. A minta a tudás biztos tárgya, amely soha nem fog megszűnni, szemben azzal a példánnyal, amely a mikroszkóp alatt van.
Tegyük fel, a tudomány műveléséhez szükség van erre a második listára, szükség van közös vonásokra (univerzálékra). Ebből azonban nem következik, hogy az univerzálék platóni ideákként – vagyis téren és időn kívüli, megfoghatatlan és nehezen elképzelhető entitásokként – léteznek. Nincs a filozófusoknak ennél józanabb elméletük? Természetesen van, több is. Berman kimerítően érvel a rivális elméletekkel szemben. Legfontosabb megállapítása a következő: olyan elméletre van szükségünk, amely megengedi az instanciálatlan univerzálék létezését.
Indokolt a kérdés: mik azok az instanciálatlan univerzálék? Olyan közös vonások, tulajdonságok, amelyeknek jelenleg egyetlen példánya sem létezik. Például egy olyan betegség, amelyet még soha senki nem kapott el, és nem is fog (162). Hogyan létezhet akkor ez a betegség? Képzeljük el, hogy van valahol az univerzum távoli szegletében egy baktérium, amely emberbe kerülve súlyos betegséget okozó toxint kezd termelni. Azonban könnyen meglehet, hogy soha senki nem fog átesni ezen a betegségen, mert az emberiség soha nem jut el arra a bolygóra, ahol ez a baktérium él. Berman szerint ettől még ez a betegség létezik, csak éppen nem térben és időben, hiszen nincs belőle egyetlen példány sem – nincs senki, aki ebben a betegségben szenvedett volna. És bár épp így alakult a világ folyása – azaz úgy, hogy ez a lehetőség nem vált valósággá –, ha fenn akarjuk tartani azt az állítást, hogy a betegség biológiailag lehetséges, akkor el kell fogadnunk, hogy akár felfedezzük, akár nem, létezik. Ha a betegség biológiailag lehetséges, akkor platóni ideaként létezik, de mi soha nem fogjuk megtapasztalni, hiszen egyetlen esete sem lesz. Ha viszont az emberiség története másképpen alakulna, és egyszer valaki mégis elkapná a betegséget, akkor lenne egy térben és időben létező darab belőle: egy betegségpéldány (más szóval instancia). Vagyis egy univerzálé (közös vonás, fajta) akkor instanciálatlan, ha nincs belőle egyetlen térben és időben létező darab sem. Viszont vannak azok az univerzálék, amelyekből rengeteg példány létezik, ezek az instanciált univerzálék. Ilyen például a piros szín, hiszen jelenleg is rengeteg piros dolog létezik. Aki azt állítja, hogy az instanciálatlan univerzálék is léteznek, az tulajdonképpen azt mondja, hogy a piros szín mint tulajdonság akkor is létezne, ha nem lenne egyetlen tárgy sem a világon, ami piros színű, sőt akkor is, ha soha nem is lettek volna piros színű dolgok.
Fontos ez egyáltalán? Jelentéktelen szócséplésnek tűnik azon vitatkozni, hogy létezne-e a piros szín, ha nem lennének piros dolgok, vagy létezne-e a betegség, amelyet soha senki nem kap el. Berman egyáltalán nem így látja. A tudományban azért nélkülözhetetlenek az instanciálatlan univerzálék, mondja, mert nem csak az aktuálisan létező, de a lehetséges dolgokat is tárgyalnunk kell (64). A tudomány nem csak a jelenleg létező világot írja le, hanem azt is megmondja, hogy ebben a világban mi lehetséges és mi nem. Például, hogy nem lennénk képesek átlépni a fénysebességet, vagy hogy biológiailag lehetséges, hogy egy vírus különböző fajok között is terjedjen. Vagyis amikor arról beszélünk, hogy mi lehetséges a mi világunkban, akkor nem számít, hogy ez a lehetőség tényleg megvalósul-e vagy sem. Pontosan azért lehetőség, nem pedig valóság, mert független attól, hogy tényleg megvalósul-e.
Gondoljunk csak a vírusos példára! Tegyük fel, hogy a biológusok azt állítják, hogy van egy vírus, amely jelenleg csak a kenguruk körében okoz fertőzést, de a vírus szerkezetének vizsgálata alapján arra jutottak, hogy kialakulhat olyan mutáció, amely már emberekre is át tud terjedni. Függ-e az állítás igazsága attól, hogy tényleg létrejön-e a mutáció? Berman szerint nem – és megítélésem szerint ebben a szerzőnek igaza van. Ha a tudósok úgy látják, hogy biológiailag lehetséges a dolog, vagyis pontosan tudják, hogy milyen változásnak kell ehhez megtörténnie, és milyen környezeti feltételeknek kell fennállniuk, akkor attól még, hogy az emberiségnek sikerül tevőlegesen megakadályoznia ezen körülmények bekövetkezését, és így nem jön létre a mutáció, a lehetőség fennáll. És ha ezt a lehetséges mutálódott vírust külön vírusfajtának tartjuk, akkor a biológusok abban az esetben is felfedezték ennek a vírusnak a szerkezetét, ha végül, hála a szerencsés védekezésnek, nem jött létre egyetlen példánya sem. Egy meggyőződéses platonista ezzel azt akarja mondani, hogy olyan dolgok mintáit is fel lehet fedezni, amelyek a fizikai világban nem léteznek, amelyekből jelenleg nincs egyetlen darab sem, sőt, soha nem is lesz. És mivel ezek a dolgok nincsenek sehol a világunkban, sem térben, sem időben, ezért platóni ideáknak kell lenniük.
Képzeljük el, hogy az emberiség soha nem hozott létre semmilyen mesterséges kémiai elemet, de a tudósok tisztában vannak azzal, hogy ez elméletileg lehetséges. Egyszerűen csak nem akarják empirikusan is kipróbálni. Amikor a tudósok azt állítják, hogy ezeket az elemeket lehetséges lenne létrehozni, akkor tulajdonképpen azt mondják, hogy bár nincs belőlük jelenleg egyetlen konkrét példány sem, de lehetne (67). És ez akkor is igaz, ha a tudósok tényleg nem alkotnak meg egyetlen egy példányt sem a kérdéses elemből. Ha fenn akarják tartani, hogy az ő világukban igaz az a mondat, hogy: „lehetséges lenne X, Y és Z elemeket létrehozni”, akkor az elemek fajtái (X, Y és Z) mint ideák léteznek, függetlenül attól, hogy van-e példányuk a világban vagy nincs.
Vagyis azért fontosak az instanciálatlan univerzálék, mert a lehetséges dolgok között szép számmal akadnak olyanok, amelyek eddig még soha nem realizálódtak, vagyis nem volt még létező példányuk, és olyanok is, amelyek talán sosem fognak megvalósulni, azaz sosem lesz megtapasztalható példányuk. Berman szerint ettől még ezek ugyanúgy léteznek, hiszen semmi nem zárja ki, hogy egy napon – intellektuális úton – felfedezzük őket. Ha pedig konkrét példányaik megtapasztalása nélkül is tudunk róluk állításokat tenni, akkor mint minták, mint platóni ideák léteznek. És ha fenntartjuk, hogy a jövőben keletkezhetnének fizikai példányaik, és mi képesek lennénk ezeket megtapasztalni, akkor azt kell gondolnunk, hogy bár a példányok abban a pillanatban keletkeztek, de a mintájuk – amit már korábban ismertünk – ezt megelőzően is létezett. Azaz a tudomány által leírt lehetséges vonások, kapcsolatok, fajták és tulajdonságok létezése független attól, hogy a világunkban milyen esetleges körülmények állnak fenn, illetve hogy úgy alakul-e az univerzum története, hogy lesznek példányaik, vagy úgy, hogy nem.
És itt kapcsolódik össze az eddigi gondolatmenet Berman azon megfontolásával, hogy a közös vonásokat téren és időn kívül létező ideáknak kell tartanunk. Ha elfogadjuk az instanciálatlan univerzálék létezését, akkor ezek definíció szerint nem lehetnek a mi térben és időben létező világunk részei. De ha egyes vonások téren és időn kívül léteznek, akkor nem lenne túl következetes azt gondolni, hogy velük szemben a többi tulajdonság – amelyeknek rengeteg példánya van a mi világunkban – a fizikai világban létezik. Bizonyos fajták, például egy mesterséges kémiai elem, egészen addig instanciálatlan univerzálékként léteznek, amíg valaki elő nem állítja őket. Megint csak nagyon abszurd elképzelés lenne, hogy maga az elem fajtája egy ideig téren és időn kívül van, majd amikor valamelyik kutató előállítja az egyik példányát, akkor ezzel maga az idea is „leszáll” a földre, hirtelen alakot vált, innentől fogva pedig térbeli és időbeli létező lesz, amely képes a fizikai törvényeknek megfelelően változást elszenvedni vagy akár megszűnni. Ezért a platonista elmegy a falig, és azt állítja: elképzelésünk csak akkor a konzisztens és racionális, ha az összes vonást ideának, örökkévaló, a fizikai világon kívüli entitásnak tartjuk.
Talán vannak, akik még mindig ellenérzéseket táplálnak a platonizmussal szemben. Hiszen ha elfogadjuk is, hogy a közös vonások platóni ideák, arra még nem kaptunk megnyugtató választ, hogy mégis milyen kapcsolat lehet a téren és időn kívüli ideák és a fizikai világban található példányaik között. Ezen a ponton Berman igazán eredeti víziót vázol fel a fizikai világról és az ideák természetéről.
Berman úgy véli, hajlamosak vagyunk fizikai világunkat a hétköznapi gondolkodás sémái szerint úgy szemlélni, mintha egy nagy konténer lenne, amelyben egymástól független tárgyak „ülnek” – élőlények, székek, kövek, atomok és így tovább. Berman szerint a modern tudomány lencséjén át szemügyre véve egyáltalán nem ilyen a világ (125). Nem sok-sok, egymástól jól elkülöníthető egyedi dologból áll, hanem több, egymással összefüggő rendszerből. Nem léteznek különálló tárgyak; az univerzum egy nagy komplex rendszer. Ebben a komplex rendszerben – attól függően, hogy milyen „nagyításban” vizsgáljuk – különböző hasonlóságokat és összefüggéseket találhatunk. Például, ha nagyobb „felbontásban” nézzük az univerzumot, akkor naprendszereket tudunk megkülönböztetni egymástól, ha kisebb skálát választunk, akkor ökológiai rendszereket, ha még kisebbet, akkor politikai és társadalmi rendszereket, ennél is kisebb skálát használva pedig fajokat, biológiai organizmusokat, és így tovább egészen az atomokig vagy a kvarkokig. Ahhoz, hogy az egymással átfedésben lévő és különböző „nagyításban” létező rendszereket egyáltalán felismerjük – és ne értelmezhetetlen masszának lássuk az univerzumot –, arra van szükség, hogy a világ különböző pontjai között strukturális hasonlóságok álljanak fenn, és mi ezeket képesek legyünk azonosítani.
Az ideák azért alkalmasak ezen strukturális hasonlóságok azonosítására, mert az ideák és a fizikai világ között is strukturális megfelelés van (139–140). Azaz az egyes fizikai tulajdonságpéldányok ugyanolyan szerkezetűek, mint a téren és időn kívül létező idea, amely hozzájuk tartozik. Ezért szokták az ideákat a „minta” vagy „tervrajz” metaforával illusztrálni: egy idea úgy viszonyul fizikai példányaihoz, ahogyan a csatornahálózat tervrajza a megépített csatornarendszerhez. Vagy egy másik példával élve: Képzeljünk el egy furcsa külsejű épületet, mondjuk egy hatalmas betonpiramist. Ez az épület a négyzet alapú gúlának mint geometriai alakzatfajtának egyik fizikai példánya. Ez azt jelenti, hogy a betonépület bizonyos szerkezeti paramétereiben pontosan olyan, mint bármelyik négyzet alapú gúla, legyen az betonépület, papírmakett, társasjátékbábu vagy asztalnehezék: az alapját alkotó négyzet területe, az épület magassága és térfogata meghatározott matematikai arányban áll egymással. Ez az arány egy olyan strukturális hasonlóság, amely magából a gúlaalakúságból (mint ideából) következik, és ezért a világban található minden gúla alakú dolognál fennáll.
Vagy vegyünk egy másik tulajdonságot: a sebességet. A sebesség és más tulajdonságok – például az eltelt idő és a megtett út – aránya a fizikai világban tapasztalt minden egyedi dolog esetén állandó (már amelyik dolgonak van sebessége). Akármilyen járműben ülünk éppen, amikor azon gondolkozunk, hogy ezzel a sebességgel haladva mikor fogunk odaérni az úticélunkhoz, a választ ezek az arányok határozzák meg. Vagyis az ideák „megmutatják” a világ szerkezetét, és ezáltal a korlátait is. Például Berman szerint azt, hogy lehetetlen átlépni a fénysebességet, a releváns ideák (tömeg, energia, sebesség) közötti (matematikai) viszonyok diktálják (155).
Mindebből viszont valami meglepő következik. Az instanciálatlan univerzálék létezése mellett érvelve Berman a tudományos lehetőségekre hivatkozik: ezek szerinte olyan ideák, amelyeknek nincsenek példányaik. A platonizmus szerint az ideák örökké léteznek. Vagyis az, hogy milyen ideák léteznek, örökre és végérvényesen meghatározza, hogy tudományosan mi lehetséges és mi nem. Berman úgy gondolja, hogy az ideák és a köztük lévő kapcsolatok feltérképezésével képesek vagyunk felfedezni a világ szerkezetét, sőt annak határait is. Ha mindezt elfogadjuk, akkor arra kell jutnunk, hogy a világunk tudományos lehetőségeit az határozza meg, hogy milyen ideák léteznek, és ezek között milyen kapcsolatok állnak fenn. Vagyis tudományos értelemben az lehetséges, amit az ideák és a köztük lévő kapcsolatok megengednek.
De nem inkább azt szokás gondolni, hogy ha van egyáltalán valami, ami meghatározza, hogy a fizikai világban mi lehetséges és mi nem, az a természeti törvények összessége? Berman ezt nem is vitatja. Teljesen egyetért azzal, hogy a lehetőségeket a természeti törvények szabják meg. Szerinte azonban a természeti törvények nem mások, mint az ideák közti kapcsolatok (152).
Így lesz teljes a kép: a tudósok a világban lévő bonyolult rendszerek közös vonásait, vagyis a platóni ideákat vizsgálják. Kutatásuk során a természet törvényeire (vagyis az ideák közötti kapcsolatokra) támaszkodnak, amelyek meghatározzák, hogy milyen jelenségek lehetségesek egyáltalán. A természeti törvények (vagyis az ideák közti kapcsolatok) olyan ideákat is magukban foglalnak, amelyekről még nem tudunk, vagy amelyeknek jelenleg egyetlen példányuk sem létezik a világban. Ám pontosan ezért következtethetünk a létezésükre – tudniillik azért, mert a már ismert ideák meghatározott módokon kapcsolódnak hozzájuk.
Íme Berman sajátos világképe. Az biztos, hogy a szerző szinte hiánytalanul teljesíti a legfőbb célját, és a modern tudományos világképpel összeegyeztethető, minden misztikumtól mentes platóni elméletet mutat be. Emellett meggyőzően és érthetően elmagyarázza, hogy az univerzálék filozófiai problémája nem valami megfoghatatlan, rejtélyes és tudománytól idegen kérdéskör. Hanem éppenséggel a modern tudomány lényegét érinti: mit is fedeznek fel a kutatók, amikor felfedeznek valamit.