Az előző olasz tematikájú Kikötői Hírek hasábjain Paolo Nori kapcsán utaltam az emiliai iskolára a kortárs olasz prózában, melynek egyik szervezője, Gianni Celati (1937) ez év január 3-án hajnalban örök nyugalomra tért. Marco Belpoliti irodalomtörténész sokoldalúsága miatt Pier Paolo Pasolinihez hasonlította Celatit, aki íróként, műfordítóként, irodalomkritikusként és végül filmrendezőként is egyaránt fontos örökséget hagyott ránk.
A sondriói születésű alkotó — aki a nyelvészet, a filozófia és az antropológia iránt is érdeklődött, Swift és Céline műveit fordította olaszra — a hetvenes évek elején élénk levelezést folytatott Italo Calvinóval. Az irodalom és kultúra kapcsán komplex víziót alakított ki, mely nem rejtett mondanivaló, tanulságok keresésén alapszik, hanem azzal kísérletezik, hogy az irodalmi nyelv hogyan tud közvetlenül az érzelmi és testi dimenziókra hatni, megbontva a megszokott viselkedési normákat és feltárva a kapcsolódás újabb lehetőségeit az én, a világ és az emberek közt. 1971-ben adja ki első regényét Comiche címmel, ezt követi 1973-ban a Le avventure di Guizzardi [Guizzardi kalandjai], 1975-ben a Finzioni occidentali [Nyugati fikciók] tanulmánykötet, 1976-ban a La banda dei sospiri [Sóhajok bandája] és 1978-ban a Lunario del paradiso [A paradicsom holdnaptára] regények. Ezen művek alkotják a szerző első nagy korszakát, melyre a folyamatos nyelvi kísérletezés jellemző. Celati számára az irodalmi nyelvezet nem más, mint képesség a világ valószerű ábrázolására és az adott szón túli dimenziók megjelenítésére. Mindaz, ami kiesik a logikus rend, a racionalitás, a valószerű világából, az irodalom határmezsgyéjére száműzetett, csakúgy, mint a fantasztikum és az obszcenitás. Érdekes, hogy maga Calvino is érdeklődött ezen marginális területek iránt, de szigorúan szabályozott struktúra kötelékében kívánta ábrázolni ezeket.
Celati első elbeszélései a korai amerikai vígjátékokhoz (pl. Stan és Pan) hasonló jelenetsorozatok, ahol egy furcsa személy a maga rendezetlen és hibás nyelvén meséli el a vele történteket, lehetetlen vagy abnormális helyzeteket, melyek megegyeznek serdülőkori és felnőttkori lét határának átlépésekor bejárt úttal és annak buktatóival. Az írás folyamatát mindig komoly kutatómunka előzte meg: Celati nem csupán egy elmebajos memoárját tanulmányozta, hanem kisebb dialektusok állandósult szókapcsolatait, irodalmát és az avantgárd kísérletezéseit is megvizsgálta. Az írott szöveg így lapsusok, szabálytalanságok tárháza, miközben egy folyamatos írott „gesztikuláció” is egyben.
A korszakban született regényeire (csakúgy, mint Calvino bizonyos alkotásaira) jellemző az ún. Pinocchio-modell használata: a főhőst újabb és újabb megpróbáltatások érik, és míg a történet az egyik jelenetben eléri az emocionalitás csúcsát, utána ismét elcsendesül. Az egész regény egy folyamatos emelkedés – süllyedés, dagály – apály játéka.
A hetvenes évek után, egy hosszabb hallgatást követően Celati stílust váltott: eltávolodott első regényeinek nyelvezetétől, melyek a hetvenes évek itáliai klímájában a merész kísérletezés következtében egy, a közvetlenül a fiatalokhoz szóló írógeneráció számára szolgáltattak remek táptalajt (pl. Pier Vittorio Tondelli számára, aki talán a legismertebb Celati tanítványai közül.) A megújulást támogatja 1981-es találkozása a tehetséges Luigi Ghirri fotográfussal, akinek fényképművészetére jellemző a szép keresése a hétköznapi jelenetekben, tárgyakban, tájakban. Az olasz gazdasági fellendülés következményeit ábrázolta képekben, romos házak és külvárosi színtérben talált apró szépségek megragadásával. Celati a találkozónak köszönhetően fordult az olasz tájak, az életteréhez közeli falvak felé, a Pó-síkság irányába, és olyan fontossá vált számára a vizualitás, hogy filmet is forgatott a bejárt helyekről. Ezekben az években sok időt töltött Lombardiában, szülőföldjéről indulva a Pó mentén bejárja egész Emiliát, és feljegyzi az útja során hallott történeteket.
Antropológusi tevékenységének főbb gyümölcsei az alkotói korszakának második részét képező Narratori delle pianure (1985), a Quattro novelle sulle apparenze (1987) és a Verso la foce (1989) novellagyűjtemények, melyek a helyhez kötött, földrajzi ihletésű prózájának képviselői. Az utazás motívuma elsődleges, és kiemelkedően fontos a séta, tehát az ember térben való mozgása és az eközben felmerülő gondolatok feljegyzése is. Celati saját bevallása szerint mindig szeretett gyalogolni, akár otthoni tájakon bolyongott, akár külföldön tanított: a cél nélküli séta és felfedezés, a látottak lejegyzése záloga a mindent körülölelő figyelem megtartásának.
Szinte kimenekült a szabad levegőre, és maga mögött hagyta azt a házat, amely a környezetévé vált, de amely nem falakból és határokból állt, hanem az önmagáról alkotott képekből, melyek egyfajta aurát és egy hosszan tartó élet látszatát teremtették a dolgok köré. Akkoriban a keskeny földút, majd egy nyílt földterület, a megművelt mezők, egy elhagyatott vidéki temető azonnal más helyek képei voltak, a sokféle világé, mely láttán mindig kedve támadt jegyzetelni. (Szemere Ditta fordítása, Allegri disperati [65.])
A kötetekben szereplő novellákban a narrátor a régi, szájhagyomány útján terjedő történetekre jellemző, mesélő stílusa lebegteti az olvasót a valóság és a képzelet határán húzódó hajszálvékony fonálon. A történetek hétköznapi emberek életében találnak a fantáziavilág nyomaira, miközben az író sétái során mindent papírra vet, tájakat, házakat, utakat, embereket és egyéni benyomásokat, érzéseket ábrázol, melyekkel a hétköznapi világ összekapcsolódhat a fantázia birodalmával. Celati merít a hagyományos olasz novellák eszköztárából, és rátalál a narráció antik ritmusára, miközben olyan mikrotörténeteket alkot, amelyek akármilyen helyen és akármilyen szereplőkkel megtörténhetnének, bármilyen különösebb izgalom nélkül, és éppen ebből nyílik ki a csodálatos hétköznapiság birodalma – ahogy Ghirri fényképein is.
„Hallottam mesélni egy gallaratei amatőr rádiós történetét, aki kapcsolatba lépett valakivel, aki az Atlanti-óceán közepén lakott egy szigeten. Angolul beszélgettek, egy nyelven, amelyet az olasz amatőr rádiós csak kicsit értett. Azt azonban megértette, hogy a másik mindig a lakóhelyét szeretné neki leírni, beszélni a hullámverte tengerpartról, az égről, amely az eső ellenére gyakran derűs volt, az esőről, amely azon a szigeten vízszintesen esett a szél miatt, és mindarról, amit az ablakából látott.” (Szemere Ditta fordítása, Allegri disperati [45.])
Dokumentumfilmjeiben is hasonló aprólékos érdeklődés és az utazáshoz kapcsolódó felfedezés a fő mozgatórugó. Daniele Benati, aki szintén az emiliai iskola egyik írója és Celati közeli barátja, kiemeli Celati hihetetlen figyelmét, amellyel a világ és mások felé fordult, valamint sziporkázó intellektusát, melynek köszönhetően szinte gyermeki lelkesedéssel tudott belekezdeni új dolgokba, hogy aztán tökélyre fejlessze azokat.
Műfordítóként az ő nevéhez kötődik Swift és Céline olasz nyelvre való átültetése, valamint Joyce Ulyssesének fordítása, mellyel kerek hét éven keresztül viaskodott egészségben, betegségben, és a kötet kiadása után az irodalmi nyelvvel való munkájának egyik csúcspontjaként tekintett vissza fordítói tapasztalataira.
Celati meghatározó személyiség volt a régió kultúrájában is: tanított a Bolognai Egyetemen, majd Angliába költözése után sokszor tért vissza Emiliába. 2013-ban az Ad Alta Voce program keretén belül La dispersione delle parole [A szavak szétszóródása] eseményen tisztelegtek munkássága előtt pályatársai, akikkel az Il Semplice folyóirat 6 megjelent számán dolgozott együtt.
2012-ben volt szerencsém személyesen is találkozni vele Bolognában, sosem fogom elfelejteni a kedvességét, figyelmességét, a keserédes nosztalgiát a hangjában, mikor az írói pályájáról beszélt. Reggio Emilia könyvtárában láttam újra, ahol saját személyes gyűjteményét adományozta az olvasóknak: ez ma a Fondo Celati, ahol kéziratokat, séták során használt jegyzetfüzeteket is tanulmányozhatnak az érdeklődők.
Arrivederci Gianni. Ci mancherai.
Irodalom:
Marco Antonio Bazzocchi (szerk.), Cento anni di letteratura italiana 1910-2010, Einaudi, Torino, 2021.
Gianni Celati, Le avventure di Guizzardi, Feltrinelli 1989
Gianni Celati, Narratori delle pianure, Feltrinelli, 2012
Gianni Celati, Verso la foce, Feltrinelli, 1989
Ludmann Ágnes (szerk.): Allegri disperati : antologia di scrittori dell’Emilia / Vidám vigasztalanok : emiliai írók antológiája, ELTE Eötvös József Collegium, Budapest, 2014