Sepsi László legújabb regényéről az olvasás előtt csak annyit tudtam, hogy egy fiktív városban játszódik, ahol nem minden az, aminek elsőre látszik, és gombák szerepelnek benne. Már a kötet vastagsága is sejteti, hogy itt egy nagy volumenű vállalkozásról van szó: a weird, a horror, a trash, a noir és a gengszterfilmek hagyományai keverednek a több mint hatszáz oldalon keresztül hömpölygő történetben, ami erősen kiléptetett a komfortzónámból és – leginkább emiatt – keserédes szájízt hagyott maga után, de azért nem bántam meg ezt a lidércnyomásos rémálmokkal tarkított tripet.
Lássuk az alapszituációt: a skandináv hangzású Höksring városának alvilágát generációk óta több gengsztercsalád uralja: az Ergotok a város alapítói, ebből fakadóan ők tartják kézben a város alatti barlangokban tenyésző különleges gomba kereskedelmét, amit drogként terítenek; a Noplurok üzemeltetik a Babaházat, ahol a város máskülönben derék polgárai különböző szexuális szolgáltatásokat vehetnek igénybe; a Viskumok elsődlegesen pénzbehajtók, az aktuális helyi polgármester pedig készségesen asszisztál a feje fölött folytatott kisded játékaikhoz, vagy legalábbis szemet huny fölöttük. Miután az Ergotokat a regény első lapjain szó szerint kifüstölik a városból és a létezésből is – felrobbantják a családi kúriájukat –, a törékeny hatalmi egyensúly felborul, és kezdetét veszi az önjelölt kiskirályok és verőlegények vetélkedése. A történet során a hatalmi pozíciók fájdalmas és sok áldozatot követelő, véres újraelosztási kísérletének lehetünk tanúi. A folyamat során, ahogy a szereplők egyre jobban szétcsúsznak, úgy maga a város is fokozatosan leépül, ahogy a mindenhol jelenlévő gombák igyekeznek az útjukba kerülő anyagokon megtelepedni, egyre jobban terjeszkedni és növekedni az emberi bűnök, valamint az egzisztenciális fenyegetettség árnyékában.
Az olvasónak az az érzése támadhat, mintha a narrátor folyamatosan egy kamerával, vagy inkább drónnal pásztázna körbe: néha ráközelít a fűben nyüzsgő hangyákra vagy az úton heverő nyálas cumira, majd, ha nem is metafizikai magasságból, de madártávlatból szemlélhetjük a várost, immár egyáltalán nem emberi, pusztán tárgyilagos, leíró nézőpontból. A regény több párhuzamos szálon fut, néhány visszaemlékezéssel, sok nézőpontkarakterrel operál. Egyértelműen nem a történet játssza az elsődleges szerepet – bár jónéhány látványos akciójelenet szerepel benne –, inkább a karakterek közötti interakció a traumafel(nem)dolgozás sajátos formái, és az egész kompozíciót hatásosan megfűszerező és egyedivé tevő nyelv, illetve nyelvi játékok dominálnak. A próza stílusában is vegyülnek a klasszikus szépirodalom, a hétköznapi vulgaritás és az akciófilmhősök beszédmodorának regiszterei. A szövegben megjelenő hasonlatok gyakran utalnak a szereplők aktuális lelkiállapotára: „Áthajtottak egy kisebb dombon, ami után már nem látszott a főút a hátuk mögött; körülöttük kétoldalt buja, térdig érő fű hullámzott a mezőn, még csillogott az éjjeli esőtől, és lándzsái mereven törtek az ég felé, mint a szőrszálak egy rémült férfi hátán.” (375.)
A hangulatos sötét borító már orientálja a befogadói attitűdöt: első látásra világossá teszi, hogy itt aztán nem egy csillámpónis-szivárványos történetről lesz szó, hanem inkább olyanról, ahol a csillámpóni (nemlétező) szarvát letörik, a lovacskát fellógatják, és lehetőleg még élve megnyúzzák. Komolyra fordítva a szót, a Termőtestekhez elsőre – úgy tűnik –, hogy leginkább kétféle módon közelíthetünk. Az egyik lehetőség, hogy komolyan vesszük, mint negatív, de sajnos a világunkban előforduló szörnyűségekből merítő látleletet, igyekszünk minél jobban beleélni magunkat a sűrűn változó nézőpontkarakterek helyzetébe, és rövidesen felfordul a gyomrunk, rosszul leszünk és elszörnyedünk az emberi psziché és traumatizáltság elénk táruló mocskos mélységeitől. A második, hogy az irónia vagy a paródia értelmezési horizontja felől olvassuk. A beszélő nevek sokasága (Amanita, Ergot, Nesseria) számomra kicsit a negyedik fal áttörésének élményét hozta elő, ugyanis végig tudatosítja az emberben, hogy éppen egy metareflexív fikciót olvas. Az viszont nehezíti a feketehumor felőli megközelítést, hogy a regény rendelkezik egy húsbavágóan komoly témákat feszegető és feltáró réteggel is, amelyben az öröklődő családi minták, szerepek, terhek, illetve traumák személyiség(de)formáló szerepe bontakozik ki.
Az első olvasat folyamatos fenntarthatóságát számomra erősen gátolta a – feltehetőleg szándékosan – groteszk módon túlburjánzó agresszió, valamint következményeinek minuciózus leírása, ami épp túlságosan naturális volta révén vesztette el a komolyan vehetőségét, de lehet, hogy ez csak egy pszichés önvédelmi mechanizmus a vizuális fantáziánkat sorozatban érő támadások kivédésére. Sokszor hangosan felnevettem egyes karakterek, például Amanita beszólásain is. Talán ő volt a legszerethetőbb karakter az egész történetben. August Ergot, akiről csak mások visszaemlékezéseiben hallunk, de Zedmork, és Nesseria Noplur is szerepkényszerben élnek, és megörökölt pozíciókat töltenek be a városban. Zedmorkot sokszor emlegetik elszabadult hajóágyúként, és valóban, az apjától ellesett módszereket sikerült olyan szinten tökéletesítenie a behajtás területén, hogy a történet végére szinte nem marad olyan ember a városban, aki ne fojtaná meg egy kanál vízben, jelen recenzió íróját is beleértve. Talán nem volt még olyan főszereplő, akinek annyira vártam és kívántam volna a halálát, mint az övét. (Azt, hogy ez végül megtörténik-e, a leendő olvasók zavartalan élményszerzése érdekében borítsa jótékony homály.) Nesseria igyekszik emberségesen vezetni az apjától örökölt bordélyházat – már amennyiben ez nem paradoxon –, de sokat kell nyelnie gombafüggő öccse, Gris miatt. Megközelíthetetlensége gyerekkori traumatizáltsága következtében kialakult védekezési mechanizmusnak tűnik, míg Gris teljesen ellentétes módon kompenzál: irtózik mindenfajta felelősségtől, csajozik, gombázik, és olyankor bedobja a gyeplőt a lovak közé, továbbá meg van győződve arról, hogy módosult tudatállapotban minden tettét a gomba irányítja. Ennek az áldozatává válik Dina, akinek a sorsa a Grissel való szerencsétlen találkozása után összefonódik Nesseriáéval és a Babaházéval is.
Amennyiben a szöveg sokszínű tematikájának és egymásra rétegződő, egymásba fonódó szimbólumrendszerének feltárását szeretnénk megkísérelni, akkor a regény véresen komolyan vétele, vagy az ezzel szöges ellentétben álló parodisztikus értelmezés helyett úgy tűnik, hogy egy harmadik megközelítési mód a leginkább célravezető, és ezt támogatja a regény utolsó fejezete is, amelyben a folyamatos nézőpontváltások által gyakorlatilag felülről és kívülről figyeljük a város végnapjait, ami oly sok tragédia, dráma és véres leszámolás tanúja volt. Végső soron tehát ez a regény nem(csak) rólunk, emberekről szól, hanem emellett valami másról, az idegenségről, és ennek a másnak a nyelvvel, és az emberi fogalmakkal való leírhatatlanságáról, megragadhatatlanságáról. Ebben a törekvésében a lovecrafti hagyományok befolyását is felfedezhetjük.
Egyes szereplők a gombák megszállottjai lesznek, mások tudomást sem vesznek róluk mindaddig, amíg a szembenézés elkerülhetetlenné nem válik, de mindannyiuk, az egész város életét befolyásolják, generációkon, évszázadokon át. Ez az ív az Ergot-nagyapa régmúltról szóló meséi alapján sejlik fel, amelyek a város legendás alapításától kezdve a különböző családok beköltözését, belharcait, majd az egymással való alkukötés során történő megbékélésüket áttekintve vázolják fel a térség történetét. A nézőpontkarakterek és családjaik közti kapcsolatrendszer is éppoly szövevényes, mint a Höksring mélyét átszövő földalatti gombafonalak hálózata.
A különböző családok tagjai évszázadokon át újra és újra megújuló alkukat kötnek egymással, amelyek generációk óta egyfajta törékeny egyensúlyt tartanak fenn, ami lehetővé teszi a város – tehát egy magasabbrendű szerveződés – létrejöttét, fennállását és többé-kevésbé zavartalan működését, gyarapodását. Akárcsak a zuzmók esetében, amelyek egysejtű kék – vagy zöldmoszatok és tömlősgombák szimbiózisából jöttek létre, ahol a moszatok fotoszintetizálnak, a gombák pedig a talajból vesznek fel szervesanyagokat, amit aztán bedobnak a közösbe, Höksringben is mindenkinek megvan a maga egyedi funkciója: a Noplurok árulják a kéjt, az Ergotok a gombát, a Viskumok a behajtók, és így tovább. Mivel egyrészt fogyasztói igényeket generálnak, másrészt már meglévőket, illetve ősi ösztönöket elégítenek ki, összehangolt működésük, szövetségeik és harcaik mind nélkülözhetetlenek a város organikus működéséhez. A családok szerepei látszólag egyszerűek, de az őket alkotó egyéniségek szimpátiái és ellenszenvei, egymástól elszenvedett sérelmei, vagy épp egymásnak tett szívességei teljesen életszerűvé árnyalják a képet: olvasóként valóban egy élő, lélegző és meglehetősen mocskos, sötét múlttal rendelkező városban érezzük magunkat.
A gombahorror-szálban nekem Bartók Imre Virágba borult világvége-trilógiájának növényhorrorja köszönt vissza, de említhetnénk a Kiéhezetteket M. R. Careytől, vagy a The Last of Us című videójátékot is, amelyek hasonló motívumokkal operálnak. Még Karin Tidbeck Amatkája is eszembe jutott a gombákról – és talán a mindkét művet átlengő nyomasztó hangulatról –, bár ott nem volt ilyen kardinális szerepük, mint a Termőtestekben Sepsinél. A gombákban az a félelmetes, hogy strapabíróak, szükségszerűen azonnal terjeszkedni kezdenek, amikor megfelelővé válnak számukra a környezeti feltételek, és parazitikus változataik – legyen szó akár a körömgombáról, akár a hangyákat és egyéb rovarokat zombivá változtató, aztán elpusztító Cordycepsről – nem válogatnak, és részvétlenek, persze csak a mi emberközpontú perspektívánkból nézve. Az a jelenség, hogy élősködnek az élőkön, a holtak pedig a testükkel táplálják őket, egyrészt félelmetes és viszolyogtató, másrészt viszont ez a természet rendje.
A városban a faj széles palettája megtalálható, a teljesen ártalmatlanoktól a halálosakig, egyesek hallucinogének, mások bódulatot idéznek elő, vagy hasmenést okoznak, de vannak olyanok is, amelyeket nyugodtan meg lehet enni. A Termőtestekben egyesek istenítik őket, mint például Gris, aki a hatásuk alatt gyakran ismételgeti: „Nélkületek semmik vagyunk.” (26.) Jó kis mondat, mert nem tudjuk biztosan eldönteni, hogy ő mondja ezt a gombákról, vagy esetleg úgy gondolja, a gombák „szólnak” rajta keresztül, bár nem találkozunk a szövegben semmi olyan természetfeletti, vagy áltudományos szállal, amely arra utalna, hogy a gombakolóniák egyfajta kollektív tudatot alkotnak, még ha bizonyos szereplők erre is következtetnek városuk történelme és a velük történt események alapján. Mások egyszerűen az organizmus természetének tulajdonítják mindazokat a furcsaságokat, amik évszázadok alatt a városban történtek:
„August Ergot arra jutott, hogy Höksring maga is egy gomba. Egyetlen hatalmas gomba, amely megtanult városalakot ölteni, nincs egy tudat vagy egy szellem a mélyben, amelyik a gombákon keresztül üzen, mert csak a gombák vannak. Amikor a szádba veszed, mint az ostyát, tényleg az ő testét veszed a szádba, nem többet és nem kevesebbet. És amikor nem felel, az nem büntetés, hanem a fajközi kommunikáció kudarca.” (302.)
A fentebb idézett gondolatmenet már a Solarisban is megjelenik, amikor a tudósok a különböző formákat és tárgyakat, sőt, egyes emberek emlék-lenyomatait reprodukálni képes óriási biomassza-óceánról elmélkednek. A regény egyik nagy kérdése, hogy létrejöhet-e értelmes, és lefordítható kommunikáció, tehát megértés az ember és egy teljesen eltérő felépítéssel bíró, megragadhatatlanul idegen entitás között. A Solaris plazmaóceánja a természetének megfelelően „viselkedik” vagy inkább automatikusan reagál a közelébe kerülő objektumokra, így az emberekre és az emberi elmékre is. Hiába vizsgálják évtizedeken át minden lehetséges módon, nem derül ki, mi a célja a kutatókat kísértő emlékalakok materializálásával, sőt, azt sem, hogy van-e egyáltalán bármilyen célja, hogy emberi, vagy akár állati értelemben értelmes-e. A gombákról (úgy) tudjuk, hogy nem azok. Egyszerűen más szabályok, más szerveződések szerint működnek. Azt hinni, hogy az ilyen lényekkel való – hétköznapi értelemben vett – kommunikáció valaha is sikeres lehet, naiv antropomorfizálás.
A város mint gomba metafora szerteágazó képzettársításokra ad lehetőséget, de talán legerősebben az idegenség-motívum kapcsán a város részvétlensége, működési szabályainak befolyásolhatatlansága domborodik ki a regényben. Hiába vagyunk alkotórészei valaminek, nem mi irányítunk. Hiába tetszelgünk olykor saját egyediségünk és különlegességünk tudatában, statisztikailag vagy éppen galaktikus mércével szemlélve, akár egy sejt a szervezetben, egy gombafonal vagy spóra, a nagy egész szempontjából mind egyénileg, mind kollektíven pótolhatóak és tetszőlegesen helyettesíthetőek vagyunk. Erre ráébredni kellemetlen és szomorú felismerés, márpedig a regény végén minden höksringi lakos a saját bőrén tapasztalja meg a kegyetlen valóságot. A legfőbb különbség az ember és a gombák között az, hogy az előbbi rendelkezik öntudattal és ebből fakadóan nyelvvel. A gombák viszont olyan szoros kémiai-fizikai összefonódásban élnek egymással, hogy nincs szükségük az általunk használt nyelvre, hiszen az ő kémiai kommunikációjuk sokkal pontosabb és egyértelműbb, mint amilyen a mienk valaha is lehet. Félreérthetetlen és célszerű.
A gombafertőzések bizonyos esetekben halálos járványt okoznak, ami aztán szabályozza a népszaporulatot is. Az ilyen beavatkozások révén felvetődik az a kérdés is, hogy kénytelenek vagyunk-e belenyugodni a körülmények kényszerítő erejének megváltoztathatatlan hatásaiba, amelyek így is, úgy is meghatározzák, hogy mi fog történni, vagy pedig a körülmények ellenére van választásunk? Például, ha nem éppen egy városregény meghatározó funkciókkal bíró szereplői lennének, Höksring lakosai közül bárki elmehetett volna a városból a történet során – és többeknek lett is volna erre oka, de a narrációból az bomlik ki, hogy aki szelet vet, az vihart arat, és most aztán nem menekülhet senki, sőt, mindenki egye meg, amit főzött, amiből az következik, hogy a szereplők megállíthatatlanul egyre mélyebbre merülnek a saját maguk által dagasztott mocsárban.
„Edvin, Edvin… semmit sem értesz Szent Antal tüzéből. Emészted magad, hogy így kellett volna meg úgy kellett volna. Azok a szerencsétlenek élték a nyomorult kis életüket, halásztak, vadásztak, templomba jártak, meg kamatyoltak a nyilvános fürdőkben, aztán csak belekerült az a kis gomba a kenyerükbe és puff, az egész világuk lángba borult. A barátaik, a családtagjaik megőrültek, nyílt sebek lepték el a pöcsüket meg a csöcsüket, aztán ha ép ésszel túlélték, mondom ha, szerinted azon rágták magukat, hogy mit kellett volna tenni? Lószart. Belátták, hogy nincs mit tenni. Felakaszthatják péket, vagy a molnárt, amiért elcseszte, de minek? Ha az anyarozs bele akar kerülni a kenyérbe, akkor bele fog, és te addig táncolsz majd, amíg beledöglesz.” (300.)
A történet végére Zedmork Efromm Felcibar Höksring gombáinak elolvasása után fel akarja venni a harcot a gombákkal szemben, de ez az ellenállás már csírájában bukásra ítéltetett: olyan reménytelen vállalkozás, mint mondjuk kanállal kimerni a tengert, vagy vasvillával hordani be a fényt a házba. A gombafonalak százfejű hidraként mindenütt ott vannak:
„Mire van szükség ahhoz, hogy néhány rönkházból és a benne élő családból az erdő szélén város váljék? Még több ember és még több épület, egy temető, ahová visszajárhatnak emlékezni a halottaikra, egy templom, ahol elfeledhetik a nehéz munkával töltött napok minden nyűgét és baját, egy vezető, aki ismeri az ország törvényeit és markos legények, akik segítenek neki betartatni őket, hivatalnokok, orvosok, tanárok, molnárok, pékek, ácsok és bolondok, vargák, esztergályosok, mesterek, tanoncok, mészárosok, borbélyok és bordélyok, fazekasok, kalmárok, révészek, szűcsök, takácsok, ötvösök és örömlányok, tímárok és tolvajok és valami, ami összetartja mindezt, a gombafonalak sűrűje a felszín alatt, amely összehangolja a részeket, és nem hagyja, hogy a különböző akaratok, szándékok, vágyak, érzelmek és ösztönök belülről feszítsék szét a masinériát.” (239.)
Mivel engem leginkább ennek a posztantropocentrikus gombaperspektívának az ábrázolása és megjelenési formái érdekeltek, azt vettem észre magamon, hogy viszonylag rövid idő után belefáradtam az akcióba és annak naturalista részletezésébe, de ezt nem rovom fel a regény hibájaként, mivel részben vállaltan erre a filmes nézőpontú tálalásra van kihegyezve a sztori, és ezt bravúrosan végre is hajtja, tehát aki ezt az élményt keresi, az itt meg is fogja találni. A regény apokaliptikus zárlata emlékeztet minket a környezeti viszonyainknak és a természetnek való kiszolgáltatottságunkra, és az én olvasatomban baljósan posztantropocén korszakot vetít elő.
Ajánlom azoknak:
- akiknek már az óvodában is gomba volt a jelük;
- akik szeretnek borongva merengeni, vagy merengve borongani, de végső soron úgy gondolják, hogy a tett halála az okoskodás, és egy jól irányzott lövés mindent megold;
- akik a weird, a skandináv krimi, az Alkonyzóna, a Ponyvaregény és a trancsírozós filmek szerelmesei;
- akik szerint, „Ha sokáig pillantasz a mélységbe, a mélység is beléd pillant.”[1]
[1] Friedrich Nietzsche: Túl jón és rosszon, ford.: Tatár György, Műszaki, Budapest, 200, 57.