Életének nyolcvanhatodik évében, január 24-én meghalt Kabdebó Lóránt, irodalomtudós, tudományszervező, a Műútnak, illetve a lap nem egy jelenlegi és egykori szerkesztőjének nagyszerű, atyai barátja. Bár Budapesten született, és gyöngyösi kötődései is voltak, nem túlzás őt, aki a Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Karának alapító dékánja volt, Miskolc nagy fiának nevezni: úgyszólván ennek hivatalos elismerése a díszpolgári cím, amelyet tavaly vett át.
Miskolcon járt gimnáziumba, a Földesbe, és az ELTE magyar–történelem szakos diplomájának megszerzése után több mint tizenkét évig ugyanott is tanított. Közben a megyei irodalmi lap, a Napjaink munkatársa, majd főszerkesztő-helyettese lett, Budapestre ezután a Petőfi Irodalmi Múzeum hívta. Itt fűzte szorosabbra számos interjú- és emlékezéskötetet eredményező, legendás kapcsolatait az élő irodalom olyan klasszikusaival, mint Szentkuthy, Határ Győző vagy Orbán Ottó — és itt kezdődtek később szövegkiadások, tanulmánykötetek és monográfiák egész sorában újra és újra összegződő Szabó Lőrinc-kutatásai.
Az évtizedek során ugyanis Kabdebó Lóránt a modern magyar irodalom tudósainak egyik legnagyobb tekintélye, Szabó Lőrinc munkásságának legjobb ismerője lett. És mégis, mi sem állt tőle távolabb, mint holmi professzoros tekintélytisztelet megkövetelése: jellegzetes western-nyakkötői és cowboy-kalapjai első pillantásra világossá tették, hogy idegen tőle minden vaskalapos, élére vasalt nagyképűség.
Minden sallangot nélkülöző, de mindig szinte retorikai igényességgel és ennek megfelelő dinamikákkal formált beszéde ugyancsak messziről elárulta, hogy nem a nehézkes formalitások embere. Nyolcvanadik születésnapja alkalmából Péterfy Gergely így emlékezett lapunkban a Kabdebó-korszak kari tanácsi üléseire: „úgy lehetett keresztülszánkózni a napirendi pontokon, hogy az ember észre se vette, és már meg is szavazott néhány kardinális személyzeti és szervezeti változtatást. Lóri bácsi kedélyes intézményvezetése alatt valahogy minden konfliktus elsimult, minden ellenségeskedés eljelentéktelenedett a jókedvű vállveregetések, atyai káromkodások hatására.” (Csak egyetlen ponton volt kérlelhetetlen: amikor a Dallas legújabb epizódja elkezdődött, már a televízió előtt kellett ülnie.)
Ha van irodalomtudós, akinek nem volt szüksége Marcus Aurelius intelmére — „Vigyázz, el ne császárosodj!” —, az Kabdebó Lóránt volt. Ha egy kollégája éppen Szabó Lőrincről beszélt, képes volt beülni a szeretett intézete által szervezett online magyarérettségi-előkészítőre is, a gimnazisták közé. Éppen ekkor beszéltünk utoljára, két hete, amikor is a rá oly jellemző, ellentmondást nem tűrő tenorban arra akart rávenni, hogy írjak disszertációt a Tücsökzenéről. „Amíg még élek” — tette hozzá. „Akkor ráérek, Lóri” — feleltem, nem tudva, hogy ennél nagyobbat nem is tévedhetnék.
Kabdebó Lóránt meghalt, pontosabban mától már az irodalomtörténet-írás klasszikusa. És az egyetem aulájában bizonyára hamarosan felállítandó első bölcsész mellszobor modellje is ő lesz. De csak a szobra lesz szoborszerű. Mert — ismét Péterfy Gergelyt idézve — „az ő előadásában az irodalomtörténet megtelt élettel, a holt szerzők sápadt, komor szellemei kiszínesedtek és feltöltődtek indulattal, szeretettel, gyűlölettel, vággyal, elkívánták és meg is szerezték egymás ágyastársát, feleségét, titkos szeretőjét, ellopták egymás kéziratát, börtönbe juttatták és hősiesen megvédték egymást, és azért írtak, mert írni és az irodalom végtelen birodalmában élni, bizony, barátaim, a legszebb és legembernekvalóbb foglalatosság ezen a sártekén.”