Vida Kamilla Konstruktív bizalmatlansági indítvány című verseskötetét finom irónia szövi át. Provokatív beszédmód, rendszerkritikus hangütés, popkulturális és klasszikus irodalmi kódok egymásra írása jellemzi ezt a költészetet. Vida Kamilla első kötetében a gyerek- és fiatal felnőttkor pillanatai mellett a huszonegyedik század első két évtizedének politikatörténetére és a kortárs irodalmi életre irányuló (ön)ironikus reflexiók is fontos szerepet kapnak. Az irónia ezekben a versekben — ahogy erre Lapis József is rámutatott[1] — kevésbé a beszélői személyre (az „egóra”), mint inkább az irodalmi rendszer működésére és társadalmi beágyazottságára irányul: „Hogyne lennék boldog, / hát itt vagyok, magvetős szerző vagyok, / a versek fontosak, én is fontos vagyok, / társadalmi szerepet vállalok.” (Ez a kiadó társadalmi szerepet vállal,) Az irónia mellett a melankólia is tetten érhető, különösen a József Attila Kör megszűnéséről szóló gyászversben, a kötet egyik legemlékezetesebb írásában.
A versanyag legnagyobb része megengedi az azonos lírai beszélőt feltételező olvasatot. Ezt az útvonalat követve olyan Bildung-narratíva bontakozik ki, amelyben az egyéni felnövekvés/eszmélés története leválaszthatatlan a társadalmi-politikai kontextusról. A közéleti dimenzió meghatározó jelentőségét már a kötetcímet adó alkotmányjogi fogalom[2] előrevetíti. Konstruktív bizalmatlansági indítványt — mostanáig — egyetlen alkalommal nyújtottak be Magyarországon: a szocialista frakció 2009. április 7-én kezdeményezte Gyurcsány Ferenc kormányfői megbízatásának visszavonását és Bajnai Gordon kinevezését. Az eseménysor, melybe e történelmi pillanat ágyazódik, Vida kötetében is hangsúlyos: „Azt is gondoltam, hogy egy miniszterelnöknek / lemondani teljesen hétköznapi, / hibázunk, ez van, / és a politika úgy működik, / hogy a népnek maximum / pár évet kell nyavalyogni ahhoz, hogy / legyen egy kedves szakértői kormány, / babaarcú üzletemberrel az élén.” (The Pointer Sisters)
A kötet élén három, meglehetősen provokatív mottó áll. A legelső, Majkától származó idézet („Régebben más volt / A 90-es években mindenki táncolt / És micsoda tánc volt”) nosztalgikus automatizmusokat indít be, melyet az őszödi beszéd szavai billentenek ki: „Nem tudom nektek azt mondani, / hogy minden rendben lesz.” A mottók sorát ebben a kontextusban akár ironikusan is olvasható rezignációval zárja a harmadik, Esterházy-idézet: „Uram. Valahogy már késő.” Az Egyszerű történet vessző száz oldal — a Márk változat egyik gyakran idézett passzusából származó idézet („Gyáva a szívem. Az imák az Égben összeérnek. Uram. Valahogy már késő. Nem tudom rád bízni magam.”)[3] A mindenki rövidítése című, istenkereső vershez kapcsolódik (a másik két mottót a The Pointer Sisters szövege értelmezi át). A három idézet láthatóvá teszi a kötetben kiépülő intertextuális háló szerkezetének erővonalait (popkultúra — politika — szépirodalom). A provokatív mottók tágas szövegteret nyitnak, ahol megfér egymás mellett Márai és Margaret Thatcher, Petőfi, József Attila, Kemény István, Harry Potter, Dosztojevszkij és Lukács György, az Esti Kornél együttes, továbbá Ambrus Attila, Berki Krisztián és Magyarország miniszterelnökei.[4] A komplex idézettechnika legérdekesebb példája a Lajos című, mindössze kétsoros darab: „Hasamban pillangók / döglenek.” A vers mottója a thatcheri szállóige: „There is no alternative.” A háromszavas mű egy transztextuális hálózat részeként válik értelmezhetővé. A szöveg az Eszter hagyatéka ciklusban szerepel, s a versben cikluscím által felidézett Márai-regény címszereplője szólal meg. Thatcher híres-hírhedt mondatának átvétele a neoliberalizmus legkarakteresebb nemzetközi képviselőjét a Márai-regény szélhámosával helyezi egy szintre.
A kötet nyitóverse (Majd visszatérünk rá a kommunizmusban) a családi élet, az irodalomtörténet és a politika dimenzióit írja egymásra: „Ma már minden elképzelhető, mondja sokszor anyám, / a posztmodern gyermeke. / És ez veszélyes, mondja sokszor apám, / aki a Tóték megjelenésének évében született. / Minden mindegy, mondaná a testvérem, ha lenne, / és milyen nagy baj, hogy én mondom helyette.” A generációs törésvonalak az irodalomtörténet lencséjén keresztül válnak láthatóvá. A posztmodern szabadságélménye („minden lehetséges”) a vers beszélőjének szemében éppúgy érvényét vesztette, mint az idősebb nemzedék konzervatív óvatossága, s a „minden mindegy” beletörődő cinizmusává változott. Ám a kiüresedett eszmény helyére nem léphet új, mert a radikális változás legfeljebb elméleti síkon lehetséges: „Így váltsunk rendszert? — kérdezed. / […] / nem tudok válaszolni arra, hogy a forradalomért / adnám-e véremet.”
A politika, a polgármester nagyapa alakján keresztül, magától értetődő természetességgel szivárog be a gyerekkor világába. A Lakosság ironikusan utal vissza a kötetnyitó szövegre, játékba hozva a gyerek és felnőtt nézőpont közötti kontrasztot: „Kokárdában hintázni már majdnem olyan, / mint forradalmat csinálni, / gondoltam nyolcévesen. / »A lakosság érdeke«, itt tartott, / amikor leestem a mászókáról. / Gyorsan felálltam, és hősies tekintettel / kerestem nagyapám pillantását, / hogy lássa, életemet és véremet a hazáért, / vagy a lakosságért, / vagy amiért éppen.” A lírai beszélő csipetnyi öniróniával reflektál arra, ahogy gyerekként látta nagyapját, s ahogy képzelete élettel töltötte fel az ünnepi beszéd frázisait. A költemény megejtően aknázza ki az idősíkok és reflexiós szintek kontrasztjának lehetőségeit: „Nagyapám a konyhában beszélgetett / apámmal a rendszerváltásról, / meg az Európai Unióról, amit egy ezerszínű, csillogó, / kattogó gépnek képzeltem. / Sokat gondoltam erre, hogy bárcsak megérinthetném.” Ez a kép a kötet egyik legemlékezetesebb, legerősebb pontja, a részlet utolsó sora mégis túlírtnak érződik, a poétikai színvonal megsínyli a kép túlnyújtását.
A The Pointer Sisters a Lakosság párverse. Mindkét szövegben meghatározó a politika gyermeki perspektívából való észleléséhez kapcsolódó utólagos, ironikus önreflexió, ám amíg a Lakosságban a nagyapa, a The Pointer Sistersben a média közvetíti a nagypolitika eseményeit. Ez a darab is egy forradalmi évfordulós ünnepéllyel indul: „Amikor az ’56-os forradalom 50. évfordulóján / én mondtam a verset a városi ünnepségen, / […] / este pedig hazamentünk, néztük a közvetítést, / akkor hallottam először azt egy / bemondó szájából, hogy Blaha Lujza tér. / Azóta már kétszer szakítottak ott velem, / és egyszer megrándult arrafelé a bokám.” A megrázó tömegjelenetek a médiumon keresztül, vakuemlékként íródnak be a szövegbe. Nemes Z. Márió Barokk femina című, széles körű kritikai visszhangot kiváltó kötete szintén 2006 őszének eseményeihez nyúlt vissza, Vida Kamilla nyelvi-retorikai stratégiája azonban gyökeresen eltér Nemes Z. poétikai céljaitól és eszköztárától. Nemes Z. elsősorban egy túlazonosuló gesztusrendszer, az ideologikus nyelvi apparátusok látványos túlműködtetése révén éri el a trópusok allegóriájának permanens parabázisát, Vida szövegében viszont a reflexiós szintek közötti feszültség az irónia legfőbb forrása.
A két poétika között a beszélői pozíciók szintjén is tetten érhető a különbség, ahogy erre Fenyő Dániel pontosan rámutatott: míg Nemes Z. Márió a beszélői helyzet folyamatos elbizonytalanításával játszik, Vida Kamilla a beszélői szubjektum pozíciójának stabilitására épít, lehetővé téve a megszólalások társadalmi-politikai jelentésének és értékének egyértelmű visszafejtését.[5] A szubjektumpozíciók kérdése kulcsfontosságú, hiszen már Mannheim Károly rámutatott arra, hogy a megnyilatkozások ideologikumát vizslató eljárás (mind a partikuláris, mind a totális ideológiafogalom esetében) az eszméket az őket kimondó szubjektum léthelyzetének függvényévé teszi.[6] A beszélői pozíciók elbizonytalanítása ezt az olvasásmódot provokálja. Ez azonban nem jelenti, ahogy ezt Vida Kamilla is feszegette a Barokk femináról írott kritikájában — bár az értelmezés hatókörét cikkében meglehetősen szűkre szabta —, hogy egy ideologikus beszédmódokat parodizáló szöveg ne lehetne adott esetben maga is ideologikus.[7]
Vida nyelvi transzparenciája világossá teszi, bátran vállalja a lírai beszélő (és a szöveg) társadalmi-ideológiai pozícióját. Ám ez nem okozza költészetének egysíkúvá válását: a popkulturális és szépirodalmi utalásháló együttes használata, a reflexiós szintek feszültsége, a játékosság és a finom irónia megmenti a műveket a monotóniától. A The Pointer Sisters jó példa erre az üdítő együttállásra. Már a cím is játék: Gyurcsány Ferenc a The Pointer Sisters dalára adta elő miniszterelnöki táncát, megismételve Hugh Grant jelenetét az Igazából szerelemből. A versbeszéd központi alakzata az aposztrophé: „Azért nem tudlak utálni, mert te voltál az első, / az elsőt pedig sosem utáljuk, és amúgy is természetesnek / tűnt minden. Normális volt, hogy panaszkodott rád / mindenki, mert fanyalogni sikk, fanyalogni kifinomultság. / Pár hónappal később beiratkoztam a Szabóékhoz lovagolni. / Megtetszettek a lovas rendőrök. // Nem volt bennem kétség, hogy Gergényi Péter / jól dolgozott, és megfelelően látta el a feladatát…” Gyurcsány Ferencnek a szerelmi líra retorikájára emlékeztető megszólítása a végletekig fokozza az irónia erejét. A Lakosság gyerek-énje még harmonikusan képzelte el a politikai közösség életét. Ezen a ponton a múltbeli én már érzékeli a közösséget végletesen megosztó disszenzust, megmagyarázni azonban (még) nem tudja, megpróbálja hát elsimítani: „Hittem, hogy a dolgok többé-kevésbé rendjén vannak, / […] / És az autóhitel már csak ilyen, hogy a törlesztőrészlet, / az bizony növekszik.”
A vers ezután ugrást hajt végre az idősíkok és reflexiós szintek között, csípősen célozva a megszólított politikus jelenkori, önmémesítő gesztusaira: „Örökké akarsz élni, azért vagy mém.” A szöveg ironikusan fordítja ki a kötet élére került Majka-töredéket: „Régebben más volt, a 2000-es évek elején mindenki táncolt, / mi ott maradtunk az általános iskola sportcsarnokában, / farsangi bál, kifulladásig kapkodjuk a levegőt / […]. // Mi, akik a 2000-es évek elején voltunk általános iskolások, / nem hagyhatjuk abba a táncot, folyamatosan kell csinálnunk, / hogy ne uralkodjon el rajtunk az az apáinktól örökölt / másnapos szorongás”. Az idézet ebben a kontextusban többszörösen ironikussá válik, hiszen a „mindenki táncolt” kitétel az egykori miniszterelnökre is vonatkozik, ráadásul a dalszöveg parafrázisa ebben a kontextusban — figyelembe véve a kötet gyakori klasszikus irodalmi utalásait — Arany János (Kertben) felől olvastatja magát. Vida költészetének jellemző eljárása, hogy a popkulturális átvételeket, eredeti kontextusukból kiemelve, „kipreparálja”, és többletjelentéssel ruházza fel.
A Konstruktív bizalmatlansági indítvány legizgalmasabb darabjai láthatóvá teszik a kultúra intézményrendszerének automatizmusait, ám eközben a szövegek saját megjelenésük kontextusára és megírtságukra is képesek reflektálni. A gép pihen az ösztöndíj-bürokrácia jellegzetes szövegtípusait imitálja: „Ez a vers az ELTE támogatásával készül, / pontosabban a vers megírása közben az ELTE / Ösztöndíjbizottságának határozata értelmében / havi 30 ezer forint juttatásban részesülök. / […] / Az ösztöndíjat az elmúlt hónapban ételre, kollégiumra, / bérletre, cigarettára, könyvekre / és új fürdőruhára költöttem.” A lírai beszélő a következő versben (Móricz Zsigmond) leleplezi önmagát: „Egyébként nem kellett volna előre inni a medve bőrére, / az előző szöveget ugyanis még / az eredményhirdetés előtt írtam, / és nem kaptam meg végül az ELTE ösztöndíját. / 2020 nyarán a Móricz Zsigmond-ösztöndíjat viszont igen, / […] / Amúgy megjavultam, amióta azt a verset írtam, / már nem költök annyit cigire az ösztöndíjból, / amennyit anno költöttem volna. / Ezt anyukámnak is üzenem, / megnyugtatásul. Ne aggódj, ez nem egy vers, / nem lehet összevissza hazudozni.”
Ezek a versek az én poétikai szituáltságát teszik kérdésessé. Az első, naiv benyomás vallomásos beszédmódot érzékelhet, a megszólalásnak egy szövegen kívüli énhez való rögzítettségét feltételezve (a lírai beszélőt mintegy a külső én reprezentációjaként azonosítva). Ilyesmiről, természetesen, szó sincs. A Móricz Zsigmond René Magritte-re emlékeztető zárlata ebben az értelemben is önleleplező, sőt, a félrevezető olvasatot megelőző önvédelmi gesztus. A szerző esterházys megoldásokkal írja a szövegbe önmagát („Ez a könyv rólam szól, nem rólatok”; Ez a kiadó társadalmi szerepet vállal,), reflektálva kötetének tervezett és megvalósult borítóira (eszünkbe juthat a Termelési regénynek a „pispeklila” borítója, melynek színétől a Konstruktív bizalmatlansági indítványé épp csak egy árnyalattal tér el). „Persze ez is egy vers voltaképp, / amiben akár hazudozhatok is egy fiktív borítóról…” — írja a Csigaházban, ironikusan fordítva meg a Móricz Zsigmond zárlatát. A szerző távolról sem halott — ám ez még nem jogosít föl arra, hogy minden szavát készpénznek vegyük. Ezt játssza ki a legutolsó, kötetcímadó költemény is, amelyben a beszélő, Domján Edit észrevétele szerint, saját maga (saját kamasz énje) ellen nyújtja be a konstruktív bizalmatlansági indítványt.[8]
A versek saját „íródásukon” túl megjelenésük folyamatára is reflektálnak, hiszen ahhoz, hogy a művészet láthatóvá váljék, ki kell kerülnie a kultúrpiacra: „Ez a kiadó társadalmi szerepet vállal, / mondta jelentőségteljesen, / mielőtt az összeizzadt fotelből / visszakérdeztem volna, hogy ez mégis mi a faszt jelent. / Hozzátette: nekünk fontos, hogy legyenek verseskötetek. / Lerakta elém a sorozat eddigi darabjait Röhrigtől / Kállayig, mint a kihajtható legyezős skálát / szobafestés előtt: / válasszak majd színt.” (Ez a kiadó társadalmi szerepet vállal,) A piac azonban szűkös, különösen lírakötetek számára, melyek kiadása nem a közvetlen anyagi haszon, hanem a „társadalmi szerep” (a presztízs fenntartása) miatt fontos a kiadónak: „ha szerencsém van, megveszik háromszázan, / Facebook-ismerősök, szakmabeliek, / véletlen karácsonyi ajándék, gimis barátnők, gondolom. / A szakmabeliek, ők fontosak, ők megveszik, / megveszik és elolvassák, és megkérdezik, hogy ez / ilyen közéleti költészet, és ha igen, mi végre.” Rafinált megoldás: a szerző pontosan tudja, milyen diszkurzív térbe lép szövegével, és előre bekalkulálja a „professzionális olvasók” várható reakcióját, célozva a tízes évek elején, a közéleti költészet[9] kapcsán kibontakozó irodalmi vitákra. Tamás Gáspár Miklós diagnózisa szerint a magaskultúra ma már csupán „[…] a magaskultúra specialistáinak a kultúrája. Kis ezoterikus szakma, amelyet csak a szakmabeliek értenek. Ma a költők költőknek írnak, mint a mikrobiológusok mikrobiológusoknak — ilyen még sose volt.”[10] Innen olvasva Vida sorai keserű iróniával hatnak. Hiszen persze szükséges, hogy a mű kivívja a szakmai elismerést, szülessenek a kritikák és recenziók, lépjen működésbe a kanonizáció (és a reklám) gépezete, de mintha mégis az volna itt az igazán fontos, hogy a versek minél több olvasóhoz jussanak el, hogy hassanak, hogy megrázzanak.
Nincs könnyű dolga a művésznek, ha megpróbál kitörni ebből a zártságból. Nem elég újszerű és figyelemfelkeltő nyelvet kidolgozni, a marketing, a hype erejére is szükség van. Zelei Dávid joggal emelte ki, hogy a Konstruktív bizalmatlansági indítvány megjelenését, debütáló verseskötethez képest, szokatlanul erős hírverés övezte.[11] Ám a kommunikációs gépezet mozgásba hozásához olyan líranyelvre volt szükség, amely képes új olvasók megszólítására. A popkultúra–politika–szépirodalom hármas kódrendszerét működtető, ironikusan nosztalgikus és provokatív költészet alkalmas erre. A fülszöveg kissé hatásvadász módon ragasztja a generációs kötet címkét a műre („Szót kér a Z generáció, és nem lesz benne köszönet”), ebben az esetben mégsem látom indokolatlannak a megjelölést. Fehér Renátó Garázsmenete (2014) után Vida Kamilla kötete egy újabb, még fiatalabb nemzedék alapélményeit (klímaszorongás, genderkérdések, COVID-világjárvány, politikai reménytelenség) és közéleti eszméléstörténetét sűríti össze. Ironikus beszédmódjával és témáival megtalálja a zártságból kivezető egérutat, anélkül, hogy giccsé vagy kulturális tömegcikké válna. Természetes, hogy nyelvére és témáira sokan rezonálnak, sikere megérdemelt. Poétikájának ugyanakkor gyenge pontjai is vannak. Bármennyire is hatásosak, élvezetesek és üdítőek Vida versei, gyakran támad az a benyomás, hogy nem lépnek túl a nyelv eszközjellegén, nem válnak le a szavakat pusztán „használati tárgynak” tekintő, „utilitárius nyelvhasználatról”.[12] A szerzőiség beíródásával, az én szituáltságával és a könyvészeti kódolással való játék, illetve a kötetzáró vers önfelszámoló gesztusai jelzik viszont, hogy Vida költészete képes lehet megtalálni a kitörési pontot. Nagy kérdés viszont, hogy az utilitárius áttetszőség végleges elhagyása nem omlasztaná-e össze a siker biztosítékát jelentő kódrendszert és nyelvi építkezést.
[1] Lapis József: Gyónás, Alföld Online, 2021. 08. 10., http://alfoldonline.hu/2021/08/gyonas/ (utolsó megtekintés: 2021. 10. 02.).
[2] A bizalmatlansági indítvány destruktív és konstruktív formáját megkülönbözteti, hogy előbbi pusztán a kormányfővel szembeni bizalom megvonását szolgálja, utóbbi viszont egyúttal a tisztség betöltésére javasolt utódot is megnevezi. A képviselők tehát egyszerre szavaznak a regnáló miniszterelnök megbuktatásáról és utódjának kinevezéséről. Az 1990-es alkotmánymódosítás óta a magyar alkotmányjog (a 2011-es alaptörvény is) a bizalmatlansági indítvány konstruktív formáját alkalmazza.
[3] Esterházy Péter: Egyszerű történet vessző száz oldal — a Márk változat, Magvető, Budapest, 2014, https://reader.dia.hu/document/Esterhazy_Peter-Egyszeru_tortenet_vesszo_szaz_oldal_a_Mark_valtozat-16282 (utolsó megtekintés: 2021. 10. 02.).
[4] Az intertextuális utalások felfejtéséhez érdemes összevetni az Esti Kornél Rohadt eső című dalát a Palkóavar című verssel (a dalt Vida a kötethez készült playlistre is fölvette), illetve Lukács híres cikke, A bolsevizmus mint erkölcsi probléma Dosztojevszkijt idéző záró sorait a Megszűnt a József Attila Kör című darabbal.
[5] Fenyő Dániel: Radikális transzparencia, Litera, 2021. 05. 06., https://litera.hu/magazin/kritika/radikalis-transzparencia.html (utolsó megtekintés: 2021. 10. 02.).
[6] Karl Mannheim: Ideológia és utópia, ford.: Mezei I. György, Atlantisz, Budapest, 1996, 75.
[7] Vida Kamilla kritikájából és Nemes Z. reakciójából két poétika és nyelvfelfogás éles különbsége (vagy akár párbeszéd-képtelensége) olvasható ki, s emellett úgy tűnik, hogy az álláspontok a költészet társadalmi szerepének eltérő értelmezéseiből indulnak ki. Vida Kamilla: Engedjük szabadon, Élet és Irodalom, 2020. január 3. Vö. Krusovszky Dénes: „Magyarország az ismétlés pokla”. Krusovszky Dénes interjúja Nemes Z. Márióval, Magyar Narancs, 2020. 05. 16., https://magyarnarancs.hu/sorkoz/magyarorszag-az-ismetles-pokla-129814 (utolsó megtekintés: 2021. 10. 02.).
[8] Domján Edit: Egy forradalmár, ha volna ilyen, Dunszt, 2021. 06. 22, https://dunszt.sk/2021/07/21/egy-forradalmar-ha-volna-ilyen/ (utolsó megtekintés: 2021. 10. 03.).
[9] A közélet hangsúlyos szerepét figyelembe véve érdemes kiemelni, hogy Vida versei milyen gyakran idézik Petőfi költészetét: a kötet intertextuális hálózatának ő az egyik legfontosabb csomópontja.
[10] Koltai Mihály Bence – Zsurzsán Anita: Interjú a 70 éves TGM-mel, Eszmélet, 2018/4, 23–24.
[11] Zelei Dávid: Spleenné lett magyar hazátok, Élet és Irodalom, 2021. augusztus 27., https://www.es.hu/cikk/2021-08-27/zelei-david/spleenne-lett-magyar-hazatok.html (utolsó megtekintés: 2021. 10. 02.).
[12] Vö. Jean-Paul Sartre: Mi az irodalom?, ford.: Nagy Géza = Uő: Mi az irodalom?, ford.: Nagy Géza – Vigh Árpád, szerk.: Dobossy László, Gondolat, Budapest, 1969, 33.