Az előző olasz tematikájú Kikötői Hírekben egy ígéretes fiatal tehetséget mutattam be Matteo Trevisani személyében, a mostani alkalommal pedig Paolo Nori, az olasz prózairodalom napjaink egyik legtermékenyebb írójának munkásságát foglalom össze – a teljesség igénye nélkül. Paolo Nori szinte minden évben újabb és újabb kötetet publikál, ugyanakkor képes folytonosan megújulni, új műfajokban kipróbálni magát. Az íráson túl műfordítással és tanítással foglalkozik, kreatív írást oktat, valamint számos egyetemre hívják előadóként. Írói karrierje a Bassotuba non c’è [Bassotuba nincs itt] című regényének sikerével indul, melyet számos, eltérő műfajú alkotás követ egészen a Premio Campiello díjra jelölt és az öt finalista közé kerülő Sanguina ancora [Még vérzik] című regényéig.
Az 1999-ben megjelenő Bassotuba non c’è egyedisége a beszélt nyelvet visszaidéző stílusban, az egyes szám első személyű narrációban lelhető fel, melyet fokoz a megbízhatatlan (ráadásul enyhén szociopata jegyeket mutató) narrátor kiábrándultsága életének azon pillanatában, mikor úgy érzi, mindennek vége. A beszélt nyelv érzetének visszaadása nehéz feladat, hiszen nem csupán az irodalmi manírosság mellőzését rejti magában, hanem az ismétlések és a köznyelvbe épült nyelvi hibák tudatos használatát is, mindezt úgy, hogy a születő szöveg ne keltse mesterkéltség vagy „irodalmiskodó” nyelvezet benyomását. Olaszországban ezen túl a számos regionális köznyelv is nehezebbé teszi az írók számára a feladatot: használják a toszkán alapokkal bíró irodalmi nyelvet (mely visszaidézi az Ottocentóban születő regények stílusát, azok szerkezetét, és pontosan a nyelvi kötöttségek miatt képtelen alkalmazkodni napjaink felgyorsult világához annak új történeteivel), vagy saját „anyanyelvüket”: az egyik regionális köznyelvet, ezt esetleg dialektális elemekkel gazdagítva, így önkéntelenül is kizárva bizonyos nyelvhasználókat. Paolo Nori az Emilia-Romagna tartományról elnevezett emiliai iskola egyik képviselője, amely előfutárának a szintén emiliai gyökerekkel rendelkező Luigi Malerbát tekinthetjük. Malerba részt vett a Gruppo ’63 mozgalomban, melynek célja az volt — főként, de nem kizárólag a költészetre vonatkozóan —, hogy új tartalommal töltse meg a kiüresedett műfajokat, szakítson a hagyományos struktúrákkal, és szabad teret adjon a nyelvi kísérletezésnek, újításoknak. Az emiliai iskola képviselői többek között Gianni Celati, Ermanno Cavazzoni, Daniele Benati és Ugo Cornia, csakúgy, mint Paolo Nori. Az írók közös célkitűzésüknek az Il Semplice folyóiratban adtak hangot: Paolo Nori a szerkesztőbizottsági üléseken először csak hallgatóságként vett részt, és saját bevallása szerint ez a tapasztalás döbbentette rá arra, hogy a beszélt nyelvet és egyszerű formákat használó írásművészet áll hozzá a legközelebb.
Az említett Bassotuba non c’è főszereplője Learco Ferrari, aki saját bevallása szerint nem bírja tovább. A regény kezdete egy felütés, Io sono quello che non ce la faccio, tudatosan nyelvtani hibát tartalmazó mondat, amely érzékelteti a főszereplő teljes elhagyottságát, úgy beszél, ahogy éppen eszébe jut, nem törődve azzal, hogy a quello che szerkezet egyes szám harmadik személyű alanyt vonz.
Én vagyok az, aki nem bírom.
Fáradt vagyok, nagyon fáradt. A modern életnek olyan üteme és elvárásai vannak, hogy ezeket követni én nem bírom. Vagy mégsem.
Én ki vagyok merülve. Harmincöt év rövid ideje alatt elfogyasztottam az életenergiám, amely megadatott. Üres vagyok. Élőnek tűnök, de halott vagyok. Vagy mégsem.
Én az irodalom mártírja vagyok. Írtam egy regényt, amely nagyon tetszett két kiadónak, melyek közül az egyik nagyon fontos. Le vannak nyűgözve, mondták. Eredeti, mondták. Július végéig visszahívunk, mondták.
Ma augusztus nyolcadika van, és én itt ülök, itthon, várakozva. Nem történik semmi. Ez a semmi megöl. Vagy mégsem. (saját fordítás, Allegri disperati [161.])
A regényben önéletrajzi elemeket is felfedezhetünk: Learco Ferrari a szerző alteregója, aki hozzá hasonlóan orosz nyelv és irodalom szakon szerzett diplomát, és rövid ideig szakfordításból élt. Feszülten várja, hogy egy kiadó jelentkezzen a regényével kapcsolatban, de nem történik semmi, ráadásul a barátnője is elhagyta egy filozófusért. Az in medias res kezdés nem oldódik fel egy boldog végkifejletben, a történet hasonlóképpen hirtelen ér véget, és Learco sorsa a valós élethez hasonlóan halad, sodródik tovább, gondok, problémák és megoldandó kérdések között.
Learco Ferrari több regényben is felbukkan főszereplőként, de Nori egyéni hangja más műfajokban is működik. A Noi la farem vendetta [Bosszút fogunk állni] történelmi ihletésű regényében (melynek címe egy dal refrénje) emléket állít az 1960-ban történt vérengzésnek Reggio Emilia város főterén, amikor a rendőrség 5 embert lelőtt egy békés tüntetésen. A történet struktúrája töredékes, akárcsak a narrátor eszébe ötlő emlékek véletlenszerűsége, és a feltörő képek között újból és újból felcsendül a Noi la farem vendetta dal refrénje.
Paolo Nori a krimi műfaját is saját szája ízére formálja: a 2019-ben megjelent Che dispiacere [Mennyire sajnálom] ugyan gyilkossággal kezdődő bűnügyi regénynek indul, de végcélja nem annak felfedezése, ki lehetett a gyilkos, a whodunit kérdése mellékessé válik a gondolatfolyamhoz képest. A kánonszerű regényben Nori, aki általában egyes szám első személyű narrátort használ, kivételesen egyes szám harmadik személyben szólaltatja meg a szereplőket, akik külön fejezetekben szerepelnek, és saját történeteik egy közös egésszé fonódnak össze. A nyomozás kérdése háttérbe kerül, az állandó jelzőkkel felskiccelt szereplők gondolatai és benyomásai uralják a lapokat a humor és Bologna helyszínei mellett. A regényben a foci is főszereplő: a Che dispiacere azon újság címe, amely kizárólag a Juventus elvesztett meccsei utáni napon jelenik meg és a főszereplő Barigazzi szerkeszti Ivan Piri álnéven.
Nori legutóbbi regénye, mellyel a Premio Campiello öt finalistája közé jutott, a Sanguina ancora. L’incredibile vita di Fëdor Michajlovič Dostoevskij [Még vérzik. Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij hihetetlen élete] megtévesztő címe ellenére nem életrajzi regény, inkább szerelmi vallomás az író részéről az orosz irodalom egésze felé. Ahogy említettem, Nori orosz szakon szerzett diplomát, és ebben a regényben személye, narrátori hangja összefonódik Dosztojevszkij alakjával, aminek magyarázata nem az író önteltsége, sokkal inkább a tudat, hogy Dosztojevszkij regényeinek köszönhetően lett íróvá. Az orosz regényíró ábrázolása ugyanakkor nem idealisztikus, erényein kívül hibáit is megjeleníti a Norira jellemző, beszélt nyelvet felidéző stílusban, melyben sokszor megcsillan a humor is (amely még inkább hallható a regény hangoskönyv formájában, melyet maga a szerző interpretációjában hallhatunk).
Érdekes megjegyeznem, hogy hiába jelent meg Paolo Nori műveinek sokasága Olaszországban, regényei közül magyarul egyedül a Bassotuba non c’è részlete érhető el, más műve egyelőre nem került fordításra. Ez a részlet képviselte egyébként Olaszországot az Irodalom Éjszakáján 2017-ben, és Nagy Ervin színművész előadásában hallhatta a közönség.
Irodalom:
Paolo Nori, Bassotuba non c’è, DeriveApprodi, 1999
Paolo Nori, Noi la farem vendetta, Feltrinelli, 2006
Paolo Nori, Che dispiacere, Salani, 2019
Paolo Nori, Sanguina ancora. L’incredibile vita di Fëdor Michajlovič Dostoevskij, Mondadori, 2021
Ludmann Ágnes (szerk.): Allegri disperati: antologia di scrittori dell’Emilia / Vidám vigasztalanok : emiliai írók antológiája, ELTE Eötvös József Collegium, Budapest, 2014