Kikötői Hírek – német (2021. december 22.)

Mikoly Zoltán: Kikötői Hírek – német (2021. december 22.)

„[A] halál némethoni mester kék szeme van / elér a golyója talál sose téved / egy ember lakik a házban aranyhaju Margit / ránk hajtja szelindekeit sírt ád minekünk a szelekben / a kígyókkal játszik szakadatlan s álmodozik a halál / némethoni mester” – így hangzik Paul Celan a koncentrációs táborok atmoszféráját megteremtő Halálfúgája Lator László tolmácsolásában. A költő versében a legrettegettebb náci, a haláltábort szadista kegyetlenséggel vezető parancsnok archetípusát írja meg: a némethoni mesterét, akinek golyója sosem téveszti célját, aki emberekre uszítja kutyáit és aki, miközben az áldozatokkal saját sírjukat ásatja, vidám zenét játszat: „Mélyebbre kiáltja az ásót itt ott meg hadd szóljon / a zene az ének”.

Jennifer Teege Nagyapám engem agyonlőtt volna című dokumentarista művének olvasása közben a befogadó nehezen tudja függetleníteni gondolatait Celan hömpölygő soraitól. Teege a Park Könyvkiadónál idén megjelent könyvében élete egy hatalmas titkáról rántja le a leplet, mely számára is csak néhány éve vált az addigi életét, öndefinícióját alapjaiban felforgató, zsigerig hatoló valósággá. A könyv borítóján is látható, a szája sarkában a mosoly egy apró ráncát mutató, színesbőrű Teege nagyapja nem más, mint Amon Göth, a Krakkóban működő płaszówi koncentrációs tábor parancsnoka, vagy ahogy sokan hívták: a „płaszówi mészáros” (49). Ez a konstelláció – ti. náci nagypapa és félvér unoka – már önmagában a történelem furcsasága, de hogy az összes náci bűnöző közül pont Amon Göth, az már abszurd. Ha esetleg az olvasó elbizonytalanodna történelemtudásában, azt a Teege könyvét társszerzőként jegyző újságíró, Nikola Sellmair a kötet elején hamar helyére billenti: „Steven Spielberg Schindler listája című filmjében Amon Göth, a velejéig gonosz lágerparancsnok a vele egykorú Oskar Schindler ivócimborája és ellenlábasa. A zsidógyilkos és a zsidómentő. A film egyik jelenete beírta magát a kulturális emlékezetünkbe: Amon Göth, amint reggeli tornája részeként villája erkélyéről lődöz a foglyokra.” (14) Teege személyes életútjának részletei, melyekbe apránként bevezeti olvasóját, csak tovább fenik származásának abszurd élét: a jelenleg reklámszakmában dolgozó, kétgyerekes, Németországban élő édesanya egyetemi éveit Izraelben töltötte, afrikai és közel-keleti tanulmányokat folytatott, héberül beszél, legjobb barátai pedig egy izraeli kibucban élnek, akik között nehéz lenne olyat találni, akinek felmenőit ne érintette volna a holokauszt. Mintha a történelem kanosszát járna Teege életén keresztül.

Amon Göth płaszówi villája

A váratlan felismerésre – ahogy arról a Prológusban beszámol – a véletlennek köszönhetően került sor. A Hamburgi Központi Könyvtárban a pszichológiai könyvek között keresgélve bukkant Teege egy bordó kötetre, mely címével hívta fel figyelmét: Szeretnem kell apámat, nem? – A Schindler listájából ismert náci lágerparancsnok lánya: Monika Göth története. A könyvet lapozgatva Teege hamar számára ismerős arcot vél felfedezni a fotókon: saját édesanyjáét, akit gyermekkorában látott utoljára, mielőtt örökbe adta őt annak a német házaspárnak, ahol végül két fivér mellett nevelkedett fel. Az írónő múltjára két titok terhe nehezedik: az egyik, a súlyosabbik, a rokoni kapcsolata Amon Göthtel, melyről még örökbefogadó szülei sem tudtak, hisz azt a vérszerinti édesanyja elhallgatta. A másik titok pedig természetszerűleg adoptált mivoltából fakad: bár a nyílt örökbefogadás emléke még él Teegében, emlékszik édesanyjára és nagyanyjára, bővebb információval semmilyen vérszerinti családi kötelékről nem rendelkezik.

A könyvben Teege tehát a múltban kutakodva, a nagymamájával készített dokumentumfilmet aprólékosan megismerve, krakkói sírokat, Amon płaszówi villáját felkeresve, Izraelbe látogatva, illetve bő huszonöt év után előbb nigériai édesapját, majd az időközben újraházasodott édesanyját felkutatva próbálja apránként újraépíteni saját magát és választ adni arra a kérdésre, hogy ki is ő valójában: „Egy csapásra kérdésessé válik számomra minden, amiből eddig az életem állt: szoros kapcsolatom a nevelőszüleimmel, barátságaim Izraelben, a házasságom, a két fiam. Hazugság volt az egész életem? […] Már nem tudom, kihez tartozom. A nevelőszüleimhez és a mostohatestvéreimhez, vagy a Göth családhoz? És tudom, hogy nem választhatok. Én is Göth vagyok.” (14)

A válaszok keresése közben a könyv olvasóját a már említett újságíró, Nikola Sellmair segíti eligazodni a történelmi útvesztőkben: miközben Teege olykor emocionálisan erősen bevonódik saját történetébe – nem is tehet mást –, addig Sellmairé a kimértebb, történelmi adatokat szolgáltató, olykor magát az írónőt is neutrálisabban leíró nyugodtabb hang: e két szólam kiegyensúlyozott váltakozása adja a kötet sajátos, az olvasó munkáját megkönnyítő ritmikáját.

E két alapvető szólamot át- és átszövik a másokkal folytatott beszélgetések során elhangzottak idézetként történő beemelése a szövegfolyamba: hol a hozzátartozóktól, hol a barátoktól, hol pedig Teege pszichoanalitikusától, Peter Bründltől. Ez utóbbi szerepeltetése azért is nagyon fontos, mert mint kiderül, Teege már a családi titok feltárulkozása előtt nem kis depresszióval küzdött, orvosa pedig olyan klinikai magyarázattal tudott szolgálni Teege patológiás érzelmi viharaira, mely produktív módon volt beépíthető eddigi élettörténetébe. Mint mondja Bründl: „Az erőszak és a brutalitás mély nyomokat hagy a tettesek leszármazottaiban. De őket nem a tettek betegítik meg, hanem a hallgatás, ami a tetteket körülveszi. […] A bűn nem örökletes, a bűntudat annál inkább.” (24) És valóban: míg Teege kellő józansággal viszonyul a bűn örökölhetőségének kérdéséhez (egyik interjújában ki is jelenti, „nincs olyan, hogy náci gén”), addig a bűntudat leküzdése kihívások elé állítja a nőt. Nem véletlen, hogy Aleida Assmann is egyik tanulmányában Darwint, a szégyen egyik első teoretikusát idézve a következőt hangsúlyozza: „Nem a bűn érzésébe, hanem a gondolatba, hogy mások bűnösnek tartanak minket vagy tudják, hogy bűnösök vagyunk, abba pirul bele az arcunk.” (Assmann-Frevert 1999: 122) Többek között ez az érzés a Teege cselekedetei és írási praxisa mögött megbújó fő mozgatórugó vagy épp annak ellenkezője: az a tényező, mely megbénítja Teegét döntéshozatalában. A titok kiderülte után ugyanis hosszabb időre megszakítja kapcsolatát izraeli barátaival, maga sem tudja, hogyan álljon elő számukra történetével, és hogy azzal vajon veszélyezteti-e barátságát. Az ezzel kapcsolatos eseményeknek a könyv végén két külön fejezetet szentel (Az áldozatok unokái: izraeli barátaim / Virágok Krakkóban), melyekben külön kontúrt kap a holokauszt edukációja is.

A nagymama – Ruth Irene Kalder

Úgy tűnik, míg Jennifer Teegét az ominózus könyvtári eset előtt a hallgatásból eredő nem-tudás nyomasztotta, addig utána már pont a véletlenül megszerzett tudás deprimálta: a tudás számára azonban már kézzelfoghatóbb élményként jelenik meg, így az íráson keresztül lehetősége nyílik arra, hogy egy egészséges önkép felépítése mellett feldolgozza azt.
A feldolgozási folyamat nem csak a nagyapjára, Amon Göthre szorítkozott – ezt a könyv fejezetbeosztása is jól szemlélteti: A płaszówi láger teljhatalmú ura: nagyapám, Amon Göth / A parancsnok asszonya: nagyanyám, Ruth Irene Kalder / Egy élet a halottak árnyékában: anyám, Monika Göth.  Sőt, az olvasónak egyértelműen az az érzése támad, hogy Jennifer Teege számára a szadista nagyapjához fűződő viszonya – szemben a nagyanyjához és anyjához fűződő viszonyával – még ha oly terhes is, könnyebben feldolgozható, hiszen hozzá semmilyen személyesen átélt emlék nem köti. Mint Krakkóba utazásával kapcsolatban írja: „Látni akarom, hol gyilkolt a nagyapám. A lehető legközelebb jutni hozzá – hogy azután végre eltávolodhassak tőle.” (34) A hosszú múltfeldolgozási folyamat után a könyv ennek az eltávolodásnak az eredménye, melynek címében egyértelműen kirajzolódik a múlthoz való viszonyulásnak egy másik, őszintébb és bátrabb módja. Harald Welzerék az ezredfordulón a német családokban a náci múlt feldolgozásának generációkon átívelő mechanizmusait vizsgálták, az így született kötetnek kortünetként is értelmezhető, igen beszédes címet adtak: Opa war kein Nazi [Nagypapa nem volt náci]. A Teege által a könyvtárban talált kötet, mely anyja és Amon Göth kapcsolatát tematizálja, „Az apámat szeretnem kell, nem?” címet viseli, mely szemantikája és kérdő modalitása okán még némi bizonytalanságot sejtet. Teege könyve ezzel szemben a múlttal, az igazsággal való bátor szembenézés aktusaként, sőt a mindenféle hallgatást, szándékos tagadást elutasító vádként is értelmezhető: Nagyapám engem agyonlőtt volna.

Az írónő nagyanyjához és édesanyjához fűződő viszonya közösen átélt élményeken alapul, így velük szemben már nehezebb felvennie egy semlegesebb, mások elbeszéléseire vagy történelmi dokumentumokban fellelhető adatokra támaszkodó pozíciót. Jennifer Teege hatéves, nevelőszülőknél nevelkedik, addig gyakran látogatja őt édesanyja, amikor egy nap nem jön többé látogatóba: az anyjára való szakadatlan várakozás élménye a mai napig elevenen él az írónőben. Az édesanya, Monika Göth története a náci felmenőktől, sőt lányának elhallgatásától függetlenül is – hisz a Monikáról szóló könyvben az édesanya említést sem tesz adoptált gyermekéről – Teege érdeklődésének középpontjába kerül. Teege egykori örökbeadásának okait és körülményeit szeretné megtudni – ezért keresi fel édesanyját. A könyvben szó sincs valamiféle családegyesítésről: az írónőt a megértés vágya hajtja.

A płaszówi villa, azzal a bizonyos erkéllyel

Ez a vágy hajtja nagyanyjával kapcsolatban is, akihez kimondottan pozitív emlékek fűzik és aki talán a legellentmondásosabb figurája Jennifer Teege életének. Olvasás közben folyamatosan tapintható az írónő állandó bizonytalansága nagyanyját illetően: mint mondja, „[g]yerekkoromban tőle kaptam azt az érzést, hogy nem vagyok egyedül.” (109) Akkor mégis hogyan magyarázható Ruth viszonya Amonnal? Ahogy arra Nikola Sellmair is rámutat, Ruth alakja szerepel Spielberg filmjében is: ott a meztelenül az ágyban fekvő, gyönyörű fiatal nő a párnába szorítja a fejét, hogy ne hallja, amint Amon a foglyokra lövöldöz az erkélyről – a valóságban pedig állítólag szándékosan nagyon hangosan hallgatta a zenét. Ruth Irene Kalder személye valóban igen nyugtalanító lehet az olvasó számára is: lányának Amonról hősként beszél, elmondása szerint gyerekeket a táborban nem öltek meg, sőt, szerinte ott csak munkatábor volt, amely nagyon máshogy működött, mint egy megsemmisítőtábor. Máskor pedig a „Nem tudtam róla.” ismételgetése mögé bújt. Közben Ruth Irene Kalder angolul beszél, a háborús évek után lakását egy transzvesztitával osztja meg, de volt fekete bőrű albérlője is. „Tucholsky, Böll, Brecht művei sorakoztak a polcain.” (92) Sőt, állítólag a szociáldemokrata Willy Brandt híve. Azé a Willy Brandté, aki 1970-ben a varsói gettófelkelés áldozatainak emlékműve előtt váratlanul térdre ereszkedett – az erről a pillanatról készült ikonikus kép pedig bejárta a világot. Mindeközben Ruth lányát Amonról nevezi el Monikának (Amon beceneve Mony volt), később pedig mégis felveszi saját elhatározásból Göth nevét, és lesz Ruth Irene Göth. És ha már a neveknél tartunk: ő választja ki az írónő nevét is (Jennifer): a Göth płaszówi villájában dolgozó, általa rettegésben tartott két zsidó szobalányt szintén Jennifernek hívták. A rengeteg ellentmondás nem teszi lehetővé, hogy az olvasó megismerje Ruth Irene Kalder személyét. Érzékelhető, hogy a nagymama esetében szó sincs a történtek, a múlt olyan tudatos elfojtásáról, amelyről a Mitscherlich házaspár írt A gyászolásra képtelenül című könyvében. Hisz Irene tudott a táborban történtekről, ahogy ő fogalmazott banális egyszerűséggel: „Nem volt brutális gyilkos. Legalábbis nem jobban, mint a többiek. Olyan volt, mint mindenki az SS-ben. Persze megölt néhány zsidót, de nem sokat. Egy ilyen láger nem vidámpark.” (101) De ő nem is az a banális gonosz, mint Adolf Eichmann Hannah Arendtnél. Ugyanakkor a filozófus Hermann Lübbe felől sem ragadható meg Irene motivációja: ő nem a háború utáni német társadalmat jellemző „hallgatás néma koalíciójába” burkolózva élte életét 1981-es öngyilkosságáig. Nem egy olyan tudatos-nemtudatos hallgatásba burkolózva, mely Assmann értelmezésében egy új demokratikus rend felállítását célozta meg. (Assmann 2016: 63–71) Irene nem hallgatott, ő beszélt – ha nem is kellő intenzitással és nulla önreflexióval, de beszélt: „Hát igen, Göth… Álmaim férfija volt. […] Göth volt a király, én a királynő. Ki ne lubickolna ebben?” (96)

Ruth Irene Kalder Amon kutyájával

Úgy tűnik, egyetlen olyan érzés van a világon, mely képes totálisan megfosztani az embert józan ítélőképességétől és erkölcsi szilárdságától, mely magyarázatot adhat Ruth „élethazugságára”, „önéletrajzának skizofréniájára” (88): ez pedig a szerelem. Ez nem valami giccses-romantikus közhely akar lenni, pláne nem mentség (!) Ruth hallgatólagos együttműködésére, pusztán egy (szomorú) tény: a sorok közül legalábbis ez olvasható ki – Ruth Irene Kalder szerette Amon Göthöt. Ennek megértése terhes feladat a szerző és az olvasó számára, hisz ahogy írja, neki felfordult volna a gyomra, ha látja, amint a társa embereket gyilkol merő passzióból. Ugyanakkor Jennifer Teege saját maga és a nagyanyja közötti viszonyt illetően hasonló végkövetkeztetésre jut, mely múltjának egészséges, önképének jól balanszírozott újra-felépítéseként értelmezhető: „Én mégsem fogok indokot keresni rá, hogy miért áll hozzám közel a nagyanyám még mindig, ezek után is. Egyszerűen így van. Gyerekkoromban tőle kaptam az érzést, hogy nem vagyok egyedül. És ezt soha nem felejtem el.” (109) Továbbá: „Talán ez a különbség a második és a harmadik generáció között, anyám és énköztem: én fejben sokkal szabadabb vagyok. Tudok szeretettel gondolni a nagyanyámra, ugyanakkor elítélni Amon Göthöt és azt, hogy a nagyanyám vele élt.” (155)

Jennifer Teege saját énjének integritását megőrizendő és hogy végleg kiléphessen felmenői árnyékából nem is mondhatott volna mást, mint a fent idézett sorokat. Még akkor sem, ha minden bizonnyal számára is világossá vált, hogy nagyanyja, Ruth Irene Kalder Celan Halálfúgájában az az „aranyhaju Margit”, akinek a lágerparancsnok levelet ír:

„ír német földre mikor besötétedik írja aranyhaju Margit
hamuhaju Szulamit sírt ásunk ím a szelekbe feküdni
van ott hely
[…]
aranyhaju Margit
hamuhaju Szulamit”

Irodalom:
Aleida Assmann; Ute Frevert: Geschichtsvergessenheit – Geschichtsversessenheit: vom Umgang mit deutschen Vergangenheiten nach 1945, Stuttgart: Deutsche Verlagsanstalt, 1999, 122.
Aleida Assmann: Rossz közérzet az emlékezetkultúrában – Beavatkozás, ford. Huszár Ágnes, Budapest: Múlt és Jövő, 2016, 63–71.
Matthias Kessler: „Ich muß doch meinen Vater lieben, oder?” – Die Lebensgeschichte von Monika Göth, Tochter des KZ-Kommandanten aus „Schindlers Liste”, Frankfurt a. M.: Eichborn, 2002.
Alexander Mitscherlich, Margarete Mitscherlich: A gyászolásra képtelenül – A közösségi viselkedés alapjai, Budapest: Múlt és Jövő, 2014.
Jennifer Teege, Nikola Sellmair: Nagyapám engem agyonlőtt volna – Egy fekete nő szembenéz családja náci múltjával, ford. Nádori Lídia, Budapest: Park Könyvkiadó, 2021.
Harald Welzer, Sabine Moller, Karoline Tschuggnall: „Opa war kein Nazi” – Nationalsozialismus und Holocaust im Familiengedächstnis, Frankfurt a. M.: Fischer, 2014.