„most tükör által homályosan látunk,
akkor pedig színről színre” /1Kor, 13,12/
Hogyan áll meg az ember az életútjának egy elágazása előtt? Tovább akar-e menni? Merre megy tovább? Hogyan dönt? Hoz-e egyáltalán döntést? És véghez viszi-e azt?
Ezekre a kérdésekre kereste a választ a Magyar Képzőművészeti Egyetem egy kisebb hallgatói csoportja Pannonhalmán az Arcus Temporum fesztiválon. A Mélyi József vezette alkotótársaság a főapátság épületétől nem messze álló Boldogasszony kápolnában és annak környékén kapott lehetőséget egy installációt létrehozni, amelynek kiindulási alapjául otthonról hozott személyes tárgyak és kötözőanyagok szolgáltak, illetve néhány helyszínen talált elem is beépítésre került. A környezet és a kápolna tere szinte adta magát egy keresztút létrehozására, ám a hallgatók egy sokkal szabadabb értelmezésben kívánták megjeleníteni a szenvedéstörténetet.
Talán egyértelmű és nem túl elvont gondolat a bibliai passió és megváltás tágabb és egyben személyesebb kontextusban való értelmezése, hiszen Jézus a történelem során az egyéni, személyes küzdelmek megtestesítő alakjává is vált, és nem csak a keresztény közösségek számára. A passiótörténet ugyanis olyan egyetemes, de személyes szinten érvényes igazságokra világít rá, amelyhez vallási hovatartozástól függetlenül képes viszonyulni az ember: a szenvedéshez és az ezt kísérő jelekhez, kapcsolatokhoz, kapcsolódásokhoz, veszteségekhez, és nem utolsó sorban a döntések meghozatalának nehézségéhez.
A pannonhalmi Boldogasszony kápolnához meredek lépcsősor vezet föl, amely kedvező lehetőség a kálvária útszakaszainak vizuális szemléltetésére, az első öt stációt így a templom épületén kívülre tervezték meg a hallgatók.
A döntés és a szembesülés motívumának kapcsolata
Az első állomással a lépcsősor legalján találkozhat az arra tévedő látogató: Pilátus halálra ítéli Jézust. A döntés és a szembesülés állomása. A lépcső alján nyilak instruálják a befogadót, hogy hová álljon, ha látni kívánja saját magát. Innen fölfelé nézve ugyanis kétoldalt egy-egy tükörben megpillanthatja magát az, aki a kijelölt pontra áll. Mivel a két tükörbe természetesen nem lehetséges egyszerre belenézni, a látogató, pontosabban az út előtt álló ember ráébred a döntés nehézségeire: vagy az indulást, vagy a visszalépést választja. A döntéshozatallal az ember szembesül saját magával, hiszen kénytelen szembenézni képével, amelyet azonban csak „tükör által, homályosan” lát. Ezáltal viszont megítélni is kénytelen önmagát és a döntést, amelyet meghozott, hiszen a szembesülés által tudatába kerül annak, hogy az út, amelyre igent mondott, talán még annál is nagyobb nehézségekkel sújtja majd, mint amekkorával a döntéshozatal során birkózott meg. Vajon lesz-e elég kitartó ahhoz, hogy véghez vigye, amit elgondolt, amire döntése folyamán ítéltetett?
A második állomással a néző rálép az ösvényre, ahol néhány lépcsőfokkal később egy vörös fonálköteggel találkozik. A lépcső tetejéről vérpatak-szerűen aláömlő gyapjú már az út elején hírül adja az ember számára, hogy a döntés, amelyet előzőleg meghozott, még csak a kezdet, további élete során akaratából vagy leginkább akaratán kívül számos szenvedés megpróbáltatása alá esik majd. Az ember folytatja útját, ha tetszik, „fölveszi a fonalat”, ahogy a második stációban Jézus is vállára veszi a keresztet.
Az esések keretrendszere
A keresztény hagyomány szerint Krisztus háromszor esik el a kereszttel. Az elesésnek ezen gesztusa az, amely a passiónak egy vázat, egy keretet ad. A hármas szám jelentőségét talán fölösleges is túlmagyarázni a Szentháromság és a homouszion tanával, az uniómisztika képével, bár érdemes hozzátenni, hogy ennek a tanításnak a mélyén, sőt a középpontjában is ott rejtőzik az emberi lét értéke, méghozzá Krisztus megtestesülése miatt. A saját, személyes lépték viszonylatában valószínűleg éppen eléggé rávilágít a háromszori elesés képe az esendőségre, a külvilág terheinek való alávetettségre, kiszolgáltatottságra. Nem egyszer, nem kétszer fogalmazódik meg az egyén föladás iránti vágya.
A harmadik stáció a zuhanás pillanatát ragadja meg. Egy lépcsőfoknak támasztott tükör segítségével a néző ismét szembesülhet önmagával a földre borulás pillanatában, itt azonban csak egy tükörrel találkozik, hiszen az utat már kiválasztotta. A befogadó önmagával való szembesülése arra világíthat rá, hogy térdre kényszerítve lent marad-e a földön vagy pedig fölemelkedik és folytatja az utat, vágyik-e a „színről színre látásra” vagy megelégszik saját töredékes narratívájával?
Tulajdonképpen ugyanez az alászállás-fölemelkedés folyamat mutatkozik meg a hetedik és a kilencedik állomáson is – már bent a templom terében. A hetedik a döntött keresztfát imitálva kapcsolja össze a falra rögzített hosszabb hasábot és a kápolna karzatára vezető lépcső korlátját, a kilencedik pedig ismét egy tükröt használ föl, ezúttal egy köralakút, amelybe óvatosan beletekintve a néző megpillanthatja a mennyezetre függesztett reménycsillagot, illetve ismét saját magát, mintha csak egy kút vize fölé hajolna.
Az alászállás-fölemelkedés képe többek között József történetében játszik nagy szerepet a Szentírásban, akit testvérei kérkedő viselkedése miatt egy kiszáradt kútba hajítanak és otthagyják. A kút-élmény során József megtapasztalja az alászállás folyamatával járó lelki vívódást, bűnbánatot, és ennek segítségével lesz képes fölemelkedni: Egyiptom kormányzójává válik, ahol aztán meg tudja menteni saját családját a területet sújtó éhínségtől, éppen azokat, akik kiszolgáltatták őt a sorsnak.
Jób történetében, Pál apostol megtérésekor, Jézus csodatételeinél szintén hasonló alászállás-fölemelkedés történetekről számol be a Biblia, de a könyv lapjain kívülre lépve az egész irodalomban hasonló elbeszélésekkel találkozhatunk, Shakespeare Hamletjétől kezdve Dosztojevszkij Bűn és bűnhődésén át egészen a magyar irodalom nagy műveiig, legyen az a Légy jó mindhalálig vagy Az ember tragédiája.
Úgy tűnik, hogy az emberi drámákban megkerülhetetlen az alászállás ahhoz, hogy megtörténhessen a fölemelkedés. Megkerülhetetlen a szenvedés a célba érkezéshez, a bűnbánat a megtisztuláshoz, a halál a föltámadáshoz. Megkerülhetetlen a lefelé néző tekintet a remény megtalálásához.
A segítségadás szerepe a passióban
Tovább haladva a harmadik állomástól a lépcső tetejére érkezik az úton levő ember, ahol az installáció egy igen különleges elemével szembesül. Alapvetően szokatlan motívum a keresztút során a nőiségre hosszasan kitérni, pedig kiemelt szerepet kap több állomásban is. Elsőként a negyedik stációban tűnik föl a nő alakja, mégpedig az Anya személyében. A befogadó lehetőséget kap egy létrába fűzött fonálmandorlán átlépni, amellyel egyfajta újjászületés történik meg. A mandorla a művészettörténet során Mária szimbólumává vált, elég csak az itáliai romanika vagy gótika falképfestészetére gondolni. Az installáció a női nemiszerv alakját ötvözi ezzel az ősi motívummal, így hívva a nézőt arra, hogy rajta átlépve maga is fizikai szereplőjévé váljon legalábbis a pannonhalmi passiónak, emlékezve arra, hogy születésével belépett a saját szenvedéstörténetébe. Első segítője az anyja volt, hiszen ő hozta a világra, és születéséig tökéletes egységet alkotott vele. A szenvedés során pedig talán egyedül csak az anya alakja lehet az, aki olyan segítséget képes nyújtani, amelyet nem lehet elhárítani.
Simone Weil példája mutatja meg szemléletesen a segítségnyújtás egzisztenciális lényegét. Az iskolázott figyelem fogalmát az irgalmas szamaritánus történetével illusztrálja, mely szerint „egy ember Jeruzsálemből Jerikóba ment. Rablók kezébe került. Ezek kifosztották, véresre verték, és félholtan otthagyták. Történetesen egy pap tartott lefelé az úton. Észrevette, de elment mellette. Ugyanígy közeledett egy levita is. Látta, de továbbment. Végül egy szamariainak is arra vitt az útja. Amikor meglátta, megesett rajta a szíve. Odament hozzá, olajat és bort öntött a sebeire és bekötözte, magát az embert pedig felültette teherhordó állatára, elvitte egy fogadóba és ápolta.”[1] Weil arra mutat rá, hogy az első két ember, aki elhalad a kifosztott áldozat mellett, iskolázatlan figyelemmel rendelkezik, megtagadja a segítségadást. Ellenben a harmadik ember – aki ráadásul egy kitaszított társadalmi rétegből származik – iskolázott figyelemmel bír, segítséget nyújt a rászorulónak, aki, mivel pontosan olyan segítséget nyújtanak neki, amilyenre szüksége van, nem tudja nem elfogadni a szolgálatot.[2]
Az segítségnyújtás az anya részéről itt mindössze a puszta jelenléttel valósul meg, de abban a pillanatban többet ér, mint bármely fizikai támasz, amelyet egyébként az ötödik állomásnál végül megkap az úton levő, méghozzá egy teljesen idegen embertől, akinek a szerepe így szintén párhuzamba állítható az irgalmas szamaritánuséval – igaz, az ő segítsége nem feltétlenül az iskolázott figyelem szempontjából, hiszen a bibliai leírásból tudjuk, hogy katonák kényszerítették arra, hogy segítsen hordozni a keresztet. A hasonlóság inkább az idegen-létben nyilvánul meg, illetve a segítséget fogadó szempontjából: igent tud-e mondani arra, hogy a terhén egy ismeretlen könnyítsen? Az együtt haladás lépéseit a talajra ragasztott templom-padlózat-folytatás jeleníti meg, amelyen keresztül a néző belép a belső térbe.
A hatodik állomásnál szintén egy ismeretlen, Veronika az, aki átveszi a segítségnyújtó szerepét: kendőjével megtörli a kimerült szenvedő arcát. A tükör motívuma ismét feltűnik: a szenteltvíztartó fölött a templom lépcsőjénél frottázsolt Krisztus-arckép tükröződik, amely alatt egy Veronka nevű hölgy gyógyulásért állított hálaadó táblácskája szinte csodával határos egybeeséssel segíti át az úton haladót a nehézségekben, iskolázott figyelemmel.
A segítségnyújtás folyamata tehát az a gesztus, amely átvezeti a kintről érkezőt a belső térbe, ahol a női szerepvállalás folytatódik a nyolcadik állomás keretében, itt azonban inkább ellentéteként az előző női párosnak, hiszen a szerep megfordul: a saját keresztjét hordozó lesz az, akinek a körülötte siránkozókat kell megvigasztalnia, újabb terhet rakva a már meglévőre. A szerepfordulást az ezen az állomáson található tükör szerepe is szemléletesen érzékelteti, hiszen a néző háta mögé fordítva írt szöveg csak a tükörbe nézve válik olvashatóvá.
A belső tér szenvedései
A harmadik esés után az úton levő végre megérkezik céljának helyszínére, azonban időben még nem érte el annak beteljesülését, és további megaláztatásokban részesül. Ahogyan Józsefet megfosztják köntösétől az Ószövetségben és Jézus ruháira sorsot vetnek az Újszövetségben, úgy a kápolnában haladó is szembesülhet azzal a kozmosznak való kiszolgáltatottsággal, amelyet József Attila is megfogalmaz a Téli éjszaka című versében: „A hideg űrön holló repül át / s a csönd kihűl. Hallod-e, csont, a csöndet? / Összekoccannak a molekulák.” De ugyanez a sebezhetőség elevenedik meg például Lovas Ilona Innocenti című munkájában a marhabélbe pólyált csecsemőtorzókon vagy az Anima Nostra című videóinstallációjában, amelyben mezítláb rója a magyar- és franciaországi sziklás emelkedőket.
A kápolna terében a tizedik állomás ezen kiszolgáltatottságát a padokon szétdobált textildarabok ábrázolják, közöttük áthaladva a néző eljuthat az installáció központi eleméhez az oltár elé.
A tizenegyedik állomás, a keresztre feszítés egy vizuális trükkel tárja a néző elé a szenvedés utolsó állomását az út vége előtt. Az orgonista tükre a padlóra fektetett másik tükör képét fordítja egyenes állásba, duplán megjelenítve az oltáron álló kis feszületet, érzékeltetve a tükör általi homályosságot, amely a tizenkettedik állomásban, a kereszthalálban szürkül el végleg, a teljes kiszolgáltatottságban. „Latrokként tér és idő keresztjére vagyunk mi verve emberek” – fogalmazza meg a szenvedés végső kimenetelét Simone Weil. Mintha a végzet akarata lenne, egy lánccal és egy sorsgömbbel találja magát szembe a befogadó, amelynek egy kérdést feltéve választ is kaphat arra. Érdemes volt-e végig haladni az úton vagy minden hiábavalóság? Lesz-e jutalom, megtörténik-e a „színről színre” látás, vagyis a valóság, az igazság megtalálása?
Az előzőleg segítő szerepében feltűnő anya képe az út végeztével ismét láthatóvá válik, nem más ez, mint a jól ismert Pietà, a fájdalmas Anya halott fiával. Absztrahált módon jelenik meg a nőiség motívuma: egy Mária-éneknél nyitott imakönyvön elhelyezett kör alakú tükörből verődik vissza a függőón képe, amely a függőleges egyenes kimérésére szolgáló segítő eszköz a képzőművészetben. A függés gesztusa a sírbatételnél visszatér a falból letörött darab képében, mintha csak az elgördített sírkő lenne ott, amely az első jele annak a reménynek, hogy az emberi szenvedés talán mégsem volt olyan hiábavaló.
A passió következménye
Bár a keresztút csak tizennégy stációból áll, a kápolna terében megtalálható egy tizenötödik is, mégpedig egy fényinstalláció, amely a szószékről vetíti a falra egy fólia gyűrődéseinek képét. A fény a kortárs művészetben is sokszor keresztény kontextusban tűnik föl, akár Mátrai Erik installációiban, akár Gerhard Richter üvegablakain.
Az állomás arra igyekszik rávilágítani, hogy az úton levő ember szenvedéseinek igenis lehet értelme, a halál után a feltámadás várhat rá. A szenvedés mindig magában hordozza annak reményét, hogy az nem hiábavaló. Jézus azért halt meg a keresztény tanítás szerint, hogy az embereket megváltsa a bűneiktől. Igaz ugyan, hogy mindez kétezer éve történt a mi időszámításunk szerint, de a tanítás szépsége, hogy a keresztút nem kizárólag Jézusra vonatkozik.
A személyes halál és a feltámadás ugyanis minden nap, minden órában, percben, pillanatban megtörténik, folyamatos, nem lineáris. Az ember szenvedése bár egyéni, de kozmikus érvényű, globális fogalom, vagyis a jézusi szenvedéstörténet értelmezhető magának az emberi létnek a szimbólumaként, ahogyan azt többek között Kant is megfogalmazza. Ilyen olvasatban tehát nem is olyan nagy véletlen, hogy az európai kultúrkör egyik alapjául ez az egyetlen történet szolgál.
Az installáció erre a kitágított, de mégis személyes passió-értelmezésre törekszik. Arra, hogy ne csak tükör által, homályosan, hanem az út végén színről színre is láthassa önmagát az ember, az objektív bizonytalanság állapotából eljusson a szubjektív bizonyosságéba.[3]
*
A 2021-ben rendezett pannonhalmi Arcus Temporum fesztiválon a Boldogasszony kápolnánál fölállított installáció az EU4Art projektben résztvevő Magyar Képzőművészeti Egyetem oktatóinak és hallgatóinak munkája által jött létre.
Projektvezető: Mélyi József
Segítők: Koller Margit, Salamon Júlia, Szilák Andrea, Tayler Patrick
Hallgatók: Burján Vanda, Csapó Dóra, Drótos Dominika, Keszegh Ágnes, Kozma Lilla, Marosfalvi Marcell, Márton Dominika, Papp Írisz, Pataki Luca, Simonyi-Lengyel Mira, Schell Réka, Teleki Emma, Urbantsok Tímea
Fotódokumentáció: Szabó Attila, Burján Vanda
[1] Szent István Társulati Biblia, Lk 10,30-35
[2] Maár Gyula: Hűség a labirintushoz, beszélgetés Pilinszky Jánossal, 1978
[3] Søren Kierkegaard, Lezáró tudománytalan utóirat a filozófiai töredékekhez, ford. Valaczkai László