Szalontai felvételein a vulkanikus vidék mindig távlatban, a víztükrön túl látszik[1]. Nagy vizek mellett nemcsak a tér tágul ki, hanem az idő érzete is sokkal szélesebbre nyílik. A vulkánok vidékének előtörténete a Pannon tenger felé vezet, de a triászon túlra, a Thethys-óceánig ér. A tűzhányók kialakulása és működése évmilliókig tartó folyamat.[2] Ez az Európában is működő vulkánok ellenére meglehetősen lassan derült ki; a vulkanológia fiatal tudomány. Kezdetei a 18. századra esnek, amikor az északról induló Itália-utazók a Grand Tour során felfedezik a Vezúvot, az Etnát, az Alpokat. Ezek nyomán más hegyekben is elkezdődik az alpinizmus, egyidejűleg a tengerpartok látogatása is egyre sűrűbbé válik.
A partvidéken, ahol az elemek találkoznak, a földtörténet természetes archívuma tárul föl. Az ég és föld és víz közti nyílt térségben rálátás nyílik a föld rétegzettségére, kialakulásának fázisaira. A felismerések fokozatosan nyilvánvalóvá teszik a természettörténetnek az ember történetét messze felülmúló léptékét. „A modern geológia a mulandóság, a dolgok változandóságának tudatát mélyen az emberekbe horgonyozta.”[3]
A megfelelő távlat eléréséhez mindig távolabb kell menni. A művészetben csakúgy, mint majd minden életterület arányos tekintetbevételéhez. Lévén a közvetlenség megtévesztő (Dietrich Bonhoeffer). Közelről a Világ Teteje, a Himalája sem egyéb, mint egy magas, völgyekkel szabdalt földtömeg, ahová sáros kaptatók, majd egyre meredekebb jeges ösvények vezetnek.
Kilátás
A megszokás semlegesítő ereje a szépség bármely fajtáját képes elszürkíteni. Talán ezért is kezdtek el kilátókat építeni a tengerpartokon a 18. századtól kezdve, előbb fából, később mindenféle másból. Azóta a kilátás helyei intézményesültek; máshol is épültek és épülnek kilátók.
Az építmények neve beszédes: a kilátás – nemcsak a magyarban (outlook, Aussicht) – utal a valahonnan kifelé irányuló tekintet pozíciójára. A belül-lét, ahonnan kinézünk, egyszerre hely és helyzet: a szokott színtereink és az azokhoz kötődő szemléletünk. Ez a megszokás folytán bárhol előállhat. Egy déltengeri szigeten élő magyar nőtől hallottam, hogy odaköltözése után egy fél évvel már nem érzékelte a tengert.
A kilátó megmászása tekinthető az antik filozófusok körében végzett szellemi gyakorlatok, az imaginált magaslati meditáció újkori válfajának is. Bár a kétféle kiemelkedés eltérései nem éppen elhanyagolhatók – nem is annyira a képzelt és a konkrét látás különbözőségei miatt: a lélek röpte naponta végzett gyakorlat volt, és a mai kirándulásoknál, sőt hegymászásoknál is jóval feljebb, az égitestekig vezetett; kozmikus kilátásokra nyílt.[4]
A régi filozófia gyakorlatai és a mai hegyi kirándulások, a hegycsúcsok megmászására irányuló versengések közötti átmenetnek tekinthető az „első hegymászó”, Petrarca gondosan előkészített és dokumentált útja a Mont Ventoux csúcsára 1336-ban. Szándéka szerint ez mindkét perspektívára tekintettel valósult meg: „testem példájára, a lelket is a magasba emelve…”[5] Ötszáz évvel később Nietzsche ezt az állapotot kívánta az Alpokban állandóvá tenni – 6000 lábbal az emberen és az időn túl…
Felhőben és ködben
A vízen túl magasodó hegy ködös fényben néha merő sejtelem. Körülötte egy kevés kék, némi zöldes szürke és sok fehér. A köd mögött az Antarktisz vagy akár Afrika is lehetne. „A szemlélődés folyamata lényegében annak tudatosítását és átélését jelenti, hogy a világban mindenhol végtelen vesz körül bennünket, miközben a mindennapi észlelés mindenhol véges formákat lát.” – írja Pascalt értelmezve Pavlovits Tamás.[6]
A szemlélődés eredetét, a görög theóriát eredendően „az isteni jelenlét érzése hordozza. (…) A filozófiai fogalom az ég, világrend és templom azonosításából él.”[7] Ez a régi filozófiai belátás a végtelenről folytatott korai modern gondolkodásban is jelen van: „Descartes három igével adja vissza az elme, mint alany és a végtelen ideája, mint tárgy között megvalósuló észlelési aktust: szemlélni (intuire), csodálni (admirare) és imádni (adorare).”[8]
Régen az ember félelemmel nézte a nagy vizeket, szörnyek és rontó szellemek lakhelyének vélte.[9] Ezért is kerülték a partokat; csak a 18. század közepétől kezdtek kilátogatni jó levegő végett a tengerekhez és a tavakhoz.[10]
Talán ez a magyarázata annak is, hogy a koraújkori gondolkodás a végtelen képzetét nem hozta összefüggésbe a vizek horizontján nyíló végtelennel.[11] Se Descartes, se Leibniz, de még Pascal írásaiban sincs nyoma annak, hogy szemlélődésük tárgya, gondolataik forrása lett volna. Írásaiban „gyakran hangsúlyozza, hogy a természetből nem lehet Isten létére következtetni.”[12] Ami azért is meglepő, mert a Zsoltárok olvasójaként nyilván nem volt ismeretlen számára a 19., amelyben az egek beszélik Isten dicsőségét, és kezeinek munkáját hirdeti az égboltozat. Ahogy a Salamonnak tulajdonított Bölcsesség könyvében is olvashatott arról, hogy a teremtmények nagyságából, szépségéből nyilván meg lehet ismerni azok teremtőjét. (Bölcs 13,4)
Különösen a nagy vizek horizontján mutatkozik meg ég és föld felfoghatatlan fensége, távlatának végtelensége. Pascal ugyan néhány évig Rouen-ban élt, ami közel fekszik a tengerhez, de mégsem a parton, miként a filozófia „szülőföldje”, a görög kikötővárosok. Így nem volt róla napi tapasztalata, s nem táplálta képzeletét kontemplációi során.
Nála „[a] szemlélődés folyamata lényegében annak tudatosítását és átélését jelenti, hogy a világban mindenhol végtelen vesz körül bennünket, miközben a mindennapi észlelés mindenhol véges formákat lát.”[13]
Magasabb szempontból
A hegyek olykor felhőkbe burkolódznak, ködbe vesznek, aztán a magasban szél támad, sávokban megtisztítja az eget, és kiemelkednek kúpjaik. A tér hol sűrűsödik, hol ritkul, lokálisan nem kevésbé, mint kozmikusan. A bolygók, napok, csillagok és galaxisok sokasága között roppant távolságok, kitöltetlen, üres térségek húzódnak. A Földön a tér inhomogenitása a tájak, a helyek összetettségének, a domborzat egyenetlenségének, növényzetének és éghajlatának különböző intenzitásában mutatkozik. Az állandó adottságok mellett az időjárás, a mindenkori fényviszonyok, a légkör összetételénék függvényében érzékelünk szépnek vagy fenségesnek egy tájékot.
A Badacsony csonka kúpjának csaknem szimmetrikus alakja fokozatosan emelkedik ki a síkból. Oldalai egyre meredekebben ívelnek föl, a vizek- és földek sávja fölé, aztán megszakadnak. Mintha egy már láthatatlanná vált űrhajó emelkedését követné a szem.
A médiumtechnológiának köszönhetően akár állhatunk a hegy alatt és láthatjuk fölénk magasodni, miközben egyidejűleg messziről, képernyőn keresztül a túlpartról is láthatjuk a víz fölé emelkedni.[14] Sztereóban szemlélve egyszerre van jelen kézzelfogható, hétköznapi közelségében és kozmikus kifutópályaként.
„A partokat, mint történeti színhelyeket, kissé magasabb szempontból kell nézni…” – írja Friedrich Ratzel geográfus.[15] Ez a természettörténetre és a művészetre egyaránt érvényes. A festészetben ez a magasabb szempont Farkas István képein mutatkozik meg. „Az ember, mint néző, mint befogadó, kénytelen átélni, hogy Farkas tengerét, tengereit legfeljebb az űrből, kozmikus távolságból lehetne így látni…”[16]
A kétfajta nézet hasonló a tájat néző és a teoretikus tekintet egyidejű kettősségéhez: a teória eredendően „szemlélést jelent – írja Joachim Ritter filozófus –, de nem valami tetszőleges és meghatározatlan szemlélést. Az ünnep és az istenek tiszteletére rendezett ünnepi játékok szférájába tartozik, s így pontos jelentése az, hogy az istenhez forduló és ezáltal benne részesülő szemlélés.”[17]
A tájék szemlélése során olykor a tárgyszerű, a művészi és a teoretikus tekintet tárgya egymásra vetül, fedésbe kerül. Néha különös interferenciák képződnek, anélkül, hogy ez szemléletmódjuk eltérésén változtatna. Farkas István ezt tapasztalatot nemcsak ábrázolta, hanem meg is fogalmazta: „…elgyönyörködve nézem Istennek ezt [a] gyönyörű paradicsomát”. [18]
[1] http://www.abelszalontai.com/works/balaton-badacsony-horizon-/
[2] „Egy átlagos hawai vulkán élettartama félmilliótól egymillió évig terjed, és néhány vulkanikus centrum megszakítások sokaságán át tízmillió évnél is tovább aktív.” Robert Decker and Barbara Decker: Mountains of fire: The nature of volcanoes, Cambridge U.P., 1991. 58.
[3] Alain Corbin: Meereslust. Das Abendland und die Entdeckung der Küste, Fischer, Franfurt, 1999.159.o.
[4] Ld.: A lélek röpte, in Pierre Hadot: Philosophie als Lebensform, Gatza, Berlin, 1991. 127. A magyar kiadásában (A lélek iskolája. Lelkigyakorlatok és ókori filozófia, Kairosz, Bp., 2010.) nem kapott helyet ez a fejezet.
[5] Petrarca levelei. Szemelvények Petrarca leveleiből. Összeáll., ford., előszó, jegyz. Kardos Tibor, Bp., Gondolat, 1962. 82.
[6] Pavlovits Tamás: A végtelen észlelése a kora újkorban, Gondolat, Bp., 2020. 263.
[7] Joachim Ritter: Die Lehre vom Ursprung und Sinn der Theorie bei Aristoteles, in: uő.: Metaphysik und Politik, új, bővített kiadás, Suhrkamp, Frankfurt am Main, 2003, 16.
[8] Pavlovits Tamás: A végtelen észlelése a kora újkorban, Gondolat, Bp., 2020. 142.
[9] Jean Marrien: A tenger legendáriuma, Kossuth, Bp., 1975.
[10] Alain Corbin: Meereslust. Das Abendland und die Entdeckung der Küste, Fischer, Franfurt, 1999.159.o.
[11] Pavlovits Tamás: A végtelen észlelése a kora újkorban, Gondolat, Bp., 2020. 263.
[12] Pavlovits 262.
[13] Pavlovits 263.
[14] Fonyódi webkamera https://csodalatosbalaton.hu/webkamera/fonyod-hajoallomas/
[15] Friedrich Ratzel: A Föld és az ember. Anthropo-geographia, Bp., MTA, 1877. 278.
[16] „Akkora görbület a földről nem látható, mint Farkas tenger-képein.” S. Nagy Katalin: Farkas István tájképei ENIGMA 10. 1996/3.
[17] Joachim Ritter: A táj. Az esztétikum funkciója a modern társadalomban, in J. R.: Szubjektivitás. Válogatott tanulmányok, Atlantisz, Budapest, 2007. https://litera.hu/irodalom/elso-kozles/joachim-ritter-szubjektivitas.html
[18] Farkas István festőművész frontnaplója ENIGMA 98. 33.