Oroszország multikulturális ország, melyben sokféle nyelvi és társadalmi közeg létezik egymás mellett – közel kétszáz nemzetiség él itt. Az oroszul író, nem orosz nemzetiségű szerzők közül Magyarországon alighanem Csingiz Ajtmatov a legismertebb. A Szovjetunió idején az úgynevezett vastag irodalmi folyóiratok viszonylag nagy teret engedtek az orosz nyelvű nemzetiségi irodalmaknak, ezzel mintegy támogatva a szovjet nemzetiségipolitikát is. Az, hogy ki szerepelhetett ezeknek a folyóiratoknak a hasábjain, elsősorban nem esztétikai szempontokon múlott, az jelenhetett meg, aki „megfelelően” írt, vagyis a szocialista realizmus irányzatához tartozott. Csingiz Ajtmatov a szovjet irodalom élvonalába repült, és Európa-szerte híres lett a türk népek kultúráját bemutató regényeivel, amelyekben a szocreál eljárások a hagyományos kirgiz műfajokkal keverednek. Egészen más pályát járt be az abház Fazil Iszkander, aki származása okán szintén a szovjet irodalom ünnepelt szerzőjévé válhatott volna, de a latin-amerikai mágikus realizmushoz hasonló műveit a hivatalos szovjet irodalomkritika nem ismerte el. Az utóbbi egy-két évtizedben is megjelent néhány regény, amely olyan oroszországi régiókba enged bepillantást, ahova magyar olvasó csak ritkán jut el, és ezek közül néhány nálunk is elérhető. Az Oroszországból érkező Kikötői Hírek második része az kortárs orosz nyelvű irodalomban megjelenő nemzeti kisebbségekre fókuszál.
2009-ben debütált szépíróként az avar származású Alisza Ganyijeva, aki korábban irodalomkritikusként volt ismert. Férfi álnéven (Gulla Hiracsev) publikált „Szalam tyebje, Dalgat!” (Салам тебе, Далгат!) című regénye elnyerte az elsőkötetesnek járó Debüt-díjat is. Az elbeszélés egy fiatal mahacskalai férfi egy napját mutatja be, ezen keresztül ismerjük meg a helyi fiatalságot, kiknek életében a kaukázusi tradíciók és a 21. századi életmód keverednek. A szöveg legnagyobb érdeme, hogy a szereplők a helyi, dagesztáni nyelvjárásban beszélnek, amelyben jól megmutatkoznak az iszlám vallás és a világias élet ellentétéből eredő kihívások. Az Észak-Kaukázus vidékével magyarul az Alföld folyóiratban Munkar és Nakir (Мункар и Накир) címen megjelent novellában ismerkedhetünk meg. Ebben a fordítói jegyzetekkel sűrűn ellátott rövid szövegben is jól érzékelhető, hogy milyen különleges, az orosz kultúrától merőben különböző vallási szokások és népi hiedelmek élnek Oroszországnak ezen a területén.
Az elmúlt évek egyik legnagyobb orosz könyvsikere a tatár származású orosz Guzel Jahina Zulejka kinyitja a szemét (2015) című regénye volt, amely azt mutatja be, hogy hogyan száműzték a tatárokat a kuláktalanítás idején. Jahina úgy nyilatkozott, hogy számára ez a történet egyrészt nemzeti jellegű, másrészt mégsem az. A történet ugyan egy tatár asszonyról szól, Zulejka valójában csak egy boldogtalan nő, aki szeretetlen házasságban él, akit gyűlöl az anyósa, és aki – mondhatni – középkori viszonyok között tölti mindennapjait. Mindemellett a regény családi történeten alapszik, a főhős prototípusa az írónő nagymamája. Tatárföldről érkeztek olyan nacionalista és vallásos szempontból megfogalmazott kritikák, amelyekben azt sérelmezték, hogy a főhős, megfeledkezve tatár származásáról, egy orosz férfiba szeretett bele, nem iszlám erkölcsi elvek szerint neveli fiát, akinek azt is megengedi, hogy elhagyja a családot és Leningrádba költözzön, vagyis egy teljesen más világba, az európai civilizáció világába. Hasonló negatív vélemények érkeztek Alisza Ganyijeva könyvéről is: a dagesztániak úgy látták, hogy ez a regény egysíkúan mutatja be, rossz fényben tűnteti fel a Kaukázust, amely egyébként az orosz lírában hagyományosan egzotikus helyként jelenik meg, ahová elvágyódnak a városi emberek. A regény ezzel szemben a nemzetiségi és szociális problémákra fekteti a hangsúlyt, ahol csakis a háború borzalmas tapasztalata domborodik ki – vélik egyesek. Jahina regénye iránt mindenesetre hihetetlenül nagy volt az érdeklődés, amiben közrejátszott az is, hogy 2020-ban televíziós sorozat is készült belőle. A könyvből több mint hatszázezer példány kelt el, és két év alatt több mint húsz nyelvre fordították le.
Második regénye is egy nemzeti kisebbséggel foglalkozik: a Volga gyermekei (Дети мои) az oroszországi fölműves németek sorsát mutatja be. Főszereplője egy falusi iskolamester, Jakob Bach, aki irodalmi német nyelvre tanítja egy fiktív falu, Gnadetal gyermekeit. A szövegből az olvasó megismeri a Volga menti németek történetét: egészen onnan, hogy II. Katalin invitálására betelepültek a 18. században, azon keresztül, hogy a Szovjetunióban előbb autonóm területet, majd köztársaságot kaptak, odáig, hogy a második világháború során, attól tartva, hogy kémkednek, Szibériába száműzték majdnem az egész lakosságot. Mindez azonban csak történelmi háttérként szolgál, ahogyan a helyi szokások is csak a történethez adott adalékanyagnak tűnnek. Az oroszországi németek szokásai, hiedelemvilága nem épül be szervesen a szövegbe: ezeket a főszereplő tollából ismerjük meg, aki összegyűjti ezeket, de nem érzékeljük, hogy mindennapi tevékenységeit, gondolkodásmódját vagy akár beszédmódját két kultúra különleges találkozása határozná meg. Ez a regény nem tudja az oroszországi németséget sajátos kulturális közegként ábrázolni.
Ebből a szempontból éles ellentéte ennek a szövegnek Narine Abgarjan Égből hullott három alma (С неба упали три яблока) című kisregénye. Az írónő, aki feladatának tekinti az örmény kultúra megőrzését, a 2000-es évektől publikál erősen önéletrajzi ihletésű történeteket. Magyarul is megjelent Égből hullott három alma című regénye egy Maran nevű, eltűnőben lévő hegyi falucska idős lakosairól szól. Ez a könyv tulajdonképpen nem más, mint egy metafora a halhatatlanságról. Így kezdődik: „Pénteken, nem sokkal dél után, amikor a nap átbukott a zeniten, és méltóságteljesen a völgy nyugati széle felé gördült, Szevojanc Anatolija lefeküdt meghalni.” A regény végén pedig az 57 éves Anatolija, aki egyébként az egyre zsugorodó falu legfiatalabb lakosa, egészséges gyermeknek ad életet.
Az írónő, aki pályája első néhány évében kedves és humoros gyerektörténeteket írt, geopolitikai szempontból rendkívül tragikus környezetbe helyezi ezt az elbeszélést: földrengés, földcsuszamlás, aszály, éhínség és háború sújtja a Hegyi-Karabahban megbújó falucskát. A nehéz élethelyzetekben hatalmas megtartó ereje van a közösségnek, a helyi tradícióknak, szokásoknak és hiedelmeknek. A hétköznapok cselekményébe szövődő misztikus elemek a mágikus realizmust idézik. Arra, hogy a reális fikcióba fantasztikus elemek keverednek – hogy Akop látja a halál angyalait, vagy hogy Anatolija ilyen idősen állapotos – a szöveg is reflektál egy helyen: „Nasztaszja azon gondolkodott, hogy más körülmények között, más helyen bizonyára csodának tartotta volna a teje újbóli megindulását, Maranban azonban mindez magától értetődő jelenség volt.” A csodák egyáltalán nem váltanak ki értetlenséget – szükség van ezekre a túléléshez.
Irodalom:
Alisza Ganyijeva: Szalam tyebje, Dalgat, Moszkva, Asztrel, 2010.
Alisza Ganyijeva: Munkar és Nakir //Alföld, 2020/8.
Guzel Jahina: A Volga gyermekei, Budapest, Helikon, 2020.
Guzel Jahina: Zulejka kinyitja a szemét, Budapest, Európa, 2017.
Narine Abgarjan: Égből hullott három alma, Budapest, Typotex, 2019.