Provokatív a cím, és a könyv borítója sem mindennapi. Ez a szókapcsolat: „a vágy, hogy meghatódjunk”, azzal a kényelmetlen ténnyel szembesíti az olvasót, hogy itt bizony róla is szó van, az ő vágyáról és az ő meghatódásáról. A többes szám és a címhelyzet ugyanis arra utal, hogy a szerző szerint egy általános emberi sajátosságról van szó, amely mindenkire érvényes, akármennyire is szeretné bárki eltolni magától a szentimentalizmus gyanúját. Hiszen a fő cím éppen ezzel provokál: azt sugallja, hogy mindannyiunkban ott a vágy arra, hogy olyasmit élhessünk át, ami erős érzelmi hatást gyakorol ránk, aminek azonban a nyugati kultúrában jóval kisebb becsülete van, mint a racionális meggyőzésnek és meggyőződésnek. A meghatódásnak ráadásul van valamilyen pejoratív jelentésárnyalata is, hiszen a tömegmédia különböző csatornáiból szinte kicsordul a rengeteg érzelmes film, sorozat, fotó, mém és társaik. Egész iparágak épülnek arra, hogy minél több ember minél jobban meghatódjon.
A borítón (Gerhes Gábor munkája) pedig tizennyolc színes kockát látunk. Ezekből háromban a szerző neve, a cím és az alcím szerepel, a többin pedig fotórészletek láthatók. Egy pucér kisgyerekről és egy pucér nőről készült fotó darabkái, összekavarodva. A szerkesztés nyilvánvalóan szándékos: összekeverednek az egyes részletek, és a szerzővel készített beszélgetésből azt is megtudjuk, hogy a két személy ugyanaz, Jo Spence brit képzőművész, csak az idő ment el közben, olyan jó negyven év. A művész „vette egy saját kisbabakori fényképét, majd 40 évesen, meztelenül utánozta a hason fekvő pózt, és egymás mellé helyezte a fotókat. Miért van az, hogy a kisbabát pucéran lefényképezni, és a képet mutogatni oké, a középkorú, duci nőt, hogy ha nem úgy néz ki, mint egy modell, akkor nem az? Ezeken a beállított fotókon keresztül kritikusan próbált rámutatni azokra a reprezentációs keretekre, amelyek meghatározzák, hogyan nézzünk magunkra, és milyen szerepeket jelöl ki számunkra a társadalom.”[1] Miközben általánosan elfogadottak a kisgyerekekről készült meztelen fotók, addig egy negyvenes, nem éppen a kor szépségideáljának megfelelő testű nőtől ez már a közízlés provokációjának számít.
S ezzel máris a könyv által felvetett problémák kellős közepén találjuk magunkat: hogyan látjuk magunkat a társadalomban, és hogyan látnak-olvasnak minket mások, hogyan alakultak az elmúlt évtizedekben az önprezentáció és öndokumentáció mintái. Ahogyan a szerző írja: „olyan kérdésekre gondolok például, hogy milyen körülmények között találkozunk ma önéletrajzi elbeszélésekkel, és hogyan befolyásolják ezek a körülmények azt, hogy hogyan értjük meg őket. Mi a jelentősége ma annak, hogy az önéletrajzi megnyilatkozások sokféle médiumban zajlanak, és átlépik a mediális határokat? Kinek az önéletrajzi történeteivel találkozunk a mai nyilvánosságban — mondjuk egy száz vagy ötven évvel ezelőtti állapottal összehasonlítva?” (20) Aki nem professzionálisan foglalkozik ezekkel a kérdésekkel, annak eszébe nem jutna, hogy ezeknek jelentőségük, sőt, adott esetben óriási tétjük van a mai kultúránkban. Gács Anna azonban meggyőzően bizonyítja, hogy nem periferiális problémáról van szó, hanem olyanról, melyben valamennyien érintettek vagyunk.
A könyv egy személyes történettel indul, Gács elmeséli, hogyan találkozott először egy Gergő nevű fiatalember alkotásával, egy önéletrajzi jellegű videóval, melyben a fiú elmeséli, hogy lett skinhead, majd hogyan lépett túl ezen. A videó a Vitrinmesék — A Soá családi narratívái című gyűjtemény egy darabja, és ennek kapcsán máris előkerülnek az önéletrajziság problémái, jelen esetben a digitális történetmesélésre, ennek felhasználására, módszerére vonatkozóan. Gergő története keretet is ad a könyvnek, hiszen az utolsó tanulmányban is visszatér rá a szerző, melyben még mindig arról ad számot, hogy nem hagyja nyugodni az a feszültség, mely a pedagógiailag megnyugtató végkifejlet és a fiú öngyilkossága között feszül. A könyv végkövetkeztetése ennek tükrében: „úgy látszik, néha belebotlunk olyan önéletrajzi aktusokba is, amelyek nem simulnak be más történetek közé, inkább úgy működnek, hogy tudatosítják bennünk az értelmezésnek vagy kisajátításnak azokat a rutinjait, amelyeket nap mint nap művelünk”. (249) Ez egyszersmind annak a becsületes beismerése is, hogy nincs módszertan, elméleti–történeti mátrix minden történet értelmezéséhez. Vannak olyanok, melyekkel mintha azért találkoznánk, hogy nyugtalanítsanak, provokáljanak, és az általa felvetett problémák átgondolására késztessék az embert.
A szóban forgó könyv éppen ezt a feladatot teljesíti. Gács több tanulmányban, elemzésben is számot vet a kortárs önéletrajz-kultúra többféle aspektusával, kialakulásával, recepciójával, mediális feltételeivel, szerepével a nyilvánosságban. A könyv elején az elméleti–történeti kereteket vázolja, majd utána tér rá konkrét esettanulmányokra, melyek többféle mediális környezetben vizsgálják az önéletrajz közvetítésének lehetőségeit: a filmben, az irodalomban, a színpadon, blogokban, archívumokban, a képzőművészetben és az internetes fórumokon.
Az első tanulmány, a Bevezetés: Az önéletrajzi megnyilatkozások kortárs formáinak kutatásáról hívja fel az olvasó figyelmét arra a jelenségre, mellyel valószínűleg gyakorta találkozott már a mindennapi élete során, csak nem tudatosult benne: „történetek olyan özönében élünk, amire korábban nem volt példa, és e történetek nagy hányada önéletrajzi jellegű”. (23) Hiszen kinek jutna eszébe, amikor a Facebookon a barátai idővonalát nézegeti, vagy a tévében talk-show-t néz, hogy most voltaképpen mások önéletrajzi konstrukciójának a szemtanúja? Márpedig erről van szó — ahogyan Gács írja —, és ennek történeti előzményei vannak a ’90-es évek memoárboomjában, amikor egyre sikeresebbek lettek az önéletrajzi jellegű könyvek. Mégpedig nemcsak a híres emberek művei, hanem a hétköznapi emberek történetei is.
És ennek kapcsán hívja fel a figyelmet Gács egy nagyon fontos jelenségre, méghozzá arra, hogy a mindennapi, magántermészetű történetek megjelenése a nyilvánosságban szubverzív, emancipációs aktusként fogható fel, ahogyan erre a következő fejezetben (A privát történet — áldás és átok) számos példát is hoz. Arra nevezetesen, amikor „a nem reprezentált, marginalizált vagy elnyomott közösségek tapasztalatainak felmutatása képes lehet az univerzálisnak gondolt normák megkérdőjelezésére és ezeknek a közösségeknek a pozitív identitásépítésére”. (54) Ilyenek például a kismamák blogbejegyzései, melyek egy, az intim szférába száműzött tapasztalatot osztanak meg másokkal. Olyan tapasztalatot, melynek a nyilvánosságban rendszerint csak előregyártott narratív keretben, gondosan kontrollált módon van helye, ha van egyáltalán.
Mindemellett hosszan elemzi azokat a szerzőket is, akik aggodalmukat fejezték ki annak kapcsán, hogy mennyire megszaporodtak a privát történetek a nyilvánosságban. Ebben annak a veszélyét látták, hogy „eltűnik a privát történet példaszerűsége, univerzális érvénye” (48) — ahogyan Jürgen Habermas látta. A nyilvánosság ilyen átalakulása annak privatizálódásához vezet, és megszűnik a közügyekről való nyilvános vita terepének lenni, valamint a privát történetek áruvá válnak. A veszély valós, de Gács arra is hoz példákat, amikor ezek a nyilvánosságban megosztott intim történetek valódi emancipációs gesztusként értelmezhetők.
A booktuberekről (A Booktube személyessége — Az olvasás [újra]tanulása) szóló fejezet kilóg a többi közül, noha itt is egy olyan új szubkultúráról van szó, mely tagjai számára identitásmeghatározó erővel bír. A kortárs könyves kultúra nagyon izgalmas szegmense itt a téma, hiszen hangsúlyozottan amatőr, nem professzionális olvasók számolnak be videókban könyvélményeikről. Gács külön felhívja rá a figyelmet, hogy az olvasásnak ez a szenvedélye egyáltalán nem tekinthető kapudrognak ahhoz, hogy ezek a lelkes kamaszok később kedvet kapjanak belépni a magas irodalom intézményrendszerébe, ez inkább egy attól teljesen független, vele párhuzamosan létező olvasási kultúra, melynek alapelvei a részvételiség és az anarchikus olvasás.
Az egyik legmegrendítőbb (és talán éppen ezért: legszebb) tanulmány a brit Jo Spence és a magyar Horváth M. Judit egy-egy képsorozatát veti össze egymással. Mindkét fotográfus a saját betegségének folyamatairól, a saját beteg testéről készített fotókat, melyek teljesen szembemennek a test megjelenítésének kortárs normáival. Ezek a testek nem szépek a szépség normatív értelmében, és nem is épek. A képeknek tehát egyrészt kritikai és emancipációs funkciójuk van, másrészt pedig performatív erejük: „visszaveszik a saját testet és kiszolgáltatottságból, visszaillesztik az önéletrajz szövetébe, újraintegrálják biográfiai, társadalmi összefüggéseibe”. (109) Gács reflektál a két művész alkotásai között eltelt időre is, mely gyökeres változást hozott az efféle képek percepciójában is.
A saját, a közös és a mindenkié: Nádas Péter Saját halál című művében és Forgács Péter filmadaptációjában című tanulmány azt a bonyolult viszonyt vizsgálja az önéletrajziság szempontjából, mely Nádas könyve és Forgács filmje között jött létre. Hogyan lehet egyáltalán adaptálni egy ilyen végtelenül személyes, határhelyzetben létrejött tapasztalatot, és hogyan válik ez a tapasztalat Forgács számára is sajáttá. Gács azt gondolja, hogy „az alkati rokonság lehet az egyik olyan sajátság, ami miatt a film és a szöveg szinte egymás fordításának hathat a néző szemében”. (128) Továbbá azt is kiemeli, hogy a halál éppúgy tabunak számít a nyugati kultúrában, ahogyan a fent említett művészek munkáiban a betegség.
A Húsz másodperc hírnév — Tracey Emin Top Spot című filmje és az önéletrajzi értelmezés problémája című tanulmány voltaképpen egy húsz másodperces jelenet kultúr- és médiatörténeti kontextusát elemzi. Ahogyan Tracey Emin, a kortárs brit képzőművészet egyik sztárja beszáll egy helikopterbe és elrepül vele. Gács alaposan szétszálazza, mi a jelentése ennek az említett filmben, Emin életművében — melynek a kezdetektől központi motívuma a feltárulkozás, a saját élet és test megjelenítése —, és hogyan értelmezi újra a film a hazatérés toposzát a celebritás és az autoetnográfus szemszögéből.
Az Egy asszony online és offline életei — Affektus és közösség Péterfy-Novák Éva Egyasszony című művében és recepciójában című tanulmány több szempontból is az egyik legizgalmasabb. Egyrészt azért, mert Gács ugyanazon tapasztalat, élettörténet különböző médiumok általi megformálását veti össze egymással: hogyan lesz egy blogból könyv, abból pedig színdarab. Hogyan válik mindeközben egy traumát átélt nő szerzővé, története pedig emancipációs történetté. Ráadásul nemcsak a saját történetévé, hanem mindazok történetévé is, akik hasonló tapasztalatot éltek át, de kénytelenek voltak hallgatni róla, elfojtani azt. Az Egyasszony sikere többek között éppen annak köszönhető, hogy hangot adott ennek a traumatikus életeseménynek a nyilvánosságban, s ezáltal „az élettapasztalatnak olyan epizódjai s általuk az identitásnak olyan aspektusai emancipálódnak, válnak diskurzusok csomópontjává, amelyek korábban az intim szférába voltak száműzve, vagy egy hegemón elbeszélésnek voltak alárendelve”. (178) A blog, a könyv és a színdarab — ahogyan Gács alaposan elemzi — erős érzelmeket és empátiát vált ki a befogadóból, mely közösségérzetet teremt számukra, s lehetővé teszi azt, hogy ezek a belátások és érzelmek politikai aktivitássá konvertálódjanak.
A könyv utolsó, s egyszersmind összegző fejezetének címe: A holokausztról szóló video-tanulságtételek gyűjteményei a kortárs önéletrajz-kultúrában. Két, túlélők vallomásait tartalmazó archívum módszerét, stratégiáját, küldetését veti össze egymással, és ágyazza szélesebb kulturális–politikai kontextusba a tanúságtétel aktusát. Az egyik archívum a Steven Spielberg által létrehozott Vizuális Történeti Archívum, mely gondosan kidolgozott forgatókönyv szerint készít interjúkat, a másik pedig a Yale Egyetemé, és az előzővel ellentétben itt a beszélgetések nem szerkesztettek és nem irányítottak. A holokauszt-túlélők a saját történetüket mesélik el, a saját önéletrajzukat, és — ahogyan Gács erre rámutat — ennek az egyik feltétele az a nyilvánosságtörténeti változás, hogy hétköznapi emberek történetei is megjelenhettek a különböző médiumokban. Hiszen a túlélők bizonyos értelemben hétköznapi emberek, civilek, nem a kivételes teljesítményük okán vagyunk kíváncsiak a történetükre, hanem amiatt, amit átéltek, elszenvedtek. Mindemellett „a tanúságtétel közösségi gesztus, olyan elbeszélés, mely bár az individuális tapasztalatot helyezi a centrumába, azt egy közösséghez való tartozás kinyilvánításaként vagy egy közösség létrehozását szem előtt tartva értelmezi”. (243) Éppen ezért válhatnak a tanúságtételek is emancipációs gesztussá, melyek hozzájárulnak egy közösség identitásának a megerősödéséhez és a nyilvánosságban való láthatóságához.
Gács nagy erudícióval és érzékenységgel, a személyes érintettséget, nézőpontot is bátran vállalva gondolja át a kortárs önéletrajz-kultúra kérdéseit. A könyv sok szempontból revelatív, hiszen a témában kevésbé jártas olvasó számára új megvilágításba helyez akár általa is ismert jelenségeket, alkotásokat, vagy olyan hétköznapi dolgokat is, mint a blogok, a talk-showk. Ezeken keresztül mutat rá a nyilvánosság kortárs változásaira, melynek voltaképpen valamennyien részesei vagyunk; akár szemlélőként, akár aktorként, vagy akár érintettként. S ezek a változások egyáltalán nem tét nélküliek: bizonyos tapasztalatok, élmények nyilvánosságbeli reprezentációja olyan emancipatorikus folyamatokat indíthat el, melynek komoly egzisztenciális tétje van az érintettek számára.
Éppen ezért lenyűgözően izgalmasak ezek az elemzések, és azért is, mert Gács könnyen befogadható, olvasmányos stílusban mutat rá ezekre az összefüggésekre, melyek ráadásul több tudományterületre és művészeti ágra is kiterjednek: az irodalomtudományra, médiatudományra, esztétikára, az irodalomra, a film-, fotó- és képzőművészetre. Ettől azonban nem válik széttartóvá a kötet, sőt, ez a sokféleség inkább hozzásegít a megértéshez és a belátáshoz. Amelyre alighanem nagy szükségünk van.
[1] Csontos Erika: „Mintha egy térben lennénk vele”: Beszélgetés Gács Annával, Élet és Irodalom, LXV. évfolyam, 3. szám, 2021. január 22. (utolsó megtekintés: 2021. 09. 16.).