Versek

Lukács Flóra versei a legutóbbi Műútból

Tavasz, nyár, ősz, tél
 
Idén nem nyíltak ki a kankalinok.
Mikor arcomat a kirakatüvegnek nyomom,
az aranyhalak kétségbeesnek az akváriumban.
A játéktermekben egy agyag lófejet keresek,
neked akarom hazavinni.
Táncoló, programozott robotok mellett
egy neonszínű öngyújtó lángja világítja
a szembejövő nőket. Nyakukon gyümölcsillattal,
festett hajjal, frissen fürödve mennek a mesterséges fénybe.
Levesszagú kifőzdék, az eget kitakaró óriás kivetítők,
plakátok, amiken telefont, fidget spinnert
vagy sex shopokat reklámoznak,
ólomkatonák, képregényboltok, eleven manga figurák,
fröccsöntött narai szarvasok, vodkában tartósított kígyók között
meg akarom találni azt a vasajtót,
amin keresztül hat évvel ezelőtt
lejutottunk valahová,
ahol tavasz volt, nyár, tél és újra tavasz.
Veszek egy üveg bort, egy zacskó fügét,
mire elfogy, talán kitalálom, merre akarok eltévedni.
 
 
A testről
 
Kihez szóljak, mikor mellkasomban lángol
egy fügefa gyümölcse, mikor a bordák átütnek a bőrön,
ami már csak áttetsző, homokszínű
hártyaként takarja belső szerveim.
Veszett kojotként vicsorgok,
kinyúlt, fakó alsónadrágban,
kitekert végtagokkal, hátrafeszített nyakkal,
hallgatom, ahogy nőnek a kövirózsák,
ég a torkom, mintha áramot nyeltem volna,
remeg a gyomrom, sűrűbb a vérem,
a hasam világít, mint a tintahalak a Japán tengerben,
a fejemet egyre szorosabbra húzott abroncsként
tekergő kígyók szorítják,
egyszerre nyálkás és kemény a testük,
körmeim felhasadnak, kinyílnak az utolsó ujjpercek,
mint sötétlila orchideák.
Félnem kéne, sírnom és tenyeremmel letörölni
arcomról a taknyot, a könnyet, a nyálat,
de nem félek, mert érzem a testem,
mert van, ami fáj.
 
 
Sziget
 
Egy szigeten sétálunk, ahol a fák törzsét
a felfutó borostyán szorítja,
ahogy az ing a koszos tüdőd.
Tétován lépkedünk, rugdossuk a sápadt köveket,
egy szót se szólsz, egy szót se szólok,
kutyák gázolnak a vízbe,
az uszadékfákból faragott állatok
fenyegetőn vicsorognak,
miközben a hullámok ütemesen csapkodják lábaikat.
Tehetetlen vagyok a vakító kékkel szemben.
Lerúgom a cipőm és térdig gázolok a folyóba,
az iszapba fúrom az ujjaim.
Te a kavicsok közt megtekered
és elfüstölöd a vákuumba ragadt perceket.
Sose tudtad, mit kezdj a kezeiddel,
ha nem volt konkrét tevékenység, ami lekösse őket.
Úgy indulok feléd, mint a csatakos lovak,
elnehezült, halszagú farmernadrágban,
felhúzom a cipőt és a gyökerekbe kapaszkodva
felmászunk egy félig kész téglaházba.
Követsz a beton lépcsőkön oda,
ahonnan véraláfutás-színűnek látszik a horizont.
A tetőgerendáról egy kötéldarab lóg,
lecsomózom, a csuklómra kötöm,
hajnalig iszunk egy padláson.
Mindketten valaki másra gondolunk.