Bár közel sem beszélhetünk az akadémiai körökben való elfogadottságukról, a fantasy, a science fiction, a horror és a weird fiction kategóriáiba sorolható alkotásokról egyre több elméleti megalapozottságú, tudományos elemzés születik. Ha csak az elmúlt egy évet gondoljuk végig, számba vehető a Prae spekulatív fikció tematikájú lapszáma, a 2020/4-es Tempevölgy Gáspár András-blokkja vagy Keserű József Lehetnek sárkányaid is című monográfiája. Az Athenaeum Kiadónál pedig szintén nemcsak szépirodalmi munkák szoktak megjelenni a fantasztikum közeli területekről, hanem 2016 óta minden évben napvilágot látott egy-egy újabb ismeretterjesztő kötet is, amelyben a fenti műfajokat képviselő alkotásokat társadalom-, természet- vagy bölcsészettudományi keretben tárgyalta. A tudományterületek szerint vegyes kiadványok (többek között a politológia, a pedagógia, az orvostudomány és a robotika köréből kikerülő írások gyűjteményei) után 2021-ben teljes egészében bölcsészettudományos megközelítéssel jelentkezett a Rémesen népszerű című tanulmánykötet.
Alcíme — Szörnyek a populáris kultúrában — a szörnyek kiemelésével rámutat a gyűjtemény fókuszára, ugyanakkor felveti az ehhez hasonló vállalkozások jellemző nehézségét is: a popkultúra mint vizsgálódási terep kijelölésével a cím kiemeli (sőt akár újra is termeli) a „magas kultúrától” való elválasztottság képzetét, illetve felrémlik általa a kanonikus szépirodalom és az alternatív kánonok közötti értékhierarchia állításának emléke. A popkultúra fogalmát nem tisztázza sem az (egyébként nagyon alapos) előszó, sem az egyes tanulmányok, végső soron azonban épp ezáltal válnak semmissé a cím kapcsán felmerülő problémák: az elemzett alkotások megjelenési idejüket, médiumukat és kánonbeli helyüket tekintve is széles spektrumon mozognak, így a válogatás alapjának a popkultúra kategóriája helyett inkább az tűnik, hogy „a hazai közönség számára ismerős művek” kerüljenek elemzésre. (7) Egy ilyen, az akadémiai kanonizációt kevésbé figyelembe vevő, Angela Carter és Mary Shelley regényeit a Star Trek, a Macskanő vagy éppen a Legenda vagyok mellett vizsgáló gyűjteményre pedig láthatóan nagyon is szükség van, amennyiben az elméleti elgondolások és a primer szépirodalom befogadói és művelői közötti szakadékot szűkíteni vágyjuk. Mert ez a szakadék hatalmas, amit jól példáz a Rémesen népszerű eddigi recepciója is: szinte kizárólag fantasy/sci-fi/horror-témájú blogok foglalkoznak vele, és elsősorban tematikus szempontokat taglalva; kultúratudományos szakmunkaként, tanulmánykötetként egyelőre alig van bármilyen fogadtatása.[1]
A már említett szerkesztői előszóban Limpár Ildikó bevezeti a kötetben következetesen hivatkozott elméleti kereteket és felveti a tanulmányok során előkerülő főbb kérdésköröket. Az antológia koherenciájának egyik alapja az egységes szakirodalmi bázis, amely olyan szerzők munkáira épít, mint Jeffrey Jerome Cohen és Barbara Creed. A legtöbb szövegben definíciós igénnyel feltűnő szörnyfogalom körüljárását szintén megkezdi az előszó. „Szörny, szörnyeteg — azaz monstrum. A latinból származó szót a monstrare (megmutat, avagy demonstrál) és a monēre (figyelmeztet) igék gyökeréhez kötjük etimológiailag […]. Megjelenési formájuk, megnyilatkozásuk felér egy demonstrációval, azaz láthatóvá teszik, milyen félelmeket vagy vágyakat testesítenek meg.” (5)
A szörnyek rámutató jellegének hangsúlyozása, illetve az emberi érzések kivetüléseként való értelmezésük mellett az előszó felhívja a figyelmet a tanulmányok abbéli törekvésére, hogy lebontsák egy-egy szörny kizárólag metaforikus olvashatóságát. Természetesen megjelennek hagyományosabb, megfejtő–metaforizáló értelmezések is, de legtöbbször inkább bevezető jelleggel, a további elemzés megalapozásaként. Például a zombiregények általános társadalomkritikai jellegét, illetve a zombikat mint az emberiség széthullásának toposzát felvetve képes rámutatni Limpár Ildikó tanulmánya a zombi tinédzserek paradox jelképszerűségére, illetve a zombik fejlődésének rendhagyó lehetőségére (a „zombildungsroman” műfajára, a Daryl Gregorytól származó kifejezéssel, 238, 245) Hasonlóképpen vezeti fel Szujer Orsolya Lehet, hogy dorombol, de ne felejtsd el, karma is van című tanulmányában a macska és a nőiesség közötti, a vizuális kultúrában manapság általánosnak látszó összefüggést, hogy azután bemutathassa az ettől való eltéréseket. (113)
A fenti példákon is látható a tanulmányok azon jellemzője, hogy szinte minden felhasznált műfaji kategóriát, elméleti megfontolást, de a legtöbb témát is alaposan körbejárják, mielőtt elmélyednének bennük. Ez egyfelől néhol az elmélyedés lehetséges terét veszi el — a túlzottan sok történetmeséléssel Sohár Anikó Vadkanapó-elemzése például egy ponton egészen kommentárszerűvé válik. Másfelől a kötet jellegéből adódóan talán elkerülhetetlen is, hiszen olyan sokszínű olvasóközönségre lehet számítani, hogy a redundancia olykor szükséges: a primer műveket kevéssé ismerő, irodalom-, film- vagy kultúratudományos közeg kedvéért a cselekményeket, illetve a műfaji hagyományokat kell jobban részletezni, a sci-fi-, fantasy- és horrorrajongók számára pedig az elemzések hátteréül szolgáló elméleti munkákat fontos alaposabban bemutatni. Akár tankönyvszerűen is forgathatóvá válik ezáltal a kötet, az érdeklődő olvasó sok alapos összefoglalót és definíciós igényű leírást találhat: például a science fiction és a fantasy elkülönítéséről, valamint összeférhetőségükről Benczik Vera Legenda vagyok-elemzésében (215), a növényhorror hatásmechanizmusáról Rusvai Mónika tanulmányában (262–263), vagy épp a mesterséges intelligencia meghatározásáról és rémisztő voltáról Gyuris Norbertnek az öntudatra ébredő MI-ket szörnyként értelmező szövegében. (38–39)
Visszatérve a központi kérdéshez: mi a szörny? A kötet összes írásában felmerül, és minden szerző újabb és újabb gondolatokkal gazdagítja a szörny fogalmát. A stílszerűen elsőként szereplő, a science fiction sarokkövének tekinthető Frankenstein-mítosszal foglalkozó tanulmányban Panka Dániel a társadalomban jelenlevő szorongások és aggodalmak leképezőinek tekinti a szörnyeket, és arra is felhívja a figyelmet, hogy az adott történelmi pillanat mennyire fontos szerepet játszik egy-egy teremtmény borzalmasként való értelmezésében. (29, 33) Sohár Anikó Szörnyetegek a Korongvilágon című írása szintén a kontextus jelentőségét emeli ki: eszerint a „szörny(ű)ség mércéje […] folyton változik: az, ami az egyik korban, egyik kultúrában elfogadható, a másikban borzadályt ébreszt”. (183) Az emberitől eltérő etikai kategóriák használata, az emberi léptékkel való felmérhetetlenség jelenti a Gyuris-tanulmányban felidézett intelligenciák rémségét, hasonlóan Fodor András Miéville-elemzéséhez, ahol a nyelvben való kifejezhetetlenség és a nyelv általi megérthetetlenség adja a szörnyszerűség alapját. Szintén Fodor emeli ki, hogy „a szörny is akkor válik szörnyszerűvé, ha a szem, amely ránéz, annak értékeli”. (204) Ebből pedig egyenesen következik az a több tanulmány által is megfogalmazott kijelentés, hogy a szörnyűség gyakran egyszerűen másságot jelent, a többségtől való eltérést. A szörnyűség annyit tesz, „hogy nem illenek bele a dolgok hagyományos rendjébe” — emeli ki Vancsó Éva Jeffrey Jerome Cohen (a kötetben is) sokat hivatkozott elméletéből. (87)
Ez a Star Trek – The Original Seriest tárgyaló szöveg vezeti be a következő három tanulmányt meghatározó „szörnyű nőiség” témáját, és teszi explicitté, hogyan helyezik a nőt korokon és médiumokon keresztül biológiai adottságai és társadalmi szerepét jellemző tulajdonságai a mindenkori Másik kategóriájába. Izgalmasan fejti fel azt a helyzetet, hogy „bár a Star Trek világában 2265-öt írnak, a sorozat nagyrészt az 1960-as évek társadalmi nemekre vonatkozó elképzeléseit reprezentálja”. (102) A szövegek köteten belüli párbeszédképessége talán itt, Vancsó és Szujer tanulmánya esetén a legizgalmasabb. Mindkettő Barbara Creed The Monstrous Feminine című munkájából indul ki, de míg előbbi a Star Trek Nancy Craterének szexualitása általi hatalomszerzését a patriarchális rendet potenciálisan felforgató erőként mutatja be (93), utóbbi rávilágít, hogy az aktív női szereplők nem tekinthetők feminista karaktereknek, ha a patriarchátus határait nem megingató módon pusztán szexualitásuk által juthatnak hatalomhoz. (116, 130)
A Selina nagy dobása című képregény segítségével arra is mutat példát Szujer, hogyan változtathatja meg a narratíva azt, hogy valakit szörnynek tekint-e a befogadó (130) — ellentétben például azzal, amit Panka a frankensteini narratívák közös jellemzőjeként vet fel, azaz hogy a teremtett lény szörnyeteg, és mindig az is marad. (33) Pintér Károly a szörnyű elfogadásának első fantasztikumbeli megjelenéseként elemzi H. G. Wells Világok harca című regényét; megadja az előzményét mindazon későbbi alkotásoknak, amelyekben „az idegen válik érdekessé”. (62) Ilyen idegenek, Mások pedig a Macskanőn/Selinán kívül is számos alkalommal kerülnek elemzésre a Rémesen népszerű tanulmányaiban. Benczik Vera a Legenda vagyok című regényben mutat rá a szörny kategóriájának rugalmasságára, amely azonban a filmváltozatokban háttérbe szorul: amíg Richard Matheson eredetijében (és a 2007-es film tesztverziójában) a főszereplő rádöbben, hogy a poszthumán világban már nem ő a norma, és felhagy a zombik tömeges gyilkolásával, a két megjelent filmben a szörny-lét ilyen felülbírálása nem történik meg. A másságot (és egyúttal a normativitást is) relativizáló, a szörnyűséget a kisebbségben léttel párhuzamba állító regény lépcsőfoknak tekinthető afelé a teljes elfogadás felé, amely például Rusvai Mónikának a Lavondyss című regényről adott elemzésében tűnik fel: „ha a máshoz közelebb kerülünk, valójában mindig önmagunk egy addig ismeretlen részét látjuk meg benne”. (Kiemelés az eredetiben, 276)
Bölcsészettudományi hátterű tanulmánykötettől szokatlan módon mintha a hétköznapokra alkalmazható üzenettel, tanulságokkal bírna a gyűjtemény, és sokszor az egyes szövegek is: hamarosan muszáj lesz megbarátkoznunk a mesterséges intelligenciával (33); a másság megismerése önismerethez vezet (276); szörnyek lehetnek „az én határain belül” is (296); illetve általában is olvasható a kötet a másság elfogadására való buzdításként. Az írások témáinak választott alkotások között akadnak itthon kevéssé elemzettek, de az ismertebb és többet kutatott művek értelmezései is szolgálnak újdonságokkal filológiai alaposságuk (Panka Dániel) vagy újszerű kontextualizációjuk (Kérchy Anna) révén. A szerzők nagyrészt angol–amerikai intézményes hátterének előnye az e területen megszokott szerkezeti tisztaság, az egyértelmű célok kijelölése, a szövegek könnyű érthetősége — ezek pedig sokszorosan fontosak egy nem csak akadémiai olvasóközönségre számító antológia esetében. A szerkesztési–korrektúrázási hibák sajnos a kötet vége felé exponenciálisan szaporodnak, mintha a szerkesztő idő közben elfáradt volna, illetve az illusztrációként használt képek logikája sem mindig érthető — bizonyos grafikák teljesen fölöslegesnek tűnnek, míg a vizuális alkotásokat (filmet, képregényt, sorozatot) elemző tanulmányokhoz sosem tartozik kép. A szépirodalmi kánonból még mindig kiszoruló műfajoknak és írásmódoknak a Rémesen népszerűben megjelenő értő és szakmai olvasatai azonban fontosabbak annál, hogy ilyesfajta hiányosságok az olvasó kedvét szegjék.
[1] Utóbbira az egyetlen általam ismert példa Moskát Anita kritikája. Moskát Anita, Meglátni a szörnyben önmagunkat, Szépirodalmi Figyelő, 2021/1, 97–102.