A kígyó feje című regényt kézbevevő olvasó – szemrevételezve az ízléstelen fehér-rózsaszín borítót, rajta a sejtelmes-visszataszító, emberi koponyából kifelé tekerődző kígyót, konstatálva a könyv biztonságot adó fűzött-keménytáblás kötését, megtapogatva az érdes-vastag lapokat – első látásra minden bizonnyal valamilyen könnyen és gyorsan fogyasztható, népszerű irodalmi műfaj (krimi, sci-fi, fantasztikus regény) példányára asszociál. Ezt a benyomást erősítik a kötet élén álló mottók is, amelyek tartalmuk miatt (a Herman Melville-idézetet kivéve) amolyan „Times Bestseller” jellegű fülszövegként hatnak.[1] Az olvasónak azonban csalatkoznia kell ezekben az ígéretekben, méghozzá sokszorosan.
A könyv számos jellegzetes zsánert vonultat fel, s nem csak populáris műfaji kódokat. A kazahsztáni Taldykorgan melletti falucska őslakosait rettegésben tartó vámpír-zombikkal (ubirokkal és mhackayokkal) megismertető kezdés egy apokaliptikus fantasy-thriller lehetőségét villantja fel; az 1914-ben született örökifjú Miras, Norbi, az öreg Talmai Aladár, Novák nevű titkára, no meg a kazah gengszterek piszkos ügyletei misztikus bűnügyi történetként ajánlják magukat. A Talmai Aladár és fia, Sanyi viszonyát tárgyaló részek egy el nem készült családregény fejezeteiként olvashatók; az egységesen Talmai Sándor életközépi krízise címet viselő két nagy fejezet pedig – Mekis D. János kifejezését kölcsönvéve – voltaképp egy, a kötet egészéről leváló pszichologizáló „posztindusztriális kiégéstörténet”,[2] illetve bizonyos értelemben klasszikus házasságregény is. Ám végül a mű a kijelölt csapásirányok egyikével sem kezd semmit, nem old meg semmilyen problémát, és a homályosan, bátortalanul, kerülőutakon fölvetett nagy kérdéseire nem kínál megoldást. Ez utóbbi különben egyáltalán nem baj, ugyanakkor az efféle posztmodern utáni mindent-zárójelbe-tevést és tüntető tanácstalanságot feledhető színvonalon állítja elénk a szöveg.
A könyv öt nagy egységből áll: az első, izgalmakat keltő Előzetes értesülések című fejezet a homályos-misztikus kazahsztáni, majd Magyarországra is átterjedő zombimizéria különböző részleteit tárgyalja, illetve Sanyi és édesapja viszonyára enged rálátást, hol vándorló megfigyelői nézőpontból, hol pedig Sanyi barátja (apja későbbi üzlettársa és gyilkosa), Norbi szemszögéből. Ennél a résznél joggal érezheti azt az olvasó, hogy még végül lesz sztori ebben a könyvben, ugyanis az ideges nézőpontváltásokkal, gyors és következetlen időugrásokkal operáló, összecsapott kis fejezetek mindegyikében kínosan ügyel az elbeszélő, hogy időről-időre el legyenek rejtve sejtelmes előreutalások és ködösítések, a dolgok összekuszálása céljából („egy kis faluban, amelynek nevét jobb, ha nem írjuk le”, 9.; „Hogy pontosan ki volt Miras – talán ez az egész könyv kevésnek fog bizonyulni, hogy pontosan érzékeltessük”, 21.). Az olvasót elkapja az olvasás izgalma, a gyakori kitérők és érdektelen epizódok ellenére is azt érzi, hogy minden mindennel összefügg, minden pillanatban „helyzet van”, minden rezdülésre, beállításra, motívumra figyelni kell. A gyanús motívumok pedig rendre meg is érkeznek: említhetjük a mesei számokat (99 + 1 zombi, Talmai Aladár 100 darab golflabdája), Miras irracionális életkorát, továbbá Sanyi beceneve meglepő módon Kígyó, a cím meg A kígyó feje, és a kazah zombi-vámpíroknak is épp a fejét kell eltávolítani a biztos földi és túlvilági nyugalom érdekében; Kazahsztánba, hogy, hogy nem, egy kecskeméti illetőségű vállalkozó szállít napernyőket, és a legenda szerint a „vámpírok földje” (44.) a Kárpátokban található. Helyben vagyunk.
Ezt a történetszálat folytatja töredékesen – a közbeékelt Talmai Sándor életközépi krízise első epizódja után – az Izzik a galagonya című harmadik fejezet, amelyből megtudunk ezt-azt a korábban fölvillantott különböző értesülések kifutásáról is: Miras Kazahsztánban fogva tartja Talmai Aladár egykori titkárát, Novákot; a Taldykorgan mellől elszállított vámpír-zombik ugyancsak Magyarországra kerülnek, Talmai cégének újpalotai raktárába; Miras irgalmatlan módon meggazdagodik. Hogy a kazahsztáni parasztokkal mi lett (nyugtuk van már az éjszaka föléledő zombiktól vagy sem?); vajon miért pont Talmai Aladárt kellett feláldozni a zombibizniszért?; honnan származik és miféle erővel bír Miras kristálya?; Norbi miért ölte meg legjobb barátja édesapját? – e kérdésekre aligha tudunk érdemi választ adni. Az izgalmakkal teli (és mélyebb intellektuális kihívásoktól mentes) fantasztikus vagy bűnügyi regénynek lőttek.
Kevéssel teljesít jobban a mű lélektani és kisebb részben társadalomkritikai vonulata, a Talmai Sándor életközépi krízise elnevezésű két nagy fejezet, annak ellenére, hogy a regénynek ezek az egységei nagyobb szövegszervezési következetességgel bírnak, komolyabb elbeszélői fegyelmet erőltetnek magukra, s a kötet leginkább átélhető, olvasói belehelyezkedésre alkalmas szakaszainak mondhatók. E két fejezetben a szöveg – a heurisztikus tér-, idő- és nézőpontváltásokat produkáló korábbi szakaszok kontrasztjaként – lassú, helyenként fárasztóan aprólékos, eszmélkedő-noétikus elbeszélésbe csap át, többnyire Sanyi nézőpontjának rendelve alá az egyébként E/3-ban, nem ritkán szabad függő beszédben elmesélt eseményeket. Ezekből a hol hosszabb, hol rövidebb, számozott fejezetekből sok minden kiderül a bajosan rekonstruálható addigi cselekmény és annak vélelmezett következményei vonatkozásában: tünetértékű momentumok villannak fel Sanyi és a Charles Foster Kane-szerű édesapa, Talmai Aladár viszonyából, képet kapunk Sanyi gyerekkoráról, nevelődéséről, a nyomasztó családi viszonyrendszer jellegzetes elhallgatott-ki nem beszélt töréseiről. Emellett hosszasan, mintegy cselekményességet imitálva foglalkozik a két fejezet Sanyi és felesége, Anna csődbe ment kapcsolatával, de az enervált főszereplő gondolataira fókuszáló narrátori pozíció többnyire megbénítja a szöveg dinamikáját.[3]
S ehhez még hozzátehetjük, hogy a modern ember valódi, kétségbevonhatatlan érvénnyel bíró, ám leginkább a közép- és felsőközéposztályra korlátozódó problémáival (kiégés, magányosság, közösségkeresés, szerelmi boldogság lehetetlensége, az önmegvalósítás hiánya stb.) küzdő, s ezekre nem különösebben mély reflexiós szinten megoldást kereső (tanfolyamok, séta, utazás, lakásátrendezés, tudatos önszabályozás és -analizálás) fiatal felnőtt gondolatait közvetítve, az elbeszélő gyakran unalmas fejtegetésekbe kezd. Vagy ami még rosszabb: irgalmatlan közhelyekkel igyekszik megvilágítani egy-egy szóban forgó problematikát, hol a főszereplő szájába adva, hol pedig amolyan narratív kötőanyagként: „Nehéz kilépni abból, amiről tudod, hogy ennél rosszabbul is járhatnál, még ha belesorvadsz is a gondolatba, annyira szerettél volna jobban járni.” (101.) Olyan mondatok ezek, melyeknek egy-egy jobban sikerült változatát időnként Tolsztojtól és Thomas Manntól is zokon vesszük, ám egy organikus egész részeként el tudjuk fogadni. Ez esetben effajta szerves egészről szó sincs, a könyvet olvasva lépésről lépésre bizonyosodik be, hogy az elmondottaknak nincs igazi súlya, a feltűnőbb sikerületlen mondatok nem „idegen elemek” a mű szövetében, hanem bizonyos értelemben tükrözik a koherens koncepció hiányát – nemcsak a kígyó feje bűzlik tehát, hanem úgy ahogy van, oszlik az egész állat.
Érzékelhetnénk az effajta szentenciák szövegbe építését a szerző ironikus gesztusaként is, a szereplőktől való távolságtartásként, ám a két Talmai Sándor-fejezet egyéb részeinek aprólékos, önmagára figyelő absztrakt gondolatívei, s az ezekbe való türelmes belefeledkezések nem ezt valószínűsítik. Egyfelől az elbeszélő – aki azt is hangsúlyozza, T/1-ben, hogy „megértő” (101.), mondhatni elfogulatlan az ábrázolt társas viszonyokkal szemben– nem egy az egyben Sanyi szócsöve (sokkal többet tud nála), csak éppen rá figyel leginkább, s épp ezért is nehéz szegmentálni a narrátori okfejtéseket és a főszereplő „konyhafilozofálását”. Másfelől, a könyv egyéb részei, tehát a Talmai-krízisen kívüli, változatos narrációra épülő fejezetek is tendenciózus, egyoldalú képet alkotnak a szövegben felépített világ alakjairól és viszonyairól, amit már végképp nem írhatunk az ironikus pozíció számlájára. Ezt az egyoldalúságot, már-már bosszantó reflektálatlanságot meglátásom szerint Anna alakjának az ábrázolása tükrözi leginkább, akire még visszatérünk.
Ezen a ponton már nem meglepő, hogy természetesen a regény lélektani és társadalmi vonulatából sem következik semmi. Amint a könyv utolsó harmadában az elbeszélő rátérne, hogy szembesítse Sanyit édesapja halálával, s elkezdődhetne a gyász érzékeny folyamata, hirtelen Anna apjának (Sanyi apósának) öngyilkosságával és alkoholizmusával kezd foglalkozni, akivel egyébként korábban egyáltalán nem találkoztunk, és később sem lesz szerepe. Különböző értesülésekből azt sejthetjük, hogy Anna sosem szerette és minden bizonnyal megállás nélkül csalta férjét, és kislányuk, Ágica biológiai apja sem Sanyi, hanem Gergő, a tolmács (aki valószínűleg azonos az eleinte Miras és Talmai Aladár között közvetítő, mintegy mellékesen megemlített tolmáccsal, de ennek sincs semmi jelentősége). Emellett egy nagy időugrást követően arról is értesülünk, hogy Anna ugráltatott barátnője és munkatársa, a korábban súlyproblémákkal küzdő Nelli – akivel elsőként egy kínos lakásból-elpakolási jelenetben találkozhattunk, a regény utolsó harminc oldalán pedig váratlanul narrátorként lép elénk – utóbb Sanyi barátnője lesz, de nem ám csak úgy magától, hanem Anna unszolására. Az időközben felnőtté cseperedett Ágica is megosztja velünk emlékeit, ki tudja hány év távlatából, elmesélve többek között azt is, hogyan érezte magát Gergővel a présházban, amikor tizedik születésnapja előtt, titokban megszöktette őt a krosszmotorjával, míg fél Balázsfalva a kislányt kereste. Illetve: valamikor az idő tengelyén (annyi biztos: a Moby Dick elolvasása után) az amúgy magának való és kevéssé közlékeny Sanyi Tajvanra utazik, ahol – miért, miért nem – egy hostelben megismerkedik a malajziai Visuddhával, aki sokadikként véve át a szót, egy amolyan hippi-ezoterikus Bildungsroman sűrítményeként elmondja, miképp ebrudalták ki a Fulong melletti kolostorból, s hogyan elegyedett szóba a kedves magyar fiúval, regényünk főhősével, aki nemcsak hogy emberi arcát mutatta, s nyitott felé („ – Mi a sztorid?”, 272.), de mindent el is mesélt neki. Az utolsó értesülések arról számolnak be röviden, hogyan tűnt el „váratlanul” Sanyi és Anna kislánya, Ágica a tűzijáték napján, persze mi már tudjuk, hogy csak Gergővel volt, tökéletes biztonságban, ha nem is nyugalomban.
Keretes szerkezetet imitál az a gesztus, hogy a mű utolsó sorai felidézik a regénykezdés távolságtartó és lényegre törő, közösségi tudást magában foglaló beszédmódját,[4] ám a két pillér közötti zilált tartalmat mindez már nem tudja összerántani. A mű sehogy sem áll össze szerves egésszé: akár a műfaji kódok (krimi/fantasy, családregény, házassági dráma) mentén akarjuk érteni, akár a narratív szerkezetet próbáljuk rekonstruálni, az eredmény egy töredékes-tökéletlen olvasat, de hasonló eredményre jutunk, ha a prózapoétikai eljárásokban keressük a koncepciót, vagy a regény „üzenetét”, kívánjuk megragadni. A váratlan perspektívaváltásokra épülő fejezetek és az ezt ellensúlyozó, értekező részletek váltakozása túl hamar kiismerhetővé válik ahhoz, hogy hosszú távon fenntartsa az érdeklődést, ugyanakkor a folyamatos kizökkentések azt is lehetetlenné teszik, hogy tartósan bevonódjunk a szöveg alkotta valóságba, így sem érteni, sem élvezni nem lehet igazán. Az olvasóban megfogalmazódó legelemibb benyomás az átgondolatlanság, az ad hoc jelleg. Ahogy Sanyi legjobb barátja, Norbi elmélkedik magában az olvasás közbeni elalvás lehetséges okairól és kiismerhetőségéről: „Kicsit olyan ez, mint az álomfejtés, szerintem nincs benne rendszer. A random az random, és kész.” (45–46.)
A narratív építmény sikerületlenségét és a benne foglalt tartalom súlytalanságát a mondatok megkomponáltsága, a szöveg nyelvi teljesítménye sem ellensúlyozza. Ha a populáris irodalmi kódrendszerből indulunk ki, korántsem az okozza a fő problémát, hogy a regény (mind a narráció, mind a beszélő szereplők szintjén) jól olvasható, afféle sztenderd mai beszélt nyelvezetet igyekszik működtetni – s nem átall olyan kifejezéseket, szókapcsolatokat használni, mint „csaj”, „buli”, „mandró”, „totál”, „tökre”, „random”, „faszság”, „spuri”, „kajálda”, „patent” „fasz tudja” –, hanem az, hogy ez az ürességet, gondolattalanságot tükröző beszédmód alkalmatlannak bizonyul a műben ábrázolni kívánt, s látszólag komolyan vett egzisztenciális dilemmák érzékeltetésére. Bizonyos helyeken pedig – különösen a Talmai Sándor életközépi krízise fejezetekben – oly mértékben elidegenítő, laboratóriumi módon megtervezett, nyomasztó leírásokkal találkozunk, hogy joggal válik unszimpatikussá a mindentudóként (illetve „megértőként”) felléptetett narrátor. Annáról, Sanyi feleségéről szól a következő leírás: „Talán nem is ember a felesége, gondolta Sanyi ritkán elérkező rossz pillanatai egyikében, hanem egy tövig tolt szándék. Kíváncsi lett volna, mások még vonzónak látják-e Anna egy-két évvel ezelőtt vitathatatlanul szexinek mutatkozó testét, amelyet Sanyi konvencióktól végleg eloldozott észlelése két lábon járó felvágottnak vagy agresszívan szilárduló szerves anyagnak tekintett. Anna eddigi morális kódsértései mostanra halmazállapot-változássá álltak össze. Sanyi számára a felesége egy koordinátarendszer kikerülendő térdarabjává redukálódott.” (218.)
Anna esete továbbá pars pro toto mutatja a műre jellemző elhibázott karakteralkotást és valóságérzékeltetést. A szöveg sugallata az, hogy Anna a történet leginkább megátalkodott szereplője: semmilyen jelét nem mutatja annak, hogy érezne valamit Sanyi iránt (azon túl, hogy anno igent mondott a randevúra, majd pedig hozzáment); időről időre utalások sokasága mutat arra, hogy csalja a férjét, panaszkodik rá, hogy nem jó vele a szex, és kislánya, Ágica sem tőle van; emellett láthatóan lányával sem törődik sokat, saját kénye-kedve szerint cipeli mindenüvé, ahol épp dolga akad (azt, hogy ilyenkor mit csinál, arra nincs rálátásunk), „csuklóztatja”, „sprőd” vele. Végül megtudhatjuk azt is – agyrém −, hogy a Sanyitól való elszakadás fölvezetéseként saját maga megszervezi és lebonyolítja a kislánya elrablását is, pusztán amiatt, hogy Gergővel akar élni, az utolsó fejezetben pedig hatásosan, s álnok módon adja a megtört és elkeseredett, zokogógörcsökben összecsukló anyukát. S ha ez nem lenne elég, a Sanyi-fejezetek biztosítanak arról, hogy Anna a világ legunalmasabb, leghidegebb, legellenszenvesebb, legérdektelenebb nője, akivel semmit nem lehet kezdeni, ijesztően távolságtartó, ám hetyke és pökhendi („bármilyen konkrét okot nélkülöző büszkeség”, 203.), megbántja a másik embert, csak magával törődik. A vegytiszta elidegenedés, a megtestesült gonosz. Jó lenne abba a hitbe ringatni magunkat, hogy Annát a zömmel Sanyi nézőpontja uralta elbeszélő festi ilyennek – de nem. Hiszen még Nellinek, a barát- és kolléganőnek, illetve kislányának, Ágicának is hasonló véleménye van róla. Anna alakja voltaképp ellenszenvesebbnek mutatkozik, mint a kétes meggazdagodását gátlástalanul élvező Miras, vagy épp a kazah gengszterek. A mű karakterábrázolásának méltánytalanságát abban érzem e szereplő kapcsán, hogy míg ebben a regényben gyakorlatilag majd’ mindenki narrátorrá változik kis időre – talán csak a névtelen ELTE-s turkológia professzor és Zsebi kutya marad ki –, de éppen az a szereplő nem, aki leginkább az események fókuszában van, aki bizonyos értelemben a főszereplőnél, Sanyinál is aktívabban alakítja a cselekményt, és kifejezetten fontos lenne valamilyen képet kapnunk a motivációiról, belső világáról. (Tünetértékű, hogy Anna édesapja haláláról, illetve az apa alkoholizmusáról is Sanyi szabad függő beszéde informál minket.) A regény megelégszik azzal, hogy az erkölcsi romlásnak és a felelősségvállalás teljes hiányának a szobraként láttassa Annát, ám a beszéd jogát megtagadja tőle; nem akarja megismer(tet)ni.
A regény karakter- és valóságfestésének kidolgozatlanságára számos további példa is hozható. A kissé hideg és titokzatos apa, Talmai Aladár és az enervált, cselekvésképtelen főszereplő, Sanyi – statikus, de működőképes – karakterein túl a regény legtöbb alakja kiborítóan staffázsszerű és sztereotipikus, ami nem jelentene túl nagy problémát valamilyen olvasmányos lektűr esetében, ám kifejezetten hátrányára válik egy társadalomlélektani ambíciókat dédelgető műnek. A gengszterek (kazah, magyar, egyre megy) bunkók és világtalanok; az újgazdag fiatal felnőtt Lexusszal jár be dolgozni (Sanyi), felesége pedig okvetlenül irodai munkát végez (Anna); a korábban túlsúllyal küzdő nők megállás nélkül töprengenek, túlreflektálnak és hajlandóak akár bevállalni a barátnőjük letett pasiját is (Nelli); illetve a legjobb barátok bizonyos, hogy füveznek, és ittasan vezetnek haza a kirándulásról (Soma, Norbi, Tibi). Az elbeszélőnek semmi kedve és türelme képet adni arról, milyen lehet tévétársaságnál felsővezetőnek lenni, irodában dolgozni, vagy épp jövedelmező vállalkozást vezetni – elbújik a „munka” absztrakt fogalma és jól bevált külsőségei (iroda, szék, íróasztal, kocsi, laptop, bögre kávé) mögé. (A regény egyetlen ígéretes karaktere a sovány, „pergamenbőrű”, ám még nem túl idős, láncdohányos Novák, Talmai Aladár túlhajszolt titkára lehetett volna. Első néhány felléptetésekor az volt a benyomásom, hogy egy jól megírt, pörgős krimiben tökéletes frusztrált, idegeskedő rezonőr válhatott volna belőle, de a mű második felében a szerző sajnálatosan és érthetetlenül egyfajta kafkai félőrült karrieristává torzította.)
A kígyó feje című Berta Ádám-regény zavarba ejtően sok stiláris/műfaji/poétikai lehetőséget, kihívást villant fel, melyek mindegyikének külön-külön nyomába eredne szíve szerint az olvasó, de így, egy műben összezsúfolva tanácstalanul nézelődik csupán, nem találva a tájékozódáshoz szükséges kapaszkodókat. Tagadhatatlan, hogy a könyv érdekes kísérlete a posztmodern utáni magyar próza műfaji kódokat, elbeszéléstechnikákat és nyelvi regisztereket ötvöző jelenkori vonulatának, ám meggyőződésem szerint összességében félresikerült vállalkozás.
[1] Az első ilyen paratextust idézve: „»Kicsit sok volt benne a nem« (Egressy Zoltán)” – mintha a „benne” névmás magára a kötetre utalna, jóllehet – mint Nagy Hilda megjegyzi kritikájában – inkább Berta korábbi címadásaihoz lehet köze (Egon nem fáradt, Miki nem finnyás, Nem attól vizes a hal). Bár ki tudja, hol, mikor és miért hangzott el vagy íródott le ez a mondat… Lásd: Nagy Hilda: Figyelemvesztés/figyelemedzés, Alföld, 2021/4, 109.
[2] Mekis D. János: Egymásba fűzött regények, dunszt.sk, 2020. aug. 19. https://dunszt.sk/2020/08/19/egymasba-fuzott-regenyek/ [utolsó letöltés: 2021. 09. 01.]
[3] Ahogy Mekis D. János megjegyzi: „Az omnipotens-intellektuális történetmondás ennek során olyannyira eluralkodik, hogy szinte teljesen kizárja a jelenetezést. Valahol a stendhali és a Németh László-i stílus között ingadozik ilyenkor a regény. Egy jellegzetes, mindkettejüknél fellelhető vonásra gondolok itt: mindkét írónak hajlama van ugyanis arra, hogy az érzelmi történéseket az idő absztrakciójával, s az események ritmusának homogenizációjával közelítse meg. Ilyenkor a narráció összefoglalássá, sűrítménnyé alakul. Szinopszissá, bizonyos értelemben vázlattá tehát.” Uo.
[4] Vö.: „Tudni vélik, hogy egy erdélyi fickó régen odaköltözött, épült egy kastély, de ehhez nem volt szükség se helybeli munkaerőre, se építőanyagokra.” (9.) és „Az osztálytársak és Ágica barátnői is megtudták, hogy a tűzijáték alatt valaki elrabolta a kislányt, úgyhogy a többi szülő rémült telefonokat váltott egymással, mindenki a krosszmotorról kérdezősködött.” (301.)