MARGÓCSY ISTVÁN: Kedves barátaim, akkor kezdjük el a beszélgetést. Apropóját az adja, hogy a 2000 őszi számában megjelent Kőszeg Ferencnek egy poliamoriáról szóló cikke, amely elsősorban Goethe Vonzások és választások című regényéről, továbbá Goethe szerelmi életéről értekezik. Ugyanebben a számban megjelent Márton Lászlónak egy regényrészlete, amelynek hőse éppen Goethe Wertherét olvassa katonaként, és ebből mindenféle érdekes kalandjai és reflexiói adódnak. Ez adta az ötletet, hogy beszélgessünk a kérdésről. Elsőként megkérem Dittera-Balogh Andrát, a poliamoria szakértőjét, hogy mondja el: mit is jelent ez a fogalom, ez a viselkedés, és miről értekezik Kőszeg Ferenc, amikor feltételezi a poliamoria jelenlétét.
DITTERA-BALOGH ANDREA: Köszönöm szépen a meghívást. A poliamoria egy többrétegű fogalom. „Többszerelműségnek” szoktuk fordítani. Ez egy modern kifejezés, de maga az érzés, amelyet magába foglal, jóval régebbi. Szerintem egyidős az emberiséggel. Azt jelenti, hogy valaki egyszerre több személybe szerelmes, mély érzelemmel kötődik hozzájuk. Ezeket a kapcsolatait minden érintett szereplő tudtával és beleegyezésével köti meg. Mindegyikük tud róla, és ő is megadja partnereinek a másokkal kötendő etikus kapcsolat szabadságát. Modern fogalomként jelenti az ilyen ember identitását, azt az önmeghatározását, hogy ő több emberrel is tud szerelmi kapcsolatban lenni, illetve ezt a vonzódásmintát. Ez akkor is érvényes, ha épp nincs neki több partnere. Elég, ha úgy érzi vagy tudja magáról, hogy erre ő képes lenne. Jelenti magát a kapcsolatrendszert, amely így létrejön. Ez egy poliamor szerelmi modell, amelyben egyszerre több kapcsolat van jelen. Mindenki tud mindenkiről, mindenki elfogadja a másik jelenlétét. Ez a modell akkor tud jól működni, ha a benne levő kapcsolatok támogatják egymást. És jelenti ezt a fajta filozófiát és szubkultúrát, amelynek van egy saját értékrendje, normarendszere, amely ezt a fajta többpartnerűséget, a többes kapcsolatok rendszerét pozitív értéknek tekinti, tehát támogatja az etikus nem-monogámiát. Fontos, hogy mindenki ugyanannyi szabadságot élhessen meg. Nincs olyan, hogy valakinek lehet több partnere, a másiknak viszont nem lehet. És a feleknek mindenképp egyenrangúaknak, egyenjogúaknak kell lenniük. Emiatt ezt az irányzatot az összes olyan életreformer irányzat, amelynek fontos volt az egyenlőség, gyakran érintette. Például a szabad szerelem mozgalom is: nem feltétlenül erről szólt, de bizonyos képviselői gyakran érintették az etikus többszerelműség lehetőségét. Feri [Kőszeg Ferenc] írta, és mélyen egyetértek vele, hogy etikus többszerelműséget csak őszintén lehet fenntartani, színlelve nem. Erős hatású mondata szerint a színleléstől meghal az etikus többszerelműség. Az is biztos, hogy aki csak kedvtelésből vagy érzelmi könnyebbség reményében vagy szexuális előnyökért próbál ilyen rendszert kiépíteni az életében, az vagy nagyon heves tempóban fejlődne az önismeretben, és egészen más emberré válna, vagy belebukna, és kénytelen lenne abbahagyni. Történelmi aspektusban mit jelent ez? Ez a fajta modern poliamor modell, amelyről beszélek, valószínűleg nem valósult meg történelmi időkben, vagy csak nehezen valósult meg, hiszen a társadalom berendezkedése is más volt, de ettől még a több ember iránti vonzalom vagy szerelem az emberi természet része volt. Gyakran jelent meg félig-meddig elfogadott vagy eltitkolt formában, gondoljunk a házassággal párhuzamos mellékkapcsolatokra. De azért ismerünk néhány esetet, amikor nagyjából megvalósult a poliamor kapcsolat. Ez nagyon kemény normaszegés volt abban a korban, vagy pedig a személyes szabadság átlagosnál nagyobb fokát jelentette. Ez lehetett jellemző a sikeres művészekre vagy színészekre vagy biztos jövedelemmel rendelkező arisztokratákra — általánosságban inkább a férfiakra, mivel a nők kevésbé élhettek meg szabadságot. Ettől még tudunk olyan kapcsolatról, ahol egy nő élt két férfival. Több szabadságuk volt a nagyon magas és a nagyon alacsony társadalmi státuszban levőknek. Előbbieknek nagy volt a hatalmuk, utóbbiaknak nem volt vesztenivalójuk. Kevésbé élhetett szabadon a klasszikus középosztály. Szerintem Goethét is a középosztályhoz sorolhatjuk, de hát ez lesz a beszélgetés témája. Éppen Goethe időszakában kezdődik a szabad szerelem mozgalom. A magánéleti szabadság joga, az önrendelkezés igénye, a magánéleti kapcsolatok reformja, a szerelem legalizált formájára irányuló igény, tehát hogy ne csak véletlenül szerethessenek egymásba a házastársak, hanem a szerelmi házasság mint koncepció érvényesüljön: mindez Goethe korában kezdett felerősödni. Goethe fiatalon írja a Stella című drámát, amelyre Feri is hivatkozik, és ez külön kiemeli a tárgy érdekességét. Ezt szerettem volna röviden elmondani bevezetőnek.
MI: Tudnál említeni néhány történelmi, kultúrtörténeti példát? Figurákról, csoportokról, mozgalmakról, konkrétan?
DBA: Igen, tudnék. Volt a Rodde-házaspár, akikhez becsatlakozott egy külsős, Charles de Villier filozófus, aki Mattheus Röhrde tanácsoshoz és a feleségéhez, Dorotheához csatlakozott. Utóbbi volt az első nő, aki diplomát kapott. Ez egy magas státuszú család volt. Hasonló a helyzet Lady Emma Hamiltonnal is, aki eredetileg színésznő és táncosnő volt. Hamiltonnal összeházasodva kerül az arisztokrácia körébe. Itt jön létre kapcsolata Nelsonnal. Együtt élnek néhány évig, ez viharosra sikerül. Ebben az esetben, ahogy az előző példában is, a nőnek van két férfival kapcsolata. A két férfinak pedig a nővel van, vagyis egymással nincs. Nelsonnak olyan nagy tekintélye volt, hogy Emmát nehezen fogadták el az oldalán. Azt elfogadták volna, hogy Nelsonnak van egy hajdani színésznő szeretője, aki most bekerült az arisztokráciába, de a kapcsolat nyílt felvállalása már sok volt nekik. Érdekes poliamor vonatkozások vannak Wagner magánéletében is. Amikor már Cosimával együtt él, de Cosima volt férje is velük él. A szabad szerelem mozgalom keretében pedig említendő William Blake. Neki nem igazán sikerült megvalósítania ezt a hármast. Ő a feleségét szerette volna rávenni egy ilyen hármas együttélésre. Megpróbálták, de nem igazán működött. Viszont Blake képviselte a szabad szerelem eszmét a műveiben.Néhány évig élt ez a dolog Shelley körében is. Ő támogatta, hogy a feleségének legyen a jóbarátjával kapcsolata. De közben neki is volt más nővel kapcsolata. A jóbarátnak is volt más nővel kapcsolata. Tehát mindenkinek mindenhogyan volt kapcsolata. Ez az egész művész–írói közösség ilyen szövevényes kapcsolatrendszer. Ezeket tudom kapásból történelmi példának felhozni.
MI: Köszönöm szépen. Akkor most térjünk át Goethére, és Feri, téged kérdeznélek: mi vitt arra, hogy ilyen alapos és terjedelmes elemzést írj a Vonzások és választások regényről? Illetve hogy belemenjél Goethe életébe, viszonyrendszerébe? Mi volt a kiindulási alapod vagy az ötleted vagy a vezérprincípiumod?
KŐSZEG FERENC: Először egy triviális késztetésről számolnék be. Az apám könyvtárában megmaradtak német könyvek, főleg sorozatos kiadások, például a „Goldene Klassiker” című, 1920-as évekbeli kiadvány. Sok éve gondolkodom azon, hogy érdemes-e ezt megtartani, mert annyira feltorlódtak a könyvek, hogy egy részüket muszáj kiselejtezni. Arra gondoltam: mielőtt megválok tőlük, beléjük nézek, mert addig ezeket a gótbetűs könyveket ki sem nyitottam. A Vonzások és választásokkal kezdtem, mert azt többször is olvastam magyarul, és elég jól emlékeztem rá. Gondoltam: akkor németül is biztosan el tudom olvasni. Kinyitottam, belekezdtem, és rájöttem, hogy az egy legenda, hogy a fraktúra [a „gót betű” szakszerű megnevezése] nehezen olvasható, mert sokkal hamarabb bele lehet jönni, mint a cirill betűk olvasásába…
MI: Ugyanolyan könnyű vagy nehéz…
KF: És akkor arra gondoltam, hogy megpróbálom végigolvasni a Wahlverwandtschaftent [a regény német címe] németül, és ez meg is történt. Ekkor már kapcsolatban álltam a poliamoria-mozgalommal, Andreával is, és ahogy olvastam a könyvet, azt gondoltam, hogy itt valamiképpen a poliamoria is megvalósul. Nem rögtön lehet ezt felfedezni, hiszen ez egy tragikusan végződő szerelmi történet, de nem olyan, mint az ismert házasságtörési regények, mint az Anna Karenina vagy különösen a Bovaryné. Itt mindenki rokonszenves ebben a négyesben, és nem volna elképzelhetetlen, hogy ők valamilyen megegyezéses alapon úgy élnének, ahogy szeretnének élni, valamiféle partnercserével. Hogy a történet tragédiával végződik, az nem azért van, mert a szereplők agresszíven viszonyulnak a párhuzamos kapcsolathoz, hanem ellenkezőleg, azért, mert annyira tapintatosak egymás iránt, hogy nem mondják el, ki mit érez, és emiatt jönnek létre azok a félreértések, amelyek miatt ez a jól induló kapcsolat tragédiába torkollik. Miközben próbáltam ehhez anyagokat keresni, és jobban megismerni Goethe életét is, főleg azt az időszakot, amikor a regényt írta, kezembe került a Stella című színműve, amely kifejezetten erről szól, méghozzá egy középkori német legendára visszautalva. Eszerint egy lovag a keresztes háborúból a szultán lányával tér haza, aki segített neki megszökni a rabságból. A pápa nemcsak hajlandó volt megkeresztelni ezt a muszlim szultánlányt, hanem abba is beleegyezett, hogy a lovag feleségül vegye, noha már volt egy felesége. Ez a történet így bekerült a német néphagyományba. A lovag neve a hagyomány szerint Graf von Gleichen volt. A Gleichenek egy létező thüringiai család, és az erfurti székesegyházban tényleg van egy sírkő, amelyen a három szereplő, a lovag és a két nő egymás mellett áll. A Stella korai változatát igen hamar, még az 1770-es években előadták Hamburgban. Nem volt sikere. Aztán amikor Goethe a weimari színházban elő akarta adatni, azt mondták neki, hogy ezt így nem lehet. Akkor ő csinált belőle egy tragédiát, amelyben a három szereplő közül ketten öngyilkosságot követnek el. De ez annyira valószínűtlen, és annyira nem illik a darab egészének hangvételéhez, hogy a Goethe-kánonból ki is esett. A művet úgy szokták az újabb kiadásokban közölni, hogy mindkét befejezés benne van. Az első változat azt mutatja, hogy az a gondolat, hogy két személynél több is élhet egy házasságban, Goethétől nem volt idegen. A Vonzások és választások nem egészen ez az eset. Ott Goethe azt akarta megmutatni, hogy a kémiai törvények szigorával jönnek létre a kapcsolatok. Illetve jön létre a cserebomlás, mert a „Wahlverwandtschaften” szónak az iskolai vegytanban ez a megfelelője. Van két vegyület, és mindkettőnek egy-egy része helyet cserél. Ez történne a regényben, ha nem szólna közbe az említett tragikus befejezés.
MI: Csak érdekességként és kiegészítés gyanánt mondom, hogy a Stella című Goethe-dráma az 1790-es években már magyar fordítást is nyert, meg is jelent, Kazinczy Ferenc volt a fordító. Kiemelendő, hogy nem a tragikus végű változatot játszották Magyarországon, hanem azt a fiatalkorit, amelyben a társaság elfogadja ezt a hármas kapcsolatot, és pozitív véget ér a darab. Azt persze nem tudom, hogy ezt a darabot miképpen engedélyezhette a cenzúra, de tény, hogy az 1790-es években és később, az 1810-es években is elég sokszor előadták magyar színpadon. A fiatal Kazinczy szintén belekerült egy ilyen típusú szerelmi kapcsolatba, amikor Kassán élt, és párhuzamosan két nőbe volt szerelmes, olyannyira, hogy Kazinczy öccse, a László nevű katonatiszt azt találta írni bátyjának: „Ferenc, neked olyan országban kellett volna születned, ahol a többnejűséget törvény engedélyezi.”
S az is feltétlenül megemlítendő, hogy Kazinczy 1793-ban megjelentette azt a németből fordított Diogenész-életrajzot (Chr. M. Wieland művét), amelynek befejező, utópikus része (Diogenész respublikája) „poliamorikus” társadalmat ír le. Itt az olvasható, hogy egy szigetre, ahol nincsenek mesterségek és társadalmi intézmények, százezer fiatal férfit és nőt varázsolnak, s itt aztán a „Természet” végzi a dolgát; nincs örök szerelem, a párok nem esküsznek egymással, akár partnert is cserélhetnek, ha minden fél beleegyezik; nincs féltékenység — s Ámor hatalma soha nem vonatik kétségbe. Ehhez hasonló radikális szerelmi utópiát nemigen találunk a magyar irodalomban (e könyvet is „természetesen” rögtön betiltotta a Helytartótanács!); párja legfeljebb Jókai Mórnak A három márványfej című regénye (1887) lehet, amelyben egy középkori eretnek szekta boldog élete és boldogtalan vége van leírva: e szektában a férfiak két feleséggel élnek szép harmóniában — mígnem a társadalom utánuk nem nyúl, s ki nem végzik őket. Még annyit — magyar kultúrtörténeti érdekesség —, hogy a Stellában említett legenda a szultánlány által megszöktetett keresztény fogoly szerelmi kapcsolatáról nyilván egy vándoranekdota volt Európában, és ennek már a 14. században megszületett egy magyar széphistória-változata, a Szilágyi és Hajmási története, amelyet aztán a 19. században több jelentős költő feldolgozott. Vörösmarty, Gyulai Pál, Szász Károly, Jakab Ödön eposzokat vagy balladákat írtak a történetből. A magyar variánsnak nem annyira pozitív a végkicsengése, mert ebben a szultán lánya két férfit csempész ki a börtönből. A két férfi összevész a nő birtoklásán, és amikor párbajoznak, Isten különös kegyelméből a házasember pusztul el, úgyhogy egy normális, engedélyezett, keresztény házasságba torkollik a történet. De ennek magva ugyanaz a szerelmi triószonáta, mint amiről szó volt, és ez felingerelte a későbbi magyar költők fantáziáját is.
MÁRTON LÁSZLÓ: Akkor én is tennék egy kiegészítést. Egyszer régen, amikor Berlinben jártam, az ottani Maxim Gorki Theaterben láttam egy olyan Stella-előadást, amelyben a rendező a Goethe-műbe beoperálta Lessing Miss Sarah Sampson című drámáját. Mindkét mű egy fogadóban játszódik, és az volt az ötlet, hogy ez ugyanaz a fogadó. A Lessing-mű szereplői kapcsolatba lépnek a Goethe-mű szereplőivel. A férfiak közül az egyik közös, legalábbis ugyanaz a színész játszott Lessing és Goethe szövegében egyaránt. Ennél poliamorabb Stella-feldolgozást nem ismerek.
KF: Hadd tegyem hozzá: hasonló motívum — a pápa engedélyez egy normaszegő házasságot — szerepel Thomas Mann A kiválasztott című regényében. Egy muzulmán közösség áttér a keresztény hitre, és az a kérdés: mi legyen azokkal a második és harmadik feleségekkel, akik együtt élnek azokkal a férfiakkal, akik megtérnek. És a regénybeli bölcs pápa, Gergely, úgy dönt, hogy tartsák meg az összes nőt, mert még mindig jobb — akár a kereszténység szempontjából is —, ha ezek a nők továbbra is házasságban élnek, mint az, ha hármójuk közül ketten ki lennének taszítva. Biztosra veszem, hogy Thomas Mann ismerte a lovagnak és a szultánlánynak tett pápai engedmény történetét, és ennek nyoma látszik is A kiválasztott írói koncepciójában.
DBA: Az a jelenség, hogy az embereknek több házastársuk lesz, például háborús időkben, nem volt teljesen szokatlan. Előfordult Európa sok részén, és Magyarországon is vannak ilyen ügyet tárgyaló bírósági iratok. Például a török időkben eltűnik az egyik házastárs, lesz másik, aztán előkerül az előző, és ott állnak hárman. Vagy történhetett másképp is. A közigazgatás nem úgy működött, mint most, nem volt központi ellenőrzés. Ezért könnyű volt úgy megszabadulni egy házastárstól, hogy az ember arrébb költözött néhány tartománnyal, és újraházasodott. És ha szerencséje volt, akkor ez jó ideig senkinek sem tűnt fel. Gyakran tettek így nők. Volt, hogy bántalmazó kapcsolatból menekültek, de épp Magyarországról tudunk esetet, amikor a nő a férj vagyonával menekült. Ebből bírósági ügy lett, el is ítélték a nőt, kivégezték. Nagyon érdekes, hogy Magyarországon a Stella pozitív végű változatát játszották. Talán a hasonló történelmi tapasztalatok miatt volt viszonylag toleráns a magyar befogadó közeg.
MI: Régen olvastam, már nem emlékszem, hol. A harmincéves háború után valamelyik német tartományban engedélyezték a többfeleségűséget, mert annyira kipusztultak a férfiak. A harmincéves háború elképesztő emberveszteséggel járt, és akkor volt egy rövid időszak, amikor törvényileg engedélyezték a népszaporulat biztosítása végett a többnejűséget.
DBA: Lehetett ebben egyfajta törődés a nőkkel is. Akkoriban egy nő nehezen boldogult egyedül. Ha meghalt minden rokona, és ott állt egyedül, az akár a halálos ítélettel vagy a teljes lecsúszással is egyenértékű lehetett. Az ilyen intézkedés lehetővé tette a magára maradt nőnek, hogy családi keretek közt folytathassa életét.
ML: Arra is gondolhatunk, hogy ez mint kulturális jelenség hogyan jelenik meg bizonyos társadalmakban. Például a szamuráj-korszak előtti japán császári udvarban a poliamoria bevett jelenség lehetett. Ez például kiderül a Párnakönyv című munkából, vagy Muraszaki udvarhölgy Gendzsi herceg regénye című munkájából — mindkét mű a 11. század elején keletkezett —, ezekben olyan kapcsolatokat láthatunk, ahol nemcsak a férfinak, de a nőnek is több partnere van. Az Ezeregyéjszakában is találunk hasonló jelenségre példákat. Van egy középkorvégi kínai regény, a Szép asszonyok egy gazdag házban, az is erről szól. És ha jól megnézzük, a középkori német lovagi szerelmi költészet vagy a Minne-költészet szintén olyan képletet jelenít meg, sok változatban, hogy van egy magas rangú férjezett nő, akibe szerelmes a költő. De közben a költőnek is több szerelme van! Walther von der Vogelweide költészetében ez szépen feltérképezhető. Külön kérdés, hogy mennyi ebben az autofikció és mennyi a tényleges életrajzi mozzanat, de én már diákkoromban sem tudtam megbarátkozni azzal a gondolattal, amelyet a német irodalomtudósok zöme ma is állít, hogy ez csak afféle beteljesületlen, eszményi sóvárgás volt. És hogy a költemények olykor igen merész erotikája színtiszta fantáziálás. Évtizedekkel később, amikor elkezdtem középkori német költők munkáit fordítani, nyilvánvalóvá vált számomra, hogy a nyelvi–poétikai létesítmény akkor sem választható külön az életrajzi erotikus szenzációtól, ha nem ismerjük az adott költő életrajzát. Gottfried von Strassburg (13. század eleje) Tristan és Isolda-regénye olyan szerelmet eszményít, amely ellentétes a keresztény erkölccsel. Nem egyszerűen arról van szó, hogy Isolda csalja a férjét, Marke királyt. Egyrészt nem igazi megcsalás, mert Marke tisztában van vele, hogy Tristan és Isolda szerelmesek egymásba, még ha egy darabig úgy tesz is, mintha nem tudná, másrészt Marke legalább annyira szereti a sok jó tulajdonsággal ékes Tristant, mint a feleségét. Talán egy kicsit jobban is. Nem is kicsit. Ráadásul Tristanba annak egyik barátja, a Marjodo nevű fiatal udvaronc is szerelmes, és féltékenységből bajt kever. Ez már eléggé sok szereplő. Ha még Isolda unokahúgát és bizalmas komornáját, Brangaenét is figyelembe vesszük — neki Marke veszi el a szüzességét a nászéjszakán a vaksötétben, miután Isolda már nem volt szűz, és Isolda ezek után kis híján megöli Brangaenét a féltékenység miatt —, akkor ez már szerintem megfelel a poliamoria kritériumainak. Van persze csel és csalás, féltékenység és irigység, de azért ennél fontosabb az érzelmek többvegyértékűsége.
KF: Egy pillanatra még visszatérnék a Vonzások és választásokra, már csak azért is, hogy a poliamoria mellett Goethe is hangsúlyt kapjon. A Vonzások és választások erkölcsiségével sokan foglalkoztak, és az említett 1920-as évekbeli kiadáshoz egy Karl Alt nevű tudós írt előszót. Ő azt próbálta bizonyítani — idézve Goethe egyik megjegyzését, amelyben az Evangéliumra hivatkozik, hogy tudniillik aki gonosz szándékkal gondol egy nőre, az már elkövette a paráznaságot —, szóval azt állítja, hogy ez egy erkölcsnemesítő regény. Nem rossz ötlet, csak talán egy kicsit egyoldalúan állítja be a koncepciót.
MI: Bocsánat, erre csak egyet említenék. Az öreg Goethe egyszer utalt rá, hogy a weimari udvar és társadalom nehezményezte a Vonzások és választások illetlenségét vagy erkölcsi szabálytalanságát. És akkor elég dühösen kifakadva mondja Eckermann-nak: „Nem elég nekik, hogy megöltem azt a gyereket? Még mit akarnak tőlem?”
KF: Ez egy modern vonulata a könyvnek. Mert az, hogy Ottilie a gyereket, lényegében csecsemőt beleejti a vízbe, és az megfullad, nagyon elő van készítve. Sok epizód van a könyvben, amely vízről, vízbeesésről, fulladás közeli állapotról szól. Aztán egyszer bekövetkezik ez a fulladásos halál. Eduard és Charlotte közös gyerekéről van szó. Aki — Goethe hangsúlyozza — mégis a kapitányra és Ottiliére hasonlít. Ennek lélektani előkészítése teljesen egybevág a freudista elmélettel. A hősnő számára sem tudatosodó motívumokból hogyan épül fel egy ilyen szörnyű tett, amelyet Ottilie egyáltalán nem akar a tényleges tudatával, de valahogy mégiscsak úgy következnek egymásra az események, hogy az olvasó tudja, hogy ennek nem lehet más a vége. Ez vet véget annak a lehetőségnek, hogy ebből egy boldog párkapcsolat legyen, mármint Ottilie és Eduard között. Mert ezután Ottilie minden kapcsolatot megszakít a férfival, és lényegében halálra ítéli magát. És éhen is hal, mert úgy érzi, ezzel kell vezekelnie ezért a szörnyű tettért. Úgyhogy Goethe joggal tette fel bírálóinak a kérdést, hogy nem elég-e, hogy megölte a gyereket. Elvégre bekerült a regénybe ez a büntetés-motívum, miközben nem volt szükségszerű, hogy így legyen. És bár Goethe maga hivatkozott az Evangéliumra, azért nagyon sok minden ellentmond annak, hogy ezt ő ténylegesen így is gondolta. Van egy szereplője a regénynek, egy Mittlerer nevű volt evangélikus lelkész, aki azt tekinti az élethivatásának, hogy a romló házasságokat összetartsa, és rábeszélje a házasfeleket, hogy béküljenek ki, és maradjanak együtt, mert az élet legmagasabb rendű formája a házasság és a házasélet. Karl Alt az említett előszóban úgy tesz, mintha ez a Mittlerer Goethe szócsöve volna. Holott ő maga is leírja, hogy ez egy majdhogynem nevetséges figura.
ML: Ellenszenves pedánsnak van leírva.
KF: Egy ilyen szerencsétlen piti alak. Jelzői: „täppisch”, azaz ügyefogyott, de hát ostoba tulajdonképpen. Aztán: „wacker”, azaz derék ember, mint Švejk, a derék katona. Semmiképpen sem tartozik azok közé — noha számos gondolatával egyetérthetünk —, akik megfogalmazzák az igazságot. Van egy ellenpontja ennek a szereplőnek. Színre lép egy arisztokrata pár. Nem házasok, szabad kapcsolatban vannak, és ez a libertinus gróf azt hirdeti, hogy a házasságok gyakorlatából az derül ki, hogy a házasság nem tud egy életen át tartani, tehát úgy kellene a házasságot eleve megkötni, hogy öt évre szóljon. Annak természetesen nem lenne akadálya — mondja a gróf —, hogy az öt év leteltével az együttélést meghosszabbítsák, de lehetővé kell tenni, hogy öt év múltán minden további nélkül szétmehessenek. És ha az a helyzet, hogy a nő külön akar menni, a férfi pedig azt akarja, hogy maradjon, ez olyan viselkedésre fogja késztetni a férfit, hogy kedvet csináljon a nőnek a maradáshoz. Vagyis ez mindenképpen előnyös volna. Az meg természetellenes, hogy egy egyszeri házasságkötés után egy életen át együtt kell maradni. Ha belegondolunk a mai statisztikákba: jelenleg a házasságok 18 százaléka bomlik fel öt éven belül. Ez igen magas szám, az összesnek csaknem az ötöde. Arról nem szólva, hogy a későbbiekben még mennyi bomlik fel. Tehát ez az észrevétel nem teljesen légből kapott, hanem: ha Mittlerer kifejezi Goethe bizonyos nézeteit, akkor ez a libertinus gróf is.
ML: Annak idején szigorlatra olvastam el a regényt. Akkor nem nagyon érdekelt. Most újra elolvastam erre a beszélgetésre készülve, és meglepett, mennyire radikális az írásmódja. Goethe, miközben próbál tárgyilagos elbeszélőként viselkedni, valójában kíméletlenül boncolja ezeket az emberi kapcsolatokat. Például van ez a gyerek. Volt róla szó, hogy nem a szüleire hasonlít, hanem az ellenoldali párosra, vagy ahogyan a kertszépítési munkálatokat leírja, a tájépítészeti munkálatokat — ez a mű akár egy tájépítész-regénynek is felfogható —, de az, hogy a tájépítészeti fáradozások jutalma miképpen épül be az érzelmi viszonyokba: az egy nagy regényírói gondolat. És ahogy aztán ebből tragédia lesz. A művészien megmunkált táj idilljéből és a karnyújtásnyira lebegő boldogságból hogyan válik gyászosan szertefoszló boldogsággá. Mindez nem kiagyaltnak hat, hanem tele van élettel és alkotó fantáziával. Sőt, az embert életvitelbeli és életbölcsességet illető továbbgondolásra is készteti. Talán még inkább, még közvetlenebbül, mint a Faust, amelynek másféle, nagyobb potenciálja van.
KF: Ez a tájépítészeti motívum roppant érdekes a regényben. Goethe korában ez fontos dolog volt, a kert, a kertépítés, a táj módosítása. De mai szemmel időnként az az ember érzése, hogy ez egy részben fölösleges munka. Például van egy fölfelé vezető ösvény, amelyet kirándulóösvénnyé építtet ki a kapitány, aki mérnök is. Úgy alakítja át az utat, hogy kényelmes sétaút legyen. Bennem felötlött: ha kirándulóút, miért kell kényelmes sétaútnak lennie? A másik: van bőven hely ezen a birtokon és ebben a kastélyban. Még egy kerti ház is van. Mégis elhatározzák, hogy még egy házat építenek, mert onnan a legszebb a kilátás. Bennem felmerül a kérdés: miért kell ehhez egy külön házat építeni? A kilátás végett? Nem elég, hogy az ember megáll a tájban, és körülnéz? Az is ugyanazt a kilátást biztosítja. Muszáj, hogy egy épület is legyen, ahonnét kinézhetünk az ablakon?
MI: Egy fantasztikus példát mondanék tájépítészetből. Vagy ennek abszurditásáról. A Wilhelm Meister vándoréveiben van egy grófi kert vagy park, ahol úgy van megépítve a csodálatos táj, hogy a dombtetőre egy eszelős nagyságú tükröt tettek. Merthogy a tükörből sokkal jobban látszik a táj szépsége, mint in natura. Ennyit kiegészítésképpen.
KF: Ha a 19. század irodalmáról van szó, mindig eszünkbe juthat a „lisnyij cselovek”, a „fölösleges ember” alakja. Persze, ezek a szorgalmas németek nem mondhatók abban az értelemben fölösleges embernek, mint az orosz irodalom álmodozó és a szép jövőről beszélő, de semmit sem csináló hősei. Viszont olyan sok nehezen értelmezhető, szükségtelen munkát végeznek a táj körül, mintha ők is fölösleges emberek volnának. Megnéztem ennek kapcsán egy leírást arról, hogy a Bajor-erdőben [Bayrischer Wald: középhegység a bajor–cseh határ mentén] a kirándulók hogyan viszonyulnak a természetben elhelyezett bútorokhoz. Az derült ki, hogy húsz–harminc évvel ezelőtt igényelték az emberek, hogy legyenek asztalok, padok az ösvények mellett. Le lehessen ülni, elfogyasztani a magukkal hozott ételt-italt. Ez mostanra megváltozott. A mostani közvélemény-kutatások azt mondják, hogy nem kellenek ilyen erdei bútorok, mert a kirándulás egyik szépsége az, hogy nem találkozunk azokkal az emberekkel, akikkel a városban folyton találkozunk. Ha vannak asztalok az erdőben, akkor ott fog ücsörögni ugyanaz a társaság, amellyel a kávéházban is találkozhatunk. A mostani kirándulók azt mondják: nem kell tájbútor!
MI: Azt javaslom, térjünk át tanulmányodnak arra a részére, amely Goethe életét és kapcsolatrendszerét boncolgatja, és itt Laci Werther-értelmezését is be lehet kapcsolni a történetbe. Hogyan terjesztetted ki a Wahlverwandtschaften kapcsolatvízióját arra, amit Goethe életéről és kapcsolatrendszeréről tudunk vagy tudhatunk?
KF: Goethének 17 éves korától 77 éves koráig rengeteg szerelme volt. Legtöbbjükhöz gyönyörű verseket írt. De igazából ezeknek a szerelmeknek nagy része nem jelentett szexuális kapcsolatot. Van olyan elmélet — beszélgettünk erről Lacival, szerinte ez a feltevés nem állja meg a helyét —, hogy Goethének az itáliai útja és annak Rómában befejeződő szakasza előtt egyáltalán nem voltak szexuális kapcsolatai. Ha ez igaz, akkor ez azt jelenti, hogy Goethe 39 éves korában vesztette el a szüzességét.
ML: Én ezt valóban nem tartom életszerűnek. Annyi igaz lehet, hogy Itália felszabadító hatással volt rá. Az is elképzelhető, hogy az érzékiség új aspektusait ismerte meg. De ismerve Goethe életrajzát és észjárását, biztos vagyok benne, hogy már fiatalkorában határozott stratégiája volt az erotika terén is. Volt pénze is, szabad mozgástere is, nem felügyelte senki. Attraktív, jó megjelenésű, éles eszű, kedves fiatalember volt: biztosra veszem, hogy hódított. A problémát inkább abban látom, ami a Wertherből is kiderül, de még a Stellából is, hogy nagyon félhetett az állandó érzelmi kötődéstől. Ha egy nőt megkapott, mindjárt meg is akart szabadulni tőle. Ilyen lehetett a Friderike Brion-románc. Az derül ki a Friderike-korszakban írt versekből és egyéb dokumentumokból, hogy ez a kapcsolat nemcsak érzelmileg, hanem érzékileg is igen heves volt. Ha az igaz, amire Richard Friedenthal céloz a Goethe-életrajzában, hogy Friderike teherbe esett, majd elkerült a háztól, akkor valakinek teherbe is kellett ejtenie. Vagy az a bizonyos Lotte, aki másfél évszázaddal később másodszor is regényhősnővé, Thomas Mann Lotte Weimarbanjának címszereplőjévé avanzsál (miután Goethe Wertherjébe is bevonult), ő is szívesen választotta volna Goethét a vőlegénye helyett. Sőt, a vőlegény is annyira tisztelte Goethét, hogy átengedte volna neki a leányzót. Goethe volt az, aki nem kért belőle, legalábbis nem tartósan. Annyiban igaza is volt, ha az alkotói stratégiát nézzük, hogy, például, ha Friderike Briont feleségül veszi, akkor egy Strassburg környéki ügyvéd lett volna belőle, fiatalkori verseiből pedig talán csak egy irodalomtörténeti lábjegyzetre futotta volna. Kellett egyfajta társas kielégületlenség ahhoz, hogy alkotni tudjon. Jóval később, Itáliából való visszatérése után találta meg azt a nőt, akivel tartósan együtt tudott élni. Ő volt Christiane Vulpius. Nem volt különösebben emelkedett szellem, viszont eléggé szép lehetett, bizonyára jó volt az ágyban, továbbá azt is tudta, hol szerezheti be az őzpástétomot és a moseli bort, ami Goethének legalább olyan fontos volt (fontosabb), mint az irodalomról folytatott fennkölt társalgás. Illetve arra ott volt neki Schiller és az egész jénai romantikus bagázs. Így Goethéről elmondható, hogy Christiane mellett jó élettárs, majd (miután engedélyt kapott a házasságra), jó férj volt, és boldogan éltek, leszámítva a szívfájdalmakat, mindenekelőtt, August kivételével, az összes gyerek elvesztését. Ami Augustot illeti: ő bizony nem jól sikerült, de ebbe ne menjünk bele. Fontosabb, hogy Goethe, ellentétben a közhiedelemmel, nem volt rossz apa. Más kérdés, hogy olyan súlyos egyéniség volt, hogy ezt a szerencsétlen Augustot a puszta jelenlétével agyonnyomta. Ráadásul August mindkét szülőjétől a kedvezőtlen tulajdonságokat örökölte, apjától az állhatatlanságot, anyjától az iszákosságot. Tény viszont, hogy Goethe aztán a fia révén nyert még egy Ottiliét, akiről nem tudhatta a Wahlverwandtschaft írásakor, hogy egyszer majd lesz az életében. Ő volt Ottilie von Pogwisch, August felesége. Az apósához szívből vonzódott, a férjét utálta. Hogy Ottilie Goethe iránti vonzalmát mennyiben tekinthetjük szerelemnek, és hogy ezt Goethe viszonozta-e? Annyi biztos, hogy a vegyértékek megmutatkoztak, és kifejtették hatásukat.
MI: Laci teóriáját erősíti a Wilhelm Meister-regény is. Wilhelm úgy találja meg élete értelmét vagy a helyét a társadalomban, vagy a társadalmon kívül abban a bizonyos toronyban, hogy fejezetenként más-más nőbe szerelmes. Új és új nő. A végén megkapja a grófkisasszonyt, akit azonban a második kötet elején a szerző mintha el is felejtett volna. Wilhelm vándorlásai közepette mindenféléről szó van, de arról, hogy van egy feleségem, akit otthagytam, egy árva szó nem esik. Ugyanis számára mindig a kapcsolat keresése, a kapcsolat kiépítése a fontos, nem pedig a megtartása; holott a Wilhelm Meister-regényben van egyértelműen szexuális kapcsolat is. Wilhelm erkölcsi stratégiája: túllépek, túllépek, és rögtön továbbmegyek, mert a teljes kötöttséget nem vállalom, s igényét nem is fogadom el magamra nézve; úgy látszik, csak így maradhat ember az ember. Ez lesz a példázat tanulsága.
KF: Az azért valószínű, hogy a római élmények sokat változtattak Goethe magatartásán. Laci azt mondta, hogy „jó férj volt”. Igazából sokáig nem volt férj, mert amikor hazatért Rómából, és Christiane Vulpius kérelmezőként felkereste, akkor a Rómában elsajátított rámenősség következtében rögtön megtörtént a szex, de szó sem volt róla, hogy összeházasodjanak.
ML: A herceg nem engedélyezte, mert Christiane közrendű nő volt. Nem engedték be az udvari körökbe, nem jelenhetett meg semmiféle hivatalos rendezvényen.
KF: De nemcsak, hogy a házasságot nem engedték meg, hanem a herceg azt sem engedélyezte, hogy Christiane odaköltözzön Goethéhez a herceg tulajdonát képező házba. Helyette kivettek számára egy városfalon kívüli házat, és Goethe odajárt családi életet élni. Aztán a herceg Goethének ajándékozta a városi házat, és akkor már nem volt akadálya, hogy Christiane odaköltözzön. Majd Jénában volt egy nagy csata a porosz és a napóleoni francia sereg között. Napóleon győzött. Jéna közel van Weimarhoz, úgyhogy hamarosan részeg francia katonák törtek be Goethe házába. És akkor Christiane eléjük állt, és elkezdett velük ordítani, nyilván olyasmit, hogy takarodjanak innét. A franciák bizonyára egy szót sem értettek az egészből, de a jelenség annyira meggyőző volt, hogy elvonultak. Goethének annyira tetszett Christiane bátorsága, hogy öt szuronyos francia katonával szembeszáll, hogy még azon a héten feleségül vette.
ML: A hercegnek is imponálhatott Christiane viselkedése, mert ezáltal nyerhették el a jóváhagyását.
KF: Akkor már jó másfél évtizede tartott ez a kapcsolat. Mondhatnánk: milyen szép, hogy házasság lett belőle. De nem sokkal a házasságkötés után Goethe elutazott Jenába a könyvkiadó barátjához, és ott újra találkozott Wilhelminével [Wilhelmine Herzlieb], akibe már akkor beleszeretett, amikor az még kisgyerek volt, és ez a sohasem realizált, nem is beteljesíthető szerelem — Wilhelmine tizennyolc éves volt, Goethe talán ötvenhét — lett a Vonzások és választások alapvető motívuma. Ottilie alakját Goethe erről a szexualitást visszautasító Wilhelminéről mintázta. A saját élete itt is erősen jelen van, mint minden művében.
ML: Szó volt a feleség eltüntetéséről a Wilhelm Meister-regényekben. Ha valamit meg lehet tanulni Goethétől, ezek között van: hogyan lehet észrevétlenül eltüntetni bizonyos szereplőket? A Faust második részében magát Istent is eltünteti. Méghozzá úgy, hogy az olvasók nagy részének ez fel sem tűnik. Van egy állítólagos mennyország, de az inkább egy tucatfejedelemség udvartartása, van ott egy Szűz Máriával azonosítható úrnő, vannak angyalok, akik nem sokban különböznek az ördögöktől. Az ördögök is ki vannak lúgozva egy kicsit. A kárhozattól megmenekült Faust egy lelki értelemben vett felmosórongy. Atya és Fiú sehol, Szentléleknek meg végképp nincs nyoma. Az ördög önmaga történeti dokumentációja. Csak a szemfüles olvasó veszi észre, hogy mindez milyen elképesztően botrányos. Még egyszer: mit lehet Goethétől tanulni? Nem a prózastílusát, nem a verselését, hanem azt, hogy van benne egyfajta alkotói nagyvonalúság. Ez az érzelmi viszonyok elemzésében is testet ölt, szereplők eltüntetésében is. Vannak neki szívósan továbbélő tervei, amelyek nem válnak rögeszmévé, és egy életen át dolgozik rajtuk. Kiszámítja, hogy nem fog fiatalon meghalni, és tényleg nem hal meg fiatalon, középkorúan sem. Kiszámítja, mennyi alkotói energiája van, felbecsüli, mennyi ideje van hátra, és ezek a számítások beigazolódnak. Így tudja megírni és befejezni a Faust második részét. Ritkaság, hogy valakinek ez késő öregségében ilyen látványosan összejöjjön. Elkerüli a sokáig élő alkotók tipikus gyengeségét: ő nem éli túl önmagát. Még annyira sem, mint Tolsztoj. Nincs olyan érzésünk, mint Jókai Mórnál, aki megírja utolsó remekművét, a Rab Rábyt hatvanéves korában, és utána két évtizeden át egyre rosszabbakat ír, de ezt sem a rajongótábora, sem ő maga nem veszi észre. Goethe nem ilyen eset. Pontosan tudta nyolcvankét évesen, hogy most kell lezárni a Faustot, és készen vagyunk. Sokkal tisztábban, világosabban, kritikusabban, radikálisabban látott, mint fiatal romantikus kortársai. Ha ez elsajátítható, akkor érdemes elsajátítani.
KF: Én is szeretném, ha beszélnénk a Faustról, de egy kicsit menjünk vissza még a Wertherhez. Friedenthalnak van egy olyan megjegyzése, hogy Goethét a munkaidejének védelme tartotta vissza attól, hogy szerelmi kapcsolatai bármelyikét polgári házassággá alakítsa. De volt egy másik ok is: attól tartott, hogy nem bír a saját szenvedélyeivel. Azt érezte, hogy van benne egy viselkedésmód, amely olyan, mint a kizúduló víz. Ha valameddig eljut a vágyakozásban, akkor többé nem tud megálljt parancsolni. Amikor elolvastam a Vonzások és választásokról szóló Karl Alt-esszét, újraolvastam a Werthert is. És azt láttam, hogy az utolsó jelenet Lotte és Werther között kis híján erőszaktétel. Lotte már férjnél van, a férje elutazik, és Lotte azt üzeni Werthernek, hogy ne látogassa meg, mert nem szeretne férje távollétekor vele kettesben maradni. Werther figyelmen kívül hagyja ezt a kérést, és váratlanul beállít. Lotte megpróbálja odahívni a barátnőit, hogy ne legyen egyedül Wertherrel, de egyikük sem ér rá. Így mégiscsak kettesben maradnak. Lotte sem vétlen a dologban, mert ő közben tesz olyan közeledő gesztusokat…
ML: Hergeli a férfit.
KF: Abszolút. Ingerli Werthert, aki aztán nem bír magával, és éppenséggel nem erőszakolja meg Lottét, de majdnem. Ez a mai PC-időkben tilalmas dolog volna: ahogy magához szorítja, csókolgatja, fogdossa, lenyomja a díványra. Aztán Lotte kiszabadul ebből a támadásból, és átrohan a másik szobába. Magára zárja az ajtót, és kikiabál Werthernek, hogy menjen el, többé nem akarja látni. Akkor tér Werther észhez. Belátja: úgy viselkedett, ahogy nem helyes viselkednie egy úriembernek egy nővel. Valószínűleg Goethében is volt a fiatal évek során — de talán később is — egy ilyen féktelenség. Ha mai körülmények között Lotte feljelentené Werthert zaklatás miatt, kérdés, hogy egy bíró mit kezdene ezzel az üggyel. De van egy másik dolog is, amely büntetőjogilag aligha végződne felmentéssel. Másnap Werther üzen Lottének, hogy valahová elutazik, és adja kölcsön a férje pisztolyát. Lotte pontosan tudja, hogy Werther a történtek után öngyilkos akar lenni, mert már a szerelmi jelenet során is végigfut rajta, hogy Werther el van jegyezve a halállal. Ahelyett, hogy megtagadná Werther kérését, gondosan megtisztogatja a pisztolyt, és elküldi. A szolga el is mondja Werthernek, hogy a nagyságos asszony saját kezűleg tisztogatta a fegyvert. Ettől Werther boldog lesz. Úgy érzi, ez a megbocsátás gesztusa. Utána főbe lövi magát, de a pisztolykéréstől a haláláig majdnem egy egész nap telik el. Olyan szerencsétlenül sikerül a lövés, hogy szegény Werther még sokáig nem hal meg. Tizenkét órán át fetreng a padlón szétlőtt fejjel, mire meghal. Ezalatt nem jut eszébe ennek az aranyos Lottének, hogy mégiscsak megnézze, mi van az ő imádójával. Ebben a műben, amelyet a világirodalom legszebb szentimentális regényeként szokás számon tartani, két olyan ember áll szemben egymással, akik bizonyos élethelyzetben igazi szörnyeteggé válnak.
MI: Laci, abban a kisregényedben, amelyben a katona olvassa a Werthert, elég érdekes Werther-interpretációk morzsái vannak szétszórva. Hogyan látja katonahősöd Werther szerelmét és szenvedését?
ML: Hősöm 1977/78-ban katona egy dél-alföldi kisvárosban, amely nehézség nélkül azonosítható Hódmezővásárhellyel. Nem igazán jól tud még németül. A városka antikváriumában vesz egy gótbetűs német könyvet, és ez a Werther. Ez rájátszik Ulrich Plenzdorf mára elfelejtett, valaha népszerű munkájára, Az ifjú W. újabb szenvedéseire, amely az NDK-beli szocializmus építésének nehézségeit mutatja be a Werther-témát újraértelmezve, viszonylag merészen. Elkezdi olvasni, mármint hősöm a Werthert, és helyenként markánsan félreérti. Amint halad előre az olvasásban, különféle észrevételeket tesz Goethéről is, Goethe Wertheréről is, Goethe írói módszereiről is. Közben mindinkább azonosítja Werthert és Lottét egy katonatársával és annak Erdélyben élő szerelmével. Ebbe egyre jobban belebonyolódik, és mintha már szándékosan értené félre az előtte levő, rajta kívül senki más által nem olvasható szöveget. Végül az történik, hogy a szerencsétlen katonatárs, aki egy Erdélyből áttelepült fiú, és akinek a szerelme odaát hozzámegy egy frissen végzett állatorvoshoz, akit kihelyeznek kis feleségével együtt egy moldvai megyébe, végül öngyilkos lesz. Közben mindenféle spekulációk olvashatók a szerzőségről. Werthert olvasó hősünk fokozatosan átveszi a szerző szerepét, vagyis megszűnik olvasónak lenni. Amit félreértésnek, elégtelen nyelvismeretnek hihettünk, az valójában azt jelenti, hogy már nem olvassa, hanem írja Werther történetét. Ő maga is rájön, hogy a Werther olvasása a Werther írását jelenti. Ennek a történetnek annyi életrajzi háttere van, hogy csakugyan a Werther olvasása közben tanultam meg németül. Ennél fontosabb: ha az ember — az olvasó — egy nagy hatású, erőteljes alkotó bűvkörébe kerül, az befolyásolja a gondolkodásmódját és a cselekedeteit. Szereplőm eleinte Spinoza Etikáját olvassa a fogdában, ahová saját akaratából kerül, és aztán kerül sor a Wertherre, és mindez az ember autonómiáért vívott — kilátástalan — harcával és szabadság utáni — reménytelen — vágyakozásával is összefüggésbe kerül.
KF: Azt javaslom, hogy végezetül beszélgessünk a Faustról is, mert azzal kapcsolatban is, az új fordítás megoldásait nézve, feltűnőek az eltérések a szokásos értelmezésektől. Fiatalkoromban sokat jártam autóstoppal különböző országokban, többször Nyugat-Németországban is, mert akkor, az 1960-as évek közepén kétévente, háromévente Nyugatra is lehetett utazni. Egyszer egy Jugendherbergében, azaz egy olcsó ifjúsági szállóban egy német diákkal kerültem egy szobába, és reggel a Faustról kezdtünk beszélgetni. Én korábban valamennyire kapcsolatba kerültem az antropozófiával, Rudolf Steiner nézeteivel, amelyeknek akkoriban Magyarországon Török Sándor, a Kököjszi és Bobojsza című remek mesekönyv szerzője volt az első számú hirdetője. Persze csak csendes hirdetője, mert a hivatalos ideológián kívül semmit sem volt szabad hirdetni. Török Sándor készített néhány füzetet, amelyekben ismertette Steiner nézeteit. Ezek a gépiratos füzetek úgy jártak kézről kézre, mint néhány évvel később a szamizdat. (Ezek a füzetek 1990 után könyvalakban is megjelentek.) Steiner három korszakot, három irodalmi alakot hasonlít össze. Amikor a görög világban Hektornak cselekednie kell, egy isten szegődik mellé. Hamlet töpreng, nem tud cselekedni, de senki sem jön, hogy segítse. Végül, amikor Faust kerül válságba, megjelenik az ördög. A német diák meghallgatta, amit a három világállapotról mondtam, aztán jóindulatú fölénnyel elmagyarázta, az ördög a Faustban csupán Isten munkaeszköze, Werkzeug Gottes, amely arra szolgál, hogy Isten igaz embert formáljon a tévelygő Faustból.1
Ő azt mondta, hogy Mephistopheles csak egy „Werkzeug Gottes”, azaz Isten munkaeszköze, és azért van rá szükség, hogy Isten általa egy igaz embert munkáljon ki Faustból. Goethe kijelentései közt van olyan, ami ezt alátámasztja, hiszen azt írja, hogy az ember tévelyeg mindenfelé, de valamiféle felső késztetésre megtalálja az igaz utat. Nekem a Faust többszöri elolvasása után úgy rémlett, hogy ebből semmi sem igaz. De az sem igaz, amit Lukács Györgynél olvashattunk annak idején. Ő azt mondja, hogy a Faust arról szól, hogy az ember önmagára találása a közösségben átélt közös munka és szabadság révén valósul meg. Kézenfekvő magyar szemszögből az összehasonlítás Az ember tragédiájával. Utóbbi műben Ádám egy cselekvő személyiség, míg a Faustban szinte mindent Mephistopheles intéz, és Faust eszköz, de az ő eszköze. Mephistopheles szörnyű bűnökre vezeti Faustot, aki ezeket a bűnöket sorra elköveti. Aztán utóbb rossz érzései vannak, hogy nem így képzelte.
ML: Mephistopheles alakja sokat változik a mű folyamán, a mű megírásának évtizedei során. De hát amikor az ifjú Goethe nekiállt a mű kidolgozásának, színpadi ördögfigurája mögött már évszázados fejlődés állt. Az 1587-es régi Faust-könyvben bukkant fel először, ott még „Mephostopiles” névváltozatban (a névnek sem eredetét, sem jelentését nem tudjuk). A Faust korai szövegrétegeiben, amelyeket Goethe huszonévesen, 1776 előtt írt, még erősen érződik, hogy az ördög alakját egy létező személyről, egy fiatalkori barátjáról, Johann Merckről mintázta. Merck meghalt 1791-ben, Goethe időben is, érzelmileg is távolodott tőle (a Költészet és valóságban plasztikus jellemrajzot ad róla, amely azt is megmagyarázza, miért éppen Merck lett a színpad ördöge). Mercktől függetlenül az ördöghöz való viszonya is változott az idők folyamán. Ennek sok összetevője van. Goethe ördöge egy cinikus megmondóember. Egy publicista, aki aforizmákat gyárt. Tudja mindenről a tutit, mindig jól van értesülve. Hatalma is van bizonyos dolgokat végrehajtani. De ezen a ponton Goethére hatott a lutheránus teológiai felfogás, amely szerint az ördög nem tud teremteni, nem tud létrehozni semmit, csak a másét tudja elvenni. Ha ad valamit, az lopás eredménye, és a lopott javakat adja tovább. Ez érvényes a Margarétának adott ékszerekre is, de a régi Faust-könyvben feltálalt pompás lakomákra is, ahol a névtelen szerző mindig precízen megmondja, honnét lopta az edényeket, az ínyencfalatokat és a bort az ördög. Az, hogy az ördög felvilágosító tevékenységet folytat, már a legkorábbi szövegrészekben is hangsúlyosan jelen van. Ez később is így van, viszont Goethe az első rész lezárása után rájött, hogy az ördög ugyanúgy öregszik, mint Faust. Nemcsak öregszik, hanem túl is jutott a történeti fejlődés zenitjén. Ez a kultúrtörténetben a reformáció ördögkultusza és a modern természettudományok kialakulását kísérő ördöghisztéria közé esett. Goethe művének második részében az ördög fokozatosan elveszíti belső jelentőségét. A vége felé ez már látványossá válik. Az a tengerparti jelenet, amelyet Lukács György olyan lelkesen magasztal — szerinte ez a humanizmus és a humanista alkotóerő diadala —, amelyben termékennyé kell tenni a tengerparti sávot: nos, engem ez valami másra emlékeztet. Egy szovjet típusú munkatábor jut eszembe róla, ahol Mephistopheles és beosztottjai az őrszemélyzet, és nyomorult, csontig fogyott rabok — a lemúrok — dolgoznak a túlélés reményében, hogy megássák a csatornákat. Lukácsnak is eszébe juthatott volna a Belomor-kanal, a Fehér-tengeri csatorna, amely kényszermunkával épült az ő moszkvai emigrációja idején, néhány évvel a Faust-tanulmány megírása előtt, de valamilyen oknál fogva nem ez jutott az eszébe, hanem a humanizmus ünneplése.
Amúgy az ördög maga is tudja, hogy elveszítette a hatalmát, és fogatlan oroszlánná vagy mivé alakult. Kénytelen kiengedni a markából Faustot. Pedig ő az utolsó kapaszkodója a metafizikai befolyás szempontjából. Goethe ezúttal is könyörtelen. Az ördöggel együtt Faust is hanyatlik. Fura módon, amikor az ördögnek még volna hatalma, hogy kárhozatba és romlásba döntse, akkor még Faustnak is van annyi potenciálja, hogy az ördög ezt nem teszi. Amikor az ördög elgyengül, akkor Faust megy a későbarokk mennybe, de csak mint spirituális frottírtörülköző. Mondhatjuk elegánsabban, Arisztotelész nyomán úgy is, hogy „entelekheia”, de az sem jelent lényegesen mást. Ezt Goethe alaposan végiggondolta. Egyébként igaza van Ferinek: mindent az ördög intéz. Ez különösen a második részben szembeötlő. A negyedik felvonásban Faust egyenesen így szól: „Műveltél te már sok csodát: / Most nyerj meg nekem egy csatát!” És bár az ördög azt állítja, hogy igenis Faust fog itt győzni, tényleg ő hozza ki győzelemre az ütközetet. Ez persze a látszat győzelme: az ördög diaporámás vetítést rendez, amely az 1820-as évek végén rendkívül modernnek számított, és úgy mozgatja az üres páncélokat a beléjük bújt kisördögökkel együtt, hogy egy nagy középkori feltámadás-látomásra emlékeztet. De a 16. századi ördögképtől addigra már nagyon eltávolodtunk. És Goethe után már nincs jelentős ördögfigura a világirodalomban. Dosztojevszkij ördöge A Karamazov-testvérekben lidércnyomás. Bulgakov ördöge a sztálini rémuralom szellemes és hatásos szatírája, de teológiai értelemben súlytalan. Flaubert ördögei A Szent Antal megkísértésében egy-egy rögeszmét képviselnek. És még összegereblyézhetnénk néhány példát, de a lényegen azok sem változtatnának: a Faust utáni ördögfigurák már nem tudják kihasználni a modern ember világnézeti elbizonytalanodását.
Az 1587-es régi Faust-könyvben — amelyet a nyomdász neve alapján „Spies-féle népkönyv” néven emleget a szakirodalom, de szerintem műfajilag nem tartozik a népkönyvek közé —, Mephostophiles egy alsóbbrendű ördög. El is hozza bemutatni Faustnak a főnökeit egy mulatságos revü keretében. Goethénél ez nincs tisztázva. Nála az ördög úgy cselekszik, mintha a maga ura volna, és a többi ismert ördög — Belzebub, Lucifer, Astoroth, Belial stb. — nem kerül elő, de még csak szóba sem. A régi Faust-könyvben az ördög úgy viselkedik, amikor kimutatja a foga fehérjét — mondom ezt mai magyar szemszögből —, mint egy 1960-as évekbeli tartótiszt a beszervezett „titkos megbízottal”, tmb-vel. Amikor Faust siránkozik, hogy el fog kárhozni, akkor belenyomja az orrát a saját piszkába, és különböző ízes közmondások által azt sulykolja belé: „Úgy kell neked! Miért hallgattál rám? Nem kellett volna. De most már úgysem menekülhetsz.” A modern hatalmi cinizmus első, még nyers és kezdetleges megnyilvánulása ez az irodalmi dokumentum. De éppen, mert kezdetleges, erőteljesnek is érződik. A középkorban az ördög még nem így argumentált volna. A középkorban az ördög még nem is játszott olyan fontos szerepet, mint a korai újkorban, legalábbis addig, amíg a nominalizmus szúlárvái nem rágták szét a hagyományos középkori világképet, amelynek összeomlása már sejthető volt a 15. században. Már említettem, hogy a kialakuló modern tudományos szemlélet ellensúlya volt a felértékelt ördög kultusza.
Ha az ember elolvassa, hogy Luther miket hord össze az ördögről, akkor ebben észrevehetjük a modern pszichológia előzményeit is. Amikor Luther elemzi — pontosan és tárgyszerűen — az ördögi kísértéseket (elvégre őt is megkísértette a Gonosz nem kevésszer, volt elég ördögtapasztalata és -szakértelme), akkor a manapság depresszióként vagy bipoláris zavarként ismert lelki baj tüneteit írja le. Azt mondja, hogy az ördög ellen úgy lehet védekezni, hogy az ember zenét hallgat. Vagy: akit megkísért az ördög, az kerülje a magányt, éljen társaséletet, megbízható jóbarátokkal legyen együtt. Kezdetleges, de hatásos terápiát ajánl. Goethe maga is protestáns volt, még ha sokan katolikusnak hiszik is (külön kérdés, hogy miért tüntette el a Faustból tokkal-vonóval az egész reformációt). Vagyis lutheránus neveltetésben részesült, ugyanakkor világias környezetben nőtt fel. Pontosan fel tudta mérni, hogy Luther milyen szerepet játszik a német mentalitástörténetben. Márpedig Luthert a történeti doktor Faustus (nem mindenki tudja: Faustus létező személy volt) és az ördög személyes ismerősei közé számíthatjuk. Ő maga is az asztali beszélgetéseiben sok olyan Faustus-anekdotát mesél el, amely aztán fél évszázaddal később bekerült a Faust-könyvbe. Amikor a Faust-könyv létrejött — ez az 1580-as évek elején-közepén történhetett —, akkor még élt az a generáció, amely fiatal volt a reformáció kiteljesedésekor, és még voltak személyes emlékek Faustusról. A történeti Faustus életét nagyjából rekonstruálni is lehet a fennmaradt dokumentumok alapján: itt egy orvosi honorárium, ott egy városból való kitiltás, amott pénzbírság vagy fogda. A korszakban elterjedt típus lehetett: sarlatán volt, aki értett gyógyászathoz, kozmetikához (főleg szőrtelenítéshez), kalendáriumcsináláshoz, időjárás-előrejelzéshez, jósláshoz, más effélékhez. Járta a német tartományokat, egyrészt, mert előbb-utóbb mindenütt kifogyott a megbízásokból, másrészt mert itt is, ott is meggyűlt a baja a helybeli hatósággal. Feltehetőleg baleset végzett vele. Talán robbanás történt az egyik vegyi kísérlet közben. Ez úgy csapódik le a Faust-könyvben, hogy „az ördög megragadta, és szétmázolta az agyvelejét a falon”. És aztán vitte magával a pokolba a lelkét. Életmódjából adódóan sokakkal találkozott, és akik akkor voltak 20–30 évesek, 45–50 évvel később már öregek voltak, de még éltek, már aki még élt Faustus ismerősei közül. Amikor azt mondja a közreadó, hogy Faustus saját feljegyzései alapján rakta össze a könyvet, akkor egyrészt elképzelhető, hogy Faustus csakugyan hagyott hátra naplót vagy útijegyzeteket, másrészt az is, hogy léteztek protokollok, vagyis az egykori ismerősök közül többen tollba mondták emlékeiket és tapasztalataikat. Ezt ma már nem lehet kideríteni, de az biztos, hogy Faustus — Petri György szavával — ott mocorgott a reformációkori tájban. Az is biztos, hogy a német mentalitás alakulására hatással volt az alakja, vagy ami a halála után lett belőle. Továbbá az, hogy az ő alakja körül kristályosodik ki a vallástól elszakadó, világi jellegű, modern tudományosság és tudásvágy.
KF: Ha már a borzalmaknál tartunk, ahogy a régi Faust-könyvben a tudós ördög általi meggyilkolása le van írva, hadd folytassam azzal a borzalommal, amely talán Goethe Faustjának legborzalmasabb jelenete, amikor a pokolbeli szörnyek, Faust parancsára, viszik az utasítást a szomszédban élő idős házaspárnak, Philemonnak és Baucisnak, hogy költözzenek ki a házukból. Egyáltalán nem igaz, hogy a csatornaépítés miatt van szükség az ingatlanra. Faust elmondja: azért akarja, hogy elköltözzenek, mert nem szereti, hogy ott vannak.
ML: Nem szereti, hogy boldogok.
KF: És nem szereti, ha valaki ellentmond neki. Mephistopheles a pokolbeli szolgáival odamegy, és mivel a házaspár nem fogad szót, talán még ellenállást is tanúsít, egyszerűen rájuk gyújtják a házat. Ők pedig bennégnek. Aztán a közegek jelentik Faustnak, mi történt. Faust pedig megszidja őket, hogy „nem ezt mondtam”. De aztán napirendre tér a tanyácska elpusztítása fölött. Lukács a már idézett Faust-tanulmányában azt mondja, hogy persze, hogy Faust nem érez megbánást Philemon és Baucis halála miatt, hiszen ezeket az ellentmondásokat a köz- és egyéni érdek között a kapitalista viszonyok közepette nem lehet feloldani. Vagyis történelmi szükségszerűség, hogy a kapitalizmusban ilyen kegyetlen dolgok történnek, így tehát Faustnak a történteket nem is kell különösebben a lelkére vennie. Az a dologban a hátborzongató, hogy Lukács ezt a tanulmányt az 1930-as évek végén írta Moszkvában. Tudhatta, hogy naponta viszik el az embereket, kínozzák meg vagy lövik agyon őket, küldik őket a GULAG-ra. Ő maga is félhetett. Eközben ünnepelte a kegyetlenség tombolását. Goethével próbálja igazolni a rémuralmat, és ez finoman szólva is erőltetett dolog. Az én benyomásaim szerint sem az a mondanivalója a Faustnak, hogy Isten az ördög segítségével neveli jóra az embert. Az a magyarázat sem állja meg a helyét, hogy a különböző kegyetlenségeket, elnyomó intézkedéseket elfogadva építik a boldog társadalmat, ássák a csatornákat, és ezáltal létrejön a szabad emberek összefogása. Faust azt az utasítást adta Mephistophelesnek mint felügyelőnek, hogy pénzzel, hízelgéssel, erőszakkal toborozzon munkásokat, és ássák a csatornát. Szóval a Faustnak — hogy ezt a divatos kifejezést használjam — merőben más az üzenete, mint amit akár az egyházi, akár a marxista értelmezők aggattak rá.
MI: Lukács és a többi marxista, valamint konzervatív értelmező azt az apró, de brutális, ironikus gesztust mindig elfelejti, vagy talán inkább nem hajlandó észrevenni, hogy a nagy látomás-jelenetben valójában nem csatornát ásnak, hanem Faustnak a sírját. Az egész csatornavíziónak semmi alapja nincs; az csak egy haldokló őrült képzelgése. S eközben még azt a remek viccet is megengedi magának Mefisztó, hogy a Grab (sír) és a Graben (árok, csatorna) szavak közti különbségre felhívja a figyelmünket. „Nem a csatornát vagy az árkot ássák, hanem a sírodat.” Milyen boldogok lehettek volna az iróniára hajlamos ifjabb német romantikusok, ha ez a nagyon durva ironikus vicc nekik jutott volna eszükbe!
DBA: Ha nem baj, én a Fausttól visszakanyarodnék a Vonzások és választásokhoz. Mert a Faustot én a tömény nőgyűlölet megnyilvánulásának érzem. Tekintettel a szegény Margarita sorsára. Viszont a Vonzások és választások tekintetében nagyon izgalmas dolog számomra az is, amit a tájépítészetről mondtatok, tehát az a felvilágosodás-kori gondolat, hogy az ember a rációval mindent legyőz, és majd mindent meghódít, annak a kritikája, ahogy a szereplők a természet adta terepet megpróbálják tökéletes tájjá varázsolni. Majd ez az erő visszacsap, és elveszi a gyermeket. A természet legyőzi vagy inkább kioltja ezt a kis emberi életet. A mulasztás, a lappangó, esetleg eltagadott féltékenység is közrejátszik ebben. Goethe felkiált: „Hát nem elég, hogy megöltem azt a gyereket?” Szerintem a gyerek mint szimbólum ebben a műben a normabontó szerelem szimbóluma. Van egy jelenet, amelyben úgy szeretkezik a házaspár, Eduard és Charlotte, hogy közben a nő a kapitányra, a férfi Ottiliére gondol, vagyis arra a két személyre, akik szintén benne vannak ebben a négyszögben. Amikor pedig megszületik a kisfiú, arcvonásai a kapitányra emlékeztetnek, szeme pedig Ottiliére. Vagyis nem két ember hozta össze ezt a gyereket, hanem négy. Csak éppen ketten úgy vettek részt a műveletben, hogy az az érvényes norma szerint elfogadhatatlan. Az, ahogy a természet erői visszacsapnak, és elragadják ennek a normabontó szerelemnek a gyümölcsét, erősen romantikus gondolat. Nem volt feloldás, nem győzhetett a ráció a természet erői fölött. Olyan, mintha Goethe tényleg félne a saját szenvedélyétől. A szenvedély nyerseségétől. Ez a természeti erő maga a vágy. És talán mert úgy érezte, hogy az ő szenvedélye nem fér be a normák közé, abba a monogám keresztény házasságmodellbe, amely elő volt írva a korabeli viszonyok között, kerülte azokat a helyzeteket, ahol ilyen módon elköteleződhetett volna, talán ezért tudott olyan sokáig együtt lenni Christianével, aki elfogadta alacsonyabb helyzete folytán, hogy ő nem lesz feleség, hanem csak egy társ vagy egy szerető vagy egy ágyas vagy bármi, ami a városfalon túl van.
KF: Annyit tennék hozzá, hogy szerintem az a jelenet, amikor Charlotte és Eduard úgy szeretkezik, hogy közben mindkettő a távollevő másikra gondol, a világirodalom egyik legerotikusabb jelenete. Olyan megrázó, ahogy mindketten átélik az egyesülést a voltaképpeni szerelmükkel, miközben nem azzal vannak együtt, hogy az egészen csodálatos.
ML: Chrisiane Vulpius szerepének és személyiségének árnyalásához hadd jegyezzem meg: irodalmi ténynek számít, hogy Bettina von Arnimnek, a német romantika egyik prominens hölgyének a szemüvegét széttaposta, miután a szemüveg egy összeszólalkozás és egy pofon következtében leröpült Bettina orráról — megvolt erre a cselekedetre Christianének az oka, mondjuk így: megalapozott féltékenység —, és ő nyerte meg a játszmát, mert Goethe megkérte az Arnim házaspárt, hogy a történtek után ne látogassák a házát. Belenyugodott jó ideig, hogy nem lesz belőle feleség, de aztán nem volt kifogása az ellen, hogy mégis az lett. Ezt a pozícióját aztán erélyesen megvédelmezte. Védelmi dühkitöréseit pedig Goethe pártfogolta és jutalmazta.
KF: Viszont Bettináról mintázta a Vonzások és választások fontos mellékszereplőjét, Ottilie mostohanővérét, Charlotte vér szerinti lányát, aki regénybeli szereplőként…
ML: …nem túl rokonszenves.
KF: Rettenetes. Rettentően ellenszenves. Saját sikereinek hajszolásában tehetséges, de amúgy rémes fiatal nő. Bettina az életben is ilyen lehetett. Igen erőszakosan próbálta a Goethével való kapcsolatot minél szorosabbra fűzni, aztán, miután Goethe kitiltotta a házból, kivárta Goethe halálát, és akkor írt egy levélregényt, amelyben Goethe leveleit kiegészítette és átírta. Aztán az eredeti levelek is előkerültek az 1920-as években, és azóta az irodalomtörténet tudja, miket hamisított Bettina. De ez annak idején megjelent, Goethe levelezése egy gyermekkel címen, és divatos könyv lett, sok kiadást megért. Ebben van az a híres anekdota, hogy Goethe és Beethoven együtt sétál Karlsbadban. Arra megy a weimari herceg, és Goethe alázatosan meghajol, mint egy udvaronc — merthogy az volt —, Beethoven pedig dacosan elfordul. Merthogy ő független művészként nem hajlong semmiféle herceg előtt. Állítólag ebből a jelenetből semmi sem igaz. Ezt mind a Bettina találta ki.
MI: Kedves barátaim, mivel az időnk nagyon elment, azt javaslom, szeretettel váljunk el egymástól. Mindenkinek jó olvasást, s sok jó Goethe-olvasást kívánok. A viszontlátásra!
1 „Három irodalmi alakot nézünk meg ehhez, Hektort, a homéroszi imaginatív világ, a homéroszi képvilág hősét, aki olyan biztosan cselekszik, de nem ő maga az, aki cselekszik. Ha Hektornak cselekednie kell, egy isten indul el az Olümposzról a híradással: most cselekedni kell! Nagy szimbóluma az emberiségnek a következő nagy irodalmi alak is: Hamlet, aki töpreng, nem tud cselekedni — de már nem indul el az isten az Olümposzról. Végül ott van Faust, aki — miután minden értelemmel megtanulhatót megtanult — felteszi a végső kérdést, és akinek a végső kérdésére megjelenik az ördög.” Török Sándor: Mi az antropozófia? Bevezető előadások, Génius, Budapest, 36.