Joó Richárd úgy érezte, mintha hájjal kenegetnék, de a legfinomabb mókusszőr ecsettel, amikor meglátta a Modern Múzeum előtt kígyózó sort. Merthogy egy hazai festőt bemutató kiállítás nézőfogó legyen, a legkevésbé sem volt mindennapos. Szemben a nemrégiben megrendezett „francia impresszionisták” című tárlattal, ami úgy vonzotta a látogatókat, mint a fényben szitáló porszemeket a még nedves festék a vásznon. És ez jól is van így, igenis termékenyítse csak meg a művészet televényét a sznobizmus, szokta mondani némi nyelvi radikalizmussal Joó Richárd, a neves művészettörténész. Még esszét is szentelt a kérdésnek A sznobizmus dicsérete címmel, mert úgy tartotta, a művészet nem egészen őszinte, ámde látványos tisztelete is hozzájárul a képzőművészeti élet élénkítéséhez. Persze nem számolhatott ő még akkor a szelfifuror tobzódásával, vagyis azzal, hogy forrónadrágos, Marvel(!)-polós, viháncoló lányok ég felé lökött telefonnal adnak le sorozatlövéseket önmagukra, ügyelve, hogy a háttérben a kiállítás óriás posztere feltétlenül benne legyen a kompozícióban. De ettől azért még nem kell kétségbe esnünk, gondolta Joó Richárd, ő rendíthetetlenül bízott a művészet hatalmában. „Azért szenteltem életem a művészet titkai kutatásának, hogy legyen életem.”
Derű, jókedv és bizakodás töltötték el tehát, ahogy a Modern Múzeum felé vette az irányt. Kortárs magyar festők kiállítását szokták ott megrendezni, a minap zárt be éppen egy csoportos tárlat, amelyről Joó Richárd lelkesülten írt olyasmiket, hogy a történeti áttekintés dinamikája, a művek termékeny dialógusa és hasonlók, csak olyan nyelven, amit megérteni maga is művészet volt.
Az új, a szenzáció számba menő esemény, az év képzőművészeti attrakciója Dér Zétény kiállítása volt. Ennek keretében mutatták be a festő új alkotását, amelyet senki sem ismert, még a szakmabeliek sem. Bugyogott az izgalom, még a bulvárlapok is fel voltak ajzva. A celebekről szóló világrengető hírek társaságában a címlapon számoltak be (igaz, csak az alsó sarokban) arról, hogy a „titokzatos remete” ámulatba készül ejteni a művészetkedvelő rajongókat. De hát volt is miért püfölni a bombaszt tam-tamját, hiszen Dér Zétény hét év megfejthetetlen csönd után jelentkezett új képpel. Pedig az ember azt hinné: a festő attól festő, hogy éjt nappallá téve fest, örömben, bánatban, és állandóan festékfoltos a szíve. Micsoda baromság, gondolta Joó Richárd, amúgy a legtöbb dologról ezt gondolta, de erről a szerinte földszintes mítoszgyártásról különösen. Dér Zétény azonban tényleg maga volt az élő legenda. Pontosabban: a legendában egyetértés mutatkozott, de hogy élő volna, azt egyre többször vonták kétségbe. Nem arról volt szó csupán, hogy olykor halálhírét keltették — ez hozzátartozik a legendához. Inkább az a mítosz gömbölyödött már évek óta, hogy Dér Zétény sohasem volt létező személy, csak médium, márka, metafora, posztmodern gesztus. Erősítette ezt a vélelmet, hogy interjút nem adott, tévében sohasem szerepelt, s ha nagy ritkán készült róla egy-egy fotó, az azokon látható alakok alig hasonlítottak egymásra. Mi közös volna egy tweedöltönyös rezervált középkorú úr, egy hatvanas évekből idetévedt loboncos hippi vagy egy befektetésibankár-forma figurában?
Dér Zétényről mégis mindenki hallott, még azok is, akik festőt legfeljebb lakásfelújításkor láttak. S hogy a misztérium bujább legyen, a feszültség fokozódjék — Dér Zéténynek összesen hat festményből állt az életműve eddig. Pontosabban: ha kiállításkatalógusban, antológiában, albumban felsorolták a műveit, Dér csak akkor engedélyezte a közlést, ha feltüntették, ő mindösszesen hat képét sorolja az életművébe. Amúgy természetesen számtalan Dér-festmény létezett még, jó áron el is keltek, de ezeket éppúgy talány és legenda övezte, mint alkotójukat. Dér ugyanis különböző álneveken szignálta őket, csak a stílusukból lehetett következtetni arra, hogy ő lehet az alkotó. Éppen ezen a ponton világíthatta be a szakma borús egét — ahogy ő fogalmazott magában enyhe képzavartól sem mentesen — Joó Richárd pótolhatatlan szakértelme. Jeles művészettörténészünk ugyanis belemerülve Dér stílusába (szaktanulmányban azt írta volna: a vizuális enunciáció rekurzivitását, a reprezentáció disszeminatív kisüléseit, a trópusok retorikáját vizsgálva) magabiztosan, kétségnek teret alig hagyva jelentette ki: ezeknek az alkalmi műveknek csakis Dér lehet az alkotója. A festő sohasem cáfolta ezeket az állításokat. Ami nagyban hozzájárult Joó Richárd szakmai respektusához. Végül is megoldott egy rejtélyt, ha nem is, mondjuk, Az utolsó vacsorával kapcsolatos századikat. A felfedezés nagyot lendített a karrierjén. Ő lett a Dér-művek felkent szakértője. Sokat és elmélyülten írt Dér Zétény munkáiról, esszét, tanulmányt, elemzést, úgyszólván megszállottjává vált Dér festészetének. Rögeszmésen birtokolni akarta tárgyát, ahogy mások konok engesztelhetetlenséggel akarják bírni szeretőjüket, vagy — a lélek finomságaira érzéketlenebbek — az arany revolverüket. Féktelen düh lett úrrá rajta, ha valamely szaklapban rivális kritikus írása bukkant fel a Dér-művekről. Egyszer halálosan meg is fenyegetett egy kolleginát, ki rémültében Duchampig szaladt, s úgy érezte, jó cserét csinált.
Joó Richárd maga is belátta: őt valójában Dér Zétény tette valakivé a szakmában. „Megcsinált engem”, ismerte be. Igazi szaktekintélyként néztek rá, felkészültségének csodájára jártak, s bár sokan úgy vélték, kissé együgyű — ezt néha szándékos kétértelműséggel hangsúlyozták —, de tiszteletet ébresztett, hogy monomániás elkötelezettje tárgyának. Speckolt tartott a Képzőművészeti Akadémián, ha televízióban, rádióban szakérteni kellett, őt hívták. A téma hitbizományosa volt a tudomány terén, éppen tárgyalt egy kiadóval a nagymonográfiáról is — mely mérföldkő és hermeneutikai bomba lesz! —, csak még ezt a kiállítást akarta megvárni.
A megnyitó előtt a bennfentesek büszke tartásával haladt el a jegyért várakozók mellett, a lépcső tetején még egy pillanatra kicsit meg is állt, lássák a sor bámészai, hogy itt fontos ember érkezett szakmázni. Profil a plebsznek balról, aztán át az aulán, sietve fel az üveglépcsőkön, amelyekben úgy lapultak az ólomcsíkok, mint a jégbe fagyott faág.
Joó Richárdot Dér képei újra és újra lenyűgözték, pedig megszámlálhatatlan alkalommal tanulmányozta már őket, addig nem értékelt megoldásokat fedezett fel bennük, nem észlelt részletekre lett figyelmes, szinte állandóan új arcukat mutatták neki a művek. Ezt annyiban szó szerint lehetett érteni, hogy mindegyik alkotás arcokat ábrázolt. Dér Zétény kizárólag női portrékat festett. Természetesen közszájon forgott a megfejtés — nem kellett hozzá asztrofizikusnak lenni —, hogy élete nagy szerelmeit festette meg ezeken a képeken. Merthogy csak akkor tudott ragyogó műveket alkotni, ha elragadta a szenvedély. Bár a képek mindegyike magán viselte Dér stílusának jegyeit, mégis eredeti, összetéveszthetetlen „képegyéniségek” voltak, Joó még azt is megkockáztatta: olyannyira eltértek egymástól, mint egy Braque és egy Klimt. Valójában persze nem, ám Dér Zétény képeinek értelmezésekor Joó hajlamos volt túlzásokba esni, amit azzal magyarázott, hogy a képek ezt meg is érdemelték.
A legújabb festményt, a kiállítás szenzációját még ő sem láthatta. Nem volt előzetes szakmai „bejárás”, ínyenc kóstoló, ami a beavatottak privilégiuma. A múzeum munkatársai vasfegyelemmel őrizték a titkot, senkit nem engedtek a terem közelébe sem. Csak a vernisszázson kívánták bemutatni az új képet. Joó Richárd persze mindent megpróbált, hogy kicselezze a hivatali utat, és szégyellte is magát ezért. (Utálta ugyanis a korrupció, az uram-bátyám rendszerét. Azt persze nem tudta eldönteni, hogy elvből, vagy azért, mert ő suta volt hozzá. Életében egyszer próbált rendőrt lefizetni — elnézett egy behajtani tilos táblát —, ám olyan bénán, hogy majdnem a nyakába varrták a vesztegetési kísérletet is.) De hogy elsőnek láthassa Dér alkotását, azért még az erkölcsi sorompókat is hajlandó volt megkerülni, és a múzeum vezetőségét is megkörnyékezte volna. Tiszteletpéldányt kínált készülő monográfiájából az igazgatónak, de ez nem tűnt megfelelő valutának, amin Joó meg is sértődött. Még jobban berzenkedett attól, hogy valamiféle úgynevezett kapcsolatot mozgósítson, muszájból azért tapogatózott, de a helyettes államtitkárt, akire talán hivatkozhatott volna, éppen akkor rúgták ki. Gondolkodott, hogy a takarító személyzet álcájában jut be, de a terv végrehajtásának praktikus kívánalmai messze meghaladták az ő kompetenciáját.
Belenyugodott, hogy marad a vernisszázs, az egyetlen szakmával kapcsolatos esemény, amit szívből utált, annak ellenére, hogy írásos bizonyítékot szolgáltatott arról, hogy nem ellensége a sznobizmusnak. De a megnyitók hírességtelítettségétől még benne is keresztbe állt a lazacos szendvics. Nemcsak hogy politikussal vagy mindenféle celebekkel találkozhatni ott, de ma már úgynevezett influenszerrel is, aki/ami Joó szerint a kultúra teljes elfajzásának utolsó stációját jeleníti meg. Mindegy, őt úgyis csak a magnum opus érdekli. Első randevú lesz — ettől egész lénye izgalomba jött —, az elmélyültebb ismerkedés marad a következő alkalmakra. Ezúttal a megnyitó sokkal nívósabb lett, mint azt Joó várta. Bartók I. Vonósnégyesének első tételét játszották, hát persze, szintén „nőügy”, gondolta magában, talán túlzó frivolitással. A megnyitó beszédet egy híres író tartotta, Joó nem nagyon ismerte a munkáit, talán ezért is váratlanul egészen a beszéd hatása alá került. Természetesen az író nem ecsetkezelésről, perspektíváról, színkompozícióról beszélt, hanem a szerelemről. Persze nem úgy értve, hogy mondjuk Ámor nyiláról vagy baldachinos ligetéről esett volna szó, hanem arról a világról, aminek kötőszövete a szerelem. Végül is minden mű a szerelemről és a halálról szól, ergo az életről. Joó szinte irigykedett az íróra, zsigereiben érezte, hogy az a meghökkentő közelítésmód és érzéki láttatás, ahogyan az író fejti föl a művek titkait, többet ragad meg a festő világából, mint megannyi száraz, tudálékoskodó tanulmány. De ezt a felismerést aztán, már csak önvédelemből is, elhessegette magától. A megnyitó többi része, mint mindig: kellemkedés, jópofizás, kapcsolatápolás. Joó Richárdot azonban ezúttal nem zavarta különösebben a bennfentesség hivalkodó önünnepe, nem sokat törődött a megnyitó befolyásos statisztáival. Ahogy eltervezte: igyekezett a lehető leggyorsabban viszonyt kezdeni Dér új képével. Előre felkészítette magát arra, hogy majd letaglózza a páratlan esztétikai élmény, magával ragadja a művészet szeme előtt feltárulkozó csodája.
Pontosan így történt. Az Ő című kép káprázatos, fenomenális, bámulatos, pazar, szédületes és lenyűgöző volt, de máshogyan, mint Dér megelőző festményei. Természetesen portré volt ez is. Joó eddig is arról értekezett, hogy bár arcképekkel van dolgunk, mégis mennyire egyénített, egymástól különböző, saját univerzummal bíró alkotások ezek. De ez az új kép még különbözni is másképp különbözött, mint a többi. Tulajdonképpen nem is tudta megmondani, miben áll ez a különbség, ez a mű talán vadabb, szilajabb volt, mint elődei, de… Joó végül arra jutott, hogy ez a kép él. Nem úgy persze, mint mondjuk a hiperrealista festmények, isten ments, ó, nem. Hanem valahogy úgy…, de ezt valójában nem tudta megfogalmazni. És titkon bevallotta magának, hogy nem is kell. Azért kép a kép, hogy magáért beszéljen.
Ettől függetlenül, vagy éppen ezért, lesz itt munka jócskán, és ez a kilátás hevítette a morc tudósi lelket. Jó volt arra gondolni, hogy a következő hetek minden délelőttjét itt tölti majd, ebben a teremben. Nem csoda, ha Joó Richárd az izgalomtól egy szemernyit sem tudott aludni, így aztán másnap olyan fáradt volt, mintha tucatnyi megnyitót állt volna végig egymásután. Próbált koncentrálni, jegyzetelt, kereste a mű szerkezeti súlypontjait, de érezte, nem igazán megy a munka.
Leült a képpel szemben a falhoz támasztott kanapéra, és ami sohasem fordult vele elő, rövidesen elaludt.
Másnap reggel hatalmas tumultus várta a múzeum bejárata előtt, idegesen, zavartan fortyogott a tömeg. A látványtól Joó Richárdot is elfogta valami furcsa balsejtelem, ami csak fokozódott, mikor közelebb érve két rendőrautót is látott a múzeum előtt. De nem úgy parkoltak, ahogy a rendszeres szolgálat esetén beállnak az épület oldalában kijelölt helyre, hanem közel a lépcsőhöz, mintha sebtiben otthagyták volna az autójukat, ahogy bevásárlókocsit szokás az áruházi parkoló közepén. Joót alig akarták beengedni a múzeumba, akik már bent voltak, izgatottan járkáltak fel-alá, össze-vissza. A legelső ismerős rögtön „Hallottad? Ez hihetetlen!” felkiáltással fogadta. Zaklatottan, egymás szavába vágva mesélték a kollégák, hogy az éjszaka folyamán a hét Dér-portré közül az egyiket, időben az elsőt megrongálták. Joó Richárd képzeletében természetesen azonnal a legszörnyűbb rémképek merültek fel, késsel kaszaboló vandált, savval támadó őrültet vizionált merénylőként. Később kiderült, a rongálás nem a legjobb minősítése a történteknek. Tulajdonképpen a kép nem sérült, legalábbis fizikai valójában nem, hanem… hát hogy is mondjuk, talán úgy, hogy: átalakult. A képen ábrázolt nő arca egyszerűen eltűnt. A kontúrja pontosan kivehető volt, de az arc helyén csak egy szürkésfehér folt volt látható, pontosan olyan, ahogyan a horrorfilmekben szokták ábrázolni az arc nélküli kísérteteket. De nem úgy kell a látványt elképzelni, mintha valaki ecsettel lefestette volna a képet, friss réteg nem volt felfedezhető rajta. A festék beleolvadt a kép saját textúrájába, ha az ember nem ismerte volna az eredeti alkotást, gondolhatta volna azt is, hogy nem túl originális szürrealista utánérzés.
Botrány volt, katasztrófa. és a legnagyobb tanácstalanság. Mi rejlik a talány hátterében, találgatta mindenki: merénylet, szabotázs, öncélú pusztítás vagy éppen célirányos bosszú? Bekattant holdkóros a tettes vagy féltékeny konkurens? A hozzáértők is úgy voltak vele: könnyebb volna Banksy kilétét kideríteni, mint magyarázatot lelni erre a rejtélyre. A hivatalosság azonban követte a maga rutinját, és fokozta a káoszt. „Az ember ilyen helyzetben nem lehet elég óvatos, felmerülhet a bűnismétlés veszélye, ezért preventív intézkedések kerülnek foganatosításra.” Joó már ettől a rendőri nyelvtől kiütést kapott, nemhogy az ötletektől, lásd még: testüregi motozás. A botrány növesztésében a sajtó készséges partner volt, mondhatni, hajhászta a szenzációt. Pillanatok alatt elterjedt a tömegkommunikációban, hogy itt valóságos terrortámadás történt. Félelem és rettegés kerítette hatalmába a szakmát és a művészet barátait.
Másnap azonban nem történt semmi rendkívüli, harmadnap sem, lassan megnyugodtak a kedélyek.
Aztán a hetedik napon megismétlődött a titokzatos eset, ezúttal a sorrendben második Dér-portré nőalakjának halványult el teljesen az arca. Pontosan egy hétre rá pedig a harmadiknak. Szürkésfehér folt éktelenkedett a női arcok helyén. Mint amikor az első réteg fehér diszperziten még halványan átüt a glettelés.
A sajtó persze szabadcsapatokat eresztett Dér Zétény nyomába, hogy valami kommentárt kicsikarjanak belőle, de a festő fellelhetetlen volt. Végül az újságok nyílt felhívásokat tettek közzé, provokálták, hogy szólaljon meg. Gyávasággal, cinkossággal vádolták, célozgattak arra is, hogy a festő megőrült. Dér nem adott jelt magáról. Hát nem éppen a bulvár blikkfangolt a remetézéssel? Viszont nemsokára az egyik televíziós csatorna kapott egy levelet Dér aláírásával. Persze sokan gyanakodtak, ez valami otromba médiahekk, mert a szignót bárki odahamisíthatta. Annyi állt a levélben: ennek így kellett történnie.
Káosz és fejetlenség uralkodott, kapkodás volt a hoppmestere, továbbra sem támadt senkinek használható ötlete. Mendemondák keringtek, az emberek csodáról susmogtak, összeesküvés-elméleteket fabrikáltak. A teljes zűrzavar lehetett az oka annak, hogy akik ilyesmiben dönthettek, végül ráálltak Joó Richárd javaslatára. A művészettörténész már a botrány kipattanásakor előhozakodott azzal, hogy ő talán tudna segíteni, végül is ő van a legközelebb Dér műveihez, úgyszólván lelki közösségben él velük, hátha ez közelebb visz a rejtély megfejtéséhez. De eleinte elhajtották. A szakértők és a hatóság emberei értekezletmaratonokat tartottak, s ami rosszabb: már a politikusok ecsetelték a lehetséges megoldásokat. Azonban akkora volt a nyomás, hogy a múzeum igazgatója meg az illetékes államtitkár végül mégis rábólintottak Joó tervére. Aminek veleje annyi volt, hogy ő bemenne éjszakára egyedül a terembe és megfigyelné, mi történik. Nem egy szofisztikált ötlet, de jobb se akadt senkinek. Közeledett a hetedik nap éjszakája.
Joó Richárd úgy érezte, mintha kitüntetnék a majdan Dér Zétényről elnevezendő plecsnivel, ugyanakkor iszonyúan be volt rezelve. Többen javasolták, betesznek neki egy tábori ágyat, de Joó a szakmabeli gőgjével vetette oda: nem kellene feldühíteni a hely szellemét, így is elég bizarr lesz ez az éjszakai őrjárat.
Remegett keze, lába, de a kíváncsisága legyőzte a félelmét. Dali vásznára, vagy Buñuel kamerája elé volna való ez az egész, gondolta. Az izgalom a torkába gyömöszölte a gyomrát, amikor belépett, ólomcipő vitte a lábait, lassan a kanapéhoz csoszogott, leült és várt. A villanyt égve hagyták, hogy „világos képet” kapjanak az eseményekről. Joó Richárd ott ült szemben az Ő című képpel, és lassan el is feledkezett félelméről, annyira lenyűgözte a látvány. Ahogy megbűvölten nézte a képet, egyszer csak úgy tetszett, mintha megmozdult volna. Nem az egész kép keretestől, hanem a vászon. Majd újra. És akkor a megbabonázott művészettörténész lélegzete elakad, mert azt látja, hogy kidudorodik a vászon, hullámzik, majd — ahogy a szellemek megjelenését szokták ábrázolni a filmekben — az Ő című kép nőalakja háromdimenziós formát ölt, és lassan kilép a keretből, le a terem padlójára. Mezítláb volt, nesztelenül sétált oda a negyedik portréhoz, megállt vele szemben és nézte, szinte szuggerálta. Joó úgy érezte, a jelenés olyan, mint valami tétova angyal, amelyik leadta szárnyait a ruhatárban. Joó csak a vállára hullámokban omló haját látta hátulról, de egyértelmű volt, hogy ez az angyal legalább két órán át delejezte a képet, szinte mozdulatlanul. Joó Richárd még pozíciót sem mert váltani, nehogy megnyekkenjen a bőrkanapé a combja alatt. Idomult a helyhez, élő szoborrá vált. Váratlanul borzolta meg a csendet a nőalak irányából érkező hang: „Kifújhatja a levegőt, kimerültem, nehéz munka ez, mintha bányában dolgoznék.” Joó Richárd nem is lepődött meg nagyon a szeme elé táruló látványon, amikor a nő ellépett a festmény elől. Tulajdonképpen számított rá, más magyarázat tényleg nem lehetséges. A negyedik portrén is csak egy szürkésfehér folt látszott a nőalak arca helyén. Ugyanúgy, mint a másik háromnál. „A szerelem önző és követelőző.” A képről leszállt angyal lassan megfordult, tekintetét Joó felé irányozta, szeme villant. „Vacakolni holmi múltbéli szerelmi tévedések következményeivel, fárasztó. Méltatlan retus.”
Joó Richárd meredten nézte a képből kivált alakot, amelyik szinte pillanatonként változott. Ó, művészet megszállottai, képzeljétek, hol a klasszikus harmónia nyugalma, hol a romantika vad szilajsága, hol az avantgárd felforgató dinamikája tükröződött benne, máskor mindezek egyszerre, és éppen így, a vágy titokzatos tárgyaként volt önmaga. „Aki engem akar, a mindenséget akarja.” Az elérhetetlen szépségre vágyók örökké kísértő álma. A szinte áttetsző jelenés lassan elindult vissza a keret felé. „A festett valóság is valóság.” De a képek, nyögte Joó Richárd. „Vagy-vagy, nincs alku.” Megfogta a képkeret szélét, mint aki támasztékot keres. „Amúgy a szerelem kísértetkastély.” Lendületet vett, visszasimult a kétdimenziós képbe.
Joó Richárd egy darabig még mereven ült, mint valami kiállítási tárgy (Műértő kanapén; hús, vér), aztán szédelegve felállt, kibotorkált a teremből. Természetesen tudta, hogy semmit nem mondhat el abból, amit odabent tapasztalt. Úgyse hinnének neki. Habogott valamit arról, hogy elbóbiskolt és mire felébredt, már bekövetkezett a baj. A biztonsági kamerákon az látszott, hogy vagy két óráig szinte mozdulatlanul ül. Hát istenem, képes ülve aludni, jól jön ez néha értekezleteken.
Szabályosan, minden hetedik napon elhalványult a még hátralévő két portrén a nőalakok arca, míg kizárólag az Ő című kép maradt érintetlen.
A festmények tulajdonosai persze dühöngtek, egyikük fel is vetette, hogy nyilvánosan fogja elégetni a képét. Már szervezték is a látványos show-t dj-vel, emelt díjas telefonszavazással (sikerül-e elsőre meggyújtani a képet? elég-e a keret is?), de aztán mégis győzött, nem, nem a jó ízlés, hanem a biztosító, mert így nem fizettek volna.
Dér Zéténynek kifejezetten jót tett a botrány, forgott a neve, horribilis összeget kínáltak az Ő című képéért, de nem volt hajlandó megválni tőle. A mendemondák szerint naponta megnézte a festményt a múzeumban, közönséges látogatónak álcázva magát.
Minden csoda addig tart, ameddig a bulvár érdekesnek találja; ebben az esetben ez az idő két-három hét lehetett. Jöttek újabb szenzációk. Mindig jönnek.
Egy idő után azonban pletykák keltek szárnyra, hogy Dér Zétény mély depresszióba esett, mert a legutolsó múzsája a kiállítás után pár hónappal elhagyta, vagy eltűnt. Keringtek ennél sokkal meredekebb feltételezések is, hogy talán a múzsa sohasem létezett, ahogy Dér sem, de hát annyi mindent mondanak…
Talán egy év múlva az egyik műgyűjtő előszedte a pincében tárolt Dér-portrét, hogy jókora veszteséggel megszabaduljon tőle, és hatalmas meglepetéssel észlelte, hogy a női arc megint elkezdett színeket és formát kapni, egyre jobban hasonlított az eredetihez. Pontosan ez történt a többi öt képpel is. Ezzel párhuzamosan pedig a múzeumban az Ő című portré mintha egy nagyon kicsit megfakult volna.
Joó Richárd természetesen örök élményt nyújtó kalandja után azonnal tudta: a monográfiának lőttek, hiszen az igazságot nem írhatja meg, a tudomány meg, ugye, nem hazudhat.
Joó egyre többet gondolt a megnyitó beszédet tartó íróra, irigyelte őt, mert érezte, ezt a sztorit, mármint Dér Zétény históriáját a fikció tudná megörökíteni. Joó Richárd nagyon sajnálta, hogy nincs írói vénája, mert el tudta volna képzelni, hogy megírja ezt a történetet, mint egy művészettörténész álmát. De hát erre nem kerül sor soha.