Az emberiség végnapjai: Karl Kraus háborús dráma-monstruma jut eszembe Sándor Iván legutóbbi regényéről, pedig a két mű közt nincs is tematikus érintkezés. Végnapok viszont vannak. Sándor Iván szelíden diszkurzív, hitvallóan humanista művében az a kíméletlen felismerés körvonalazódik, hogy legalább száz éve folyamatosan újabb és újabb végnapoknak vagyunk tanúi („mi”, „emberek”): az emberiség (és az emberség) végnapjainak.
Az Amit a szél… a mostanihoz képest eggyel korábbi végnapról ad pillanatfelvételt, és innen indítja a visszatekintések sorát, abból a történelmi pillanatból, amikor már zajlott a menekültválságnak nevezett népvándorlás, de az aktuális végnapjait élő emberiségnek még sejtelme sem volt a rövidesen kitörő covid-járványról és annak következményeiről. A regény főszereplője, Z., az idősödő pesti író még szabadon utazgathat térben-időben, és — bár ösztöneivel érzi, bölcsessége révén tudja is, hogy rövidesen bajok lesznek — még nem juthat el ama felismerésig, ami pedig a regény logikájából egyenesen következik, hogy: a térbeli bezártság az időrétegek elől is elzárja a hozzáférést.
Amíg szabad átjárás van Budapest és Bécs, Párizs és Athén, München és Palmüra közt, addig az emlékek is megnyílnak. Ez viszont azt is jelenti, hogy amikor az emberre rázárják az ajtót, vagy ő csukja magára, akkor az emlékezés is felmondja a szolgálatot. Nem tudom, Sándor Iván sejtette-e, mennyire felerősítik regényét a legújabb végnapok, de mai szemmel olvasva, lehetetlen észre nem venni a műben a próféciát.
Minden jelentős írónak van legalább egy trükkje, amelyet abban a formában, ahogy megmutatkozik, csak ő tud. Sándor Iván időskori regényeiben, körülbelül A szefforiszi ösvény óta, az figyelhető meg, hogy kimondatlan felismerések, konzekvenciák alakítják a kompozíciót és a cselekményt.
Az Amíg a szél… egyik felismerését már említettem. Van egy másik is. Ez még az előbbinél is kíméletlenebb és kétségbeejtőbb, ugyanakkor — kénytelen vagyok megállapítani — íróilag termékeny módon uralkodik el a regény szerkezetén. Nevezetesen: az van nem kimondva, de határozottan érzékeltetve a regény lapjain, hogy sok esemény van, de semmi történés. Az ember nem döntheti el, Goethe szavával, hogy üllő lesz-e vagy kalapács, mert a kettő között van. Nemhogy nem ura a saját sorsának, még csak beleszólása sincs. Csak azért nem szűnt meg saját élete cselekvő részese lenni, mert soha nem is volt az.
Ha jól értelmezem a szerző szándékát, erre utal egy apró, de markáns jellegzetesség, az, hogy nem zárja le a bekezdéseket írásjel. A mondatokkal együtt a végnapjait élő emberiség is lóg a levegőben. Erre utal egy szerkezetileg fontosabb ismérv is, a cselekmény szilánkossága. Cselekmény van, cselekvés nincs.
Némely szereplő emlékképek soraként van jelen, mégis teljes értékű szereplőnek érződik: ilyen Lil, a szeretett nő, aki restaurátorként dolgozik Z. emlékeiben, azaz neki is az a legfőbb törekvése, hogy visszanyerje az időrétegeket, de ilyenek a Szíriában dolgozó régészek is: az az idősebb régész, akit meggyilkoltak az iszlamisták, mintha még mindig élne, és az a fiatalabb régész, aki elmenekült és így életben maradt, kísértetté halványodik.
Más szereplő esetében azáltal válik hangsúlyossá a múlt, hogy le van amputálva róla. Ilyen George Steinfeld professzor (George, e-vel, vagyis nem német nevet visel), a Schönberg-kutató, aki a nagy zeneszerző Mózes-töredéke révén próbálja visszacsikarni a múlt egy morzsáját, és akiről szinte véletlenül derül ki, hogy hazánkfia: egyik felesége Gyurinak szólítja. Ez sem történés, ez is csak esemény, vagy inkább annak felidézése, és csak a Steinfeld körüli hallgatásból következtethetünk arra, hogy ő is túlélt valamit, és hogy a Schönberg-kutatás ennek terhét van hivatva elviselhetővé tenni. A regény vége felé aztán egy magánlevélből fény derül a rejtélyre, azaz Steinfeld kisgyerekkori traumájára, de a regényalakot így is az elhallgatás teszi fajsúlyossá.
Vannak fiatalabb szereplők is. Ők, ha magyarok, akkor vagy túlélők vagy tettesek leszármazottai, esetleg is-is. Ilyen Véri Márton történész, aki a budapesti kávéházakat és az első világháborút kutatja, hol ezt, hol amazt nagyobb hivatástudattal. Ha pedig nem magyarok, akkor animátorokként vannak jelen. Ilyen Jorgosz, a színházi rendező, akinek utasításai egyszerre jelképezik, szervezik és megtestesítik az eseménysort, de vannak epizodisták is az animátorok között, ilyen a Szajna-parton felbukkanó, spontánul akciózó bohócpáros. Egy helyütt még egy Frankfurter Allgemeine Zeitungbeli interjúnak álcázott animátori hitvallást is olvashatunk. Ennek lényege: a humanizmus nem keletkezik és nem vész el, hanem csak átalakul. Ez sincs tézisként fennhangon kimondva, mégis az ilyen megnyilvánulások veszik elejét annak, hogy az Amit a szél… végletesen és egyoldalúan komor legyen.
Az animátorok tevékenységéről az juthat az olvasó eszébe, hogy a szereplők, Z.-vel az élen, nem igazán élnek és mozognak, inkább életben tartják és mozgatják őket. Erre szolgálnak az utasítások, az ötletek, tippek, a barátságos gesztusok (vannak barátságtalanok is, jóval kisebb számban, őrző-védő vagy hatósági személyektől: ezek a lopakodó erőszakot jelzik). És hangsúlyosan erre szolgálnak a kulturális utalások, amelyek telített oldatként itatják át a szöveget. Sándor Iván ezt is megoldotta: az a felismerés, szám szerint a harmadik, miszerint egy hanyatló civilizáció túlérett kultúrájában élünk, ahol a produktivitás kimerül a ráutalásban, illetve a felidézett javak közös kincsként való birtoklásában: nos, ez a felismerés szintén szerves részévé válik a kompozíciónak.
Ha viccelődni akarnék, azt mondanám: van itt minden, mint a jó vegyesboltban, az Akropolisz szobraitól idősebb Brueghel vakokat ábrázoló festény-paraboláján át Peter Brook egykori színházáig; egyetlen epizód sincs kultúrjavakra és háborús traumákra való utalás nélkül. A kettő össze is kapcsolódhat, például a normandiai múzeumi jelenetben. Ezen mosolyognék, ha a mosoly volna helyénvaló, de inkább sírni kellene. Sándor Iván a túlérett civilizáció muzealizálódását intő példázattá emeli: ami nincs rögzített emlékezetbe mentve, szakszerűen védve és konzerválva, az elpusztul, mint az ókori emlékek Palmürában.
Sándor Iván igazi epikai érzékkel ragadja meg az ijesztő látomást: így fest a mai európai kultúra a barbárság előtti utolsó pillanatban, milliószámra görgetett kulturális emlékekkel, bunraku-bábukra emlékeztető, animált kultúratermelőkkel és -befogadókkal.
Miközben Z. a Véritől kapott kávéházi albumot lapozgatja, megtudjuk: „Z. nem hitt abban, hogy a múlt a régi formáiban tér vissza, de úgy érezte, mintha nem létezne az idő, és a múlt jelen idejű változataiban él, a folytonosság megszakíthatatlan, élők és holtak közös térben bujkálnak.” Legkésőbb ezen a ponton felvetődik a kérdés: Z., az író hős mennyiben tekinthető a szerző alteregójának?
Aki Sándor Ivánt ismeri, vagy aki nem ismeri személyesen, de olvasta életrajzi esszéit, az tudja, hogy azonosíthatóságról nincs szó. Hogy csak egy mozzanatra hívjam fel a figyelmet: Z. 2017-ben, amikor a mű jelen ideje zajlik, idős ugyan, de így is egy évtizeddel fiatalabb a szerzőnél, kisfiú volt a háború végén; és ő, illetve családja nem tartozott az üldözöttek közé, ellentétben a szerzővel, aki 1944–45-ben tizennégy-tizenöt éves volt, életveszélybe került, és erről részletes emlékei vannak.
Ugyanakkor néhány mozzanat, például a zuglói kötődés mégiscsak közel hozza őket egymáshoz. Nem arról van szó, hogy Sándor Iván az általa jól ismert zuglói miliőben felskiccel egy zsánerfigurát, inkább arról, hogy ő maga is az animátorok egyikévé válik. Beépíti saját humanizmusát a fél nemzedékkel fiatalabb regényhősbe, és ütközteti annak övétől eltérő tapasztalataival, emlékeivel. (Nemcsak Budapest ostromát és a nyilas rémuralmat látta másképp a szerző, mint hőse, hanem, mint a műből kiderül, az 1956-os forradalmat is. Sándor Iván ekkor már felnőtt férfi volt, cselekvő részese az eseményeknek, a regényhős pedig még kamasz.)
Ennek szimbóluma, ugyanakkor a cselekmény fontos eleme (az Arnóczy-szál csomópontja) a Marvin-óra, amelynek hányatott sorsát hosszú volna felidézni, gazdáinak sorsáról nem is beszélve. Elég annyi, hogy hosszú kerülőúton Z.-hez jut (vissza), és egy másik óra mellett a szoba falán helyezkedik el. Az egyik óra mutatja a pontos időt, a másik áll. Ez a mozzanat sok mindent elárul Sándor Iván időkezeléséről, elbeszélői időszemléletéről és az emlékezéshez való viszonyáról.
Ennek fényében válik sokatmondóvá, önmagán túlmutatóvá a regény befejezése: a 158. oldalon a regény író hőse írni kezdi Sándor Iván regényét, vagyis elkezdni összeszedni saját életének azon mozaikköveit, amelyek jól-rosszul már össze vannak szedve. A szó átvitt értelmében felhúzza a kifogástalan állapotban levő Marvin-órát, miközben sok energiát fordít rá, hogy elhitesse az olvasóval, hogy annak az a lényege, hogy áll.
Korán elhunyt barátom, Balassa Péter, aki nagyra becsülte Sándor Iván munkáit, írt még az 1980-as években, az idős Szophoklész példáját szem előtt tartva, a kolónoszi művészetről, amelynek lényege, hogy az időskori bölcsesség lényeglátása működőképes alkotói formává alakul. Ismerjük a művészetben a produktív öregeket, Tizianótól Goethéig, Picassótól Julien Greenig, akik idős korban sem fogynak ki az energiából és az ötletekből. Sándor Iván is közéjük tartozik. Ha egy szóval kellene megfogalmaznom az Amit a szél… legfőbb ismérvét, azt mondanám: a kolónosziság.
„A tizenkilencedik században a szellem még ébren tartotta valamilyen rend szükségességét, a világos eszményeket, de hogyan tudnánk ítélni a valóságról ma, amikor előbb még fel kellene fedeznünk[?]” — olvassuk, azaz olvassa a regény lapjain Z., akinek íróvá válásáról is megtudhatunk leginkább kolónoszi tisztánlátással észlelhető dolgokat, és: — „én abban nőttem fel, hogy a múlt [a huszadik — M. L.] század közepén a szellem még ébren tartott valamit a világos eszményekből, felfedezett valamit a valóságból, tudott még ítélni” — mondja Z.-nek Véri, aki életkora szerint az unokája lehetne, és aki hol animátorként, hol tanítványként bukkan fel a könyv lapjain. Kettős igény következik ebből: egyrészt nem elszakadni a jelenkor valóságától, másrészt jó geológusa lenni az időrétegeknek. Ez a humanizmus továbbélésének esélye, erről szól Sándor Iván útmutatása, ennek szilánkjait és mozaikköveit helyezte el a regénnyé formált időkapszulában.