Versek

Lovas Sz. Judit versei a legutóbbi Műútból

Larva
 
Megjegyzem, hogy mit nem
szabad tennem, előkészítettem
mindent, ami szép, árnyékukat
idővé próbálom kiterjeszteni,
 
melynek okához, mint meghitt
szeánszainkhoz igazodom.
Azt hiszem, ha küszöbödre fekszem le aludni,
nyugodtabb körvonala lesz annak,
 
hogy nem maradandó, ebben bízom.
Mint a félénk — e tartományban
vendég, akinek magamat mondom —
elkéső idegen, a cselekvés szándéka
 
még tanulja rendjét, az odaadásomat,
tökéletesen. Olyan, mint játékból
Kisasszonynak hívni mindenről
beszámolva neked, bár ha így kiérdemellek,
 
az fogva tartja lelkem, mint egy
szellemet a templomkerti fák
közé esett fényt tajtékzó patak.
 
 
Abyss
 
Csak akkor foglalkoznak az ember
őrzésével, ha ez a munkájuk,
zsarnokságból hosszan ezt
senki nem teszi. Legalább megfizetik
 
őket. Mi olyanok vagyunk, mint a virágok
— a vázák állott vizében ottfelejtenek.
Élőhalottat, szépet. Ferdén kell vágni,
hogy megszívja magát.
 
Milyen közömbös sötétség kényszerít,
hogy ne lépjem át a vonalat?
A kontempláció felelőssége
és az, ahogy önmaga érzékenységét dicséri
 
bennem. Szürke tóvá változik,
melynek partján állatként szíved hallhatod,
ha nincs számodra kiút, e templom legyen,
és áldozatodból udvarod.
 
Ahogyan más hangot ad ki,
ha van menekülése, és gyengéd
fájdalommal ismerkedő, ha nem,
hátrafogott kezed törött nyakú
kócsag, de meg-megrebben.
 
Ha észreveszed, hogy többet
tudok annál, mint amit mondok, és a
kérdésedre mégis válaszolok. Felragyog
a szemed, nem haragszom érte.
Csak bajba ne keverj ezzel, fiú!
 
Mintha új neveden hívva lenne
érdemed, mely felől ki-ki önmaga szerény,
vagy hiú meggyőződéséből tart jót,
rosszat és ostobát, mint tort
 
a távolodó füttyszó a halott felett —
Öntudatlan csendes ünnepünk!
 
 

Lysanias

Mindig kerested magad, hogy meglelj engem,
és magad meglelve engem kerestél.
 
Hermann Broch: Vergilius halála

 
Nem lenne nagy a szakadék köztünk,
mert amivel fegyelmezlek kevés,
de míg az engedékenységem valódi nem lesz,
az engedelmességed is dühítő,
 
ha nem minden rezdüléseddel fordulsz
hozzám, annak ellenére, hogy nem bírnám
tartani — bagolyhattyú — a zsenge hitedet.
Hogy van ma, Uram? Valamit tehetek
 
Önért?” Mint a fák árnyékát,
ha megrettenve kérdi, hogy áldozzon-e nekem,
mint az isteneknek egy hozzád hasonló,
pucér örömén nem tud úrrá lenni —
nimium ne crede colori[1]
— halványan: sötét seb, hogy odaadó.
 

[1]     „… bőrödre ne légy soha büszke!”, Vergilius, II. Ekloga, Lakatos István fordítása.