Az esetek többségében, ha valaminek a folytatása, újraindulása kerül szóba, megkerülhetetlen az előzményekhez való viszonyulás, kényszeres viszonyítás. A sorozatok esetében – műfajtól függetlenül – az első évad(ok)ra szoktak csúcsteljesítményként hivatkozni, utána rendszerint kezdetét veszi a hanyatlástörténet, a korábban tapasztalt minőséget vagy elért hatást nehezen tudják fenntartani, még kevésbé felülmúlni az alkotók. Efféle tanult sémák aktiválása mellett nem könnyű bármiféle hangzatos ígérettel kecsegtetni az olvasót, ami arra biztatná, hogy az újrainduló Holtsáv kivételt fog képezni, elkülönül az említett narratívától.
A rovat nemcsak indulásakor, hanem talán napjainkban is még mindig hiánypótló vállalkozásnak tűnhet. Jóllehet az utóbbi években aktív érdeklődés irányult a populáris irodalom jelentőségének detektálása felé, azt mégsem lehetne egyértelműen kijelenteni, hogy ennek következtében a magasirodalom elefántcsonttornya valamelyest alacsonyabban helyezkedne el. Sőt, azt sem állítom, hogy a hierarchiában rögzült pozíciók átstrukturálása érdemi eredményt hozhatna, a háborús metaforák alkalmazása még kevésbé. Inkább arra tennék kísérletet, hogy a szépirodalom iránt elkötelezettek a Holtsávban ne egy zsánergettót azonosítsanak. Ez már elég szép eredmény lenne. Azzal viszont, ha kizárólag olyan kötetek kerülnek a fókuszba, amelyek látszólag nem mutatnak kontaktzónát korábbi olvasmányélményekkel (nem tudni, miért alakulhatott ki ez a félrevezető feltételezés), aligha változtatna a helyzeten.
Ha valaki fellapozza az archívumot, jól láthatja, hogy döntően külföldi szerzők köteteiről születtek az alapos értekezések. Úgy gondoltam, hogy indulásként nem lenne céltalan először itthon körülnézni. Ezért kerülnek majd elő olyan kötetek, amelyek műfajidegennek tűnhetnek első ránézésre, viszont eredendő kíváncsiságként nem érdektelen azt is körüljárni, hogyan alkalmazzák a szerzők a népszerű zsánerelemeket, hogyan születnek a nem vegytiszta kötetek, egyáltalán miként értelmezhetők ezek a próbálkozások. Ugyanakkor, fontos azt is elöljáróban megfogalmazni, hogy a kritikusok között sem kizárólag a műfaj elkötelezett rajongói fognak megszólalni. Mielőtt még a hagyománytörés és a túlzott lokálpatriotizmus vádja érhetne, megnyugtatok mindenkit: a korábban tárgyalt szerzők vagy újonnan megjelent fordítások sem fogják tüntető hiányukkal felhívni magukra a figyelmet a rovatban. Hogy ezek a döntések milyen változásokat fognak generálni, ha egyáltalán felkavarják a vizet, kérdéses, de remélem, nem végződik vérontással.