A Mire ez a nap véget ér egy olyan nevelődési regény, mely a nevelődést magát kérdőjelezi meg a bemutatott nevelődési kísérleteken keresztül, ha azokat lehet egyáltalán nevelődési kísérleteknek nevezni. A regény szereplőivel, kamaszokkal és felnőttekkel, többnyire nem történik semmi igazán különleges, mindennapjaik apró-cseprő, de számukra fontosnak tűnő eseményeit élik. Mindeközben tulajdonképpen mégis történik valami: ahogy haladunk ugyanis előre a regény olvasásával, mi olvasók nevelődünk bele abba a bizonyos kivetített pillanatba, mi tanuljuk meg a többszólamú „Színfónia” (ahogy a Kis Sziránó „beetető” elemózsiája, csalija, záloga, vigaszdíja, júdáspénze is ez a Nagy Sziránó megnyeréséhez, 66) partitúráját olvasni és egybeolvasni, miközben a szereplők szólamait külön-külön halljuk, mintha csak belehallgatnánk a szólampróbákba egy készülő mű előadásának gyakorlása közben, s az előadás azzal a kimerevített pillanattal állna, állhatna össze, amely a regény kereteként megjelenik.
Ez a keret egy egészen valószerűtlen mozzanat, talán megtörtént, talán nem, de „lehet, hogy (mindenki) csak álmodta vagy képzelődött, esetleg dézsavü volt, vagy egy álom előjátéka, ilyesmi.” (6, 334) Éjjeli (vagy hajnali) három óra tizennégy perckor, abban a pillanatban, amikor egyszerre mozdult meg tízmillió magányos magyar, Schneider Jakab (az Osztályból utolsóként) megtalálta a huszonnégy évvel azelőtt, Osztályfőnöktől kapott, „Örök emlékeink” feliratú borítékot, benne néhány, Osztályról készült fotóval és a „feledhetetlen pillanatok” listájával, amely pillanatok, bármennyire is részese volt ezeknek Schneider — némelyikben még ő maga is szerepelt —, úgy, ahogy leírva megtalálhatóak voltak azon a listán, vagy talán a valóságban is , örökre feledésbe merültek, legalábbis Schneider számára. Ebbe a történésbe tanulunk bele az olvasás során, egy ilyen kimerevített pillanat magányába, mely magában hordozza mégis az összes többi addigi, már elmúlt, de időnként élesebben vagy halványabban felvillanó pillanatot. Ezeket esetleg történetté formálja egy-egy arra alkalmas narratíva, amelyek ugyanakkor egymástól elkülönülve, egymás mellett lebegő párhuzamos univerzumokként jelennek meg. Ezek a párhuzamos univerzumok, a regény szereplőinek szólamai — melyekbe a narrátor egészen hamiskás módon énekel bele —, hangzanak fel a belépő borítéktól (A vastagabbik boríték) a kilépő borítékig (Örök emlékeink), és közben kitöltik idejüket. Az, hogy ezek a magányos szólamok milyen nyomot hagynak, és hogy ezek a nyomok hogyan tűnnek el vagy maradnak megészrevétlenül mégis, az elbeszélés tétje és új nehézsége.
Az elbeszélés nehézségei ugyanis Ottlik óta megváltoztak. Szeredinek, Medvének és Bébének még létezett, létezhetett közös nyelve, melyet az iskolai évek alatt közösen tanultak és alakítottak, majd tökéletesítettek anyanyelvi szintre, és ebben a nyelvben leltek (Esterházyval szólva) ott-honra. Komoly ára volt e nyelvbe nevelődésnek, beavatásnak, és bármiféle elbeszélés nehézsége részben abból a feszültségből is fakadt, hogy ez a nyelv a kívülállók számára lefordíthatatlan. Az persze, hogy a történések elbeszélésbe, nyelvbe foglalása talán eleve kudarcra ítéltetett, a két regény közös nehézsége, ugyanakkor a Mire ez a nap véget érben a közös nyelv sem teremtődik meg, kivéve egy-egy frázist vagy káromkodást. Osztály tanulói, akárcsak a körülöttük élő felnőttek, az egymás mellett való elbeszélésbe tanulnak bele, és erre dolgoznak ki különféle stratégiákat. Az egyetlen kivétel ez alól, de csak látszólag, Szurkó Szabolcs dalestje, ahol az összekacsintás és cinkosság nyelve, valamint az ismert versek, dalok, nóták, politikai utalások (és ezzel a vélelmezett azonos politikai közösségbe tartozás) otthonos nosztalgiája az előadás idejére elhiteti, hogy létrejöhet kölcsönös megértés. Mégis a pisszegések és rosszalló tekintetek, vagy például a Himnusz alatt különböző módon megfeszülő izmok ugyancsak az egymás mellett élő magányosságról és egy közös nyelv hamis illúziójáról árulkodnak. Szurkó hatásvadász és végletekig kidolgozott előadása értelmét veszti a televíziós élő adásban, ahol az egyébként amatőr televíziós stáb tudomást sem vesz az előadás tartalmáról, az operatőr kizárólag a felvétel rögzítésével van elfoglalva, ráadásul a technikai problémák miatt akadozik a playback, és így a dalok szövegéből érthetetlen hanghalmaz keletkezik.
Ennek a közben mégis nagyon jelentésessé váló kiüresedésnek egyik párhuzama Szabó Szilvi felelete az iskolai nyílt napon. Szilvi gondolkodás és kontroll nélkül mondja vissza Szurkónak a szóról szóra bemagolt szavait rengeteg hibával, de részletesen rögzítő jegyzeteit a kunok betelepítéséről, a történelemtanár ehhez fűzött irredenta, antiszemita és rasszista kommentárjaival. A lelepleződés pillanata lehetne ez, akárcsak később a regényben Az igazság tizenhét pillanata című fejezetben összegyűjtött alkalmak is, de ahogy ezek esetében, itt is meghiúsítja ezt a kollektív félreértés, illetve meg nem értés, valamint Szurkó hatalma. Ez a hatalom leginkább a nyelv birtoklásából adódik, egyrészt abból, hogy nála van a szó, másrészt rutinos előadóként bánni is tud vele, ha kell, a mondottakat ügyesen visszavonja vagy más szájába adja. Mindaddig, amíg Szurkó közönség (Osztály) előtt, színpadon áll, helyzeti előnye van, ő végszavaz. Hiába a diákok különálló „tantuszleesése”, ezeknek a tantuszleeséseknek a tantuszleesése, majd azok közös eredőbe rendeződése is kellene ahhoz, hogy a hatalom nyelve lelepleződjék. Az „igazság tizenhét pillanata” nem tud közösséget teremteni, csak egy kisebb társaság kezdi szisztematikusan gyűjteni, feljegyezni a bizonyítékokat Szurkó ellen, egészen addig, míg Schneider magánakciót nem indít — sikertelenül. Leleplezés tehát nem, csak árulás lehetséges, azaz árulás sem, ha nincs olyan közös pont, amit el lehetne árulni. Helyette hallgatás van, sok kis különálló hallgatás. Nem véletlen, hogy a felelet után Szabó Szilvi (SzSz) válik a közutálat célpontjává Szurkó Szabolcs (SS) helyett, csak Sziránó cseréli le a GÉNHULLADÉK feliratú pólóját, felismerve(?) azt, hogy Szilvi tényleg nem érti, sem azt, ami a felelet során történt, sem a korábbiakat, melyek a GÉNHULLADÉKHOZ vezettek (Szilvi ugyanis kifogásolta, hogy az iskolából egy helyes lány, Kinga, Sziránóra fecsérli a jó génjeit, mire Sziránó erről dalt írt, melyet elő is adott a zenekarával a házi koncertjükön).
Hallgatás övezi Szurkó folyamatos, lányokat célzó verbális abúzusait (is), ezek ugyanis még nehezebben tetten érhetők, a lovagiasság (illetve paródiájának) álarca mögött, látszólag a kedvesség és előzékenység, finom udvarlás nyelvén szólalnak meg. Fizikai zaklatás nem történik — Osztály előtt nyíltan ez nem is lehetséges, a tanóra védelmet ad —, de épp e verbális gesztusok egész Osztály általi hallgatólagos elfogadása teszi olyan szégyenletessé és megsemmisítő erejűvé Szurkó teátrális közeledéseit. A kulisszák mögött viszont — épp az ominózus tévészereplés után, amikor Szurkó a szertárba invitálja a véletlen folytán iskolába siető Pintér Katát térképeket rendezgetni — leplezetlenül és nyíltan jelenik meg az abúzus, így azonban Szurkó maga is sérülékennyé válik, hiszen ezt a nyelvet nem uralja már, és ad absurdum, legőszintébb pillanatában lepleződik le és semmisül meg: a sors fintoraként ez a titkos jelenet vezet elbocsátásához a Világlegjobb Gimnáziumból.
A regény — sokszólamúsága mellett — ebből a néhol kitapintható, néhol viszont egy-egy elhalványuló jel mögött fölsejlő hallgatásból építkezik. A hallgatás különböző szinteken valósul meg, és sokszor kapcsolódik valamilyen időstruktúrához. A szólamokban is jelen van, például Kuka hezitálási idejében, amelyet némán, de magában nagyon is beszédesen tölt el, Sziránó föl nem tett és meg nem válaszolt kérdéseiben, a halk, de tanárok számára hallhatatlan motyogásokban, trágárságokban, vagy padra, széktámlára firkált szófoszlányokban. Ezek a csöndek, hallgatások lehetnek a személyesnek a közösségitől elrejtett, megóvott részei, vagy átélt, esetleg megörökölt, tehát ismert vagy feledésbe merülő traumáknak a lenyomatai. Míg az Iskola a határonban a közösen átélt traumákról való hallgatás nyelve a közösségben alakul ki és mindenki számára érthető, a Mire ez a nap…-ban korábbi, megörökölt, így nem is ismert traumáknak a nagyon is jelen lévő alakzata szintén fontos szerepet tölt be Osztály mindennapjaiban, mint egy láthatatlan pókháló szövi át a hatalmi viszonyulásokat, tanárok és diákok között egyaránt. Ilyen örökölt és elfeledett trauma a Holvanpanka is, ami Kémiatanár váratlan reakciója, pillanatnyi dühkitörése miatt marad meg esetleg néhányak emlékezetében.
Ha a „feledhetetlen pillanatok” nem is, de ez a Holvanpanka-pillanat jóval később, mintegy utólag újraíródva felnagyítódik Schneider számára, aki aztán már szociológus hallgatóként, majd az egyetem után még hosszú éveken keresztül szinte mániákus nyomozást folytat a történtek feltárására. Holman Panka (Lassú Víz) és Angyal Károly (Faszkaresz) szerelme, majd Panka öngyilkossága megírhatatlan, azonban mégis bekerül a szövegbe, és ez az elbeszélés, elhangzás paradox módon a narrátor szólamára kérdez rá. Panka elbeszélése ugyanis Schneider nyomozásának elbeszélésébe ágyazódik bele, amelynek a kerete Angyal Károly verse és Sziránó válaszverse, melyre Schneider reflektál. Ezután található még egy kurzívan szedett rész, a regény folyamát időnként megszakító, Sziránóval kapcsolatos (álmai, feljegyzései, gondolatai?), a regény szólamszerű struktúrájához képest más helyről megszólaló szöveg. Panka elbeszélésének szerkezete hasonlít a korábbi szólamokéra: egy heterodiegetikus elbeszélői pozíció, melyben Panka saját hangja (gondolatai, érzései), szólama is megjelenik, látszólag (elbeszéléstechnikailag: szabad függő beszéd). Kérdés, hogy ezt az elbeszélést, Panka szólamát, Schneider narrációjaként (ahogy a történetet összerakja) értelmezhetjük-e. Ha pedig így van, akkor vajon melyik narrátornak kell tulajdonítani azt, hogy Panka története a közhelyek és a giccs nyelvén beszélhető el? (Panka mondja magáról, vagy Schneider Pankáról, vagy a regény látszólag mindentudó, de inkább megbízhatatlan narrátora a Holvanpankáról?)
Ez azért fontos kérdés, mert Osztály tanulói voltaképp megúsznak minden nagyobb tragédiát: Kuka végülis nem vesz benzint, Görcsegér abbahagyja combjának vagdosását, sőt később a hajtépést is, Pintér Kata jó ösztönnel és lélekjelenléttel fogja a kulcsot és egyszerűen kisétál a történelemszertárból (igaz, Szurkó nem ússza meg). Mégis magányuk, beteljesületlen vágyakozásaik és egymás mellett elbeszélő szólamaik és hallgatásaik egy traumákkal terhelt struktúrába íródnak bele. Egy olyan világ, ahol nincsenek Dawsonok, és ahol Gwyneth Paltrow-k helyett is csak legfeljebb Teklák vannak, valójában hogyan képződik meg? Azért nincsenek vajon Dawsonok, mert ebben a világban az egyetlen valóban megtörtént egymásra találás, az egyetlen igazi amerikai filmbe illő történet — egy bőrdzsekis, ha nem is James Deannel, de egy Faszkaresszal és Lassú Víz helyett Holmann Pankával (vagy fordítva) — csakis tragédiával végződhet? Vagy azért végződik tragédiával (holott Angyal Károly, diplomata szülők gyermeke, ez a virtigli Faszkaresz a giccsfaktor-minta alapján a történet végére akár jófiúvá is változhatna), mert Osztály és Világlegjobb eleve csak abban a struktúrában tud létezni, ahol nincsenek Dawsonok, ahol nincs karácsony, és nincs megváltás sem, és ahol a hajnali három óra tizennégy perckor megélt pillanat is Holvanpankákkal terhes? Ahol nemcsak a párbeszéd lehetetlen, de az sem bizonyos, hogy a két cetli közül (Lassú Víz és Holmann Panka nevekkel és áthúzásaikkal) végül is melyik ad megnyugtatóbb keretet az önértelmezéshez, és hogy a kettő tulajdonképpen végső soron nem ugyanaz-e. De a kérdés Panka elbeszélésének narrátorával kapcsolatban azért is érdekes, mert Schneider és Sziránó is más-más nézőpontból fér hozzá a történethez, nem is beszélve a regény narrátoráról, így ez a lebegtetés megsokszorozza a regényben az egyes részek egymáshoz való viszonyának lehetséges értelmezéseit, és ezektől az értelmezésektől függően körvonalazódik az elbeszélhetőség kérdése is.
Ha Osztály Osztállyal vagy Világlegjobbal kapcsolatos tényleges dokumentumait nézzük, akkor Sziránó versei, dalszövegei, feljegyzései, Szabó Szilvi dolgozatai (A világ története röviden), Éva evangéliuma (Solymos Éva évkönyvi bejegyzése a 11.B-ről), Osztályfőnök borítéka, a féltávkor írt kérdéssor, talán a Szurkó elleni bizonyítékok és Schneider Holvanpanka dossziéi adódnak. Éva evangéliuma tele van közhellyel, üres panelekkel és semmitmondó kifejezésekkel, olyannyira általános, hogy bármelyik másik osztályra ugyanúgy ráillene. Bár arról számol be, milyen jó közösség alakult ki Osztályban 11.-re, ez a szöveg többet fed el Osztályról, mint amennyit felfed. Ugyanilyen a borítékban megörökített feledhetetlen pillanatok listája is, bár ez, ellentétben Éva evangéliumával, nem általános, nagyon is egy-egy kiragadott részletre fókuszál, mégsem alkalmas arra, hogy Osztályról érdemben mondjon valamit. A féltáv irományai közül csak Sziránóét ismerjük meg, ez mintapéldánya a hozzáférhetetlenségnek. Szilvi dolgozatai nagy népszerűségnek örvendenek, az ezekből összeállított dosszié lehetne akár Osztály négy évének egy bizonyos értelemben vett krónikája, de inkább szól a jelroncsolódásról és a nevetségessé tevés gesztusáról, a meg nem értésről. A történelemórán gyűjtött bizonyítékok bizonyos mértékben sokat elárulnak Osztályról, amennyiben őrzik annak lenyomatát, ki mikor ébredt rá arra, hogy mi folyik Szurkó óráin, és arra, hogy ez a közös dokumentáció közösségteremtő erejű lehet. Sajnos azonban épp ez bukik meg Schneider magánakciójával, és csak a kölcsönös bizalom kialakulásának képtelenségére mutat rá. A Holvanpanka dosszié a hordozott trauma feltárásának kísérlete, de ez is kudarcba fullad megírhatatlanságának felismerésével. Sziránó szövegei betölthetnék azt a szerepet, hogy közös nyelvet adjanak Osztálynak, kanonizálásukra pedig egy rockzenekar nagyon is alkalmas volna. Sziránó szólamában meg is jelenik több helyen a Megváltó szerepébe helyezkedés vágya, de az önreflexív és önironikus narrátor leleplezi ezt a monumentálissá dagadó privát szenvedéstörténetet. Még Sziránó lázadása — ami egészen meglepő módon sikerül, hisz ballagáskor a tanáriba érve Osztály a Marseillaise-t énekli — sem képes betölteni szerepét, tűnjön az a tanáriba áradó napfénytől bármilyen dicsőségesnek, ugyanis a tanárok nem így értelmezik. Nyerges Gábor Ádám új regénye az elbeszélhetetlenség nehézségeire való rákérdezés tehát, mely humorával, önleleplező és önironikus szeretetéhségével nagyon is szerethető.