Versek

mintha minden, holott semmi (mármint amit
még jól látok) nincsen rendben. mondjuk: ennyi; bomlik csak
a régi vályog. kicsi ország, kicsi élet, egy kétrét a magyar eső,
s mert valahol összeérnek, kétrét mása kúszik elő: alávetett,
feltűrt lélek. mutatkozhat akárki hát itt is, ott is jónak, épnek,
töltse csak be puszta hasznát; legyen oka behódolás vagy
szerelem, bármit tesznek a húsgépek, mind csalódás. alattvalók,
hűbéresek akarva vagy nem akarva előbb-utóbb mind elhiszik,
hogy a színe és visszája best before end of — minek is? this
government? vagy „végtelen szerelmünké”? nemzeti vagy saját
halál, szenvedhetem cinizmusom. lenge higany. oly mindegy, ha
kétezerhúsz fasz tavaszán (elszart élet, bunkó ország) vagyok a
túsz. önérzetem meg mivé lett? üres utcán széttaposott felesleges
szerepcsere: szépre száradt kutyapiszok. talált tárgyak elvitelre.
hiánycikk már az életem, letükrözött karanténban visszanéz
egy bandzsa, vén szem, mindjárt mintha elhagyottan.
 
 
„ha lehetnék csak egy csomó a zsebkendődön,
egy látványos, de felesleges emlékeztető” — valahogy így
kezdtem egy verset el néhány hónapja, melyet már be sem
fejezhettem, úgy alakult. ahogyan nem áll össze mégsem a
kirakós a maga teljességében, hiába passzol minden egyes
darabja külön-külön. ahogyan, mint olvastam egy mesében,
a szomorú öregembert sehogy sem sikerült lencsilánynak
felvidítania; itt egy komorodó lény szinte véletlen sétált be
a képbe, akartad, holott már akkor is inkább mintha csak egy
hüvelykujjból meredt volna elő a fájdalom, „jókor kaptad el”,
végül mintha hiába. ahogy talán már kiszeretsz, még ha nem
is szabad nevén nevezni ezt; a gangon behúzódom inkább a
naptól védett sarokba, még csak egy árnyéknyi nyomot se
vessek. hogy most már maradok pusztán kurta gyűrődés a
kibomlott csomó helyén, alig észrevehető, alig is fontos.