Anna Viebrock díszletei

Auer Alexandra esszéje Anna Viebrock díszleteiről a Műút portál designelmélet rovatában

„Minden utazásnak van olyan titkos úticélja,
melyről az utazónak sejtelme sincs.”
Martin Buber

Ezzel az idézettel kezdeném, mely Anna Viebrock egyfajta jeligéje. Folyton úton van és lát, észrevesz; nem csak megfigyel. Egy olyan tervező szemével, kinek legfőbb munkaeszköze a kíváncsisága. Elhagyatott épületekbe kötelező program betérnie. Ezért jár szinte mindig autóval. Vonatból nem lehet csak úgy, akárhol kiszállni egy fénykép erejéig. Minden érdekli, ami furcsa, szokatlan, különleges. Fényképez és elemzi a tapasztalatait a látványban. Mi volt ott korábban; mi lesz a térrel, a tárgyakkal ezután? Járt-e ott valaki mostanában? Miért van az a valami egyáltalán pont ott? Egy bűnügyi helyszínelő precizitásával rögzíti megfigyeléseit, abból a célból, hogy később színházi munkáiba beleépíthesse. („What is Stage: Space as Poetry” Public Seminar 2 | Hong Kong)

Éleslátását azonban munka közben sem hagyja lankadni.


A Murx den Europäer című alkotását a Volksbühne Berlin színpadán maga a színház épülete, s annak bútorzata inspirálta. Első benyomása az épületbe való megérkezését követően a rettenetes meleg volt. Innen jött az ötlet, hogy a díszlet falai mellé két oldalra annyi radiátort zsúfol, amennyi odafér. („What is Stage: Space as Poetry” Public Seminar 2 | Hong Kong) Már első pillantásra folyik a nézőről a víz, mikor észreveszi. A tér a maga hatalmasságával, faburkolataival, hajópadlójával és plafonnélküliségével a kongó és végtelen várakozás terévé alakul. Ráadásul odabiggyeszti a minden figyelmet elrabolni akaró, reptérről kölcsönkért gigaórát — melyben a legbosszantóbb, hogy nem is működik. S még tudja hova fokozni: a mutatók olyan pozícióban álltak meg, amely a valóságban sosem létezhetne. A kis mutató kevéssel a hármas után, a percmutató kevéssel a tizenkettes előtt. Az óra mellett felirat: „Hogy az idő ne álljon meg”; betűi egyesével potyognak az előadás alatt. Borzasztó benyomást kelt a belógatott szimmetrikus neoncső libasor, melyek az alattuk sorakozó asztal–szék párokkal kiegészülve visszarepít minket a szocialista idők általános iskolai osztálytermeibe.

Ezen asszociáció aztán megint a várakozás érzését idézi a nézőben, azt a sistergően idegesítő félét. Engem pedig hetedikes korom azon pillanataira emlékeztet, mikor a bedöglött falióra reményteljes klattyogása nélkül kellett a cseppet sem érdekfeszítő fizikaórákat végig kínlódni. A hátsó fal két oldalán lévő ajtón a kilincsek jóval feljebb vannak szerelve, mint a megszokott száztíz centiméter. Rafinált léptékváltást ér el vele a tervező. Összenyomja vele a szereplők méretét. Gyerek méretűek lesznek tőle. A középső ajtó pedig biztos, hogy hangos és erősen üt, mikor visszaleng.

Az Orfeusz és Euridiké tere Botticelli munkáját, a Dante poklának tölcséresen öblös ábrázolását juttatja eszembe.

Függőleges tengelyen mozognak a falak, így különül el egyértelműen a fent és lent, valamint a világok határai. Mintha egy függőleges oszlopban csúszkálnának ide-oda a szereplők. A fizikai és lélektani tér azonban egymásba épül.

Korántsem az „egymásba fonódik” vagy „kapcsolódik” az alkalmas kifejezés. Brutálisan és bántón, szögletesen könyökölnek egymásba a tripla falrétegből felépülő térelemek. Az első ránézésre étkező vagy nappali benyomását keltő belső terek olyannyira távol vannak egymástól, hogy úgy érzem, mintha az épület közepe ki lenne tépve a helyéből. Ott tátong az a belső űr, melyet szerelme halála hagyott Orfeusz lelkében. Az ő emberi belső világának a fizikai leképződése válik díszletté, az otthonosság legtávolabbi jellemzőit is messze elkerülve. Mindemellett (és fölötte is) ott tátonganak azok a kegyetlenül kimetszett ajtónyílások – de nevezhetjük lyukaknak is – melyek a semmibe vezetnek. Kiszállnak rajta a gondolatok és beszivárog a bánat meg a felejtés. Az egyik jelenetben ott bukkan fel Euridiké is – mint visszajáró emlék, amelynek köszönhetően a közepében kimetszett tér cseppet sem veszít a ridegségéből. Az eddig nappali- vagy étkező térnek hitt belsőtér-részlet pedig most mutatja meg magát előttem. Egy étterembelső, nem is magánlakás. Nem, még az sem. Inkább gyorsétterem vagy büfé. Csöngő fémasztalokkal és egyforma nyikorgós-műanyag borítású székekkel. Arra megy ki a játék, hogy minél messzebb ülj le a másiktól. A térbosszantó kiállítási posztamensen minden bizonnyal Ámor ül, személyesen. Joggal terpeszkedik a figyelem középpontjában, ő a mozgatórugója a történetnek. A tapéta nagyon izgalmas.

Ebben a léptékben a minta által kialakított, már messziről látható átlós vonalak lágyan törik meg a díszletben uralkodó függőlegeseket és erőteljes vízszinteseket. Messziről olyan, mintha kifakult volna a minta színe itt-ott. Közelről látszik csak, hogy a sormintát piros és kék szín egyszerre alkotja, melyek néhol elcsúsznak és nem pontosan egymásra kerülnek. Így olyan, mint egy nap fakította régebbi színes fénykép. Hasonlít azokra a háromdimenziós technikával készült rajzfilmekre is, ahol a valódi képet csak a piros-kék szemüvegen keresztül tudjuk élvezni. Szemüveg nélkül a piros és kék szín kétfelé csúszik, ahogy a tapétán is.

Az alvilág, ahol a szerelmesek találkoznak, minden bizonnyal a sötét színű, tárgyalóterem szagú kocka belseje kell, hogy legyen.

A falra szerelt vízszintes fém kapaszkodók balettrudakra engednek asszociálni. Ettől csak még nyomasztóbbá válik az amúgy sem kellemes tér atmoszférája. Látszanak a téglalap alakú panelek, melyek mögé (mind mögé) vékony keretbe foglalt, kristálytiszta üvegű ablakokat képzelek. A legalsó sorba pedig tükröket. Ide viszont sehol nem tud behatolni a fény. A szerelmesek találkozásánál indul be igazán a függőleges tengelyű díszletmozgás. Előbukkan a tapétás belső tér.

Begyógyulni látszik Orfeusz szíve, mert már nincsenek a falon a komor lyukak. A mindenféle furcsaságot művelő, szürkészöld öltözékben lévő figurák pedig bizonyosan az alvilági lelkek, kikre nem hat a gravitáció és mindenfelé lebegnek.

Vicenzo Bellini operája, a Norma díszlete – Anna Viebrock tervezésében – az a kegyetlen börtön, melyben a reménytelen szerelem tart minket fogva.

Zenéje annyira csodálatos, hogy szinte szétveti a dallamvilág és a fojtogató vizuális megjelenítés közt feszülő ellentét a betonfalakat. Olyan mélyen vagyunk – vagy egy másik megközelítésben: olyan messze van az égbolt –, hogy azt érzem, ide csakis bezuhanni lehet. Megérkezni nem. Nos, igen, pont, mint a szerelembe. A Képző főépületének is van egy ehhez hasonló tere. A dohányzózug a második vagy a harmadik emeleten, ahonnan nem lehet kilátni semerre. A tetőn vagyunk, de csak egy mélyedésben. Csupa firka, cigicsikk meg galambürülék. Keresik a hallgatók a tér lehetőségeit. És úgy néz ki, hogy a madarak is.

A díszletben összegyűlt emberek sokasága elsőre egy társasház belső udvarán megtartott lakógyűlésre emlékeztetett. Ám hiányoznak a gangra nyíló ajtók, ablakok. Ide bizony be vagyunk falazva. Késztetést érzek, hogy felmásszak azon a falon és megnézzem a kilátást a tetőről. De kiráz a hideg, ha rágondolok, hogyan csikorogna a körmöm a síkos betonon, ha visszacsúszom. És egyértelműen visszacsúsznék. Aztán ott van az a furfangosan megszerkesztett alaprajz. Trapéznak tűnhet, de torzítva van. A falak egy általános konvex négyszögben zárulnak össze, melyben nem lehet elbújni és sehogy sem találni meg benne az egyensúlyt. Nézői oldalról beszippant, szereplői oldalról meg úgy dobál, hogy képtelenség nyugton maradni benne. A két térharapás is izgalmas dolgokat tud. Az egyik bal elől, az egérlyuk méretű szobácska.

Innen biztosan megszöknék, amint lehet. Addig is beragasztom az ajtón a négy üvegkazettát, mert a mögötte lévő folyosón biztos, hogy mozgásérzékelő lámpa van, és kisüti az álmot még az idegeimből is éjszakánként, nem csak a szememből. Itt nem lelni békét. Pláne, ha még a két neoncső is ég a tükörképet visszaverő plafonon… Jéghidegfehér. Tízezer Kelvin alsóhangon.

A másik térharapás a belső udvar közepén a szintkülönbség.

Olyan magasra nyúlnak a falak, hogy a szintválasztás peremén húzódó fémkerítésre azt mondanám elsőre, hogy térdmagasságban van és könnyedén átfejel rajta bárki a sötétben. Vagy nagy lendületben. De nem! Olyan hetvenöt és nyolcvan centi magas lehet az előszínpadról számítva, így kényelmesen neki lehet támaszkodni. Igaz, ez még az átbukfencezhető kategória. A mélyedés azon részében, melyet az előszínpad kitakar, nem igazán tudjuk, mi rejlik. Annál beljebb a padok két sora közrefogja a nehéz faajtót, mint a templom bejáratát, ha az oltár felől nézünk a főhajóra. Emiatt képzelem talán, hogy a kitakart részben két lépcső fut lefelé a kriptába, kétoldalt. Hétköznapi embertől idegen ez a másokkal való ilyen erős szembe fordítottság, vagy szembenézés. Ezt csak a papok szokták meg, s így most nézőként zavarban érezzük magunk, hogy látnunk kell az arcokra írt lelkiismeretfurdalást vagy a takargatni lehetetlen indulatokat, érzelmeket.

A Katya Kabanova díszlete alaprajz és elrendezés kérdésében hordoz némi hasonlóságot a Normáéval.

A belső udvar sarkát metszően a tér közepébe helyezi a tervező, így rögvest bevonódunk a lakóközösség életébe. Ha az utcáról lép be valaki ennek a társasháznak az udvarára, az elsőre nem a ház sarkát találja maga előtt, hanem szemben találja magát a mögötte lévő párhuzamos fallal. Vagyis aki ebből a szögből látja a belső udvart, az bizony már járkált egy keveset a térben, elhelyezkedett, s most innen szemléli, ki kicsoda, mi hol van, merre menjen tovább. A hatalmas nyílás a falon, mely egy lakásbelsőbe – pontosabban a hálószobába – enged bepillantást, akkora, hogy elnyeli (benyeli) az udvaron lévő szereplőket. A házfal földszinti részét tapéta borítja; a falon elhelyezett egy-két kép és a fal melletti járdán árválkodó néhány benti bútor a kiteregetett magánélet jelei. Nincsenek egyértelmű keretei a kintnek és a bentnek, de úgy látszik, az igény sincs meg rá. Sőt, ez a természetes. Az emeleti lakások ablakaiból kikönyöklő lakók, valamint lakásaik állapota, és az őket egymástól elválasztó válaszfalak vastagsága sem arról tanúskodik, hogy a pletyka és a titok képes zárt ajtók közt maradni.

A belső udvar falára ragasztott tapéta mintája messziről csempének látszik. Az első emeleti szomszéd lakások ablakai alatt körbefutó uszodakék csík miatt azt érzem, megfulladok. Ezek együttes hatása egy hat méter mély medence aljára lesüllyedt, úszni képtelen szereplőket állít elénk. A süllyedés érzését fokozza a hálószoba falának kékje. Tapétája ugyanaz, mint a kívül futó csíké. Ott még mélyebb a víz, ott van az igazi problémák gyökere. A házasságban.

Itt is van egy központi elem, az udvar közepén. A fémkarikák apró karácsonyfáknak tűnő díszei valójában egy régóta nem működő szökőkút vízkibocsátó elemei. Ebből ébredtem rá, hogy a fal körül nem egy magasított járdát látunk, hanem az udvar nagy része egy süllyesztett tepsi, mely egykor a szökőkút medencéjéhez tartozott. Katya a történet végén vízbe fojtja magát. Azáltal, hogy a vizes elemet a tér központi részévé teszi Anna Viebrock, baljós előérzetet ébreszt a nézőben a történet végkimenetelével kapcsolatban. Egész végig ott van a szereplők lába alatt a főszereplő halálát okozó közeg. Ráadásul Katya gyakran foglal helyet a fémkarikák gyűrűjében.

Nem mellesleg: a gyűrűk között egy halott hattyú fekszik.

A kint–bent, a titkok–kihallgatások terét a House of Usher című előadás díszletében nagyszerű eszközökkel teremti meg a tervezőnő. Edgar Allan Poe kísérteties novellájának ezen színpadi adaptációjában finoman jelennek meg az Usher család őrültségére való utalások. A kitömött, fényképen realisztikusnak ható állatokkal telepakolt térben uralkodik a bútortöbblet. Nagyon egyszerű elesni, nekimenni bárminek vagy összetörni valamit. Krimikben és detektívregényekben gyakori, hogy az olvasó mást vagy épp pontosabbat tud, mint a történet szereplői. Számomra ennek a szituációnak a vizuális leképződése az a fajta osztott tér, mikor az olvasó, a nyomozó és a bűntett elkövetője is a saját dobozában létezik, mindaddig, míg tudomást nem szereznek a másik kettőről. Akkor nyílik egy átjáró, mely legtöbb esetben kölcsönös. Az átjárás egészen addig folytatódik, míg szanaszét nem lyuggatják egymás falait, és kiderül az igazság. Ebben a történetben ugyan nem pontosan ezzel a szituációval találkozunk; a tervező mégis egy kis szoba méretű dobozt helyez a színpad közepére, ezzel osztva fel a teret és a párhuzamosan történő eseményeket.

Miközben nézőként szimultán észlelhetjük a kint és a bent szálait. A kis szobát elhelyezhetjük az Usher ház bármely részén, ám jelölheti a családtagok belső világának változásait is.

A semmibe vesző fekete háttér bizonytalanságot jelöl és elzárja a külvilág elől a házban történteket. A szintén sötét semmibe vezető mennyezetből alálógó óriási glóriák – lámpa szerepben – számomra azt a jelentést hordozzák, hogy az itt vendégeskedők mind a tisztesség látszatát kívánják kelteni valami szaftos haszon érdekében.

Anna Viebrock munkásságáról vaskos könyveket lehetne még írni. Lényeglátó, igényes, odaadó tervező. Halvány gesztusokkal éri el a nézőre hatást gyakorló céljait. Arra a kollektív tudattalanra kíván hatni, mely élettapasztalat útján mindannyiunkba beleszivárog valamilyen formában. Így neki ezeket csupán elő kell hívni belőlünk, fel kell idézni. Nem kell kimondania. Elég, ha a jelzés ott van, és a néző felveszi a fonalat, követi gondolatmenetét. Annak a bizonyos jelzésnek a megtalálásához pedig – ami egyértelművé teszi, hogy mire kell gondolnunk, mit kell éreznünk munkái láttán – hatalmas tudása, érzéke és tehetsége van.

Irodalomjegyzék

Anna Viebrock weboldala. Elérhetőség ITT.

A Norma előadása a Staatsoper Stuttgart színpadán. Díszlettervező: Anna Viebrock. Elérhetőség ITT.

Vicenzo Bellini: Norma, a Bécsi Filharmonikusok előadásában. Elérhetőség ITT.

A Katya Kabanova cselekménye. Elérhetőség ITT.

Anna und die Bühne. Elérhetőség ITT.

Nationaltheater Mannheim, House of Usher előadásának előzetese. Elérhetőség ITT.

Felhasznált képek:

https://www.resmusica.com/2019/09/27/norma-a-stuttgart-voix-feminines/

https://www.olyrix.com/artistes/11835/anna-viebrock/photos/10130/norma-alexandra-deshorties-ruxandra-donose-rubens-pelizzari

https://www.stuttgarter-nachrichten.de/inhalt.anna-viebrock-inszeniert-debussy-in-mannheim-was-sich-nicht-sagen-laesst.9bfaae1c-2172-4533-a63e-799a34145a7e.html

https://www.fr.de/kultur/theater/theater-mannheim-reinfall-hauses-usher-12201805.html

https://www.annaviebrock.de/media.html

https://www.opernhaus.ch/en/spielplan/calendar/orphee-et-euridice/2020-2021/

https://www.lefigaro.fr/musique/2011/02/28/03006-20110228ARTFIG00753-magnetique-katia-kabanova.php

https://www.asopera.fr/fr/productions/1662-katia-kabanova.html

https://www.youtube.com/watch?time_continue=2&v=5a1l2DcKuV4&feature=emb_logo

https://en.wikipedia.org/wiki/Divine_Comedy_Illustrated_by_Botticelli