Az ember, aki mindent tudott

Irlanda Kristóf prózája a legutóbbi Műútból.

A véletlenre nem lehet alapozni. Mondta nagyapám. Ma kimentem a folyópartra horgászni. Most, hogy sehol egy lélek, minden sokkal egyszerűbb. Pár perce sem történt, hogy bedobtam és máris ráharapott valami a horgomra. Feltekertem a damilt, rántottam egyet és a partra vetettem a zsákmányt. Elfáradt a vállam. Odasétáltam megnézni, hogy sikerült-e megfelelő méretűt kifognom. Nem láttam a horogra tekeredett hínárkötegtől. Lefejtettem a nyálkás, bűzlő szálakat. Egy aprócska aranyhal nézett rám kíváncsian. Mit keres ez erre? Valami idióta kölyök szülinapjára aranyhalat kért, elnevezte Heroldnak és várta, hogy teljesítse a kívánságait. Herold persze képtelen volt ilyesmire, ezért ez az idióta fogta, és elégedetlen tekintetek kíséretében levitte egy zacskóban és beledobta a Dunába. De mitől volt ilyen nehéz? Talán minden kívánság, ami teljesületlenül tátogott kopoltyúi közt, súlyokat aggatott szerencsétlen halra. Most pedig itt tartom a kezemben, és úgy néz rám, mint aki arra vár, hogy teljesítve egy kívánságát visszaengedjem természetellenes élőhelyére. A csodákkal úgy legyél, mint a női hűséggel, ne hidd, hogy léteznek. Ezt is nagyapámtól hallottam, mielőtt átment volna Kati nénihez levágni a sövényt. Pedig már nálunk is térdig ért a gaz. Néztem ezt a szegény, eltévedt halat, és arra az átkozott vénemberre gondoltam, meg az átkozott meséire. Gyerekként azt mondtam, hogy űrhajós leszek. Mire ő kinevetett és azt mondta, hogy ne hülyéskedjek, majmokat már jó ideje nem foglalkoztat a NASA. Egy évvel később azt mondtam, hogy tűzoltó leszek. Ő megint nevetett és azt mondta, ne legyek ostoba, mert hamarabb felgyújtanám a tűzoltóállomást, semhogy el tudnék fújni egy gyertyát. Elsírtam magam, de anya megnyugtatott. Megint eltelt egy év, és én újabb nagy álommal álltam elő. Színész leszek, nagyapám megint csak nevetett, és egyből nyílt is szájában a fricska, hogy ne legyek már ennyire naiv, még a saját házszámomat sem tudom megjegyezni, nemhogy egy terjedelmesebb szöveget, és amúgy is, elég ripacsa van már az országnak, nem kell még egy. Elvörösödtem és azt mondtam magamban, igen, szinte biztos vagyok benne, hogy nem mondtam ki hangosan, hogy bárcsak meghalnál te vén szatyor. Rám nézett, mosolygott, megfogta a vállam, és egyenesen a szemeim közé döfte, hogy vigyázzak, hogy mit kívánok. Pedig tényleg nem mondtam ki, az nem lehet, én mindig nagyon tisztelettudó gyerek voltam, nem mondhattam ki. Nagyapám ekkor mesélte el azt az átkozott történetet, ami most önkéntelenül ideúszott. Szóval váltig állította, hogy minden szava igaz. Élt egy fickó valahol, egy ismeretlen országban, és állandóan csak meditált. Akkor még nem értettem, mit jelent meditálni, ezért rákérdeztem, de nagyapa lecsitított és folytatta, mintha mi sem történt volna. Szóval évekig, évtizedekig meditált, mígnem olyan mélyre merült saját tudatában, hogy már nem volt hova tovább. Akkor döbbent rá arra, hogy a saját tudata valójában a világegész tudata, csak még sosem volt olyan türelmes, hogy kellő mélységig ereszkedjen. Rájött, hogy minden információ, amit a világegész valaha felhalmozott, az ott van a tudatalattijában. Amikor ezt sikerült feldolgoznia, megkereste legmélyebb pontján azt az információdarabkát, hogy hogyan lehet bővíteni a tudatárkot, hogy még mélyebbre merülhessen. Nem kellett sok idő, és rá is jött. Tudata kibővült és tovább ereszkedett. Amikor ismét elért a tudata legmélyére, olyan tudásra lelt, melyre soha nem gondolt volna. A kitágított tudata legmélyebb bugyrai alatt, valahol az iszapos világemlékekbe ragadva, ott találta a végtelen hatalmat. Hamar elsajátította, így bármit megtehetett, amit csak akart. Ő azonban nem tett semmit, csupán meditált. Egyfajta főszerzetes lett, guru. Amikor már minden tudás és hatalomegység a birtokában volt, kinyitotta a szemét. Felkereste régi tanítványait és szerzetesi iskolát alapított. Hamar híre kelt a végtelen hatalmú embernek, és turisták ezrei akarták meglátogatni. Nem fogadott senkit éveken át, az emberek pedig nem mozdultak a szentély elől. Egy pénzes gazember érkezett a faluba és meg akarta venni a szentélyt. Azt gondolta, a falakban van a szerzetes hatalma. A falu vezetője azt mondta, ha elegendő pénzt adnak neki a szentély lakói, megengedi, hogy ott maradjanak. A szerzetesnek nem volt semmi pénze, és egy gondolatával elpusztíthatta volna az egész falut, ha akarja, de tanítványai tanácsára, hogy kerülje a negatív fogadtatást, és inkább messiásként tekintsenek rá, jó pénzért teljesítette az idegenek kívánságait. Kinyitották a szentély kapuját, és a libasorba tömörülő tömeg éljenzésbe kezdett. Behívták a legelsőt. A szerzetes megkérdezte, mit szeretne. A fickó gondolkodott egy ideig, majd azt mondta a gurunak, hogy adjon neki szárnyakat. A guru elmosolyodott, majd bólintott. Az idegen látta, ahogy a szoba megnő, az asztal lábai megnyúltak, a szerzetes fölé tornyosult. Majd rájött, hogy nem is a szoba nőtt meg, hanem ő ment össze, nyilván madárrá változott. Aztán már nem tudott gondolni semmire, csak a repülésre. Fejében megszűntek az emberi hangok, és csitíthatatlan csiripelés visszhangzott aprócska agyában. Csodálni még tudott, így hát megcsodálta szárnyait. Külseje fekete, belseje fehér. Kitotyogott az ajtón, az emberek hüledezve nézték, egyesek nevettek, mások elborzadtak. Elment a falu szélére a nagy sziklához, hogy a környék legmagasabb pontjáról szelhesse az égboltot. Lenézett, még maradt benne egy aprócska emberemlék, éppen annyi, amennyi a tériszonyhoz elegendő. Nyelt egy nagyot és levetette magát a szikláról. Zuhant, és boldogság töltötte el szívét. Szárnyait kitárta, de nem kapott bele a szél. Zuhant tovább a kavicsos part irányába. Egyre közelebb volt a talaj, és egyre sebesebben zuhant. A nagyobb kövek között egy víztócsa fodrozódott a hideg téli széltől, ő pedig pontosan fölötte volt és egyre csak közeledett. Az utolsó, amit látott, a saját képmása volt. A szerzetes pingvinné változtatta. A parti sziklák bezúzták a koponyáját, a dögevők hamar rátaláltak és megették, ami belőle maradt. Végül a szárnyait otthagyták, utolsó tollait, másnap este, a dagály nyelte el. A második ember azt kívánta a szerzetestől, hogy legyen ő a legerősebb ember. A szerzetes elmosolyodott, majd bólintott. A férfi úgy érezte megtelt energiával. A szobában volt egy hatalmas kő. A béke kövének hívták, és aki megérintette, azt boldogság töltötte el. A férfi odament, hogy felemelje a hatalmas követ. Leguggolt, aláfogott és minden izmát megfeszítve erőlködni kezdett. A kő meg se mozdult. Megpróbálta újra. Beterpesztett, leguggolt, aláfogott, emelt. Olyan lett a feje, mint a hámozatlan lilahagyma. Szeméből kifolyt a könny, gerince megreccsent, összeesett. Felpattant és dühösen feltépte az ajtót. Kilépett az utcára és ledöbbent a látványtól. Minden ember megöregedett, vagy tolószékben ült. Aki az útjába került azt összerugdosta, végül egy rendőr lőtte agyon az utcán. Amint meghalt, mindenki visszakapta eredeti állapotát. A harmadik ember lépett a szobába. A szerzetes megkérdezte, mit szeretne. A kislány gondolkodóba esett. Megkérdezte, hogy mennyi ideje van gondolkodni, mire a szerzetes azt válaszolta, hogy végtelen a türelme, amennyi idő csak kell, az a lányé. Órákon át mászkált a szobában, fel-alá, mígnem rájuk esteledett. A lány lábai elfáradtak, lefeküdt és abban a pillanatban elaludt. Reggel egy tál gyümölcs fogadta. Megevett egy almát és folytatni kezdte a járkálást. Évekig élt a szerzetessel a szentélyben, anélkül hogy egy árva szót is szóltak volna egymáshoz. Aztán egy nap, a felcseperedett lány azt mondta, tudja, mit kívánjon. A szerzetes kinyitotta szemét és feltette újra a kérdését. Mit szeretnél? A lány azt kérte, legyen halhatatlan. A szerzetesen ismeretlen ridegség futkosott, összeráncolta homlokát, majd megszólalt. Évekig itt éltél és gondolkodtál azon, hogy mi a tökéletes kívánság. Biztos, hogy ezt szeretnéd? Igen, biztos, felelte a lány. A szerzetes elmosolyodott, majd bólintott. A lány boldogan hagyta el a szentélyt. Amikor kiért a kapun, látta, hogy a tömeg már feloszlott, és sehol sincs senki. Elrohant a házukhoz, hogy megölelje szüleit, de a ház lakatlan volt. Bekopogott a szomszédba, senki nem nyitott ajtót. Elindult az úton, amiről emlékezett, hogy a városba visz, de az ismertnek hitt út ösvénnyé szűkült, aztán egy szakadékba futott. Elment a peremig és akármerre nézett, csak vizet látott. Elfutott a másik irányba, de ott is egy szakadék fogadta, és újra csak a végtelen vizet látta. Kétségbeesett. Biztos volt benne, hogy a faluja nem egy szigetre épült, most mégis, akármerre néz, víz mindenütt. Visszarohant a szentélyhez, de a szerzetesnek már nyoma se volt. Akkor döbbent rá, hogy a kívánsága már akkor megfogant benne, amikor a szentélybe lépett, és ki tudja, hány év telt el, míg végül kibökte. Közben a kontinens szétszakadt, és apró szigetek jöttek létre. Már csak ő él és ittragadt egy lakatlan szigeten. Számtalanszor próbálkozott öngyilkossággal, mindhiába. Örök élete lett, egy élettelen világban.

Amikor nagyapám ehhez a ponthoz ért, ami a történet végét jelölte, elnevette magát. Én meg könnybe lábadt szemmel ültem, és nem értettem, min nevet. Máig nem tudom. Visszaengedtem a halat természetellenes környezetébe és továbbálltam. Felkapaszkodtam a hídra és elindultam a belváros felé. Szembejött velem egy nő. Hihetetlenül meglepődtem, már jó ideje nem láttam az utcán senkit. Úgy lépdelt, mint aki jól ismeri az egész világot, mégis otthontalan. Futólag rám nézett. Szeme hideg volt, tekintete halott, arca kortalan.