A MÁV szabadterületen vagyok, a bódé belsejéből lesek elő. Félek, erősen ver a szívem, majd kiugrik. Találgatom, a három lehetséges ösvény közül melyiken érkeztem, a macskán, a rókán vagy a madáron. A rettegésem mintha átragadna a környező természet elemeire is, a térdig érő, félig elszáradt gaz reszket és hullámzik, reszelős hangot ad, pedig szellő sincs. Áll a forró levegő. A madárvilág a magasban keringve hatalmas zajt csap. Ha az égre nézek, kis görbe vonalakat, karikákat meg gubancokat látok. Elúsznak a szemem előtt. Látok egy patkányféle állatot, ami veszettül ás, aztán eltűnik a föld alatt. Egy kóbor cirmos őrült iramban, hatalmas ugrásokkal száguld, pedig a gravitáció az eget verdesi. Csak annyit tudok, hogy muszáj elbújnom, még levegőt sem vehetek. Rémlik, hogy pár perce érkeztem, és ott, ahol a kőzúzalékos út véget ér, és elkezdődik a rókaút, éppen ott, a csapás torkolatánál egymás mellett hat-hét kocsit láttam parkolni. Nem számoltam meg pontosan, hányat. A kocsik mind fekete színűek. Közülük kettő mikrobusz, a többi terepjáró, vagy fordítva. A márkáikat nem ismerem. Nem ült senki a kocsikban. A terep onnan már áttekinthetetlen, facsoportok, bokros részek, hepehupák, tágas gödrök, csipkebokor-szövevény. Embereket egyelőre nem látok. A távolabbi nyírfaligetben valamilyen foltok mozgolódnak. Régebben kihoztam ide pár meggymagot, belenyomtam őket a földbe, hátha kihajtanak. Sajnos nem lett semmi.
Meghallok egy távoli hangot, aztán többet is. A hangok egyre közelednek. Értő koromban már azt is ki tudtam volna venni, hogy miről beszélnek. Az egyik hang mintha gégemikrofonból recsegne. Nekem nincs mitől tartanom, nem csináltam semmi rosszat, egyszerűen csak álldogálok itt, a bódé ajtajában. Ebbe nem köthetnek bele, nem szidhatnak le érte, nem vonhatnak felelősségre, még csak meg sem dorgálhatnak. Azért nem büntethetnek meg, nem bánthatnak, hogy itt pihenek. Ez a senki földje, tehát az enyém is, kit zavarhatna az ittlétem. Megköszönni biztos nem fogják, hogy itt vagyok, de nem is kifogásolhatják. Legfeljebb mondanak majd valami érdekeset.
Balkézről, hátulról érkezik a csapat ember, öltönyös úriemberek és egy kiskosztümös úrinő, árkon-bokron át sietősen közelednek. A gégemikrofonos vezeti őket, beszél és mutogat. Eldobja a cigijét és másikra gyújt. Egyvalaki fényképezőgéppel járkál, néhány fotóra érzésem szerint én is rákerülök. A gégemikrofonos közeli és távoli dolgokra egyaránt mutogat. Szinte az orromat súrolva haladnak tovább. Jól jönne most a láthatatlanság tudománya. Amikor előttem elmennek, a gégemikrofonos elhallgat és rám mered. Eltartja a gégéjén lévő kis luktól a beszédkészüléket. A többi tíz-tizenkét ember is engem néz, egymás közt megjegyzéseket tesznek, de nem értem, mit. Az intimtorna edzéseket rég fel kellett volna pörgetni. Az elegáns népek mennek tovább, eltűnnek ott, ahol az ég a földdel egybeér. Megnyugszik a berzenkedő természet, a susnyás már a frissítő szellőtől lengedezik. A vegyes madárcsapat megtelepszik az ágakon és békésen fészkelődik, zsinatol. A röpülés. Az is milyen lelki adomány lehetne! Elrugaszkodni a földtől. Madarak. Pirinyo-pirinyo, csapcsavati, pürürürü, szivügy-szivügy-csiriri. Szavak, üzenettípusok.
Egy mókus az orrom előtt a hátsójára ereszkedik, a mancsai közt valami termést forgat és kóstolgat. A gravitáció az elviselhető tartományba süllyed. Még a torz szörnypofát formázó felhők is átalakulnak. Elveszítik fenyegető szögleteiket, lágy szappanformát öltenek.
Álomszerű emlék bukkan fel, anyámmal ülök nálam a konyhában, tömi a számba a rántotthús-darabkákat, azt se várja meg, hogy az előző falatot lenyeljem. Mondom neki, hogy szeretnék rágyújtani. Nem engedi. A szájam sarkát megtörli egy darabka kenyérrel és azt is a számba erőlteti. Megtöm, mint egy libát. Biztat és bólogat, rágjam csak, rágjam, szuperül csinálom. Előveszi a bécsi kockát. Négy egyenlő darabra töri, és a két ujja közé csippentve azt is a számhoz közelíti. Még a rántott húst se nyeltem le, így nyögöm, hogy nem kérem, de nincs kegyelem. Megadóan eltátom a szám, és a megmaradt fogaim közt sokáig forgatom, szopogatom az émelyítően édes falatot. Egészben igyekszem lenyelni a bécsikocka-darabokat. Egymás után mind a négyet. Illatos, színes szalvétával törli le az arcomról a morzsákat.
Szövegelni kezd, de csak töredékesen értem, mit. Olyasmit, hogy összefutott Beatrixszal és rólam beszélgettek, de ezt anyám nem tudja értelmesen elismételni. Talán, hogy boldogtalan, és hogy veri a villanyszerelő, mióta teherbe esett. Nem tudom, mire akar anyám kilyukadni, miért mondja ezeket a szavakat. Valamilyen szerelmi mágiáról is beszél. Meg hogy az itthagyott bugyijaiban biztos maradt egy kis szőr. A szekrényhez lép. Kihúzza a felső fiókot, amit én soha, mert abban Beatrix régi holmijai vannak. A fiók teli van mindenféle tarkabarka ruhadarabokkal. Anyám színéről, visszájáról gondosan átvizsgálja mindet. Némelyiket meg is szagolja, aztán a földre dobja. Az egyik holmit, egy bugyit, a szeme elé emeli. Diadalmasan levesz róla egy kacskaringós, rézszínű szőrszálat, egy kiflis zacskóba rakja, a zacskót a retiküljébe süllyeszti. A szőrszál további sorsáról semmit sem árult el.
Egyre korábban sötétedik, híznak az árnyak. Sok a szúnyog, az orrom előtt zöngicsélnek, de nem bántanak, talán a vércsoportom miatt. A bódém fölött az erős széllel dacolva galambraj csapdos kitartóan. Hirtelen a koponyámon belül találom az égképet. Rétegzett felhőzet, a szürke ötszáz árnyalata ott van a fejem belsejében. Beatrixnak igézően nagy feneke van. Nagy aszimmetrikus mellei. Van mit fogni a fehér húsán. Mindig arra kértem, ne szőrtelenítse magát, mert imádom azt a rézszínű bozontot a hónaljában meg a lába között. Néha hagyta is megnőni, aztán rájött a bolondóra, és a kádban leborotválta. Ha engedte, én mindig a mellén tartottam a kezem, fogdostam, gyúrtam ezeket az óriáscsöcsöket, az apró piros bimbókat. Nem tudtam betelni a látványukkal, az ízükkel és a tapintásukkal. Ha ügyesen csináltam, ettől elkezdett lihegni, és akkor szeretkeztünk.
Anyám, amikor utoljára nálam járt, említette, hogy valakit elvitt a hullaszállító. Azt nem tudta érthetően elmondani, hogy kit. Valami vénemberről beszélt, egy rongyos csavargót emlegetett, akit a pincében találtak halva a lakók. Rémlett, hogy ismertem az öreget, és hogy egyszer valami nagy titkot is elárult nekem, de a titok kiment a fejemből. Kicsit olyan, mintha álmodtam volna. Anyám ezután még nagyon sokat beszélt. Azzal nem foglalkozott, hogy engem érdekel-e, amit mond. Olyasmivel is előjött, amit végképp nem értettem, hogy nekem új barátnőm van. Ilyesmiről nincs tudomásom, hogy új barátnőm lenne. Kaptam ugyan egy bemutatkozó levelet valami munkácsi nőtől, akit nem ismerek. Azt írta, hogy nagyon szeret táncolni, utazgatni és kirándulni a természetben, imádja a romantikus filmeket, kedveli a humoros dolgokat, jól főz, meg ilyesmi. Fontos számára a szeretet meg az őszinteség. Nem válaszoltam rá semmit. Egyre többször érzem, hogy anyámat is elveszítem. Így a legfontosabb kapcsolatom is megszakad az értő világgal.
A bódé küszöbére ülve magasra rántom a herémet, sürget az idő. A nyolcadik ütemnél már fáradok, a tizenharmadik után kioldódik a seggemből az izomgörcs. Egyenletesen végzem az emelés-süllyesztés munkáját. A huszonötödik taktus után kicsit lassítok. Harmincnégy, harmincöt, jó lenne a százat megcsinálni. Úgy távozom a világból, ahogy egy szobaajtót bevág a huzat, vagy ahogy egy közlekedési lámpa zöldből pirosba vált.
Bebújok a bódé belsejébe pihenni. A szatyromra ülök. Folytatom az intimtornám. Minden embernek kéne egy ilyen bódé, ahol az intimtornáját zavartalanul végezheti. Ezek az izmok, amik a vizelet-visszatartást is végzik, sok gyakorlással fejleszthetők. Időigényes feladat, de a sikerek aztán meghozzák az önbizalmat. Beszéltem erről Bódog barátomnak és anyámnak is. Egyszer próbáltam elmagyarázni Körössényi Antalnénak a munkaügyi irodában. Akkor Körössényiné egy csomó papírt kezdett el nyomtatni és fénymásolni, pecsétet ütött mindegyikre, és nekem meg anyámnak is alá kellett írni. Egy csomó helyre el kellett mennünk, aztán teljes kivizsgálás következett. A doktornő még egy pálcikát is beledugott a húgycsövembe, mintha az elképzeléseim onnan származnának. Az emberek nem értik az intimtorna lényegét. Sanyi és Bódog sem lelkesedett. Nem erőltettem a dolgot.
Arra gondolok, mi lenne, ha az öltönyös társaság megint megjelenne itt. Elfutnék. Ők meg jelentenék az esetet a rendőrségnek, hajtóvadászat, farkaskutyák vágtatnának utánam. Kizárt, hogy az öltönyösök valami társas kiránduláson vettek volna részt. Az ilyen emberek lagúnákhoz meg szirtfokokhoz vannak szokva, szavannákra járnak kirándulni. A szép tájakat részesítik előnyben. Itt most csak valami tévedésről lehet szó, ez a legvalószínűbb, mégis arra gondolok, mi van, ha ezek az idegenek kerítenek rá alkalmat és visszatérnek. Ha egyszerűen átsétálnának itt, mondjuk, havonta, kéthavonta egyszer, ahogy most tették, talán hozzászoknék a rövid jelenlétükhöz. Nem vennék tudomást róluk. Idővel mind megöregednének, közben egyikük-másikuk gyilkosság áldozatává válna. Akadna olyan, aki tönkremenne, és a dzsipjét el kéne adnia. Olyan is lenne, aki megnősülne, és a felesége nem engedné, hogy ide járogasson. Mások elnyernék méltó büntetésüket, és hosszú időre börtönben kötnének ki, esetleg külföldön rejtőznének el. A leggyöngébb láncszem a gégemikrofonos, de neki már nem lehet sok hátra. Olyan is lenne, aki beleunna ebbe a felesleges sétálgatásba, féltené a nadrágját meg a cipőjét, amit drága pénzen vett. Egyszer csak elfogynának. Kevesebb ember az kevesebb veszély. Kevesebb titkos elhatározás. Kevesebb ártó szándék.
Szivárványos gyíkocska bújik elő két fűszál közül. A másik irányból kis vörös róka lopakszik. A gyík után veti magát. A gyík eltűnik a susnyásban. A róka egyre csak utána. A történet vége örök titok marad számomra, a hüllő állapota tehát tipikus kvantumállapot. Schrödinger gyíkja.
Úgy járkálok a bódé körül, mint egy részeg, aki gyalogosan tolja a biciklijét, mert már nem képes felülni rá. A veszély egyelőre elmúlt, ez jó hír, mégis reszketek. Nyilván a sok idegesség, a kellemetlen élmény miatt.
Borsmenta illata.