Talán nem sorsszerűség, csak egy látványos véletlen: amikor ezeket a sorokat írom, éppen megszületett az ítélet George Floyd meggyilkolásának ügyében. Az esküdtszék a férfi nyakán — immáron a társadalmi ellenállás szimbólumává vált — 9 perc 29 másodpercig térdelő közrendőrt, Derek Chauvint az összes, emberöléssel kapcsolatos vádpontban bűnösnek találta. Az angolszász jogtörténet ismeri az ún. landmark case fogalmát. Ezalatt olyan ügyeket értenek, amelyek valamilyen szempontból precedensértékűnek számítanak, és valószínűsíthetően hatással lesznek a későbbi ítélkezési gyakorlatra. A George Floyd halála után ismertté váló Black Lives Matter mozgalom ezzel még nem ért célt, hiszen egy per kimenetele nem változtatja meg a sok évtizedes, a társadalmi egyenlőtlenségeket újratermelő, a leszakadó rétegeket magára hagyó gyakorlatokat. Egy fontos győzelmet azonban aratott, hiszen egy dolog rendőri túlkapásról és rasszizmusról, valamint az ezekhez kapcsolódó társadalmi vitákról beszélni, és más dolog egy lefegyverzett ember nyakán közel tíz percig térdelni. Az ügy talán még a kétkedőknek is megmutathatja, hogy mi a különbség az indokolt rendőri intézkedés és a gyilkosság között. „I can’t breathe”, vagyis nem kapok levegőt, hangzottak George Floyd utolsó szavai. Nem véletlenül használják ma a rasszizmus-ellenes tüntetések jelszavaként, hiszen jól összefoglalja a fekete közösségek, és általában véve a társadalmilag sérülékeny csoportok több évtizedes hétköznapi tapasztalatát. Elnyomásban élni olyan, mint állandóan fuldokolni: noha fizikai erőszakra nem mindegyik darabban kerül sor, ez Steve McQueen brit rendező Kis fejsze című antológia-sorozatának is evidens belátása.
A tavaly lovaggá ütött, és rendre a „legbefolyásosabb fekete művészeket” bemutató listák elején lévő Steve McQueen néhány kultikus, de niche alkotás után a 2013-as 12 év rabszolgaság című adaptációval került a figyelem középpontjába, miután a 2011-es A szégyentelennel már egyfajta botrányhős státusza volt. A 2020 novemberében bemutatott ötrészes, Kis fejsze című sorozat, ahogy mondani szokás, a kritikusok és a közönség kedvence. Pedig nem túl szívderítő témákat vonultat fel, sőt, tulajdonképpen már a műfaji besorolás is zavarba hozhatja a befogadót. A hivatalos meghatározás szerint ugyanis antológia-sorozat, vagyis olyan szeriális tartalom, amelynek részeit nem az epizodikusság, hanem a tematika, a szerző és a hangvétel köti össze egymással. Ugyanilyen könnyen lehet azonban a sorozat darabjait különálló filmekként érteni, játékidejük és elbeszéléstechnikai megoldásaik mutathatnak ebbe az irányba. A minőséget direkt nem hozom szóba, hiszen az elmúlt évtized streamingforradalma, illetve a sorozatok látványos sikere éppen azt a típusú „minőségi televíziózást” teremtették meg, amire McQueen alkotása is jó példa lehet: „Az HBO saját marketingje a minőséget olyan eredeti kreatív vízióhoz köti, amely a szerzői filmhez kapcsolódik. A szerzői film vízióján túl a minőségi tévét definiálták még az alapján, ahogy a filmes mise-en-scène-hez és a technológiához viszonyul; hogy elit közönséget szólít meg; hogy egységes a szereposztása; többsíkú, egymást átfedő cselekményszálakat használ; társadalmi és kulturális kommentárjai miatt; valamint ahogy korábbi műfajok kombinációjából hoz létre újakat.”1 Persze a műfaji besoroláson és a jellegzetességeken való töprengés talán felesleges: a rendező öt olyan minőségű és kivitelezésű alkotást mutat be Kis fejsze gyűjtőnév alatt, amik sokáig nem hagyják nyugodni nézőjüket.
Már az előzetesben olvasható, hogy az összefoglaló cím egy jamaikai közmondásra utal, miszerint „ha ti vagytok a nagy fa, mi leszünk a kis fejsze”. A Bob Marley 1973-ban megjelent azonos című dala után híressé váló mondás egyben a sorozat legfontosabb tanulságát is előrevetíti: a rendszerszintű változások sok időbe és sok ember akaratába kerülnek. Bár a történetek az 1960-as évektől az 1980-as évekig mutatják be a nagy-britanniai karibi közösség sorsának meghatározó eseményeit és jelenségeit, ahogyan a bevezetőben utaltam rá, belátásai ma is sajnálatosan érvényesek. Ha az Egyesült Államokban a rabszolgaság eltörlése után is folytatódó diszkrimináció, a Jim Crowe-törvények, a lakhatási és infrastrukturális egyenlőtlenségek konzerválása és a rendőri erőszak jelenti a fő problémát, úgy az Egyesült Királyságban a gyarmati és birodalmi múlttal való leszámolásról, illetve a gyarmatosítás után a szó szoros és metaforikus értelmében is gyakran hazátlanná váló tömegekről érdemes gondolkodni. Ezt teszi Steve McQueen sorozata is. Fontos kiemelni, hogy nem általában a brit feketékről vagy kisebbségi csoportokról, hanem kifejezetten a Nemzetközösség karibi országaiból származókról szóló történeteket látunk, utalva a rendező saját örökségére is.
Az első, Mangrove című statement-film egy, a George Floyd-gyilkossághoz hasonló, csak éppen ötven évvel korábbi precedensértékű per bemutatása. A London Notting Hill városrészében működött, a karibi közösség számára fontos kulturális és szórakozási csomópontként funkcionáló Mangrove étterem az 1960-as évek végén rendszeresen rendőri túlkapások és razziák helyszíne volt. Miután a Mangrove-hoz köthető aktivisták tüntetést szerveztek, a rájuk kihegyezett rendőrök provokációval és indokolatlan előállításokkal válaszoltak, hogy aztán garázdaság és rongálás vádjával letartóztathassák őket. Az erőszakszervezetek elnyomásának klasszikus technikája itt azonban váratlanul csődöt mondott, hiszen az aktivistákat végül nemcsak nem ítélték el, de a Mangrove-pert azóta is az angliai emancipációs harc egyik fontos állomásaként tartják számon. A második, Lovers Rock című darab egy szerelmi történetbe ágyazott elmélkedés a kulturális kisajátítás és a globális zenei kultúra viszonyáról: a címben megjelölt, az 1970-es években népszerű műfaj ugyanis jamaikai zenei alapokon nyugvó, de amerikai soul-hatásokkal vegyített dalokat jelöl, amelyek, hiába szóltak sokszor specifikusan fiatal fekete csoportok tapasztalatairól, a fősodorbeli kultúrában váltak népszerűvé. A harmadik, a nemzeti zászló színeire utaló Red, White, and Blue című film egy fiatal törvényszéki szakértő, Leroy Logan története, a Csillagok háborújának új részeiben ismertté váló John Boyega árnyalt alakításában. A ma már reformerként ünnepelt, valóban létező Logan az 1980-as években a rendőrség kötelékébe áll, hogy belülről próbáljon küzdeni a rasszizmus és a rendőri túlkapások ellen, illetve hogy hidat képezzen az akkor főleg fehérekből álló rendőrség és a gyakran vegzált és előállított fekete fiatalok között. Egy McQueennél kevésbé nüanszos rendező talán perszonifikálta volna a történetet, és mondjuk egy rasszista fehér rendőr megváltás-történetét mutatta volna be, amelynek Logan lett volna a médiuma: McQueen azonban elkerüli a többségi társadalom tekintetét és narratíváját erősítő megoldást. A film cselekményidejében Leroy Logan nem tesz senkit kevésbé rasszistává, sőt, a kilépésen is elgondolkodik. Végül — spoiler a valóságból — nem teszi meg, de nem magasztos indokok, hanem inkább a lelkiismerete miatt. A negyedik rész ugyancsak egy valós történetet mutat be, amely Alex Wheatle jamaikai–brit író életén alapul, akit az 1981-es brixtoni zavargások alatt ítéltek börtönbüntetésre. Az ötödik, leginkább fikcionalizált rész címe egyszerűen Education, s talán mert egyetemi oktatóként naponta szembesülök a (magyar) felsőoktatásban jelen lévő rendszerszintű egyenlőtlenségekkel, ezt az etűdöt gondolom a legerősebbnek. Főhőse egy Kingsley nevű, 12 éves fiú, akit a történet szerint valamikor az 1970-es években egy sima iskolából egy speciális nevelési igényű gyerekeknek fenntartott iskolába irányítanak. Bár a szereplők kitaláltak, ennek az epizódnak is egy létező könyv, Bernard Coard grenadai tanár és politikus How the West Indian Child is Made Educationally Sub-normal in the British School System című munkája az alapja. A monográfia azt mutatja be, hogy a londoni tankerület a szisztematikus rasszizmus hatására hogyan szegregálta a fekete, főleg karibi származású gyerekeket azzal, hogy az úgynevezett „educationally subnormal” tanintézményekbe küldte őket. Az Education azonban nemcsak a fekete, hanem a valóban speciális nevelési igényű gyerekek felé irányuló kirekesztést is megmutatja, hiszen az ilyen iskolákban — a film és a valós dokumentumok alapján — általában a megőrzésen kívül nem foglalkoztak oktatással. Vagyis, ahogyan azt a film egyik aktivista szereplője sommásan meg is jegyzi, ezeket a helyeket nem is lehet iskolának nevezni.
Noha különböző szereplőket, korszakokat és konfliktusokat reprezentálnak, a Kis fejsze öt epizódjának van néhány — egy antológiától különben elvárhatóan — közös formai, tartalmi és stilisztikai jellemzője. Akár a Mangrove-per aktivistáiról, akár a rendőrég kötelékébe beálló fekete kutatóról, akár a színvonalas oktatás jogától megfosztott gyerekek ügyéről van szó, McQueen elkerüli a giccses és pátoszos jeleneteket. A vizuális elbeszélés jelzései és a térkezelés is ezt támasztják alá. David E. James Toward a Geo-Cinematic Hermeneutics: Representations of Los Angeles in Non-Industrial Cinema című tanulmányában2 amellett érvel, hogy egy városi tér filmbeli megjelenése abban az ellentétben jön létre, amely a város elképzelt és valós adottságai között feszül. A szöveg fontos példaként Charles Burnett a Kis fejszéhez sok mindenben hasonló 1978-as ikonikus alkotását, a Killer of Sheep című filmet elemzi, amely egyben arra is rávilágít, mennyire fontos a terek szűkített, az elbeszélés irányvonalaihoz alkalmazkodó használata a kisebbségi csoportok emancipációjáról szóló vizuális alkotásokban. A Kis fejsze nagyvárosa nem a filmekből, magazinokból, bédekkerekből és médiaeseményekből ismert London: a város híres épületei, nyüzsgése, fényei és kavalkádjai nem részei McQueen londoni képeinek, mert a szereplők életének sem részei. Szűk szobák, szürke iskolák, üres külvárosi utcák és a kelleténél sötétebb lakások kulisszái között küzdenek a szereplők a közösség, a rendszer és a saját előítéleteikkel. Nincs katarzis, és sokszor nincs feloldás: nem szüntetik meg hirtelen a rasszista rendőrség összes rossz gyakorlatát, nem szabadítják ki az összes, ártatlanul bebörtönzött aktivistát, nem lesznek mind űrhajósok, sőt, nem lesznek mind szimpatikusak. Pontosan azt mutatják meg, hogy ezek a feszültségek akkor csökkenthetők, ha néhány elszánt, és a keserű tapasztalatok ellenére kitartóan küzdő ember mellett a teljes rendszer képes változni, vagyis ha valakinek van ereje kilépni a jót-rosszat jótékonyan elfedő homályból, és felhívni a figyelmet a problémákra. Nem egyéni katarzisokkal, hanem csoportos kudarcokkal és lassú eredményekkel operál. Ennek tételmondata a Red, White, and Blue című darabban a rendőr fiú kiábrándult és erőszakos édesapjának szájából hangzik el: „És rájöttem, hogy a világ egyre csak halad, állandóan, de a nagy változás egy lassan forgó kerék.” A másik, szinte tankönyvi módon az értelmezői közösségnek szánt jelenet az Educationben látható, amikor egy kis csoport aktivistának köszönhetően a karibi származású gyerekek szülei rájönnek, valójában nem intellektuális probléma, hanem a londoni tankerület szegregációs stratégiája miatt kerültek a tanulók speciális iskolába. Itt válik explicitté a beilleszkedés nehézsége és az iskolázottságon, sőt, olykor a kiejtésen keresztül megképződő társadalmi hierarchia szilárdsága. Az előítélet társadalomtudományos kritériumai között ott van az extrém tartósság: a Kis fejsze sorsain keresztül ez átélhetővé válik.
Nevezzük bár antológia-sorozatnak vagy film-szériának, a Kis fejsze mindegyik része a minőségi oktatás fontossága mellett érvel. Azt mondja, hogy kisebbségi és többségi oldalon egyaránt csakis a műveltség és az érzékenyítés lehet a változás katalizátora. A filmek összes szereplője valamilyen módon a tanuláshoz köti a társadalmi mobilitás lehetőségét, ezért lesznek művészek, igazságügyi szakértők vagy éppen önjelölt jogászok. Leginkább az leplezi le a rendszer elfogultságát, hogy ez gyakran nem sikerül nekik. Sok évtizedes közhely, hogy egy társadalmilag sérülékeny csoport tagjának sokszorosan kell teljesítenie egy átlagos eredmény eléréséhez: másképpen fogalmazva, feketék, nők, fogyatékkal élők vagy éppen melegek generációi tették magukévá a konszenzust, miszerint dolgozzanak keményebben és tűrjenek többet, mint a minden társadalmi privilégiummal rendelkező társaik. Százezrek és milliók esélyei voltak már a születésük pillanatában kevesebbek, százezrek és milliók sorsa dől el ma is azon, hogy milyen rendszerben születnek. Steve McQueen antológiája megmutatja, a fizikai erőszak mellett hányféle fondorlatos módja létezik a kirekesztésnek; hányféle oka lehet annak, hogy valaki nem kap levegőt.
1 Imre Anikó: Minőség és televízió, Apertúra, 2018/tavasz, elérhető ITT. (utolsó megtekintés: 2021. április 20.).
2 David E. James: Toward a Geo-Cinematic Hermeneutics: Representations of Los Angeles in Non-Industrial Cinema — Killer of Sheep and Water and Power in Wide Angle, Johns Hopkins University Press, 20 (1998), 3, 23–53.