Darvasi László új regénye különböző irodalmi hagyományokat mozgat, amelyeket a paratextusok egyértelműen kijelölnek. Ezek közül is kiemelkedő Heinrich von Kleist hatása, hiszen a szöveg témájában, szemléletében és nyelvezetében egyaránt megidézi a német romantika nagyhatású életművét — ahogyan arra az eddig megjelent kritikák is kitérnek.[1] Ennek megfelelően a történetet 1800 körül egy német kisvárosban helyezhetjük el, amit a fülszöveg tesz egyértelművé. A regény főszövege nem konkretizálja a helyszínt („így sorolta, hogy még F.-ből és M.-ból is jönnek fafaragók, cserepesek és sajtosok, röpködött arca előtt a keze. H.-ból érkezik egy kézműves”, 73; „Az őszi vadászidény kezdetét a legnagyobb sürgetések közepette sem hirdeti meg hamarabb, jóllehet a fővárosból lejáró H. udvari tanácsos és S. alkancellár úr ezt szeretnék elérni. G. határában több magasles épül!”, 87), ezzel az eljárással a szerző egyrészt eltávolítja a jelentől az eseményeket, másrészt viszont időtlenné teszi, és térben is kitágítja, jelezve, hogy mindez bárhol és bármikor megtörténhet, erősítve így a regény példázatosságát.
Az epizódszerű jelenetekből e kisvárosnak és lakóinak az élete bontakozik ki, a gróf úr személyében megjelenő hatalommal való együttélésük, küzdelmeik és megaláztatásaik. Az epizódok egy-egy szereplő és esemény köré szerveződnek, ezért nem lineárisan halad az elbeszélés, az egyes jelentek közötti utalások azonban megteremtik a szöveg koherenciáját („mire az apja intett a furcsa kezével, melyről egyszer leszaggatták a körmöket”, 9; „Jonas körmeit Henrik úr javaslatára még aznap letépkedték az arra hivatott padon”, 34). Az időrendnek azért sincs különösebb jelentősége, mert bármelyik esemény, bármelyik szereplővel, bármikor megtörténhet. A kiszolgáltatottság, a megszégyenítés és a tehetetlen düh legváltozatosabb (bizonyos szempontból felcserélhető) eseteit ismerjük meg, amelyeket — noha gyakran tragikus fordulatokhoz vezetnek — a szereplők sokszor kiábrándult közönnyel fogadnak: „Megszokja az ember, mint a hideget, a meleget, a tüzet, a vizet.” (52) Ennek egyik érzékletes példája, amikor Schneider, a szabó felakasztja magát, és a kocsmában iszogató férfiak — akiknek már elfogyott a pénze — kijárva a fán himbálózó testhez, szépen lassan kifosztják és lemeztelenítik azt, így fizetve ki a kocsmárost. És talán épp e szenvtelenség jelenti a közösség és a benne élő egyén valódi tragédiáját.
Ennek a kiábrándult és kegyetlen világnak a gróf úr abszurd, értelmetlen önkénye jelenti az egyik alapját, amelynek mindenki ki van szolgáltatva: „A gróf szekercét lóbálva tért vissza, gyöngyözött a homloka, talán vérzett is, vagy inkább más vére fröccsent rá. Szekercéjével ütemesen csapkodni kezdett. Csakhamar a véletlenszerűséget sem kizáró, de mégis tervszerű csapásokkal megváltoztatta a tanácsterem kinézetét. Behívatott és megütött egy-két hivatalnokot is a szekerce fokával, azoknak a fejéből, orrából vagy szájából a padlóra csöpögött a vér. A padlóra kopogott néhány fog, pecsétgyűrűs ujjperc. Azt kérte két idősebb tanácsostól, tépjék meg egymást. De alaposan tegyék! Markoljanak szakállat és hajat, rángassanak! Arra szólított föl többeket, főként fiatalabb udvari mindeneseket, hogy végezzék el a szükségüket. Arra szólította föl őket, hogy mosolyogjanak a színes cserepek, a reszelék, a forgács, a törmelék és a frissen gőzölgő szar fölött.” (37) Legfőbb végrehajtói Henrik intéző és Jeremiás Mozart, udvari tortúramester, akik miközben képviselői a grófi akaratnak, maguk is bármikor elszenvedőivé válhatnak, például amikor Henrik intézőt lecserélik az új Henrik intézőre. A nevek tehát nemcsak a mesterségekre utaló beszélő nevek formájában válnak jelentésessé, hanem a mindenkori udvari intéző pozícióját jelölő névben is, megmutatva, hogy mindig lesznek Henrikek.
A név Jonas és fia, Jakab esetében is árulkodó, hiszen a férfi szereplők közül egyedül nekik van bibliai eredetű nevük — valamint részben Jeremiás Mozartnak. Míg ez utóbbinál inkább ironikus gesztusnak tekinthető a névadás, amely az udvari tortúramester ars poeticájára is utal („hát nem zene az is, ha mérhetetlen fájdalmában fogait csikorgatja és a világ végéig elordít az ember?!”, 24), addig előbbieknél megerősíti, hogy a regény kitüntetett szereplőinek tekintsük őket. Noha a történetük nem feltétlenül kiemelt a többihez képest, és az elbeszélésben sem az ő perspektívájuk érvényesül, a szöveg mégis érzékelteti, hogy a regény kulcsfigurái. Már az első oldalakon velük találkozunk, ők vezetik be az olvasót a szöveg világába. A legtöbb epizódban feltűnnek — ilyen módon kapcsolatot is teremtenek azok között —, leginkább a kívülállóság, a különcség megtestesítői. Egyedül Jakab tudja, hogy hol van a sellő, ami a regényen átívelő kereséstörténet szempontjából is kiemelt szereplővé avatja, majd az sem véletlen, hogy a sellővel együtt temetik a föld alá Jonast. Hasonlóan lényeges attribútumuk az állandó kérdezés, ami a megértésre való törekvés jelölője, egyúttal pedig a világuk abszurditásának leleplezése.
Hogy baj van a fával.
Mi baj van a fával?
Ferde.
Jonas elgondolkodott, mélyebbre szívta a levegőt.
Minden fa ferde egy kicsit, szólt végül.
Az lehet, de ez a jegenye, ez máshogyan ferde.
Mert hogyan ferde?
Nem úgy, mint a többi.
Mert a többi hogyan ferde?
Nem úgy, mint ez, és ha megengedne egy jó tanácsot, szólt kis kelletlen arckifejezéssel Henrik intéző, Jonasnak igazán nem kellene annyit akadékoskodnia. Kérdezel, mint a fiad. És mi végre. Ki tudja, miféle következményekkel jár a túlontúl sok, valójában oktalan kíváncsiskodás. (160–161)
Jonas állandó jelzője, hogy bolond, ám ebben a groteszk világban bolondnak lenni, maga a voltaképpeni normalitás.
Ahogy az előző idézetből is kitűnik, a regény tipográfiai megoldása nem szokványos, a tördelés és a kurziválás sajátos szerkezetet hoz létre. Ez gyakran a párbeszéd érzékeltetésére szolgál, ezen belül pedig a szereplői kiszólások mint önleleplező gesztusok jelennek meg.
Ezért a két bohóc, akik éppen a városban tartózkodtak, visszautasíthatatlan meghívást kaptak, hogy jelenjenek meg a grófi udvarház előtt, ahol várni fogják őket, mert abban a megtiszteltetésben részesülnek, hogy nem kevés honorárium ellenében egy-két műsorszámot előadhatnak az ünnepségen.
Eljöttök, bazmeg. (149)
Az ilyen jellegű megjegyzések rámutatnak az udvariasnak tűnő, olykor cirkalmas megszólalások mögött rejlő, csak az erőszakot és a kényszert ismerő hatalom akarnokságára, emellett pedig meghatározó szerepük van a humor szempontjából is. E tipográfiai megoldások láthatóvá és látványossá teszik a szövegtest repedéseit, töréseit, ahogyan a szereplők teste is minduntalan elszenvedi a különböző csonkításokat (például körömszaggatás, szemkivájás, nyelvkivágás). Szerkezetében is felmutatja tehát a regény azt a töredezettséget, megtörtséget, amit a történet maga tematizál. Ezért is válik allegóriává a kötet egészén végighúzódó kődobolás, ami a világ rendjének és a társadalmi egyenlőségnek a megnyilvánulásaként tünteti fel az egymás ellen kijátszott emberek pusztításban kiélt frusztrációját. (77) Érzékletesen mutatja ezt Henrik intéző esete, akinek szintén szembesülnie kell saját „találmányával”.
Ilyen hát, gondolta Henrik intéző, ez a dolog természete, most már ő is tudja, ismeri, jó, és indult volna, intett is, hogy rendben van, elég most már, ő is tudja, milyen ez a dobálás,
melléd érkezik,
aztán eltalálnak,
fáj nagyon,
rettenetesen fáj,
rendben. (92–93)
Azonban az indulatok levezetésének legalizált formája sem teszi irányíthatóvá az emberek dühét, ami válogatás nélkül megtalál mindenkit.
A regény nyelvezete különböző regiszterekben mozog, az ezek közti feszültség és disszonancia teremti meg a szöveg humorát, valamint verbálisan is érzékelhetővé teszi az ábrázolt világ abszurditását. A trágár, alpári megszólalások egyszerre az erőszak egy újabb módjának és a nevetségességnek a megnyilvánulásai, valamint a humor révén valamelyest oldják, ellenpontozzák az egyébként megterhelő eseményeket, könnyítve ezzel a befogadást. A nyelvi durvaságot olykor váratlanul poétikus mondatokkal ellensúlyozza a szöveg („csönd maradt utána, remegett a csupor színén az aludttej”, 57; „elpirult a fehér kolbász, mint a pokolban fürdetett bűntudat”, 193), amelyek könnyen szentenciózussá válnak: „A hagyomány az, hogy reményt találunk az idő múlásában, mint a szaporázó esőverésben.” (186) Ez szorosan összefügg a regény parabolisztikusságával is, amely szinte életre hívja a bölcselkedő, összegző kijelentéseket. Mivel a történet példázatként működik, amely a mindenkori elnyomó rendszer működését mutatja be, így a szereplők is inkább jelzésértékűek, kidolgozott személyiséggel, tetteiket mozgató belső motivációval jellemzően nem rendelkeznek. Karakterüket a hatalom gyakorlóihoz vagy elszenvedőihez való tartozás határozza meg. Ám ez a pozíció ingatag, ahogyan Henrik intézőből bármikor a főtér vak koldusa válhat, úgy az egymást páholó vásári bohócok udvari mulattatók lehetnek.
A kötet címében megjelenő sellő hagyományosan a pusztítás és a paráznaság szimbóluma, legfőbb jellegzetessége pedig a csábító éneke. Ezek az ismérvei mind felfedezhetők a regényben, valamint kiegészülnek két kevésbé tipikus elemmel. Ezek közül az egyik a címben is szereplő jelző: „Köztudott volt, hogy a torz szépségek közül a legértékesebbek a magyar sellők voltak, talán azért is, mert sellőnek lenni Magyarországon egyáltalán nem volt magától értetődő formája a létezésnek, szemben állt mindazzal, ami hihető, elgondolható, illetve kitalálható. Még jó, hogy nem unikornis.” (60) Ez a különös lény kuriózumjellegét erősíti, valamint utal a paratextusként is megjelenő Kleist-szövegre. Emellett a sellőnek nincs arca, amiről a regény végén Jonas így elmélkedik a föld alatt: „[…] az arcának a hiánya micsoda, mert mi az arc, ki ne tudná, hogy a lélek tükre, hogy a lélek csillan vagy fordul ki vakfehér módon belőle, csakhogy ha nincsen arc, mert elfogy vagy elvész, akkor a lélekkel mi van.” (194) A sellő arctalansága — így pedig lélek nélkülisége — révén az ábrázolt világ szó szerinti és átvitt értelmű képtelenségének, lelketlenségének jelölője lehetne, hiszen a grófi szándék szerint már birtoklása is a hatalom szimbóluma és legitimálása. (11) Csakhogy a vízi lény már a regény legelején eltűnik, szökése pedig felér egy árulással („maradtak pikkelyek a kád üvegfalán, odaragadtak. Olyanok voltak, mint óriási júdáspénzek, csillogtak-villogtak, ígértek ezt meg azt”, 26), keresése a szöveg egészén végighalad, így voltaképp mindvégig a hiány által van jelen. Eltűnése nevetségessé tette a grófot, ezért végül verbálisan és fizikailag is megsemmisítik:
Megbízza őt, a régi intézőt, ő, az új Henrik intéző, hogy felügyelje az ezermester szénégetőt, Jonast, amíg a dögöt, közösségük hiábavalóságát és kellemetlenségét a mélyebb rétegek gyomrára bízza.
A sellőt?
A halat. (182)
Így tehát a hatalom jelképe helyett annak áldozatává válik — innen nézve kicsinyítő tükörként érthető az az epizód, amikor a főtéren álló szökőkút sellőszobrát lerombolják, helyére pedig a gróf csizmájának kőből készített, felnagyított mása kerül.
A grófi hatalom mindent a magáévá tesz és/vagy eltipor, így a szöveg egyik legnagyobb kérdése, hogy ebben a világban milyen esélyei, lehetőségei vannak az egyénnek. Kézenfekvő reakció lehet a transzcendencia felé fordulás, ám a regény istenképe a deizmussal mutat rokonságot, vagyis a szövegben jelenlévő Isten a teremtést követően magára hagyta az embereket. De legalább ennyire lényeges felismerés, hogy a Teremtő ugyanúgy magára van hagyva, ezt pedig a regény szövege — némileg ironikus módon — az imádságokra jellemző gondolatritmus alakzatával performálja: „Az Isten a legmagányosabb, mondta Jonas. / Nem érti ezt, szólt Jakab. / Nem az a legnagyobb magány, ha ő senkihez nem mehet, csak hozzá mehetnek? Nem a legnagyobb magány-e, ha senkihez sem beszélhet, csak őhozzá beszélhetnek? Nem a legnagyobb magány-e, ha senkit sem szerethet, csak őt szerethetik?” (143) Talán épp e magányból, magára hagyatottságból fakad, hogy az istenkép kárörvendő, szinte kegyetlen vonásokat mutat: „Nem beszélhet arról, hogy éppen olyan a Teremtő nevetése, ahogyan a lezuhanó cserepek törnek.” (100) Mindebből adódóan a hit csak mérsékelten tud segítséget nyújtani — ez leginkább Ágnes történetében jelenik meg.
Ahogyan a szereplőket minden módon megfosztják a méltóságuktól, úgy Isten is meg van fosztva minden pátosztól és dicsőségtől. Ebből viszont az is következik, hogy mivel semmi sem szent és érinthetetlen, minden kinevethető, és valójában a nevetés a szöveg válasza a valóságra. Ez nemcsak a regény világán belül érvényesül („[…] ami pedig az ember nagy kincse, jóízűen nevetni valami világi eseményen, nahát, ezt csak az ember tudja. / Nevetni a valóságon”, 91), hanem a befogadásnak is alapvető tapasztalata. Korábban is kiemeltem a humor szerepét, amely a nyelvezet mellett a ráismerésből fakad. Vagyis a szöveg szimbolikussága és példázatossága lehetővé teszi, hogy e helyzetekben meglássuk a saját életünket, annak kicsinyes és nevetséges pillanatait, amelyeket e biztonságos távolságból könnyedén kinevetünk. Mindenképp felszabadító erejű a felismerés, hogy nem kell mindig komolyan venni az életet, hiszen a világ önmagában nevetséges: „De nem tudott nevetni az élősködőkön, még a legegyszerűbb formában sem tudta azt elgondolni, hogy a teremtésben van valamiféle irónia. Nem jutott az eszébe, hogy a világ, úgy, ahogy van, nevetséges.” (127)
A regény zárlata egyértelműen megmutatja, hogy a nevetés a túlélés esélye, ezzel pedig ha nem is kifejezetten optimista, de némileg reménykeltő a befejezés. A kötet utolsó epizódjában Jonas az ominózus jegenyefa után maradt gödörben áll, ahol a sellőt kell elásnia, amikor ráomlasztják a földet, voltaképp élve eltemetik. Szimbolikus jelentőségű az is, hogy Jonas az ősei által ültetett — mintegy a családját jelképező — és a grófi önkény áldozatául esett fa helyén maradt gödörbe kerül, illetve hogy a sellővel együtt temetik be. A szökéssel, valamint a kérdezéssel mindketten kétségbe vonták, nevetségessé tették a hatalmat, így az eltörli őket a föld színéről. Hagyományosan a földalatti szférához társítjuk az alvilágot, ám itt megfordulni látszanak a viszonyok. Míg Jonas lent háborítatlanul, szinte békésen — Hamletet is megidézve — elmélkedik a létről, a nemlétről és a teremtésről, mindezt a sellő énekétől kísérve, addig a felszínen karneváli hangulat uralkodik, a felfokozott, túlhajtott vidámság, a zene és a tánc a túlvilág képét idézi: „a rémületének nyilván az volt az oka, hogy talán már meg is halt, és ez a túlvilág már, a sok táncoló, dobogó láb”. (198) Ez a jelenet megerősíti a regény egészében jelenlévő földi pokol gondolatát, így pedig ironikus távlatba helyezi Jonas kimászását a föld alól, amely a(z újjá)születés erőteljes képét rejti magában. Csakhogy ezt nem a felsírás jelzi, hanem a felröhögés:
s végül, amikor sárral, sellőszarral összekent, mocskos arcát, ki tudta küzdeni,
elformátlanodott, szörnyűséges, de hát mégiscsak
emberi ábrázatát fölemelte a formátlan mélyből,
akkor vinnyogva, sírva, földet prüszkölve röhögni kezdett,
hogy valóban, mi lenne válasz az arcátlanságra, ha nem egy ilyen másik, másfajta arcátlanság, hogy a neki ásott gödörbe, mellyel eggyé vált csaknem,
nem fulladt bele.
Hogy él. (198–199)
Ezzel pedig Jonas alakján keresztül megmutatja a regény, hogy amikor el akarnak tiporni és szó szerint a földbe taposnak, akkor a legtöbb, amit tehetünk, hogy élünk és kinevetjük azt az abszurd világot, amiben élnünk kell.
[1] Martzy Réka: De ki ül a budin?, Prae.hu, 2020. 02. 28.; elérhető ITT.; Szalay Zoltán: A csodák fedezete, dunszt, 2020. 03. 02.; elérhető ITT; Móré Tünde: Itt a sellő, hol a sellő, Bárka online, 2020. 05. 21.; elérhető ITT.