Valahogy úgy kezdődött, hogy háztól házig vittél.
Olyankor képesek vagyunk elfelejteni összefüggést,
kémiát, egyenletet. Olyankor lesz az árulás tökéletes,
hirtelen ütés. Olyankor árvul el az áruló a kárban,
és akit elárultak, jobb esetben eltávozik, mint én.
Azóta csak képzelem. Hogy tárcsázok egy számot,
mielőtt a víz csobogni kezd, ha megnyitom.
Morajló szavak, emlékek, amikhez közöm nincs,
szárítkozik már a lelkiismeret, üde és friss.
Hajnalonként levelet írok, kiegyezve magammal:
aludjunk rá egyet. Vagy elképzelem, átsétálok
egy tál cseresznyével, de tudom, hogy nem terem itt.
A kép ósdi, a szándék viszont antik. Szóval,
képzeljünk el egy udvart, udvarias mód kopogtatok,
a kapcsolóért nyúlsz, lassabb lesz a pulzus.
Épp valami főzőműsor megy. Távolságnak hiszed
halkuló lépteim, s amikor úgy hozza kedv,
kilesel az ablakon. Majd egy csattanás, mint most,
talán tányért ejtettél a kőre, de lehetnék én,
ki szilánkosra tört, végül önmagát sepri össze.
Szükségem van hát más világra, folytatásként.
Mondjuk, hogy összefutunk a londoni metrón,
a Canada Waternél. Kevésbé zsúfolt a hely,
és hihető, észreveszlek a kiáradt tömeggel.
Vagy mikor az esti zárásnál háttal láttalak.
Ugyanaz a tartás, a vállak íve, pont olyan életszerű,
mint az, hogy nem megyek hozzád többet.
És egyre képtelenebb. Van, hogy én kapok levelet,
álmomban tisztán olvasva rájövök, hogy én írom,
kivetítek. Mára rezzenéstelen arccal sétálok el
a jelek mellett, Isten útjai kifürkészhetetlenek.
Bárhová megyek, bekötött szemmel is, ha kell,
átszelem az óceánt, holott rágyújtani sem lehet.
Mégis, mindez nem annyira lehetetlen,
mint levelet írni hosszan, vagy tárcsázni egy számot,
amit egyszerűen képtelen vagyok.
Szól a telefon, nem veszi fel, majd kisípol.
Néma, mint a fék utáni csend,
gyáva, mint a cserbenhagyás, a túloldalon.