kell legyen valaki, aki helyreteszi a dolgokat

Horváth Dávid írása Krasznahorkai László: Herscht 07769. Florian Herscht Bach-regénye című könyvéről (Magvető kiadó).

Florian Herscht Bach-regénye, ezt írta oda alcímként és nyilván némi magyarázatként a Kroniker, mert hogy a borítóra csak annyit, Herscht 07769, ezt és semmi többet, és a Kritiker, aki nagyon hajlamos volt arra, hogy mindent háromszor is megrágjon, ezen ugyan erősen eltöprengett, de nem tudta megfejteni a kód jelentését, mármint azon túl, hogy ezt a Floriant, akit a szöveg rögtön azon kap, hogy levelet címez Angela Merkelnek, tehát ezt a Florian Herschtet a térképen elhelyezi, na akkor talán maga a könyv sem más, mint Florian leveleinek gyűjteménye, ami, merthogy kaptunk már ilyesmi levelet a Kronikertől, a postán elkallódva a könyvespolcon kötött ki, ez persze teljesen sántít, ez nem lehet gyűjtemény, gondolta tovább fejvakarva a Kritiker, mert nemhogy fejezetek, nemhogy bekezdések, de mondatok sincsenek, ugyanis az egész verdammtes Buch egy mondat, egyetlen levélnek meg ugye kicsit túlzás, és ráadásul harmadik személyben van írva, mondjuk a Kritikernek eszébe jutott a Bádogdob, ahol a szintúgy nácikkal körülvett együgyű Oszkár mesél saját magáról szintén harmadik személyben, és bár Oszkár éppenséggel egy minimum testileg visszamaradt lény, szemben Floriannal, akinek fizikai ereje egyértelműen természetfölötti, ő, Oszkár, bizony rendelkezik másfajta szuperképességgel, és a Kritiker nagyon örült a párhuzamnak, mert eléggé szerette összehasonlítgatni a különféle történetek hasonló részleteit, és ha azt nem is hitte, hogy nincs új a nap alatt, azt azért vallotta, semmi nem előzmény nélkül való, és máris kezdtek fölsorakozni a nagy testi erejüket a végórákban mégiscsak a bosszúra felhasználó hősök, kiszolgáltatva magukat a hatóságoknak vagy a fejükre omló köveknek, de ahogy a Kritiker a lehulló kövekre gondolt, akaratlanul is felidézte, mennyire félt kisgyerekként az aszteroidáktól, az égi kövektől, amelyek másra se várnak, mint hogy egyszer csak becsapódjanak, mert hiába kerül is el minket egymilliárd aszteroida, biztosan lesz egy egymilliárd-egyedik, akkora, mint egész Európa, és akkor nekünk bizony annyi, volt már rá példa a bolygó történetében, szóval ott kint, azaz az üres űrből ilyen veszélyek leselkednek ránk, a Kritikert gyerekkorában még nagyon foglalkoztatta, hogy ez ellen tenni kellene valamit, egyúttal biztos volt benne, hogy már dolgoznak az űrveszély-elhárító rendszeren, de az űr később is mindig érdekelte, manapság az űrkutatás, sőt, már a kozmológia is népszerű tudomány, és a modern fizika számára a világűr tulajdonképpen geometriai probléma, ami egészen barátságossá és elemezgethetővé teszi a dolgokat, újabban a Kritiker is teljes lendülettel elkezdte olvasni Einstein írásait, és már nemcsak a relativitáselméletet és a kvantummechanikát, hanem mást is, például filozófiai esszéket, ezek azonnal lenyűgözték, nem is értette, miért nem gondolt rá korábban, hogy Albertben van az élet minden titka, és meg is van fejtve, de most hangosan fel is kiáltott, hogy hmm, na elég lesz, kopogott át az idős Lézer úr a szomszédból, elég lesz, szomszéd úr, ön nagyon eltávolodott a tárgytól, tulajdonképpen, folytatta már az ajtóban állva azzal a mindig görnyedten tartott fejével, tulajdonképpen hogy jön ez ide, Einstein meg a meteorok, úgy látszik, kezdett bele a szokásos kioktatásba kezét még mindig alulról tartva a kilincsen, míg rendkívül szúrós tekintetét a Kritikerre irányította, dehogy úgy látszik, egyértelmű, hogy ön sem élvezte annyira a könyvet, mert akkor inkább arról áradozott volna, olvasta Radnóti Sándor kritikáját?, na, ő sem volt elájulva, úgyhogy én erről hallani sem akarok többet, ne legyen ilyen szigorú, Lézer úr, jelent meg a folyosón a békés, de mindig egy kicsit határozatlan Kovács úr, én is olvastam a könyvet, és engem végül is teljesen magába szippantott, ráadásul a Radnóti úr tematizálásában is az első a kozmológiai dilemma, védte még meg zárójelben a Kritikert, szóval, tulajdonképpen, lendült volna bele Kovács úr, tulajdonképpen nagyon együttéreztem Floriannal, Radnóti úr azt mondja, zárta le viszont a témát Lézer úr, hogy ez bizony nem sikerült, ez a munkája nem sikerült, írta valóban Radnóti Sándor, pazar indulás, két remekművel, a Sátántangóval és Az ellenállás melankóliájával, amely ma is aratja a díjakat, és a Lézer úr ehhez azt kommentálta, hogy az egykori diadalmenetet nyilván muszáj megemlítenie, adjunk csak útjelzőtáblákat a frissen érkezőknek, utána viszont egyenes módon felsorolja a mű hibáit, és egyáltalán, merészeli nemszeretni, mert az előtte szólók ezt még nem nagyon merték, bizony, ilyen határozottan kell fellépni, és az ügyet mellébeszélés nélkül, ripsz-ropsz elintézni, azt ugyan, hogy Szegő János teljes természetességgel nevezi remekműnek, könnyen meg lehet érteni, elvégre ő a szerkesztő, neki mégiscsak bele kell állni, és én elhiszem, hogy volt, akinek tetszett, de hogy mindenki, akinek nem, csak sunnyogott, pátoszoskodott, vagy a puszta elemzésbe menekült, hát, gyávaság, na de Lézer úr, szólt bele Kovács úr, akinek láthatóan nem tetszett az az erős kifejezés, hogy gyávaság, megjelentek azért egyéb fanyalgó reakciók is, igen, de a legtöbb csak utána, vetette ellen legyintve Lézer úr, de megjelent ekkor már, színes hippiruhában, a bőbeszédű Lézerné is, akit a Kritiker titokban valami boszorkánynak, vagy legalábbis álomfejtőnek tartott, és aki most kifülelve az élénk társalgást, szerette volna visszatuszkolni Lézer urat, mintha irigyelte volna tőle a társaságot, na hát itt van ez a mulya, szólalt meg Lézerné, a fiatal urakkal úgy beszél, mintha legalábbis ő lenne a Dirty Harry, bezzeg a hivatalban vagy otthon, na meg a múltkor azt álmodta, hogy hát megy ki a klotyóra, nyúl alulról a kilincshez, alulról, ahogy szokta, és ahogy kinyílik az ajtó, hát már van bent valaki, konkrétan Hitler ült a vécén, és amikor ránézett erre a maflára, hát ő gyorsan rácsapta az ajtót, és felébredt, muszáj lecsillapodnom, mondta, és bevonult a szobájába zenét hallgatni, azóta is igyekszik elfelejteni azt a, hogy is mondta, szuggesztív tekintetet, és ahogy Lézerné ezt nagy élénkséggel kikotyogta, a Kritiker kezébe nyomott egy gyanús tablettát, ez segít a gondolkodásban, mondta, és visszatessékelte Lézer urat a szomszédba, vegye csak be, nekem jót tett a múltkor, javasolta Kovács úr, majd kicsit szégyenlősen elmosolyodott, és zavarában rögtön el is vonult, a Kritiker is visszaballagott a szobájába, és azon tűnődött, vajon megnézzen-e egy filmet az öreg Pioneer márkájú tévén, amelyet olcsón vásárolt használtan az internetről, és azóta nagyon megszerette, néha kicsit meg is simogatta, csak úgy, bele is lapozott a polcon a DVD-k közé, mert nosztalgiából azért élt néha ezzel az elavuló technológiával, és ahogy a háborús filmek között meglátta a Furyt, érezte, hogy a Bossz és Florian kapcsolata is egy kicsit ilyen, de a filmben, és ez a döntő különbség, a Wardaddy jót akar, betörni az újoncot, hogy elviselhesse az elviselhetetlent, majd a scifi-szekció következett, Szárnyas fejvadász, hát nem éppen úgy kutatja föl Florian a bandát, mint a replikánsokat?, és a banda Karinjában is van valami Prisből, Ex machina, Hibrid, Florian átváltozásának változatai, de mondjuk, hajolt a Kritiker a vígjátékokhoz, az Én és Én meg az Irén még inkább az, ahogy pedig már a drámákat bogarászta, meglátta az Amerikai história X-et, ez pedig éppen ellentétes átváltozás, hasonlítgatta nagy hévvel, Derek kijózanodása a náciságból szelídülésben nyilvánul meg, a tragédia persze így is elkerülhetetlen, Henry – egy sorozatgyilkos portréja, na ez is éppen olyan jógyerek, mint a Florian, persze, egészen más indíttatásból öl, de vannak még itt irdatlan testű, ha úgy tetszik, angyali szereplők, mint Coffey a Halálsoronból vagy Főnök, az indián a Száll a kakukk fészkéréből, akik persze nem átváltoznak, csak kiderül róluk ártatlanságuk, netán épelméjűségük, Egy egyedülálló férfi, ez az elrévedő archetípus Köhler urat juttatta eszébe, akinek tragikus melankóliája mélyen megindította, ennyi elismerést azért a Kroniker javára írhatott, bár már sokszor találkozott ilyen alkattal, A tulajdonságok nélküli ember Meingastjától a Dunkirk Farrieréig, utóbbiak persze nem természettudósok, a horrorok felhozatalából pedig kitűnt az Absentia, merthogy a férj eltűnése, megkerülése és leépülése Köhler úr eltűnésével korrelál, még ha a Köhler úr eltűnésére vannak is egyéb magyarázatok, majd ahogy a lapozás a szerzői filmekhez ért, a Kritiker szeme a Pi-n akadt meg, melyben az idősebb matematikus viszonya a főhőshöz minimum emlékeztet Köhler úr viszonyára Florianhoz, a polc hátulja pedig olyan gondolatokat indított el a Kritikerben, hogy a Kroniker elbeszélése épp olyan szaggatott, mint Bresson forgatókönyvei, folyton átugrunk, később vagy kéretlenül tudunk meg dolgokat, és hogy a legtöbb dologra éppúgy nincs nyilvánvaló magyarázat, mint némely Haneke-filmben, a Kritiker nem a Rejtélyt vette kezébe, hanem a Fehér szalagot, ami a fasizmus lélektanán rugódzik egy faluban, aztán szépen visszatette, és tekintete a westernekre tévedt, na akkor beugrott, hogy ez a Herscht 07769, a maga kisvárosával, bűnbandájával, tehetetlen polgármesterével, a betörő farkasokkal, és a nagy revanssal, valójában: western, és ujjával végigsimította a Volt egyszer egy Vadnyugatot, Harmonika alakja példával szolgált rá, hogyan kapcsolódhat össze a zenei elem a bosszúval, mert ha Floriant nézzük, valami hasonló a helyzet, a második, folytatta Radnóti Sándor, amelyre az alcím külön is fölhívja a figyelmet, az a lassú folyamat, amelynek eredményeképpen a Bach-hallgatás kitölti az életét, és a Kritiker is kitöltött egy pohár vizet, és bizony bevette a gyanús tablettát, de nem érzett semmit, mint ahogy nem érzett semmit Florian, amikor kezdetben a náci Bossz a Bach-hal traktálta, miért nem a Bach-hal foglalkozol, pergette a Bossz, a Bach itt élt, és itt élt az összes Bach, ha nem tudnád, és ekképpen ez egy Nemzeti Bachterület, az igazi német Thüringiában Bach-hal foglalkozik, és a Kritiker úgy látta, hogy azért ez egy érdekes finomítás, elvégre korábban a náci fílinghez, de úgy általában ehhez a hazafias parádézáshoz inkább Wagnert húzták elő, ha viszont a Kronikernek éppen Bach az érdekes, akkor a Bossznak Bach-rajongónak kell lennie, és punktum, meglehet, a viccből nácizó Lars von Trier vissza-visszatérő Bach-utalásai vezették erre, elvégre legutóbb éppen Jack, a sorozatgyilkos vett ihletet egy híres Bach-interpretőrből, na és ahogy a Bossz ott dobolt a kopasz fejével a tákolt zenekarban, a Kritikert az elviselhetetlen karmesterre emlékeztette a Whipslash-ből, mert ez az elviselhetetlen karmester már megjelent a Báró Wenckheim hazatér elején is, és leleplezte magát, hogy bizony ő a bábjátékos, szóval, hacsaknem Isten, akkor a Kroniker maga, hát akkor itt is egy kicsit erről kell legyen szó, és a Kroniker gyors tempót vezényelt, mert az egész mintha együltőhelyben lenne lekörmölve, de itt a Kritiker kizökkent, mert Lézerné hangja hallatszott a fal mögül, és sietve magyarázta, hogy fiatalember, az Instinkt-Kroniker jól tudta, hogy kemény kézzel és sietősen kell végigvezetni az olvasót, Lézer úr is helyeselt a háttérben, hogy bizony erős kézzel kell az ilyet elintézni, és folytatódott Lézerné víziója, szóval erős és kemény kézzel vezetni, mint egy kegyvesztett gyermeket kifelé a játékboltból, kisfiam, mondta a vízióban az Instinkt-Kroniker anyja, ez a világ el van csszkerintve, itt rád az apokalipszis vár, ne számíts semmire, és ezt most jóindulatból mondom el, érted, kerek perec beszélek veled, és kár erre túl sok szót vesztegetni, mert azok a bácsik a sarkon nácik, érted, és a Kritiker az Instinkt-Kronikerrel együtt értette, értem, mondta engedelmesen, de ekkor váratlanul csöngettek, a Kritiker nem tudta elképzelni, ki lehet az, erre nem volt elkészülve, de azért nagy nehezen föltápászkodott, kinyitotta az ajtót, és kinézett a homályos folyosóra, aholis legalább három, de inkább négy bőrdzsekis alak álldogállt, az egész jelenség nem volt túl bizalomgerjesztő, tisztelt uram, kezdte az egyik, nyilvánvalóan vezérféle, tisztelt uram, vegye figyelembe, a Kritiker ekkor már kezdte becsukni az ajtót, a vezérféle viszont bedugta a lábát a küszöbön belülre, így az ajtó megakadt, tisztelt, uram, folytatta most már ellenállást nem tűrően, vegye figyelembe, hogy mindig van egy banda, érti?, mindig, mivelhogy kell legyen valaki, aki helyreteszi a dolgokat, érti?, maga nem fröcsöghet itt össze akármit, mi tudni fogjuk, mit hoz ki majd ebből az egészből, értse meg, önt megfigyelik, és tekintetét mélyen a Kritiker szemébe fúrta, megfigyelik, igaz?, irányította aztán maga mögé ezt a tekintetet egy testes kollégájához, aki háttal állva éppen egy kis kődarabot igyekezett fölfejteni a csizmája hegyével a rossz állapotú padlóból, és most csak mordult egyet, a vezérféle a hátrafordulásban a behatolást fenntartó lábát kénytelen volt egy kissé megemelni, és bár a Kritiker már éppen majdnem hosszan elgondolkodott a lábbelik e koreográfiáján, szerencsére meggondolta magát, és mielőtt a láb visszatevődött volna, gyorsan becsapta az ajtót, és igyekezett elfelejteni azt a szuggesztív tekintetet, mely mintha Lézer úréhoz lett volna hasonlatos, és egyáltalán kiverni a fejéből ezt a dolgot, ezt a rémlátomást, ahogy végül is kategorizálta, na ez már egészen biztosan a Lézerné tablettája, gondolta, a harmadik a bűnügy, fejezte be a tematizálást Radnóti Sándor, főnöke nemcsak Bach-rajongó, hanem egy újnáci szervezet főnöke is a kisvárosban, a banda felgyújt egy benzinkutat, amelynek „migráns” tulajdonosai benn égnek a tűzben, itt a Kritiker egy kicsit elgondolkodott a tűz motívumán, egészen pontosan a Sons of Anarchy első részén, ahol a banda szintén úgy gyújt fel egy raktárat, hogy ott éppenséggel bennég két bevándorló, és ha Florian az esetet nem is tudja megakadályozni, névadójához mégiscsak hű maradván egészen más értelemben kezd tűzoltásba, a regény olvadáspontja Herscht-fokban 07769, szólalt meg Lézer úr a fal mögül, ez nem regény, hanem elbeszélés, dörrent a Kroniker hangja a plafonból, és Lézer úr helyeselt, úgy van, ha nem sikerült regényt írni, azért még lehet elbeszélés, nem úgy van az Lézer úr, lépett be Kovács úr szólama a padlóból, ez egy nagyszerű elbeszélés, kötelességemnek érzem, hogy előadjam védőbeszédemet, engem ugyanis Florian alakja a teljes azonosulásra késztetett, ez már nem Valuska és nem is valami túlméretezett Miskin-klón, emelkedett elő a Kovács úr a padlóból, ez az ember problémája maga, hányszor éreztem én is, hogy a hátam mögött összesúgnak, de mindenhez jó képet vágtam, mindenről elhittem, hogy biztosan én vagyok a tudatlan, mindenkivel toleráns voltam, de most félek, hátha én is átváltozom, hátha hirtelen mindent bírálni fogok, hirtelen észreveszem, hogy a hátam mögött a dolgok hogyúgymondjam egészen pofátlanul történnek, szóval átváltozom, és nem csak olyanná, mint Lézer úr, akinek a szája jár, hanem mint Florian, és szétverek magam körül mindent, igen, beverem a képét az összes pofátlannak és agresszornak, és Kovács úrból energia áradt, aminek hatására bekapcsolt a Pioneer, és valami újonnan felfedezett aszteroidáról szóltak a hírek, mely az úgynevezett külső Naprendszerből egyenesen a mi kis bolygónk felé tart, ez a Kovács urat is meghökkentette, és mielőtt a padló újra beszippantotta, ijedten még azt rebegte, Florian a házban van, és a Kritikert ez rendkívül megrémítette, akkor egy pillanatra azt érezte, hogy ez még annál a meteornál is félelmetesebb, az elvégre csak Egy Kő, és ekkor berobbant az ajtó, de nem Florian, hanem Lézer úr lépett be lángoló pizsamában, újra álmodtam, kezdett bele rögtön, álmomban a vécére indultam, de be volt zárva, hát rángatni kezdtem a kilincset, itt a Kritiker elképzelte, ahogy alulról fogva rángatja a kilincset, alulról rángattam a kilincset, vallotta be Lézer úr, és közben észrevettem, hogy az ajtóra az van írva, Domstraße, és belülről csodás zene szólt, azt hiszem, egy Bach-kantáta, végül berúgtam az ajtót, és láttam, hogy egy alak, aki Hitlerre hasonlított, de szőke punkhaja volt, szóval ez az alak vezényel, előtte a földön egy rádió, abból jön a zene, ahogy meglátott, próbálta becsukni az ajtót, de én betettem a lábamat, hogy merészeled te ezt vezényelni, éppen ezt, te disznó, mondtam, és nekiugrottam volna, de észrevettem, hogy amivel vezényel, az egy szros vécékefe, úgyhogy próbáltam nagyon óvatosan kivenni a kezéből, hogy merészeled épp ezt?, éppen ezzel? mi?, mondtam, és amikor sikerült kivenni a kezéből, ez a nácci gyerekhangon azt mondta nekem, nem fröcsöghetsz itt össze akármit, de én a leghatározottabban léptem föl, méghogy egy ilyen karmester vezényli a világot, bizony kell legyen valaki, aki helyreteszi a dolgokat, és ahogy becsuktam az ajtót, még kimerülten utánamnyögte, hogy zsidó, na erre rácsaptam, de mielőtt Lézer úr tovább mondhatta volna, az ablakon át látszott, hogy kifényesedik az ég, és az az Egy Kő teljes borzalmában megjelenik, átszeli az eget hosszú füstnyomot hagyva maga mögött, és aztán ugyanígy el is tűnik, csak karcolta a légkört, kommentálta a Pioneer képernyőjén a bemondó, ezúttal megúsztuk az apokalipszist, és mielőtt a lökéshullám leért volna és betörhette volna az ablakot, a Kritiker ájultan rogyott össze.

Arra ébredt, hogy Ibolyka néni, a bejárónő a kritikát lapozgatja, fiatalember, mit hordott itt össze, mondta felháborodva, most éppenséggel ilyet tudtam írni, válaszolta álmosan a Kritiker, hogy jön ide a Kovács úr, folytatta a bejárónő, és miféle aszteroidáról meg lángoló pizsamáról beszél, a jóég áldja meg, ezt nem fogják elfogadni, hát ez nem kritika, de a Kritiker megnyugtatta, semmi baj Ibolyka néni, akkor ez nem kritika, hanem elbeszélés.