Egyszer egy szemináriumon — talán pszichológiából? — vitába keveredtünk a szabad akaratról. V. azt állította, az egész olyan, mint a zénóni teknősbéka-paradoxon. Ugyanúgy bonthatjuk részeire a döntési folyamatot, mint a mozgást. Olvasott egy neurológiai kutatásról, mondta, amely kimutatta, hogy az agyunk sokkal korábban tud róla, mit fogunk cselekedni, mint ahogy a mi úgynevezett döntésünk megszületik. Épp arról beszélek, hogy a szabad akaratunk forrása a saját elménk, válaszoltam. Amely úgy hoz döntéseket, hogy észre sem vesszük, mondta V. Szóval amikor ezt a véleményt megalkotod, az sem a saját akaratodból történik?, kérdeztem. Természetesen nem, válaszolta higgadtan, a te sötétséged hozza ki belőlem.
Nem nézett rám, nem nevette el magát.
A szintaxisában néha voltak furcsaságok, de gördülékenyen, magabiztosan fejezte ki magát, gazdag szókinccsel, és a nyelvtana sokkal jobb volt, mint bármelyik anyanyelvi szlováknak. Az akcentusát hallva távoli, széles sztyeppéken és végeláthatatlan lápvidékeken túl élő, búskomor, pogány népek jutottak eszembe, akiknek ő lehetne az istennőjük.
A szabad akarat kérdésére direkt nem tértem vissza, és igyekeztem nem gondolni rá. Egyszer azt álmodtam, egy hajnalba nyúló csetelésünk után — magáról soha nem akart beszélni, bármire szívesebben terelte a szót, és én csak azért is folyton arról faggattam, honnan jött, és milyen az a pogány, vad nép, amely felett uralkodik —, hogy elhatároztam, megmutatom neki, milyen az, amikor választhat. Egy folyó mentén sétáltunk, szélesen, lomhán, barnán hömpölygő nagy folyó volt, talán a Volga lehet ilyen, a partján száraz bozótos, és csak húztam-vontam V.-t kézen fogva, és már megunta kérdezgetni, igazából mi az, amit mutatnék neki, én pedig egyre gyorsabb tempót diktáltam, már lihegtem, és közben arra gondoltam, nem kell keresnem, itt terem majd, csak ki kell szúrni, és én biztosan kiszúrom. Nem tudom, hogyan végződött az álom.
Az egyik szemeszterzáró sörözés után nála kötöttünk ki, a lakótársa, a harsány, göndör, érzelmes Estera már hazautazott, V. gondosan kikapcsolt minden fényforrást a lakásban, és amikor meg akartam érinteni, ellökött, nem durván, de határozottan, elhúzódott, csak sejthettem, mit művel, az ágyon térdeltünk mindketten, én levetkőztem, és vártam, miközben sejtettem, hogy ő is levetkőzött, de nem engedte, hogy hozzáérjek, így csak magamhoz nyúlhattam, és amikor ezt megsejtette, mintha halkan kacarászott volna, amíg ki nem jelentette, hogy most már aludjunk, és engem leparancsolt a földre.
Kelletlenül válaszolgatott az üzeneteimre az ünnepek alatt. Január közepére mindketten letettük a vizsgákat, és elhívott moziba, egy dokumentumfilmre, a mesterséges intelligenciáról, lehetett róla beszélgetni utána, beültünk a mozi melletti sörözőbe, de hiába kérdezgettem, egyre csak az arcomat fürkészte, belefeledkezett az arcomba, és le sem vette rólam a hatalmas zöld szemét. Aznap este már hagyta, hogy végigcsókoljam. Estera hangosan telefonált a másik szobában, próbálta rábeszélni az anyját, hogy hagyja el a férjét, akit Estera csak úgy emlegetett, az az idióta mikropöcs, és közben sírt és sipítozott, majdnem elnyomta V. sűrű lihegését is.
Másnap azt mondta, kísérjem őt haza a hétvégén, semmi különös, egy vasárnapi ebéd, biztosan odafönt nálunk is hasonlóak a rítusok, csak ők nem csinálnak brindzás galuskát. Azt se tudtam, hogy hívják a falut, ahonnan jött, és csak a magyar nevét árulta el, amit nem tudtam kiejteni. Nagyon szívesen, válaszoltam, és megint olyan szomjasan nézett rám, mint a mozizás után.
A vasútállomáson kellett találkoznunk. Épp tüntettek a városban, és a buszmegállónál egy gorillamaszkos fazon belekötött egy idős házaspárba, a maszktól nem lehetett érteni, mit kiabál az öregekre, csak az öregeket értettem, mindketten azt ismételgették, elmehet mindenki a picsába, és közben hadonásztak és bólogattak, és nem értettem, egyetértenek-e a gorillával, vagy épp összecsapni készülnek vele, közben pedig megjött a busz, és felszálltam.
Talán keveset kérdeztem őt önmagáról meg arról a helyről. Arra vártam, majd az egész kialakul magától, mint abban az álomban, csak megyünk előre, a folyó mentén, az a biztos, és a folyó elvezet arra a helyre, amely kitárulkozik előttünk, mint az ébredő tudat szentélyének összetéveszthetetlenül ragyogó kapuja.
V. azonban módszeresen ügyelt rá, hogy minden fényforrást kikapcsoljon körülöttünk, amikor a kapuk kitárulkoznak.
A falu tele volt azokkal a nyolcvanas években épült, bazi nagy, többgenerációsra tervezett emeletes házakkal, amelyekben már csak az öregek bolyongtak, mint egy elátkozott kísértetkastélyban, amely ellenállna a középkori török hadak legádázabb rohamainak is. Az anyuka, akinek a keresztnevét nem sikerült megtudnom, alacsony volt, és köténykét viselt, nem tudtam, mosolyog-e, vagy csak ilyen az arca, a keze nyirkos volt, és miután kezet fogtunk, a kezét ösztönös mozdulattal beletörölte a köténykéjébe. V. apja sokáig nem jött elő, lent voltunk a hideg pincében berendezett kiskonyhában, az anyuka ott főzött, nyitva volt az udvarra vezető ajtó, az anyuka kidobott néha ezt-azt, és valami birizgálta az ajtónyílásba akasztott függönyt, de sosem pillantottam meg, mi az. Az anyuka úgy tett, mintha normális volna, hogy szlovákul beszél a lányával, aki ott a messzi fővárosban satöbbi. V. nem nagyon akart vele beszélgetni, így inkább én tettem fel sablonkérdéseket.
Az anyuka is kérdezgetett.
És ott fent nálatok van az embereknek munkájuk?
Van egy textilgyár a szomszédos kisvárosban, mondtam. Meg egy síközpont húsz kilométerre. De kisebbek a házak, mint errefelé.
És te szoktál hazajárni oda fel?
Havonta legalább egyszer, az anyámnak kell valaki, aki dicséri a főztjét.
Nem mosolyodott el egyetlen mondatomon sem. V. sem mondta ki soha a falu nevét, ahonnan jöttem, pedig ő ki tudta ejteni. Az egyetemről beszélt az anyukának, a vizsgákról.
És sokan járnak Pozsonyba egyetemre onnan fentről is, kérdezte az anyuka.
Vannak páran, de elég unalmasak, csak a hokiról tudnak beszélni, amit én nem bírok elviselni. Úgyhogy inkább a déliek társaságát keresem.
Erre az anyuka felkapta a fejét, de aztán gyorsan visszatért a répapucoláshoz. V. egykedvűen ült egy roskatag faszéken, és a koszos linóleumot bámulta, néha megkérdezte az anyukát, mit segítsen, mire az gyorsan hárított, hogy már minden kész van, és dolgozott tovább.
V. apja már csak a megterített asztalhoz jött be. Munkaruhában volt, és mintha fűrészpor tapadt volna rá, de inkább csak a szagát éreztem. Nem volt rajta semmi rendkívüli, nem tűnt sem erősnek, sem gyengének, a kézfogása nem volt emlékezetes, mintha meg sem történt volna, az orra alatt dünnyögött valamit a bemutatkozáskor, és az ebéd alatt nem szólalt meg egyszer sem.
Istentelenül csípett a leves, és én megjegyeztem, ezek szerint ez nem egy üres legenda, ők tényleg így szeretik.
Mindenki hallgatott.
Diós sütemény volt a desszert, ezt már fent ettük meg, kicsit megfájdult a fülem a lenti huzattól. V. apja bekapcsolta a rádiót, és azonnal megszólaltak a magyar nóták, és én megkérdeztem, amúgy mi a különbség a cigány nóták és a magyar nóták között.
Nincs nagy különbség, mondta V. apja elég komoran.
Az apám általában odakint tölti a hétvégéit a műhelyben, nem nagyon tudja követni senki a bioritmusát, mert összevissza műszakozik, mondta V., mikor már a szobájában ücsörögtünk. Aztán csókolóztunk, és én közben hallgatóztam, valaki csoszogott a folyosón, mintha az ajtó előtt járkált volna fel-alá.
V. apja eltűnt, csak az anyukától búcsúztunk el a vonatra indulva.
Ahogy a vonat átrobogott a pozsonyi helységnévtábla meghúzta képzeletbeli vonalon, V.-nek megeredt a nyelve. Szeretett a városról beszélni, szerette a szögletes épületeit, a hetvenes évek otromba szocfuturizmusát. Azt mondta, milyen csodálatos látni, ahogy a futurizmusból muzeális emlékek lesznek.
Mégis miért, kérdeztem.
Nem tudom, talán, mert egyrészt lelepleződik az eszme üressége, másrészt marad belőle valami felemelő. Mint a mozdulat, amivel a gyilkos lesújt. Maga a gyilkosság ocsmány dolog, de a mozdulat attól még lehet esztétikus.
De ez mitől esztétikus, mutattam a távolban látszódó tévétorony felé.
Nem tudom, olyan, mint amikor a tűzvészt bámulja az ember, csak ez hideg és szabályos. De ugyanolyan dermesztő.
Néhány hét múlva felvittem őt az Ufóba, az SNP híd tetejére, amely a kedvence volt, és azt állította, még sosem járt odafent. Ragyogott az iszonyatos zöld szeme, ahogy bepréselődtünk a liftbe az izzadságszagú japán turisták mellé. Azt láttam a szemében, amikor odafent körbebámultunk a dermedt téli panorámán, milyen káprázatosan idegen ez a város.
A gorillamaszkos tömegek szétforgácsolódtak, nem lehetett tudni, hol zajlik éppen a tüntetés, bárhol felbukkanhatott egy-egy bundás alak, banánokat dobáltak, és hörögve, artikulálatlanul üvöltöttek, minden napszakban, és senki nem tudta, mit akarnak.
Egy titkosszolgálati jelentés miatt vonultak az utcára, amely korrupt politikusokat leplezett le, de a tüntetők nem akarták megbuktatni a kormányt, mert az már néhány hónapja magától megbukott, és most senki nem tudta, mi legyen. Maradt ez a hideg, fájdalmasan visszhangzó üvöltés, amely utcáról utcára járta a várost.
V. apjának február 29-én volt a születésnapja.
Nem volt túl nagy készülődés, minden szinte teljesen ugyanúgy zajlott, mint az első látogatásomkor, húsleves és kirántott hús, előtte kisüsti, utána vörösbor, V. apja hamar kivörösödött, és most már feltett ő is néhány kérdést.
Na és vissza akarok-e menni oda északra az egyetem után, kérdezte kissé élesen.
Már elszoktam a hidegtől, a déli napsütés nekem mindig sokkal szimpatikusabb volt.
Pedig ott még medvére is lehet vadászni, nem, kérdezte, és először láttam őt elmosolyodni.
Néha elviszik a tyúkokat az ólból, igen, bólintottam.
Na és bütykölni szoktam-e, kérdezte, mire az anyuka már leintette volna, de visszaszólt neki valamit magyarul. V. mintha ott sem lett volna, a kredencet nézte, most fent voltunk a konyhában, itt tiszta volt a linóleum, mintha még sosem jártak volna rajta.
A második üveg után V. apja hátrahívott a műhelyébe, hogy akkor most mutatna valamit. V.-re pillantottam, ő nem nézett ránk, ment mosogatni az anyjával, de még töltött magának előtte egy fél pohár bort.
Még nem mutatták meg az udvart, nem mintha olyan sok látnivaló lett volna rajta, feltöredezett betonjárda, hátul egy fehér Fabia állt, a tyúkudvarba vezető kapu előtt volt egy kis melléképület, V. apja megállt előtte, és intett, hogy húzódjak félre.
Hosszan bámult hátra, a tyúkudvar felé, és talán a kezével is arrafelé mutatott, de nem tudtam jól kivenni a szándékát.
Valamikor, én már nem is tudom pontosan, mikor, végig a miénk volt arra, mondta halkan, lassan, enyhe kótyagossággal, és összevissza toldalékolva. Még a háború után is, egy darabig. Nem számít. Nektek, ott fent, vannak földjeitek?
Nem sok minden terem meg nálunk, mondtam, és úgy tűnt, mintha kiabálnék.
Nem sok minden, ismételte bólogatva, mintha valami nagy igazság hangzott volna el.
A háború után már nem sokáig. Már nem sokáig volt a miénk.
Csak álltunk ott, nem volt rajtam kabát, és majdnem kimondtam, hogy ebben a kibaszott déli faluban sokkal hidegebb van, mint ott fent északon, csak egy nagyot kellett volna nyelnem előtte, de egyszeriben azon kaptam magam, hogy egyedül állok idekint, V. apja visszament a házba, és eltűnt mindenki szeme elől.
V. azt mondta, nem ünneplik minden évben a születésnapját, csak szökőévente. Ő akarta így. Lehet, tényleg négyszer tovább fog élni, mondtam.
Egyetlenegyszer tettem fel neki kérdést a szüleiről. Egy borozóban ültünk, és megkérdeztem, nem érzik-e magukat kellemetlenül, hogy szlovákul kell beszélniük odahaza, amikor ott vagyok. V. vállat vont, és egykedvűen azt mondta, hiszen ez normális.
Az egyetemen is népszerű lett a Guy Fawkes-álarc, láttam diákokat, akik reggel maszkban sétáltak be, és még ebédre is maszkban jöttek. Aztán az egyikük órára is így ült be, mire a dékán rendeletben tiltotta be az álarcviselést az egyetem területén. Persze ez csak olaj volt a tűzre, ezek után azok is magukkal hozták a Guy Fawkes-álarcot, akik azelőtt semmiféle rebelliskedésben nem vettek részt. Még a legártatlanabb lányok retiküljeiben is fel-feltűntek a groteszk vigyorú fehér fejecskék. Kérdeztem V.-t, szerinte nem hülyeség-e, hogy egyáltalán senki nem tudja közülük, mire jó ez az egész. V. azt mondta, szerinte nem hülyeség, bár azt nem tudja megmondani, akkor mi. Amikor ilyeneket mondott, óriásira nőtt a bénító fényű zöld szeme.
V. gyakran járt haza, és most már szinte mindig vele tartottam. Vasárnaponként mentünk, a délelőtti vonattal, és V. vasárnap reggeltől már szótlan volt, mélázó. Nem melankolikusan mélázó, inkább egykedvűen, bár ebben az egykedvűségben volt egy jó adag borzongató módszeresség.
Az apja születésnapját követő vasárnap kettesben maradtunk az anyukával a kiskonyhában, miközben ő épp kapkodós mozdulatokkal pucolta a csirkét, s közben a kézfejébe törölgette a homloka verítékét, pedig fagyos volt a levegő odalent. Egyszer csak megkérdezte, tényleg írogatok-e.
V. említette, hogy írogatok, tette hozzá gyorsan.
Kis semmiségeket, válaszoltam. V. a fő kritikusom.
Ez nem érdekelte az anyukát.
Ezt kellene megírnod akkor, mondta, és egyre gyorsabban járt a keze. Tudod, ő nem beszél sokat, de valamikor megemlíti. A családja történetét. Nem volt sok föld, de mégis valami. Sokáig gyűjtögették azt a földet, az ő nagyapja meg annak a nagyapja és így tovább. Neki meg már nem maradt semmije. Már az apjának se maradt semmije. A komisszár nem tudott magyarul, tudod. Amikor idejött, nem tudott szót érteni az emberekkel. De őt nem érdekelte. Úgyis az lett, amit mondott. Hiába nem értette senki. De ő ezt máshogy látja.
Szünetet tartott, de közben egyre csak járt a keze, úgy láttam, már a bőrét is levakarja a csirkének.
Ő Trianonról szokott beszélni. Olyan történeteket tud, amiket már mindenki elfelejtett. Szörnyű történeteket. Olyanokat, amikről nem beszélnek az emberek.
Néha archaizmusokat használt, néha cseh szavakat kevert a beszédébe, de végig világos maradt. Igazából kérdezni akart valamit, de odáig már nem jutottunk el, az a valami ott maradt lógva a levegőben.
V. apja egy másik alkalommal tényleg beszélt Trianonról. Azon a hétvégén is ott voltunk, amikor leégett a krasznahorkai vár. Néztük a tévében a lángokat, mindenki a képernyőre meredt, az anyuka kezében megállt a vasaló, V. apjáéban a kávéscsésze. Az anyuka néhányszor elmondta, hogy ez borzasztó, V. pedig látszólag közömbös maradt. Bemondták a híradóban, hogy gondatlan kiskamaszok lehettek a gyújtogatók, de ez senkit nem érdekelt. Csak a fájdalom volt a fontos. V. apja szinte észrevétlenül kezdett bele, egyszer csak arra eszméltem, hogy benne van egy monológban, motyogott, és azon a csehvel kevert nyelven beszélt, amit a magyar fiúk a katonaság alatt tanultak meg a csehországi laktanyákban.
Amikor bevonultak Pozsonyba, az emberek sztrájkolni kezdtek, mondta V. apja, senki nem ment munkába, és tüntetést szerveztek a belvárosba, a vásárcsarnok elé. Kisfiúk is voltak ott, meg öregemberek, katonák, akik nemrég tértek vissza a háborúból. Magyar katona már kevés maradt a városban, nem volt puskájuk, nem volt lőszerük, nem volt élelmük. A cseheket egy olasz kapitány vezette, aki megtiltotta nekik, hogy fegyvert használjanak, de az egyik katona mégis rálőtt az egyik kisfiúra, mert azt hitte, hogy a seggét mutogatja neki. Pedig a kisfiú csak egy hógolyót akart eldobni. A cseh meg lelőtte. Meg aztán az összes többit is.
V. nem szólt semmit, lesütötte a szemét, mintha aludna, az anyuka tovább vasalt, és rakosgatta egymásra a konyharuhákat meg a csipkés szegélyű abroszokat. Azon gondolkodtam, minek ennyi abrosz egyáltalán egy ekkora háztartásba.
Akkor V. apja hirtelen felém fordult, majdnem kilöttyintette a kávéját, és talán először nézett a szemembe.
Erről kellene írnod, mondta keserűen, azzal levágta a kávéscsészéjét, és eltűnt, mint egy szellem.
V. kemény kritikus volt, és nekem kellett legalább egy pohár bor, mielőtt meghallgattam a véleményét valamelyik novellámról. Azt szerette jobban, ha mutatom, mintsem ha mondom. A véleményed senkit nem érdekel, mondta, és már nem is kértem, hogy magyarázza el. Dacból csak minden második javaslatát fogadtam el. Azt mondta, amikor a gyerekkoromról írok, ne akarjam gyereknek érezni magam. Ha csak egy pillanatra is gyereknek akarom érezni magam, azzal mindennek vége. Máskor csak annyit mondott, nevetséges, hogy jelentőséget tulajdonítok annak, amit mondani akarok. Ilyenkor töltöttem magamnak még egy pohár bort. Arról is beszélt, szerinte az írásaimból csak a felejtés keserű gyomorsavíze érződik. Szerinte egy áthatolhatatlan gát választ el a múltamtól, és hiába próbálok úgy tenni, mintha a gát túloldalán lennék, ez nem igaz. Szerinte émelyítő hazugság, ahogy ezekkel a gondosan megválogatott irodalmi kifejezésekkel és a kínos alapossággal strukturált mondataimmal a rend látszatát igyekszem kelteni az emlékezetben. Szerinte ez görcsösség. Amikor kérdeztem, mit ajánl, azt mondta, nem ajánl semmit, mert neki semmiféle áttekintése nincs a nyelv működéséről. És csodálkozik a bátorságomon, amivel én legalábbis azt mutatom, hogy nekem van. De talán nem is bátorság ez, hanem hit, fűzte hozzá, bár annak elég kétségbeesett. Na és szerinte van olyan, hogy nem hisz az ember semmiben, kérdeztem vissza, amire ő csak vállat vont. Ezt sokszor eljátszottuk ugyanígy.
Esterán mindig át kellett verekednünk magunkat, amikor hozzájuk mentünk, márpedig mindig hozzájuk kellett mennünk, mert V. nem volt hajlandó nálam aludni, hiába volt külön bejáratú szobám. Estera mindig lestoppolt, borovicskát töltött a vicces feliratú kupicái valamelyikébe, és zúdította rám a sztorijait. Felült a kredencre, ledobta maga mellé a retiküljét, és koccintásra nyújtotta a poharát. Mindig maga mellett tartotta a retiküljét, mintha állandóan útra készen kellene lennie. Egy Guy Fawkes-álarc csücske kandikált ki belőle. Az anyja otthagyta a mikropöcsöt, akit Estera nem tudott elviselni, és aki az elmondása szerint mindkettejüket kínozta. Az anyja persze újra és újra visszament hozzá. Esterát nem tudtam elképzelni a Guy Fawkes-maszkban, a tökéletes sminkjét nem akarhatta eltakarni.
A gorillák tavaszra eltűntek az utcákról, de az üvöltések még fel-felharsantak, a legváratlanabb pillanatokban is.
Vártuk a villamost a reggeli dermedt ürességben, és hátba vágott minket az üvöltés.
Kibotorkáltam hajnalban a vécébe, és a csövekből előtörő üvöltés csapott homlokon.
Ültünk bágyadtan az előadóteremben, és a prof két torokköszörülése között megremegtette az épületet a gurgulázó gorillahang.
Vajon meddig fog tartani, kérdeztem V.-től egyszer, amikor hajnalban az ablakában álltam, és újra és újra megborzongatott a hőbörgés odakintről. V. azt válaszolta álmosan, ő nem hall semmit.
Egy tavaszi pikniken, a Vaskutacskánál, V. teljesen váratlanul kezdett el beszélni az apjáról. Olyan fesztelenül, amilyennek ritkán láttam. Soha nem volt semmije, sem neki, sem a családjának, mondta. Nem biztos, hogy ezt meg tudod érteni.
Nekünk sem volt semmink, mondtam. Az apám húsz évet lehúzott egy gyárban, amit aztán bezártak, gyűlöli a Dzurindáékat, és imád erről beszélni.
Ez más, mondta V.
Csak azt akarom mondani, hogy nem kell magyarázkodnod.
Ha nem kell, hát nem kell, legyintett V., és elmosolyodott.
Illetve, egy dolog. Anyukád szerint voltak földjeitek. Ezt talán képletesen értette?
Ezt mondta, kérdezte V.
Ilyesmit. De igazából mindegy is.
V. kis szünetet tartott. Érdekli őket, hogy írsz. Ez nagyon érdekli őket.
Ezt nem tudom, hogy hízelgőnek tartsam-e. De azt hiszem, inkább annak fogom tartani.
Már megint ez a megfontoltság, mondta V., és gúnyos-kedvesen mosolygott. Pedig csak azt akarom mondani, látod, sokan azt gondolják, nagy dolog, amikor az ember mondatokat ír le. Hogy ettől történhet valami.
Kivéve téged, válaszoltam.
Nem magamról beszéltem, mondta. Jó, talán még én is közéjük tartozhatnék. De én már túl vagyok ezen.
Túl vagy rajta?
Erre csak vállat vont, és bekapott egy sajtos falatkát.
Egy darabig aztán nem mentünk hozzájuk, V.-nek felgyülemlettek a különféle egyetemi melói, én pedig egy marketingügynökségnél vállaltam aprócska munkákat, béna kis összegekért, de nem tudtam nem megtenni, miután azt mondták, figyelemre méltó az az alázat, amivel a nyelvhez viszonyulok. Hülye lózungokat kellett gyártanom mosószerekhez és rágókhoz, a javaslataimat soha egyetlen reklámban sem láttam viszont, mégis fizettek és szépeket mondtak hozzá.
Május volt, amikor legközelebb mentünk, a lenti kiskonyhában kanalaztuk a húslevest, ami még sokkal jobban csípett, mint bármikor korábban, és V. apjának ettől mintha különös jókedve támadt volna. Az anyuka zavartnak tűnt, fél tányérnyi levesét is otthagyta az asztalon.
V. úgy tett, mintha ott sem lennék, nyalogatta a kanalát, és az ajtó felé bámult, ahol a függönyt megint mozgatta valami, amiből csak egy-két homályos-szürke foltot vettem ki.
Egyetlen kis ártatlan szócska volt, a legkönnyebb, amit megtanulhattam. Könnyeztem, és alig kaptam levegőt, de kimondtam.
Finom.
V. apja és V. egyszerre tették le a kanalukat, egy kimért, óvatos mozdulattal. Az anyuka háttal állt nekünk a konyhapultnál, úgy merevedett meg. Semmi nem mozdult, a legyek is elhallgattak, a tyúkok is, a május minden zümmögése tovatűnt egyetlen pillanatra.
Csak egyetlen pillanatra, aztán minden ment tovább, mintha nem történt volna meg. Mintha nem mondtam volna ki egy szót a nyelvükön.
A vizsgaidőszak kezdete után V. távol tartotta magát tőlem, ám közben olyan őrjítő üzeneteket írt, mint azelőtt soha. Amikor rá akartam törni, nem jutottam át Esterán. V. nincs odabent, mondta, és már húzta elő a borovicskás üvegét, nem érdekelték a kifogásaim. Másnaposan is minden vizsgát elsőre letettem, és V. üzeneteit olvasva maszturbáltam a szobámban esténként. Hova is mentem volna. Hiányoztak a gorillák, az üvöltéseiket felfalta a hőség. Június végén V. továbbra sem akart találkozni velem, miközben minden este arról áradozott, mindent megtenne, hogy végre a karjaimba omolhasson. Július közepén bukkant csak fel újra. Hazautazik a nyárra, közölte egyszerűen. Segít ebben-abban az anyjának, befőzés, ilyenek, kikészítette a vizsgaidőszak, az otthoni méhecskék döngicsélésére akar meditálni, és semmi mást.
Több melót vállaltam a marketingeseknél, és hagytam, hogy V. szabódjon kicsit, mielőtt lementem hozzájuk. Már augusztus eleje volt.
V.-re alig ismertem rá, kivirágzott, és a félelmetes zöld szeme ártatlanabb volt, mint valaha. Finom illata volt az izzadságának, amire rátelepedett egy leheletnyi édes porréteg, bódító dögszagra emlékeztetett. A menü a szokásos volt, húsleves és kirántott hús, de az étkezés végén V. apja egy pillanatra elvonult, majd egy műanyag palackot szorongatva tért vissza, zavaros sárga lé volt benne, ez a Lajcsikától van, mondta V. apja, és kérte, igyam ki az ásványvizemet. Csak nekem töltött, ravasz kis mosoly bujkált a szája szegletében, míg ott állt fölöttem, arra várva, hogy megigyam, és újratölthet. Nem rossz, bólogattam kényszeredetten, és ő nógatott, hogy a második pohárral is hajtsam fel. Homokízű bor volt, a harmadik pohárnál már karcolta a torkomat, V. apja nézte, hogyan kortyolom, de azt már nem várta meg, hogy ezzel a harmadikkal is végezzek, egyetlen szó nélkül eltűnt. Ebéd után mintha sűrű fátylat borítottak volna a portára, az anyuka a tyúkudvarban babot fejtett vagy akármi mást, és V. bevitt az apja műhelyébe, megfogta a kezemet, behúzott, kikapcsolt minden fényforrást, de én jól láttam a tömény sötétségben is, hogy végig mosolygott, amíg ott guggolt előttem.
Miután visszatértem, hétfőn, vártak a mosószereim, émelyítő hőség volt, a város tök üres, és már reggeltől kóválygott a fejem, mintha álmomban belém diktáltak volna egy deci töményet. Kora délután vettem észre az első kis vérpöttyöket, az orromból fröccsentek rá az előttem heverő papírokra, amikre a jegyzeteimet firkálgattam. Estére egyre sűrűbben dőlt a vér az orromból, és ahogy a fürdőbe indultam, nekiszédültem a könyvespolcomnak, két sornyi könyv temetett be, ahogy leroskadtam a padlóra. Mindet összekentem a véremmel.
A saját lábamon jutottam el a kórházba, a sürgősségi ügyelet folyosóján estem össze, még hallottam, ahogy a koponyám nagyot koppan a padlón.
Elküldték a vérmintámat a labornak, várni kellett a diagnózisra. Az egyre erősödő orrvérzés és a szédülés miatt bent tartottak, és én visszatértem ahhoz a folyóhoz, amely hónapokkal azelőtt jelent meg az álmomban. Ugyanaz a folyó volt, barnás vizű, erős sodrású, de most egyedül rohantam a partján, egyre csak várva, hogy felbukkan az a valami, ami magyarázatot ad a keresésre, és meg voltam róla győződve, hogy fel fog bukkanni, semmiféle más lehetőség nem létezett.
A vége megint homályba veszett.
Nem is tudom, hogy kezdjem, mondta a kedves, fáradt arcú doktornő szerda délelőtt, és én nem tudtam eldönteni, tényleg ennyire zavart-e, vagy inkább lenéző. A folyóról nem beszélhetek neki, ezt hamar felfogtam.
Végül nem bonyolította túl, a vizsgálatok patkánymérget mutattak ki a szervezetemben, ezt egyértelműen megállapították. Nekem kellene tudnom, hogyan jutott be, tette hozzá.
Bólogattam, mint akinek van készen okos válasza, de nem szóltam semmit.
Aznap még bent tartottak éjszakára. Nem tudták pontosan megmondani, mekkora adag patkánymérget nyeltem. A doktornő azt bizonygatta, szerinte nem kicsit. És bizalmasan érdeklődött, mi történt. Végül közöltem, egyszerűen rossz passzban voltam. De most már jobb.
Most már jobb, kérdezte, és óvatosan leült az ágyam szélére. Furcsa illata volt, kissé fanyar, de nem zavaró, olyasmi, mint a tovaillanó benzingőz.
Túl vagyok a mélyponton, mondtam.
És hogyan jutott a mélypontra, kérdezte, egyszerre rutinosan és tapintattal.
Afféle alkotói válság, mondtam, és gyorsan megismételtem, mint akinek hirtelen jó ötlete támadt, belezuhantam egy ilyen alkotói válságba. Egy történetet kerestem, amit meg kellene írnom, és sokáig semmit nem éreztem igazán a magaménak.
Értem, mondta a doktornő. És most mi változhat meg?
Ki kellett zökkennem. Ez hiányzott. És nem láttam jobb megoldást.
Kételkedve nézett rám, és hidegen, bár óvatosan lökte el magát az ágyamtól. Csak azt ismételgette, jól van, és pszichológust ajánlgatott, a mondandója vége homályba veszett.
V. apját nem említettem neki, és a karcos ízű bort sem, amiből nem ivott senki más.
Az álom tovatűnt, nem maradt semmi, és én képeket próbáltam magam elé képzelni, pozsonyi épületekről, szabályos formákról, rideg alakzatokról. Aztán már csak a sötétséget akartam, beburkolni magam vele, kikapcsolni minden fényforrást, de csak ömlött rám a napfény, és a sötétség szétomlott, elszivárgott, mielőtt magamra rángathattam volna.
A telefonom tele volt üzenetekkel és hívásokkal V.-től, de én csak másnap válaszoltam neki, otthonról. Röviden megírtam, mi történt, és hogy már jól vagyok.
Nem értem, biztos, hogy patkányméreg, kérdezte V., és ez volt az utolsó üzenete.
Azt válaszoltam neki, én sem értem, az orvosok szerint biztos, és vasárnapra saccolják a mérgezést. Plazmás kezelést kaptam, és vitaminokat kell szednem, de már nem érzek semmit.
Akkor rám borult a csend, ami zajosabb volt, mint valaha. Forrt, bugyogott a város, de nem forrt ki belőle semmi, csak formátlan salak. Vártam az enyhülést, és vártam V.-t, hogy visszatérjen.
Elkezdődött az új szemeszter, és V. nem adott hírt magáról.
Estera egy rövid kopogás után ajtót nyitott. Pár perce érkezhetett meg a lakásba, a gurulós bőröndje ott volt az ajtó mellett, és borovicska helyett most calvados volt nála, Provence-ban nyaralt az anyjával, élete vakációja, és így tovább. Na és V.? Ide figyeljek csak, fogta meg a vállamat Estera, a calvados a találkozások és a búcsúzások itala, de ez mindegy is, mert egyszerűen üt, és ez kell most nekünk, mindjárt megint ránk zúdul a sok szar, úszhatunk a fospatakban, miért ne innánk meg most ezt, sőt, miért ne innánk aztán még eggyel.
Na és V.?
Ne csináld, hogy nem tudod, mondta Estera, és élvezte, ahogy megjátszhatja a meglepettet, már odakint van, minden papírt elintézett, szemeszter végéig ránk sem fog kacsintani, ez van, Erasmus, idén én is megpályázom.
Megborzongtam a calvadostól, csak enyhén, de Estera így is kiszúrta, és percekig röhögött rajtam.
V. nem bukkant fel a következő szemeszterben sem, és az egyetemi folyosókon különféle hírek keringtek arról, merre csavarog. Azt beszélték, nem tette le a vizsgáit, hanem kiment Ausztráliába, és lovakat csutakol egy farmon. Azt beszélték, idegenvezetőnek állt Angliában, és különböző városneveket soroltak. Azt beszélték, fagyit árul egy eldugott toszkánai településen. A zergék lakta zord bérceken és végeláthatatlan lápvidékeken túli szeles síkságokról, ahol cserzett arcbőrű, kérges kezű, búskomor, szótlan népek élnek, nem esett szó.
Nem sokkal később elvetődtem egyszer a faluba. A nyári szemeszterben szereztem meg a jogsit, és vettem egy rozsdás, nyikorgó Feliciát, amivel a hegyek közé nem is mertem felmenni, csak a lapos déli tájakat jártam. Egyedül ültem a kocsiban, és önkéntelenül kanyarodtam le az országútról, amikor megpillantottam a helységnevet az útjelző táblán; úgy álltak a koromtól sötét falú, megviselt emeletes házak az út mentén, mint megannyi szél gyötörte sziklatömb. Az övék is ott volt, némán, elhagyatottan, változatlanul. Az udvarra ráborult a ház árnyéka, életnek semmi nyoma nem mutatkozott — míg egyszer csak feltűnt valami, egy kar, egy hát, és én riadtan tapostam a gázra. Úgy láttam, az a valaki az udvaron felém fordult, de már nem tudtam kivenni az arcát.
A nyári szemeszter után megszakítottam a sulit, hogy befejezzem a kötetemet. A marketingügynökségnél ismertem meg Luciát, aki egy kiadónak is dolgozott szerkesztőként. Beajánlott nekik, és mindjárt kijelentette, adni szoktak a szavára. Lucia éjszakákon keresztül olvasta a szövegeimet, és azt mondta, megrendítő volt számára, ahogy a szeme elé tárult a gyerekkorom. Sokszor elismételte, hogy hinnem kell magamban, mert azzal hitet adhatok másoknak is, és hogy az emberek akkor is akarják, hogy hitet adjanak nekik, ha nem látszik rajtuk elsőre. Lucia szerette tűzvörösre festeni az ajkát, és kérte, hogy a hosszú, göndör haját birizgáljam, amíg a szájában tart. Kitartóan biztatott, és rajongva nézett rám. Egyet se féljek, sikerünk lesz. Ezt sokszor elismételte.