Ablakon át a szavakba

Herczeg Ákos kritikája Markó Béla: Egy mondat a szabadságról című kötetéről (Kalligram) a legutóbbi Műútból

Meglehetősen kockázatos vállalkozást sejtet Markó Béla legújabb verseskötetének a címe. Nem mintha elgondolhatatlan volna a megbízható mesterségbeli tudásról árulkodó megelőző könyvek alapján, hogy a szerző nemhogy egyetlen, de akár 180 oldalnyi — s nem mellesleg, érvényesnek bizonyuló — mondattömeget is képes megalkotni és formába rendezni a szabadságról, mégis felmerülhet a kérdés, hogy az Egy mondat a szabadságról elbírja-e majd az Illyés-áthalláson keresztül jelentkező többletsúlyt, amit a költőelőd révén megnyitott, politikailag erősen terhelt értelmezői térben a fogalom óhatatlanul magára vesz. A kompozíció szerencsére sokkalta összetettebb annál, hogy redukálható lenne a szabadság mibenlétének társadalmi–politikai vetületére. Noha Markó Béla mint a román politikai élet egykori tevékeny résztvevője (és mint minden, hatvanas éveiben járó, ott felnövő magánember, a Ceauşescu-rezsim kárvallottja) magától értődően és okkal reflektál a diktatúra természetére, még a leginkább átpolitizált költeményeiben sem feledkezik meg arról, hogy ha igaz is, hogy a zsarnokságban, mint azt Illyés verse transzparenssé teszi, minden politikai színezetet kap, a szabadság eminens módon mégiscsak az ember alapvető létfeltétele, és a feladat mindenekelőtt humán létezőként, nem pedig egy ilyen vagy olyan államformájú ország polgáraként rákérdezni ennek mibenlétére. Ráadásul, ahogy voltaképp az Egy mondat a zsarnokságról hosszúmondata is felfogható a költészet nyelvén adott válaszként a hatalom elnyomására, úgy Markó Béla új kötete is elsősorban formailag és persze hangsúlyozottan magánbeszéd-jellegű modalitásában viszi színre a könyv központi fogalmát.

Aligha véletlen, hogy ezúttal a szerző félretette korábbi ragaszkodását a kötött formához, és szonettkötetek egész sora után főleg rímtelen szabadversekből álló gyűjteménnyel jelentkezett. Habár a szonettforma kötöttsége, ami, fejtegeti a szerző egy helyen, egyszerre jelenti a sajáttá tétel költői kihívását és a rutinszerűség elleni meg-megújuló küzdelem izgalmát,[1] igenis lehet egyfajta sajátos szabadságélmény, különösen, ha a korai (még a diktatúra időszakában született) verseket vesszük alapul, kétségtelen azonban, hogy van valami felszabadító a szabadverses Markó-költészetben. A tizennégy sor, valamint a rögzített rímelés és prozódia jelentette zárt világ bármilyen kristálytisztán is fénylik, meglehet, miként Babits híres szonettjében, valóban „vak dióként” fogja körbe a megnyilatkozás szabadságától megfosztott ént. Kőrizs Imre kritikájában odáig merészkedik, hogy próbaképp egyszerű szórendcserével megfosztja az „öntés nyomait” magán viselő egyik költeményt a rímeléstől,[2] és az eredmény valóban mintha őt igazolná: a kötött forma megszűnésével nemhogy elvész a Markó-líra esszenciája, hanem egyenesen kiemelődik a szerző kivételes (gondolat)ritmus-érzéke. Mert bár a szonettíró Markó Béla jól tudja, hogy „tizenötödik sor soha sincsen, / mert ami nincsen, abban van az Isten” (Házi áldás, Amit az ördög jóváhagy, 83), azt is érzi, hogy a szabadvers adta nagyobb mozgástér nagyobb felelősséggel is jár, és úgy érzem, az az Egy mondat a szabadságról egyik nagy erénye (amivel kétségkívül rászolgált az olvasók és kritikusok fokozott figyelmére), hogy sikerült a kötött forma fegyelmét átmenteni az új kötetbe — rég nem találkoztam ugyanis ennél sallangmentesebb szabadverskötettel. És itt nem pusztán az elkalandozások, fölösleges kitérők vagy egyenesen üresjáratnak tűnő szavak, netán sorok hiányára kell gondolni, hanem arra a jelenségre, amit egyszerűen letisztultságnak szokás emlegetni. De mit is takar ez közelebbről? Markó Béla verseit olvasni olyan, mint mélyet szippantani az oxigéndús hegyi levegőbe: személyes, de nem magamutogató, gondolatébresztő, de nem didaktikus, ám nem is hozzáférhetetlen, nyelvezete se nem köznapi, se nem öncélúan zsonglőrködő — nincs semmi póz, csak világos gondolat és az ahhoz igazított (egyébként kellőképp változatos) forma és modalitás, egy olyan költőé, aki tisztában van azzal, hogyan beszéljen a szabadságról úgy, hogy az közben maga is a szabadság élményét nyújtsa.

Minden bizonnyal többek térképére került fel a szerző új könyve, mint mondjuk a 2019-es Amit az ördög jóváhagy után. Az (újra)felfedezés természetének ezen igazságtalansága akkor látszik csak igazán, ha megfigyeljük, mennyi szállal kötődik a megelőző kötet(ek)hez az Egy mondat a szabadságról: számos kép, ötlet, tapasztalat kerül elő újra, meglehet, annak reményével, hogy „hátha még nagyobb / s igézőbb lombbal telnek meg az ágak” (Egyetlen szonett). És miközben Markó Béla persze nem lett egy év alatt jobb költő, mégis, folytatva az előző kötet idézett versének szavait, minthogy „más mondatokat terem a váz”, sikerült másként, helyenként talán pontosabb, de mindazonáltal kifejtettebb formában láttatni azokat a kételyeket és bizonyosságokat, amelyek folyamatos firtatásával az én az önvizsgálat imperatívuszának igyekszik eleget tenni. Az, hogy valóban „tartósabb, boldogabb” volna az a majdani, „szabályok” alól felszabadított nyelv, melyet az Egyetlen szonett mintegy megelőlegez, feltételezem, a kötött formától idegenkedők számára nem lehet kérdés, mindazonáltal az új könyv nyelvezetén érezni vélem a szabadság mámorát, melyet az addigi világot jelentő tizennégy soron túli, ritkán bejárt tartomány izgalma jelent. Az egymásba tükröződő kül- és belvilágra korábban is hibátlanul reflektáló megfigyelői tekintet sokszor azáltal képes igenis másként láttatni ugyanazt a — gyakorta egy-egy természeti jelenségből kiinduló — sejtést, hogy egész egyszerűen van tere a gondolatnak a sugalmazásból kifejlődni, és felmutatni a természet örök körforgásában, változatlanságában rejlő — a szemlélő folytonos elmozdulása, alakulása révén előálló — másság mibenlétét: „mert az idén is éppen úgy parázslik // az aranyeső, s éppen úgy lobog, / ha felgyúl, és hiába gondolok / Másra talán, hiszen nincs más, csak másik”, olvasható az Egyetlen szonett zárlatában.

Ugyanakkor mi mást lenne érdemes újra és újra szemügyre venni ebben az állandóságban, ha nem a szemlélő folyton változó, erre az állandóságra szegeződő tekintetét? Hogy lehetne pontosabb fogalmat alkotni a mulandóról, mint éppen a múlhatatlan firtatásával? Ha pusztán azt állítjuk, hogy az Egy mondat a szabadságról egyik alapvető témája az emberi létezés végességével való szembenézés, akkor a kötet páratlanul összetett rétegzettségéhez képest nem mondtunk túl sokat, sőt Markó Béla könyvének egyik fontos, az olvasás élményszerűségét elemi módon meghatározó jellemzőjét fednénk el. A jól strukturált ciklusokba rendezett versek láthatóan egy-egy — némi leegyszerűsítés árán akár fel is címkézhető — téma körül keringő gondolat aprólékos körbejárására vállalkoznak, mégsem érezzük, hogy a költemény csupán illusztrációul szolgálna hozzájuk. Miközben ennél tisztább és világosabb — a szó legnemesebb értelmében — gondolati költészettel az elmúlt években aligha találkozni, szó sincs arról, hogy a versek magja veszteség nélkül „elmesélhető” vagy „kimenthető” volna. Markó Béla teljesítményének jelentőségét az adja, hogy képes érvényesen szólni Istenről, halálról, nyelvről vagy épp a hazáról oly módon, hogy legitimációját hangsúlyozottan a költészet terén belül alapozza meg. És a szerző jól tudja, hogy ami — különösképp az elmúlásról vagy Istenről — megfogalmazásra érdemes, az el nem mondható, csak legfeljebb körüljárható, méghozzá annak belátásával, hogy a versek beszélőjét foglalkoztató, a főbb gondolatköröket övező kérdések át- meg átjárják egymást.

Hogy a világ működésének megértéséről árulkodó, a megszólalót övező hivalkodástól mentes bölcsesség jelenti az új Markó-kötet legfőbb varázsát, azt nehéz volna megmondani, mindenesetre tagadhatatlan, hogy — egyetértve Codău Annamária észrevételével[3] — a szerző sikerrel oszlatja el az olvasó pátosszal kapcsolatos félelmeit a „nagybetűs” témakörök vonatkozásában. Ha egy versben a gondolatritmus és a grammatika összhangban van, hajlamosak vagyunk talán azt túl evidensnek tekinteni, holott nagyon nem mellékes, mennyi szabad mozgásteret (kilengést, kitérőt, adott esetben üresjáratot) engedhet meg magának egy költemény a gondolati ív épségének megőrzése érdekében, mekkora teret képes még befogni a tekintet, ahogy az sem, hogy mit bír el egy mondat. Engem versről versre arról győzött meg az Egy mondat a szabadságról, hogy Markó Béla a szakma alapvetéseivel nem csupán tisztában van, hanem a kötet egyik vállalt célkitűzése is a gondolat és a mondat effajta próbára tétele — hasonlóan Illyés hetven évvel korábbi kísérletéhez, csak ezúttal egy egész köteten keresztül.

Mi tagadás, könnyű belefeledkezni a szabadverses Markó-líra lüktetésébe, a kivételes ritmusérzékről árulkodó megtorpanások és előrelendülések játékába, a koncentrikus körökben kibomló gondolatelemek finom rezonanciájába, a kiindulópont és a zárás közt megtett út izgalmas asszociatív ugrásaiba és a kilengés és előrehaladás dinamikájába. „Az én életemben eddig pontosan hatvanhétszer / jött meg a tavasz”, ebből a sokrétű személyes viszonyulást implikáló alaphelyzetből indul a Fagyott kert, hogy aztán a világ egymásnak ellentmondó különféle törvényszerűségein (az évről évre elkövetkező tavaszon és a telitalálatnak tűnő tépőzár-analógián) keresztül mutasson rá az élet és halál közti, szinte tapinthatatlanul vékony határmezsgye természetére, „a valószínűség és a bizonyosság közötti” repedés mibenlétére, ami immár másként engedi feltenni az idő előrehaladtával egyre szorongatóbbá váló kérdést, hogy vajon meddig tart még az életet jelentő, biztos tudás övezte belátható tartomány, és mikor lép elő a háttérből Isten, aki „csak nevet rajtunk, és meghúzódik lent / a visszafagyott kertben, mint egy alvó tücsök”. A következő, Maradék című vers esetén az is megfigyelhető, hogy miként fűzi tovább a korábbi költemény(ek) egy-egy jellemző meglátását, újabb és újabb rétegeket fejtve föl az adott gondolatkör vonatkozásában. Az önrendelkezés illuzórikusságát újfent a személyesség visszafogott pátoszával megfogalmazott, akár hétköznapinak, banálisnak is tekinthető kérdés nyomán bontja le, nevezetesen, hogy mi marad a múltjának, kötődéseinek folyamatos felejtésére ítéltetett emberből a veszteségek egyre bővülő listáját látva („kikanalazta Isten a gyermekkoromat, / alig hagyott valamit a tányér alján, / legfeljebb néhány foszladozó emléket, / amint végigmegyünk anyámmal a főtéren”), miközben az odaadás, az elhasználódás tapasztalata („belőlem is jóllaktak sokan”) az eucharisztia képzetével kerül különös fénytörésbe: „A szó szoros értelmében elfogyott / az élet nagyobbik része a keresztről, / és mint a lassan kihűlő húscafatok / egy sebtében abbahagyott lakoma után, / úgy ernyed el a megváltó teste, / eszébe sem jut, hogy vegyétek és egyétek.”

Markó Béla új könyvének egyik fő törekvése — kapcsolódva Kulcsár-Szabó Zoltán fontos meglátásához[4] — a tapasztalatot közvetítő nyelvi közeg működésmódjának sajátos rögzülésein és bizonyosfajta szabadságán keresztül felmutatni a jelentésrétegződés természetét, azt tehát, hogy milyen szemantikai, szintaktikai, grammatikai folyamatok vezetnek a költői nyelv képi dimenziójával karöltve az ember e világi (látható) és transzcendens tapasztalatainak artikulálásához. Hogy egy vers „tartalma” voltaképp több, sorról sorra gazdagodó, elmélyülő jelentéskör egymásba fonódása, egymásra íródása nyomán rendre csupán alakulásában nevezhető meg, annak egyik leglátványosabb példája az Epiphania Domini. Ebben a versben Markó Béla mesteri módon villantja össze a Megváltó misztériumát annak profanizálódott „megtestesülésével”, a karácsonyfával — nem beszélve a halott apa vetkőztetésének személyes vonatkozásáról: „Nem az vetkőztet le, / aki annak idején felöltöztetett, / és rád aggatta az egész világot, / a holdat, napot, csillagokat, angyalhajat, / beszédet, hallgatást, ide-oda lengést, / a színes gömbök koccanását”. Ezzel a retorikai fogással nem egyszerűen relativizálódik a beszéd iránya, hanem, és talán ez az igazán fontos, az Isten alakja körüli kétely és bizonyosság megfogalmazására nyílik lehetőség, azt az implicit kérdést feszegetve, milyen alapokon áll a hit, ha az a köznapi tapasztalat számára meglehet, leginkább a karácsonyfa-állítás (és -vetkőztetés) rituáléjához kötődik. Egyszerűen fogalmazva, látjuk-e még azt, amit a karácsonyfa helyettesít, jelent-e egyáltalán valamit a megtestesülés misztériuma, vagy az áhítat pusztán a szokásrend, a különféle külsődleges díszletelemek következménye, miként a vetkőztetés sem más, mint nyűg, melyet „rábíznak a bejárónőre, / aki a tűleveleket is felporszívózza utánad […], majd a szűk ajtónyíláson át szemérmetlenül / kicibálják az ernyedt karácsonyfát, / mint egy magatehetetlen testet, / és kidobják a szemeteskuka mellé.”

A szerző különös érzékkel képes felmutatni egy-egy hétköznapi jelenség önmagán túlmutató jelentését, legyen szó egy rózsabokorról (Az örök parafrázis) vagy akár egy okos karóráról (Kimentés), sosem merül fel, hogy az adott (néhol valóban merész) társítás ne egy, korábban már körüljárt gondolatkör elmélyítését, egy-egy egzisztenciális kérdés, természeti motívum pontosabb megfogalmazását szolgálná. Különös bátorságra vall például Az élet értelméről címmel verset írni, főleg, ha a kézenfekvőnek nem éppen mondható sztriptíztáncosnő képe lesz a virágzó kert megfigyelésének vezérfonalául szolgáló allegóriává, miközben — maradva a vers központi képénél — az „attrakció” elmarad, és a cím által várt nagybetűs felismerés szerencsés módon pusztán sugallatként, sejtetésként nyilvánul meg a teljességgel hétköznapi (költői értelemben mondhatni elcsépelt) természeti szimbolika hátterében. Éppígy hivalkodástól mentesen válik egy hétköznapi tapasztalat létmagyarázattá az Ars amatoria című költeményben. Érdemes röviden szemügyre venni, hogy milyen magától értetődő természetességgel képes a vers egyetlen apró lépésből a mindenség közelébe férkőzni: egy banálisan egyszerűnek tetsző megfigyelés is elég ahhoz, hogy dobbantóul szolgáljon a csillagfényes éjszakához: „Ha kialszanak körülöttünk a fények, / jóval messzibbre fogunk látni, […] de ehhez le kell oltanom magam körül / a lámpákat”. A kulcs alighanem az idézet folytatásában rejlik — és mindez egyszersmind jól szemlélteti a Markó-lírának azon sajátosságát, miként lehet egy szinte észrevétlen továbblibbenéssel elmélyíteni az addig látottakat. Az „el kell tűnnie mindennek, / ami itt ragyog most a közelemben” szakasz ugyanis — a költői nyelv többirányú működésének következtében — már nem egyszerűen a látást akadályozó ellenfényről referál, hanem arról a kozmikus méretű távolságról, ami az életet a haláltól elválasztja, s ami sorról sorra bomlik le a lét koordinátáit jelentő, a látást ugyanakkor akadályozó tényezők kiiktatásával, feltárva ezáltal a csillagfényes éjszaka túlvilági ragyogását: „csak úgy pillanthatom meg / a mennyországot vagy a poklot, / ha én sem sugárzom többé, / nem mosolygok, nem nevetek, / nem beszélek, nem sírok, nem jajgatok, / nem is szenvedek némán, / és boldog sem akarok lenni, / mert Isten a halált úgy kínálja fel nekem, / mint egy végtelen távcsövet, / amelybe most már belenézhetek”.

Nem könnyű leküzdeni a késztetést, hogy minél több vers esetén tegyek kísérletet — kellő erőfeszítés árán — arra, hogy megtaláljam e líra működésének rejtélyét. Szerencsére alig találni olyan szöveget a kötetben, aminél ezt kevésbé éreztem, ellenben annál több esetén vált nyilvánvalóvá, hogy mind önálló versként, mind a kompozíció tekintetében megállja az adott költemény a helyét. Hol a saját és a másik (főleg a szülők) elmúlását elbeszélő én visszafogott érzelmessége, hol a különféle gondolati egységek, képzettársítások összesimításának kifinomult technikája, hol a sallangmentes, egyszerre sűrű, mégis hozzáférhető líranyelve[5] visz magával — egyszóval az a hiteles hang, amely Markó Béla új könyvét meghatározza. Azt, hogy a költői megszólalás hitelessége mennyire fontos érdem, leginkább az ebben az írásban méltatlanul perifériára szorult — deklaráltan vagy impliciten — közéleti kérdésektől sem tartózkodó versek esetén mérhető fel igazán. Markó Béla ugyanis úgy szól társadalmi–politikai kérdésekről, hogy közben egyszerre őrzi meg félreismerhetetlen retorikai karakterét és látásmódjának összetettségét, részben annak köszönhetően, hogy a diktatúráról és a forradalomról, egyáltalán a személyes és a közös múltról tett tanúságtétel rendre a nyelv eseményszerűségére való reflexióval fonódik össze, például hogy mit jelent ez vagy az a mondat a forradalomban, mikor azok „kicsapnak a medrükből” (Árterület), vagy miért is mond el mindennél többet a közösen megélt történelemről és a várható jövőről a szabadság vonatkozásában egy tizennégy éves kamasz elejtett megjegyzése: „Apu, én mostantól fogva szívesen tanulom a románt.” (Egy mondat a szabadságról) A szabadság, igen, bizonyítja ezt Markó Béla új kötete, így is megragadható, akár egy tenyérbe írt pár sor is képes lehet felmutatni, miként azt a Szótár című, Freddie Mercury emlékezetes gesztusát felidéző vers tanúsítja: érthetetlen szavak egy érthetetlen nyelven, „csak a dallam, csak a ritmus, / csak a szélfújás, csak a víz zubogása”, amely szívtől indul, és végül oda is érkezik. Az Egy mondat a szabadságról fontos állomása Markó Béla költészetének: egyik esszéjének szavait kölcsönvéve, ezúttal tényleg sikerült az „ablakon át jutni be a szavakba”, és amint valóban „egész máshonnan érkezünk oda, ahol az ajtón belépve tulajdonképpen már sokszor jártunk”, tapintható, hogy közben az „untig ismert világ is egészen más” lett.[6] És mindez, immár közel a hetvenhez, önmagában sem jelentéktelen költői teljesítmény.

 

[1] Halott betűvé tesszük azt, ami bennünk élő. Markó Béla és Elek Tibor beszélgetése a zEtna XII. (Dodekafón) Irodalmi Fesztiválján; elérhető ITT

[2] Kőrizs Imre: A felrobbant csend, Mozgó világ, 2020/10, 105.

[3] Codău Annamária: Visszateremtett jelentések, Alföld, 2020/12, 120.

[4] Kulcsár-Szabó Zoltán: „Mindannyiunkat érdekel a grammatika”, Élet és Irodalom, 2020. október 22.

[5] Lásd erről még Codău Annamária remek kritikáját.

[6] Markó Béla: A költészet rendeltetésszerű használatáról = Uő, A költészet rendeltetésszerű használatáról, Bookart, 2019, 210.