Örömzene, alkalom, komplexitás

H. Nagy Péter kritikája Kovács András Ferenc: Requiem tzimbalomra című könyvéről (Magvető) a legutóbbi Műútból

Ha elméleti–történeti kontextusban gondolkodunk, helytállónak tűnik az a megállapítás, mely szerint Kovács András Ferenc költészetének indulása környékén (pontosabban a Tűzföld hava megjelenésének idején) a verselemzési stratégiákat még alig érintette az irodalomtudomány média- és kultúraelméleti fordulata. (Kivételt képezett ez alól aztán az ÁITK néhány tagjának szemlélete.) Ennek megfelelően a líra szakmai befogadása mintegy megmaradt a szoros olvasásnál, ami a technológia monomediális finomítását jelentette. A többnyire lingvisztikai (illetve retorikai–ritmikai) kódokra redukált értelmezési változatok egyidejűtlenségét viszont mi sem bizonyítja jobban, mint éppen az, hogy az említett fordulat nem hagyta érintetlenül a verskultúrát sem, sőt, valójában tudatosította, hogy mi mindennel van kapcsolatban a líra mint közvetítőközeg. A színház, a zene, a film, a videóklip, a performansz, a próza (az utóbbi például a szövegközi versek révén is) csak néhány példa arra a médiumközi mintázatra, melynek a költészet is az egyik csomópontját képezi. Részben ennek a látásmódnak a tudatosítása szervezi Lapis József Líra 2.0: közelítések a kortárs költészethez (2015) című remek könyvét, melynek mindjárt az elején szembesülhetünk ezzel a kérdéssel, amikor a szerző a slam poetry, a világháló és más közegek kontextusában tárgyalja a kortárs magyar líra tendenciáit. Ebben a nagyon is jól működő koncepcióban Kovács András Ferenc költészete elsősorban a gyermeklírával kapcsolatban (és Weöres Sándor kontextusában) kerül előtérbe.

Amikor ezeket a sorokat írom, éppen egy költészeti teljesítménytől hangos a média. 2021. január 20-án, Joe Biden elnökké avatási ceremóniáján ugyanis elhangzott Amanda Gorman beiktatási költeménye, a The Hill We Climb, elementáris hatást keltve. Halmai Tamás megfogalmazásában: „[A vers] a mindössze 22 éves költő és aktivista előadásában jelképes hatállyal egyesíti magában a szabadság eszméjét, az összetartozás hitét, a bátorság és bizakodás ethoszát. (A néma művek karizmatikus kihangosítása jellemzően amerikai hagyomány, a költői performanszok — a slam poetry és a rap hazájában — műalkotással felérő események. […] Innen nézve a ceremónia mindahány elemét és részesét egy poétikai gesztus holdudvarában helyezhetjük el. Talán soha nem vált még egyetlen vers hermeneutikai kontextusává ekkora tömeg — s úgyszólván a világ.”1 Valóban, az összhatás mindenkit meggyőzhetett a szavak létesítő erejéről, és arról, hogy a líra kapcsolatrendszerként működve, nem redukálható pusztán lingvisztikai tényezőkre, mert a performatív eseményhez még az is hozzátartozik, hogy Amanda Gorman milyen látványkonstrukcióként és gesztuskészlettel szólaltatta meg az írást. Ugyanakkor a költemény képes volt átkódolni a politikát, és esztétikai lebegésbe hozta azokat az ideológiai támpontokat, melyek eltekintenek a nyelv említett funkciójától. Az amerikai költészeti múlttal folytatott párbeszéd pedig túlmutatott az egyszeriségen. Ahogy Halmai Tamás írta: „Alkalmi vers, egyetemes távlatokkal.”2 (Mint látni fogjuk, ez a példa nem a Jack Cole daloskönyve, de nem is az esetlegesség alapján került ide.)

De miért volt ilyen hatásos Gorman költeménye? Ami nem puszta helyreállításként működött (a szentként tisztelt Capitoliumba való berontást követően pár héttel), hanem olyan újralétesítésként, amikor a közbeeső cezúra után nem identikusan térünk vissza a tér szelleméhez. Hogy mi tette ezt lehetővé, ehhez — Lapis után — lapozzunk vissza egy másik fontos kiadvány elejére. A kulturális mező felől tekintve, feltétlenül üdvözlendő és időszerű vállalkozásnak számított anno a Kulcsár Szabó Ernő, Kulcsár-Szabó Zoltán és Lénárt Tamás szerkesztette Verskultúrák (2017) című vaskos tanulmánykötet megjelenése. A könyv előszava a következőket mondja a koncepció érvényességéről: „Feltételezhető, hogy a líra kulturális, társadalmi, mediális, antropológiai vagy kognitív teljesítményére irányuló kérdezés hasznosabb kiindulópontokat nyer, ha a költőiséget annak egy meghatározott funkcióra való redukálása helyett valamiféle funkcióteljességként, a nyelv funkcióteljességének talán egyedülálló megmutatkozásaként közelíti meg.”3 Ez a megközelítés azért bizonyulhat produktívnak, mert a poétikai funkció reduktív észlelését kinyitja a médiakonfigurációként vagy kultúrtechnikai médiumként értett versszöveg irányába, s ezzel meghaladja a költői nyelv totális önreferencialitásának dogmáját. Ez ugyanakkor az irodalomelméleti zártság felnyitását is eredményezi, a kötet írásai nem valamely előzetes pozícióban tételezett széles keretbe írnak bele, hanem sok kisebb, autonóm megközelítést alkalmaznak. Így valóban a líraértés kultúratudományos mozaikját hozzák létre, olyan elemzések segítségével, melyek között Kovács András Ferenc poétikájának tárgyalása is helyet kap.

Másrészt nem szabad itt megkerülnünk a KAF-recepció kérdéskörét sem, mely 2017-ben a KAF-olvasókönyv megjelenésével újabb fontos állomásához érkezett. Joggal hangsúlyozzák a szerkesztők (Korpa Tamás, Mészáros Márton, Porczió Veronika) az előszóban, hogy: „Irodalomtörténet-írásunk egyik régi adóssága egy kellően alapos, megfelelő kitekintést nyújtó KAF-monográfia megjelenése: ami nyilvánvalóan nem függetleníthető az életmű hihetetlen komplexitásától, valamint az ismerten grandiózus intertextuális, interkulturális utalásrendszer feltérképezhetetlenségétől sem.”4 Ez a belátás illeszkedik a fentebb mondottakhoz, amennyiben az adott életmű rétegzettségére és környezetével való együttolvasására irányítja a figyelmet. Másrészt utalnunk kell ezzel kapcsolatban arra a metafilológiai előfeltevésre, mely szerint illuzórikus vállalkozás, hogy egy szövegkiadás a szöveg előállításának minden műveletét bemutassa, következésképp ez egy monográfiától sem várható el. De nem jelenti azt, hogy alapvetően le kellene mondanunk egy olyan vállalkozásról, amely mindezek tudatában felvállalná az életmű hálózatosságának bemutatását. A KAF-olvasókönyv egyébként nyújt ehhez támpontokat, ha a gyűjteményt nem az egyes művek önértéke felől szemléljük (ez a szempont a fentiek fényében részben eliminálható is), hanem a különböző konfigurációk térbeli elhelyezkedésére összpontosítunk. De persze más perspektívából is írható monográfia, ki kell találni a szerkezetét.

És itt jön a képbe írásunk apropója, Kovács András Ferenc Requiem tzimbalomra (2019) című verseskötete, a maga 35 darabjával. A kiadvánnyal kapcsolatban felmerülő alkalmiság (a szerző 60. születésnapjára) már első ránézésre sem szűkíthető le egy önmagában álló centrális gesztusra, mivel a nagyobb távlatokat átfogó újrarendezés mindig is lényeges perspektívája volt KAF költészetének. Az archivációs újrarendezés ebben az esetben persze máshogy működik, mint a régebbi kiadványok esetében, mivel a 35 darab megegyezik a Requiem tzimbalomra megjelenéséig kiadott KAF-kötetek számával, valóban rendelkezik az addigi életművet szem előtt tartó fókusszal (mintha minden darab egy-egy kötetet képviselne, vagy azok helyett állna). Az alcím — (Örömzene — darabokban) — pedig valami olyasmit sejtet, hogy az alkalom egyben a költészet ünnepe is lehet, az önfeledt írásé, de annak viszonylagosításaként is olvasható a töredékességet jelölő kétértelműség miatt. Ily módon a KAF-líra speciális viszonyba kerül az alkalmisággal, a kompozíció mint vonatkozási rendszer az egyes darabokat összefogja, ám többszörös kontextusban teszi újra hozzáférhetővé, és ez a kettős kódolás is a versek újradinamizálását eredményezi. Ugyanakkor a kötet egyes alkotóelemei egy irányba is mutatnak, mert sűrűre szövik a zenei médiumhoz, vagy inkább a zenéléshez — mint egy lehetséges csomóponthoz — kapcsolható hálót. A konstellációból mintázat jön létre.

2020. március 7-én a Népszavában megjelent egy kiváló interjú a kötettel kapcsolatban, melyben Rácz I. Péter a kötet összeállítására vonatkozó kérdésére KAF így válaszolt: „Én egy kötetre kaptam felkérést a Magvető Kiadótól, semmi titokzatosság nem lengte körül e megbízást. Viszont nagyon hosszan gondolkodtam, hogy mi is legyen ennek a kötetnek az összefogó ereje, hiszen elég sok versből kellett válogatnom. Sok mindent kipróbáltam, de mindegyik terjedelmesebb volt annál, amit elképzeltem — egy gyönyörű, vékony, kicsi és ügyes kötetre gondoltam. Ha az embernek több rögeszméje, kedvence van — nekem nincs külön kedvencem, sem zenéből, sem költészetből —, nem könnyű a válogatás. Végül arra jutottam, a legjobb lesz, ha a valamiképp Mozartot és Csokonait (akinek a sokszólamúsága okán volt a beceneve a Cimbalom) megszólító verseim közül választok. Így került bele az 1982–2009 közti időszak verseiből 35 költemény, nem írtam hozzá újakat.”5 A koncepciónak megfelelően a kötetben Csokonai és Mozart váltogatja, továbbfűzi és kiegészíti egymást, ahogy Baudelaire híres kötetében, A romlás virágaiban a spleen és ideál esetében találkozhattunk hasonló kompozíciós eljárással. (Ez a párhuzam modális szinten is alátámasztható, ha a gyászmise és az örömzene kettősségében gondolkodunk.)

A válogatás szempontja emellett azért is érdekes, mert háttérben tartja a „vers a versről” képletek legtöbbjét. Éppen azt a sokat elemzett centrumot, amelyhez a KAF-recepció lépten-nyomon visszatért, és általában az intertextuális telítettség, illetve az átpoetizáló szövegátminősítés példájaként emlegette. Csokonai és Mozart reflektált összekapcsolása természetesen nem érvényteleníti ezt a horizontot, a textuális dinamikát azonban igen látványosan pozicionálja újra akár alkotástechnikai mozzanatokkal (a zeneszerzéstől a kiáltásig), akár pragmatikai utalásokkal (felkérés, megbízás) vagy a különböző testi funkciókat érvényesítő–kommentáló megnyilatkozásokkal. Másrészt ez a rétegzettség a hatáseffektusokat is egymás kölcsönviszonyába helyezi, ami igen jól mutatja, hogy a műalkotások mindig különböző médiumok interakciói révén jönnek létre. Médiakonfigurációként fogható fel a Csokonai-líra, a Mozart-rekviem, és ezek érintkezései a KAF-kötet egészében is. A szinteket külön-külön is élvezhetjük, de lényegében bármilyen hivatkozás az elemekre (ez is) olyan szűkítés eredménye, amely öntudatlanul is megpróbálja szétkapcsolni a konfigurációt, és ezzel azt az illúziót kelti, hogy a költészet más médiumoktól megtisztítva is szemlélhető. A Requiem tzimbalomra esetében (is) érdemes folyamatosan megfigyelni az önfeledtséget sugárzó részletek mellett a belőlük épülő komplexitást.

Az (Örömzene — darabokban) tehát ugyancsak találó alcímnek bizonyul, miközben felelevenítheti azt is, hogy a KAF-költészet milyen kreatív, a konvergenciapontokat át- és áthelyező kapcsolatban van az alkalmisággal. Az életművet meghatározó szegmensek közül az Éneklő Borz sorozat, vagy a gyermeklíra helyenkénti megszólaltatása, illetőleg az Ünnepi Könyvhét megnyitásának effektusa, mondjuk, 2007-ben, egy esős napon, ugyancsak eszünkbe juthat. A Rigmus a könyvről című verset azért is érdemes kontextusként kezelni, mert az olvasó azt gondolhatja könnyedén, hogy mi más kerülhetne egy KAF-60-as élére, mint például ez, vagy az Ars memoriae. Mindenesetre, amikor a Rigmus a könyvről elhangzott, nem lehetett szabadulni a gondolattól (és nem is kellett), hogy akár egyetlen vers is képes lehet befogni a könyvkultúrát, ami hajmeresztő tapasztalat volt. És mivel akkor a magyar költészet Kovács András Ferenc hangján szólalt meg, abban a felemelő tapasztalatban részesíthetett, hogy mindez messze túlmutat egyetlen akción és a 78. Ünnepi Könyvhéten. Ahogy fentebb Amanda Gorman példája a költészet politikai kisajátíthatatlanságát is megmutatta, miközben végig a politika nyelvén beszélt, úgy anno KAF előadása is úgy funkcionált — valódi megnyitóként —, hogy a könyvről szólván kiterjesztette a könyv médiumát a világra.

Az Ars memoriae-ben viszont az emlékezet rekvizitumainak kollázsszerű illeszkedése nemcsak az ars memoriæ-nek (az emlékezet művészetének) folyamatszerűségét adja vissza, de a paratextusban jelölt borgesi memória működésével is azonosítható. Ennek alátámasztásául a vers végét érdemes idézni, azt a részt, amikor a médiumától megfosztott hang a tudás, a semmiség (és a mindenség), a sorsjáték stb. után a költészetet szituálja: „A költészet: Ithaka / láthatatlan partvidéke, / a föld pillanata / egy szó univerzumában.” Ez a felejthetetlen palimpszesztus akkor válik ténylegesen „áttetszővé”, ha egy konkrét Borges-szöveghelyre vonatkoztatjuk, amely így hangzik: „Mondják, Ulysses, unva a csodákat, / sírt örömében, látva Ithakát, / a zöldet s jámbort. Ilyen Ithakát / idéz a művészet, nem a csodákat.” (Ars poetica, ford. Somlyó György) Látható, hogy míg Borgesnél a költészet — az Odüsszeusz-történet horizontjában — a megérkezéssel és a homéroszi fikción belül tételezett való világgal áll kapcsolatban (a csodák helyett), addig KAF-nál a nyelvvel, még konkrétabban a szóval kerül relációba. Ami — első közelítésben — valószínűleg a jelhasználat módjára, vagyis éppenséggel nem a lingvisztikai értelemben felfogott nyelvre utal, hiszen a szó „univerzuma” az irodalom mediális rétegzettségével, egyfajta archiválással hozható kapcsolatba. Ebben a már-már szinte klasszikusnak mondható mintázatban ugyanis az „egy szó” — materiálisan — magának az „Ithaka” szónak az azonosítója is lehet, ami ezáltal ennek a jelölőnek (az „Ithaka” alakzatnak) a felidéző erejére, jelentéstartományára, poétikai komplexitására helyezi a hangsúlyt. A „szó univerzuma” tehát az „Ithaka” köré vonható emlékezeti tartománnyal lesz egyenlő, melynek — a vers önkommentárja szerint — láthatatlan (vagy beláthatatlan) a határa. Azaz „túl” van a szimpla (használati) nyelvi kódon.

De — mint említettük — a Requiem tzimbalomra című kötetben se a Rigmus a könyvről, se az Ars memoriae nem kapott helyet, és ez maximálisan indokolható, de olyan gyújtópontok ezek a KAF-lírában, melyekhez képest még jobban érvényesül a Requiem tzimbalomra koncepciója. Pár évvel ezelőtt L. Varga Péter Könyvvé lett világ című írásában joggal figyelmeztetett arra a saját előfeltevésével kapcsolatban, de mégis általánosíthatóan, hogy: „Nem volna elégséges tehát, ha az értelmezés megtorpanna annak megállapításánál, illetve tudomásul vételénél, hogy ez a költészet határozottan és magabiztos kézzel húzza arca elé a különböző maszkokat, valamint sajátít át könnyű kézzel lírai hagyományokat. Mert ugyan nyilvánvalóan ezt is teszi, ám a még kölcsönvett szó vagy műforma is olyan individuális hangon keresztül szólaltatható meg, amely viszonylagosíthatja e költészet »csupán« játékos jellegét.”6 Valószínűleg a Requiem tzimbalomra tényleg nagyon jó példa arra, hogy mi mindennel szembesít ez a költészet még a játékosság mellett. És erre az a gesztus figyelmeztet éppen (vö. interjú fentebb), amely a kötet megkomponálása alapján a kontextusok lehántására és a másképpen összevillanó komponensek játékára helyezi a hangsúlyt. A Csokonai- és Mozart-probléma kezelésének ritmusa innen nézve persze nem puszta gesztus, hanem a saját költészeti világhoz való hozzáférés kulturális távlatszerkezetének a módosítása.

Az individuális hangnak sokszor éppen a hangzáson keresztüli reflexiójára számos példát lehetne hozni a kötetből. Az „én” eltűnésekor vagy megjelenésekor pedig nem feltétlenül a szempontrendszer szétesésétől kell tartani, de mindig készen kell állni arra, hogy elmozduljunk a megszokott pozícióból. Például az Ein Musikalischer Spaß-ban a nevek megfordítása után arra figyelmezteti a beszélő Mozartot (akinek ténylegesen volt ilyen névátirata: Mozard Amadé Farkas, így jelent meg a Figaro lakodalmának librettója 1937-ben), hogy soha nem birtokolhatja önmagát, de őt sem birtokolhatja senki, amely az individuális tengely kijelölése lenne. Ám ezt olvassuk: „Mert az én nem én / Túl a résen, szisszenésen / Tékozolt zenén…” Vagyis éppen abban nyilvánul meg valami, ami feloldja, csak sejteti, elkülönbözteti, és a csendbe taszítja — de ugyanazzal a műveletsorral átélhetővé teszi, és mégsem engedi kisajátítani. Ennek köszönhetően, ahogy mindenki élvezheti az örömzenét, akinek érzésvilágára hatást gyakorol, a költészeti produkció individuális faktorait és énszerűségét sem tudjuk mellőzni a megkomponáltság szintjén. A versépítkezést azonban nem tudjuk függetleníteni attól, hogy a személyesség képleteire milyen erők hatnak egy-egy költemény befogadása során, ahogy az aleatorikus, tehát véletlenszerű kereszteződéseket is érzékelhetjük az olvasás ismétlésekor, még ha nem is tarthatjuk ezeket a folyamatokat az ellenőrzésünk alatt. Ugyanígy, a gyakori regiszterváltások eliminálhatják az antropomorf hangot, ám a nyelv- és hagyománykezelés professzionális praxisában hirtelen összevillan az előzetes értelmen túli világ, amelynek az egyes alkotódarabjait, és a kompozíció feltöltődését is — KAF lírája esetében — tökéletes és hihetetlenül szórakoztató versművészetnek nevezhetnénk.

 

1     Halmai Tamás: Hol a költészet mostanában? — Amanda Gorman: The Hill We Climb, mapopkult.bolg.hu, 2021. 01. 22.; elérhető: https://mapopkult.blog.hu/2021/01/22/hol_a_kolteszet_mostanaban_amanda_gorman_the_hill_we_climb.

2     Vö. még L. Varga Péter írásával az 1749-en: A költői kiállás, amely fölemelte magához a politikát (Amanda Gorman beiktatási szerepléséről), 1749, 2021. január 24.; elérhető: https://1749.hu/fuggo/essze/a-koltoi-kiallas-amely-folemelte-magahoz-a-politikat-amanda-gorman-beiktatasi-szerepleserol.html.

3     Verskultúrák. A líraelmélet perspektívái, szerk.: Kulcsár Szabó Ernő – Kulcsár-Szabó Zoltán – Lénárt Tamás, Ráció, Budapest, 2017, 11.

4     KAF-olvasókönyv, Válogatott kritikák, tanulmányok Kovács András Ferenc költészetéről, szerk.: Korpa Tamás – Mészáros Márton – Porczió Veronika, Fiatal Írók szövetsége, Budapest, 2017, 5.

5     Rácz I. Péter: A Föld mozog — és gömbölyű! — Interjú Kovács András Ferenccel az örömteli gyászmiséről, Népszava, 2020. március 7.; elérhető: https://nepszava.hu/3069533_a-fold-mozog-es-gombolyu-interju-kovacs-andras-ferenccel-az-oromteli-gyaszmiserol.

6     L. Varga Péter: Más tartományok, Prae.hu, Budapest, 2019, 237.