A hazai olvasóközönség számára Hans Ulrich Gumbrecht neve már jól ismert: amellett, hogy az elmúlt tíz évben számos munkája megjelent magyarul, személyesen is többször megfordult Budapesten — és aki találkozott vele, mind hatása alá került, így vagy úgy. Sokunkat inspirált, másokat provokált, de az biztos, hogy senki nem maradt irányában közömbös. Képzeljünk el — ha tudunk — egy német középkorászt és romanistát, aki 26 évesen már professzorként dolgozik, és aki 40 éves korára mindent elért, amit a német tudományos világ számára nyújthatott, így azt a világot szűknek érezve 1989-ben maga mögött hagyja Németországot és leadva német állampolgárságát új életbe és karrierbe kezd a kaliforniai Stanford Egyetemen.
Gumbrecht 1988-ban ugyan a Magyar Tudományos Akadémia vendégeként járt először Magyarországon, látogatása alkalmával azonban végül semmilyen tudományos rendezvényen nem kellett megjelennie. Tényleges szereplésre csak 2011-ben kerülhetett sor, amikor egy rendkívül intenzív héten át az ELTE-n tartott előadás- és szeminárium-sorozatot. Megtartott előadásait és kéziratban maradt előadásvázlatát a Szellemtudományok — mi végre? Budapesti előadások című kötetet (Kijárat, 2013) tartalmazza.
Erre az alkalomra jelent meg magyar fordításban Gumbrecht egyik legnagyobb hatású könyve: A jelenlét előállítása (Ráció, 2010). A jelenlét ugyanis a gumbrechti gondolkodás központi fogalma. Ez a filozófiai–esztétikai diskurzusban évtizedekre háttérbe szorult fogalom az utóbbi években, főleg Gumbrecht kezdeményezésére került újra az érdeklődés homlokterébe. Egyre-másra jelennek meg az olyan munkák és kompendiumok, amelyek a fogalom újabb és újabb, igen szerteágazó alkalmazási területeit tárják fel: a mindennapi élettől és kommunikációtól a bölcsészettudományok legkülönbözőbb diszciplínáin, valamint a művészeteken — főleg az építészeten — és az irodalmon át egészen a sportig. Rendhagyó módon, mintegy „élő közvetítésben” mutatja be a fogalom használatával folytatott filozófiai–művészeti kísérletezést a Presence. A Conversation at Cabaret Voltaire, Zurich című kötet is (erről a Műút közölt recenziót, 2016058, 46–49). A jelenlét Gumbrecht szerint korunk, pontosabban a jelenleg uralkodó „kronotoposz” alapvető, az „egyidejűségek tágas jelenének” időtapasztalati formája — ennek koncepcióját az After 1945. Latency as Origin of the Present és Our Broad Present. Time and Contemporary Culture című könyveiben fejti ki.
A jelenlét dimenzióját Gumbrecht a jelentés dimenziójával kontrasztba, feszültségbe állítva érti újra, vagyis olyan dolgok jelölésére használja, amelyeket nem lehet jelentésszerkezetként leírni, vagy azzá alakítani, és amelyek közvetlen elérhetők fizikai értelemben a számunkra. Ha a kommunikáció és az irodalom területéről beszélünk, akkor ezeket a „kommunikáció anyagiságainak” nevezhetjük. Gumbrecht arra hívja fel a figyelmet, hogy ezek meghatározó részei a jelentés előállításának, és ezért figyelmet érdemelnek. Olyan jelenségeket és fogalmakat vezet be (újra) a filozófia és esztétika szótárába, mint a hangulat, az élmény, az epifánia, az esemény, az érzéki hatások vagy az intenzitás pillanatai. A jelenlétnek szerinte döntő szerep jut az esztétikai tapasztalatban, pontosabban, a gumbrechti érvelés szerint, az esztétikai élményben.
A jelenlét ugyanakkor nem csak a leírás, az elemzés szempontjából fontos Gumbrecht számára, az ebből levont tanulságokat maga is érvényesíti írásaiban, nem pusztán a jelenlét tárgyalásán, hanem az előállításán is dolgozik. Egyik legizgalmasabb vállalkozása ebből a szempontból a magyarul is olvasható 1926. Élet az idő peremén (Kijárat, 2014) című könyve, amelybe belépve „»1926-ban« kellene éreznünk magunkat. Minél közvetlenebbé, és minél érzékletesebbé válik ez az illúzió, olvasásunk annál inkább beteljesíti a könyv fő célját. […] megidézni néhány világot 1926-ból, re-prezentálni, azaz újra jelenlevővé tenni őket.” Ezt a szerző úgy éri el, hogy az adott év központi fogalmait és jelenségeit korabeli újságcikkeken, leveleken, akkoriban készülő vagy megjelent, esetleg nagy hatást kiváltó műveken keresztül idézi meg, és teszi mindezt úgy, hogy magának a könyvnek a szerkezete is jelenléthatást, az egyidejűség effektusait hivatott kiváltani: olvasóját fizikai értelemben is bevonja, mivel hiperlinkeket tartalmaz, amelyek a könyv különböző pontjaira mutatnak, így az nem lineáris olvasásra ösztönöz, hanem a linkeket követve pontról-pontra haladhatunk, miközben szó szerint forgatjuk a kezünkben.
Az itt található összeállításunkban szereplő két könyv bizonyos értelemben hasonlóra törekszik: közvetlen hangon, személyesen szól az olvasóhoz, szerzőjük saját élményeire és érzéseire támaszkodik. Annak hátterében, hogy Gumbrecht írásai idővel egyre személyesebbé válnak, két dolog állhat. Egyfelől az, hogy valójában nem tartja lehetségesnek és célravezetőnek a bölcsészeti és a személyes diskurzus közötti megkülönböztetést, másfelől az a meggyőződés, hogy összetett tartalmakat is lehet — sőt kell — közérthető nyelven közvetíteni. Ha akarjuk, ezt felfoghatjuk tudomány-népszerűsítésnek, de talán inkább a bölcsészettudományok jövője és társadalmi elfogadottsága iránti felelősség vezérli a szerzőt. Ezért is vált fontossá a számára az itt tárgyalt téma: a sport és a sportban rejlő szépség, esztétikum. Hiszen a sport mindenki számára hozzáférhető és befogadható, a sportban sokan sokféleképpen fedezzük fel a szépet. Ha tehát a sportnézés élményét esztétikai tapasztalatként fogjuk fel, akkor ebben a demokratizálás gesztusa nyilvánul meg: a sport révén nem csak a művelt vagy tanult kevesek részesülhetnek esztétikai tapasztalatban, hanem a hétköznapi emberek is. Ennek jegyében született az első könyv, a Szépség a sportban (2006), amely nem sokkal A jelenlét előállítása (2004) után jelent meg. Ez a könyv arra keres választ, hogy miben rejlik a sport vonzereje, tekinthető-e a sportnézés esztétikai élménynek, és hogyan dicsőíthetjük megfelelően sportoló hőseinket? Az itt közölt első fejezet a hétköznapi szurkolóról szól, aki — nem meglepő módon — emlékeztet a szerzőre, és aki egyes szám harmadik személyben szól intim őszinteséggel a sporthoz fűződő rajongásáról, melynek eredetét egészen a gyermekkoráig visszaköveti. Olyan sporthősökkel találkozunk, mint Muhammad Ali, Jesse Owens, Egon Loy vagy Puskás Ferenc. A második könyv szorosan kapcsolódik az előzőhöz, ugyanis ennek középpontjában a stadionok állnak: Tömeg a stadionban. Alapvetően az ott formálódó jelenlétre és benne a tömeg viselkedésére, valamint annak okaira kíváncsi, miközben tárgyalja a stadionok kulturális szerepét, a városi térben elfoglalt helyét, a televízióközvetítést és annak hatását a stadionban szerzett élményre, és még sorolhatnánk. Az itt olvasható első fejezet — immáron egyes szám első személyben — többek közt a szerző üres stadionok iránti szenvedélyéről vall, és megidéz egy személyes emléket is, azt, amikor a Buenos Aires-i stadiont, a La Bombonerát látogatta meg („ahol Diego Armando Maradona sztár lett”), és véletlenül ott ragadt egy egész éjszakára — nem kis örömére. És ha már üres stadionokat emlegetünk, a mai fertőzésveszély miatti szellemmérkőzések is szóba kerülnek. Ha innen, a ma távlatából nézzük, talán még jobban értjük, mire gondol Gumbrecht, amikor arról beszél, hogy a jelenlét iránti vágy felerősödött napjainkban.
A Szépség a sportban / Tömeg a stadionban című kötet 2021 nyarán jelenik meg a Kijárat Kiadó gondozásában.