Történt egyszer, majd’ egy évtizede, hogy Németh Zoltán egy folyóiratbéli interjúban többek között arról kérdezte Balázs Imre Józsefet, hogy mi is a lényege annak az újfajta posztmodernfelfogásnak, melyet a „fiatal irodalom” feltérképezését célzó tanulmányában működtet. A válasz szerint alapvetően arról van szó, hogy Balázs számára kétségessé vált, hogy a „nyolcvanas évek végére — nevesítsünk: Esterházy, Kukorelly, Garaczi, Németh Gábor, Kovács András Ferenc és mások írásaiban — kialakult szövegformálási mód meghatározó-e a kilencvenes évek második felében.” Bár bizonyos értelemben igen, mégis beszélhetünk egyfajta „posztmodern/posztmodern fordulatról”, azaz a posztmodernség egy más típusú vonulatáról.[1] Tizenegy évvel az említett tanulmány, és nyolc évvel az interjú után a két beszélgetőpartner önálló kötettel jelentkezett, melyek célkitűzése mutat hasonlóságokat: a kortárs irodalom tendenciáinak árnyalása a posztmodernen belüli fordulat jegyében (Balázs Imre Józsefnél), illetve a posztmodern korszakkonstrukció újragondolása a kortárs magyar irodalom szövegpéldáin keresztül (Németh Zoltán).
Mind Kolozsvár, mind Besztercebánya felől tekintve tehát az utóbbi évtizedek magyar irodalmára úgy fest, hogy nagyjából párhuzamosan merült fel az igény arra, hogy történeti alakzatok segítségével váljék láthatóvá és leírhatóvá a fiatal(abb) szerzők írásművészetében észlelt változás. Balázs Imre József fent utalt 2001-es áttekintő írása — a „fiatal irodalom más értékopcióit és hagyománykonstrukcióit” regisztrálva — vélelmez egy „fordulatot”, amely során „a posztmodernség egyik értelmezését, a hozzá való viszonyulást felváltja egy másik” (BIJ, 11).[2] Bár ebből az írásból nem derül ki teljesen világosan, hogy melyek is ezek a más értékopciók, arra többé-kevésbé választ kapunk, hogy hogyan jellemezhető a két eltérő irány: az egyik az „elszabadult nyelvű”, „areferenciális”, „nyelvdisszeminatív”, a nyelvet uralhatatlannak tartó, inkább a filozófiából eredeztetett változat; a másik pedig a „szintetizáló, eklektikus, fesztelenül múltba nyúló, hiperreális tereket alkotó” változat, amely a „befogadási mechanizmusok, gazdasági-életmódbeli viszonyok megváltozása révén leírható posztmodernség-értelmezésbe” illeszkedik (12). Mindkét esetben hangsúlyos ugyanakkor a nyelv alapvető konstitutív jellege és az önreflexivitás.
A könyv második, hosszabb, az újabb erdélyi irodalmi csoportosulások feltérképezése szempontjából is alapvető hasznosságú tanulmánya az, amelyben ez a fordulat szerzői életművek és intézményes keretek között értelmeződik, és az ide tartozó írók-költők tulajdonképpen „a romániai magyar irodalom új középgenerációjaként” nevezhetőek meg. Részben erre utal a kötet címébe emelt „új közép” kifejezés, a terminus jelentésszerkezete azonban nem korlátozódik — a könyvben egyébként kiemelt fontossággal bíró — generációs logikai sémára, amennyiben „a szélsőségektől a normalizálódás felé elmozduló irodalomkoncepciót is jelezni kívánja”, valamint kapcsolatot tart az ún. „transzközép” fogalmával is (35). A „transzközép” az Előretolt Helyőrség csoport (és folyóirat) kiemelt önmeghatározó teoretikus csomópontjává vált; a koncepció elméleti kidolgozása Sántha Attila és Orbán János Dénes nevéhez köthető elsősorban, és sajátos módon, intencionálisan „antiposztmodern”. Balázs Imre József kiemeli, hogy a Helyőrség nem pusztán egy orgánum és csoportosulás, hanem márkanév és infrastruktúra is egyben, s a „transzközép” jelszóvá emelése (majd elhagyása) hatékony önkanonizációs stratégia részeként szolgált. Mind az Előretolt Helyőrség, mind a Serény Múmia kör fontos szerepet játszott az „új közép”-ként aposztrofált generáció irodalmi szocializációjában (részletesen az alábbi szerzőket tárgyalja a tanulmány: Vida Gábor, Karácsonyi Zsolt, Demény Péter, Papp Sándor Zsigmond, Lövétei Lázár László). Sok egyéb szempont mellett a populáris szféra felé nyitás — „nemcsak a populáris elemek beépítése révén, hanem a populárisba való beépülés értelmében is” (12) — jelent egy olyan változást, amely az említett erdélyi csoportok meghatározó vonása, s amely a fordulat szerzőit is jellemzi. Mindenképpen érdemes hangsúlyozni, hogy Balázs Imre József a teljes magyar nyelvű fiatal irodalomra kiterjeszthető fordulat jeleit elsősorban az (egyre nagyobb kanonikus jelentőségre szert tevő) erdélyi fiatal írók törekvéseiben érte tetten. Mindez párhuzamba hozható a Sántha Attila által megfogalmazott elgondolással is, mely szerint „Erdély még mindig kacérkodik azzal a gondolattal, hogy Kolozsvár legyen a magyar irodalom (egy másik) központja, mint már többször is volt az idők folyamán” (31) — Balázs Imre József jelen könyvének feltétlen érdeme az, hogy bemutatja eme alternatív centrum jelentőségét és intézményes működését. Teszi ezt úgy, hogy több ízben utal arra, hogy bizonyos esetekben a magyarországi recepció némiképp mást lát, mint az erdélyi, s ebből vonja le Balázs azt a következtetést, hogy valószínűleg ott valóban valami más is történik — szemléletes példája ennek Orbán János Dénes megítélése, akinek munkásságát azért is véli a szerző egyedülállónak a csoporton belül, mert szövegeit a magyarországi kritika más kérdésföltevések alapján olvasta és kanonizálta, mint a romániai recepció (30–31). Apró, de jellemző momentum, hogy Németh Zoltán könyvének vonatkozó részlete (NZ, 33), melyben Orbán János Dénes költészetét a második, „areferenciális posztmodern” kategóriájához utalja, teljes mértékben alátámasztja Balázs észrevételét. S hogy a felvidéki irodalmár mégsem tipikusan a magyarországi recepció fősodrához tartozik, az jelzi, hogy OJD-t az „erotikus-obszcén nyelvhasználat kiterjesztőjeként” a szlovákiai Csehy Zoltán munkásságával állítja párhuzamba.
Németh Zoltán, bár korábban monográfiát is szentelt a „szlovákiai magyar irodalom” olvasásának (A bevégezhetetlen feladat), ezúttal nem juttat kiemelt szerepet valamely regionális kánonnak, hanem a teljes magyar nyelvű kortárs irodalmi palettán vizsgálódva kísérli meg újragondolni a modernségnek a magyar irodalomtörténet-írásban elsősorban Kulcsár Szabó Ernő munkássága révén meghonosodott szerkezetét. Elsődleges kiindulópontja szerint a posztmodernizmust nem „a modernség nagy projektumán belül” helyezi el (tehát nem a klasszikus modern–avantgarde–későmodern–posztmodern felosztást követve), hanem a modernizmusban és a posztmodernizmusban „kétféle, egymással szembenálló projektumot” lát. Második lépésként pedig úgy véli, hogy a posztmodern sem homogén, „monolit” konstrukció, s ennek jegyében fel is osztja három alkategóriára. Németh sémája tehát ekképp néz ki: modernizmus (klasszikus modernség – avantgarde és neoavantgarde – kései modernség) ↔ posztmodernizmus (korai posztmodern – areferenciális posztmodern – antropológiai posztmodern). Balázs Imre József kettős felosztású rendszeréhez logikájában mindez némely szempontból hasonló, amennyiben az általa sejtett fordulatot a némethi rendszerben az areferenciális és az antropológiai irányok közé helyezzük (bár természetesen a kétféle felosztás bizonyos paraméterekben nem korrelál egymással, s egyelőre Németh Zoltáné szisztematikusabb és kidolgozottabb).
A felosztás több szempontból is problematikus és kikezdhető, mint ahogyan erre már Reichert Gábor recenziója is felhívta a figyelmet.[3] Ami a posztmodernnek a modernnel történő szembeállítását és attól való elkülönítését illeti, alapvető probléma, hogy túlzottan nagy vehemenciával igyekszik berúgni Németh Zoltán azt a bizonyos ajtót, amely pedig (legalábbis) félig nyitva van. Mégpedig két ok miatt: az egyik, hogy a posztmodernség ellentmondásos és összetett viszonya a modernséggel a hazai irodalomtörténet-írás szerint is sokat vitatott kérdés,[4] s a kategoriális felosztás egy alapvetően dinamikus viszonyrend statikus leírásaként szolgál elsősorban. A másik, talán jelentősebb érv, hogy a Németh Zoltán maga írja több helyütt, hogy az általa első vagy korai posztmodernnek nevezett konstrukció sok szállal erősen kötődik a kései modernséghez (a hosszabb idézet az adott irányzat jellemzését is szolgálja egyben):
A korai posztmodern szövegek kapcsán olyan értelmezési kiszögelléspontok jelölhetők ki, mint az írás folyamataira tett önreflexió, a metafikció, az irónia többértelműsítő használata, az egzisztenciális kérdések felvetése, a szerzőség elrejtése, a maszkokkal és az identitással folytatott játék/küzdelem, a „nagy elbeszélések vége”-koncepció, valamint az ún. valóságnak, a realista írásmódnak és a szubjektivitásnak a krízise, illetve újraírása egy megváltozott feltételrendszer keretei között. […] [M]egjelenik az önmagát olvasó szöveg koncepciója, a tükör- és labirintusszerűség, a nyitott műalkotás lehetősége, a realizmus újraírására tett kísérlet, valamint az identitáskérdések polifóniája. […] A korai posztmodern olyan beszédmódot működtet, amelyben azonban bizonyos mértékig megőrződtek a kései modern megszólalásmódok is. (15–16)
Egyetérthetünk tehát Reichert Gáborral, aki szerint „Németh elismeri tehát, hogy a korai posztmodern — szerinte elsőként Ottlik Géza Iskola a határonja és Weöres Sándor Psychéje által képviselt — kategóriája több tekintetben is kötődik a megelőző irodalmi korszakokhoz, vagyis szinte azonnal megkérdőjelezi néhány sorral feljebbi okfejtését.” Nem arról van tehát szó, hogy ne lenne releváns az a felosztás, amellyel a szerző dolgozik, ám innen nézve némiképp kérdőjeles az, hogy mennyire szükségszerű a korábbi taxonómia látványos lecserélése, mit is fogunk általa jobban megérteni. Mielőtt ezt megkísérlem megválaszolni, arról kell beszélnem, hogy mi az, amit nem feltétlenül fogunk jobban megérteni az új rendszer segítségével.
Nehéz például minden tekintetben átlátni a korai és areferenciális posztmodern különbségét, amennyiben az elsőről azt olvassuk, hogy számára „rendkívül fontos a múlt, illetve a történelem tapasztalata, amellyel tudatosan lépnek párbeszédbe, akár úgy is, hogy a múltra jellemző megszólalásformákat beépítik saját szövegeikbe” (16); a másodikról pedig, hogy jellemzi „a múlt, a történelem és a hagyomány tudatos felhasználása, szövegbe építése (intertextualitás)” (24) — tehát többé-kevésbé ugyanazon jelenségről van szó. Mindkettőnek része az önreflexivitás, a metafikció, az intertextualitás. Természetesen több olyan paramétert is felsorol a rendszer, melyek között nincs egyezés (például azt, hogy míg „a korai posztmodern szövegalkotás a realizmusra és az egzisztencializmusra adott válaszként értelmezhető, addig az areferenciális posztmodern a neoavantgarde kihívásaira válaszol”), ám kínzó kérdésként vetül fel az első két irányzat szétválasztásának szükségszerűsége és produktivitása. Példának okáért akkor, amikor komolyan elgondolkodunk azon kijelentés jogosságán, mely szerint a Termelési-regény az areferenciális posztmodern tipikus példája volna, miközben a könyv valóságvonatkozásai többek között a korszak politikai-társadalmi kontextusának megidézése szempontjából is megkérdőjelezhetetlenek. Nem tűnik jogosnak az a vélelem, hogy a harmadik posztmodernre jellemző „a valóság problematikájának hangsúlyos megjelenése” (37), amennyiben ennek implikátuma az, hogy az első két irányzatról ez nem volt elmondható. Az, hogy a (második, areferenciális posztmodern elméleti hátterének tartott) posztstrukturalizmus és dekonstrukció szerint (Németh olvasatában) a nyelv határozza meg az embert, a nyelv hozza létre a valóságot és a világot, nem egyenlő azzal, hogy az erről a tapasztalatról számot adó szövegek ne tartanának kapcsolatot a „valósággal”, s jelentésstruktúráik ne éppenséggel az ember és a környező világ jobb (más) megértését tennék potenciálisan lehetővé. Más kérdés, hogy bizonnyal mégiscsak jól érzékelhető valamilyen változás a fiatalabb generációk kérdésföltevéseiben a 70-es és 80-as, illetve akár a 90-as évekhez képest, amely változás jellegét Németh Zoltán (illetve a „fordulat” jellemzésével Balázs Imre József is) az adott keretek között megkísérelte történeti-elméleti szempontból artikulálni. A referencialitás-areferencialitás dichotómia azonban meggyőződésem szerint nem alkalmas kerete a probléma láthatóvá tételének, mert téves szembeállításon alapszik — nagyon kevés olyan szöveg létezik a világirodalomban, melynek a befogadás során ne képződne meg, úgymond, antropológiai szükségszerűségként a valóságvonatkozása. Az areferencialitásra jellemző az, hogy nagy mértékben nyelvi referenciákkal dolgozik a mű, de az önmaga textualitására vagy egy másik szövegre vonatkozás nem zárja, nem zárhatja ki azt, hogy a dologi referencia is jelen legyen az értelmezés során. A referencialitás nem a fikcionalitással áll szemben, mert minden esetben a fikciós mű az, amely különféle (poétikai, retorikai stb.) eljárások során lehetővé teszi a referencializálást, a vonatkoztatást vagy egy másik nyelvi (vagy egyéb médiumban létező) produktumra, avagy a világunkra és a társadalomra, amelynek működésmódja és értelmezhetősége nem független a (nyelvi vagy egyéb minőségű) közvetítőrendszertől. A valóság, az identitás nyelv általi hozzáférhetőségének és létesülésének koncepciója ugyanakkor még az ún. „szövegirodalom” esetében is a legritkább esetben jelenti azt, hogy az adott mű ne érdeklődne a valóság, a társadalmi miliő, az ember iránt, hogy e szempontú kérdésfeltevéseink a szöveg olvasásakor célt tévesztenének és megválaszolatlanul maradnak.
Nem véletlen, hogy a harmadik, antropológiai posztmodern jellemzésekor Németh Zoltán döntő mértékben nem poétikai és retorikai, hanem tematikus és ideológiai elkülönítésekkel tud élni, ilyenformán kétségessé teszi azt, hogy korszakretorikai értelemben beszélhetünk-e leváló projektumról. „A harmadik vagy antropológiai posztmodern az irodalomelmélet »kulturális fordulat«-ához köthető egyrészt, másrészt a hatalom kérdésköre izgatja, a »másik«, illetve a másság természete, a marginális nézőpontok megjelenítése, felszínre hozása, a politikai természetű kérdésfelvetések, a mainstream-ellenes attitűd.” (35) E ponton érdemes megemlíteni azt, hogy a kapcsolódó, „kontextuális”-ként jellemzett irányzatok (posztkolonializmus, kulturális antropológia, feminizmus, etikai kritika stb.) nem feltétlenül módszertanukban, hanem politikusságukban és kérdésföltevéseikben térnek el például a dekonstrukciótól — Bényei Tamás egyik jellemzése szerint ezek az irányvonalak „azt vizsgálják, hogy egy adott szöveg milyen módon nem azt mondja, amit mond, hogy egy szöveg ideológiai, retorikai vagy figuratív nyelvi elrendeződése milyen módon mond ellent annak, amit a szöveg mond vagy mondani kíván.” Ez afféle „szimptomatikus olvasás”, „alkalmazott dekonstrukció”: „a szövegben lévő töréseket, csendeket, elhallgatásokat olvassák, s azt figyelik, mi az, amit a szöveg el akar titkolni. […] [A]miről ekképpen mégis mindig beszél, az nem más, mint a Történelem, a Tudatalatti vagy a nemek, fajok, népek közötti különbség.”[5] Mindez jelentheti azt, hogy az antropológiai posztmodern irányzatba sorolt művek poétikai, filozófiai szempontból vagy kapcsolódnak a hagyományosan posztmodernnek nevezett irányvonalhoz (bármi legyen is az…), vagy sem (ez esetben másik irányzathoz állnak közelebb nyelvi felépítés szempontjából) — ami összekapcsolja őket, az egy sajátos tematikus és ideológiai, politikai irányvonal, tulajdonképpen a nyelvfelfogástól majdnem (de persze mégsem teljesen) függetlenül:
A harmadik posztmodern élesen hatalomellenes, gyakran nyíltan politikaiként viselkedik, a patriarchális, totalizáló, asszimilációs, homogenizáló és globalizáló tendenciák ellen emel szót a sokszínűség és az eltérő tradíciók megőrzése céljából. […] A harmadik posztmodernbe sorolható a nyolcvanas-kilencvenes évek formai játékait felváltó, autobiográfiai meghatározottságú vallomásirodalom, s figyelmet érdemel a valóság problematikájának hangsúlyos megjelenése, amely az identitás és a szubjektum visszatérése nyomán az addig elhanyagolt társadalmi kérdések mentén értelmezhetők. […] Az előbbiekkel kapcsolatban feltétlenül említést érdemelnek azok a szövegek, amelyek a szexuális vagy etnikai identitásproblémákat viszik színre, illetve a marginalizált kollektív és egyéni idenitásproblémákat és stratégiákat jelenítik meg (a posztmodern feminista, leszbikus és gay irodalom). Főként azokra a hagyományosan marginalizált identitásokra utalhatunk, amelyek nem feleltethetők meg a „fehér, középosztálybeli, keresztény, heteroszexuális férfi” identitásának, illetve bármilyen módon valamiféle kisebbségi, háttérbe szorított tapasztalatnak adnak teret. (NZ, 35–37)
Jellegzetes példa, hogy Térey János, bár Németh szerint olyan identitásköltészetet hozott létre, amely méltó versenytársa lehet a második posztmodern ironikus-nyelvjátékos irányvonalának, csak azért különül el e harmadik posztmoderntől, mert „nem az alárendelt, marginalizált identitásnak ad hangot, hanem az agresszív férfiidentitása jelenik meg benne” (37–38). Még csak nem is arról van szó tehát, hogy nem tematizálja az adott problémakört (a Négerbaba című vers például kétségkívül ezt teszi), hanem politikailag sem nem korrekt, sem nem szolidáris… És mi a helyzet az areferenciális posztmodernbe sorolt Fuharosokkal (28), amely az elnyomott, alárendelt helyzetben lévők perspektíváját mutatja föl, bár teszi ezt rafináltan, rengeteg szövegidézettel, kevéssé didaktikus módon? A helyenként túlzottan merevnek tetsző kategorizálás egyik veszélyét nem sikerül elkerülnie a kötetnek, ti. hogy gyakran érezzük úgy, hogy fontosabb az adott mű elhelyezése, mint értelmezése és differenciált megértése, illetve hogy a kategorizáláson túl viszonylag kevés mondandóval szolgál a szerző az adott témakörről (ez a helyzet például a posztmodern halálköltészet esetében) — amikor nem a stratégiai szempont kerül előtérbe, olyankor hatványozottan hasznossá válik (az egyébként is információdús) munka.
S most válaszolnék arra a kérdésre, hogy mégis mi az, amit jobban megérthetünk Németh Zoltán vállalkozása által, s mi a voltaképpeni tétje koncepciójának. A tét kétségkívül az, hogy sikerül-e fölhívni a figyelmet arra, hogy a fiatal irodalom újabb generációja jól érzékelhetően nagyon másképpen ír, lát, komponál, problematizál, választ hagyományt (és így tovább), mint a prózafordulat és az új szenzibilitás írói és költői, a posztmodern líra és próza legerőteljesebb képviselői. Balázs Imre József és Németh Zoltán mindketten felismerték ezt a jelenséget (nem lehet véletlen, hogy kiváló költők is egyben), és annyira fontosnak tartották, hogy könyvet szerkesztettek a kérdés köré. A kötetek problémafelvetéseiben sok a hasonlóság, a válaszkísérletek mégis eltérőek. Jelen írásban közel sem volt módom kimerítően tárgyalni a két, rendkívül gondolatgazdag könyv jelentős részét, amennyiben a központi problémára igyekeztem koncentrálni. Mind a Balázs Imre József kötetében összegyűjtött tanulmányokból (Térey János, Varró Dániel kapcsán) és kritikákból, mind Németh Zoltán könyvének specifikus, a három posztmodern stratégiát árnyaló és különböző aspektusokból feldolgozó fejezeteiből (maszklíra, halálköltészet, nonszensz, műfordítások, utazási irodalom, női irodalom) sokat tanultam, és mindegyikhez volna még mit hozzáfűzni — de ezt későbbi írásokra hagyom. A kortárs irodalommal foglalkozók számára mindkét kiadvány kötelező olvasmány, amelyekkel öröm vitába bocsátkozni.
Megjelent a Műút 2013040-es számában
[1] Németh Zoltán: „Az irodalom maga a nonsalansz” — Beszélgetés Balázs Imre Józseffel = N. Z.: A széttartás alakzatai, Kalligram, Pozsony, 2004, 347. Eredetileg: Kalligram, 2004. március. http://www.kalligram.eu/Kalligram/Archivum/2004/XIII.-evf.-2004.-marcius/Az-irodalom-maga-a-nonsalansz
[2] A továbbiakban a zárójeles hivatkozásokban a recenzeált kötetekre — a szerzők monogramját felhasználva — BIJ-ként és NZ-ként utalok.
[3] Reichert Gábor: Átrajzolt periódusos rendszer, KULTer.hu, 2013. február 18., http://kulter.hu/2013/02/atrajzolt-periodusos-rendszer/.
[4] Ezzel kapcsolatban lásd Szirák Péter kiváló, összefoglaló érvényű tanulmányát: A magyar irodalmi posztmodernség értelmezéséhez = A magyar irodalmi posztmodernség, szerk.: Szirák Péter, Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen, 2001, 9–53.
[5] Bényei Tamás: Posztmodern utak a prózában és a kritikában = Takáts József: Talált tárgy — Beszélgetések, Alexandra, Pécs, 2004, 33–34.