Molnár Gábor Tamás Visszacsatolások című könyvének fontos tanulsága, hogy a hermeneutika nem egyszerűen a szövegértelmezést jelenti, hanem az értelmezhetőségére, az interpretáció lehetőségeire és előzetes feltételeire irányuló kérdésfeltevéseket is magában foglalja. A könyv nem az értelmezés módszertani alapjait kívánja lefektetni, hanem inkább egy olyan „olvasói etika” lehetőségét ajánlja fel, amely a „végleges” olvasat dogmája helyett a műalkotás kimeríthetetlenségével és az értelmezői tevékenység lezárhatatlanságával számol. A szerző saját műelemzései számára is irányadónak tartja Derek Attridge tételét, aki szerint a kreatív mű számára a „kreatív olvasás” az adekvát befogadásmód. (124) A javasolt kreatív olvasás azonban mindig tudatában kell legyen saját behatároltságának és kontextusfüggőségének, továbbá annak, hogy a mű invenciózusságát még a legsokoldalúbb magyarázat sem merítheti ki egészen. A könyv nagy erőssége, hogy a szövegértelmezés problematikáját úgy tárgyalja, hogy a sokoldalúan és reflektáltan bemutatott elméleti kérdésfeltevéseket az irodalomoktatás tapasztalataival kapcsolja össze, s e komplex megközelítésmód a gyakorló pedagógusok számára is érdekes belátásokat ígér. Fontos kiemelni a könyvészeti kódolás jelentőségét is: az Új Alföld Könyvek sorozat második darabjaként megjelent Visszacsatolások kifejezetten szép könyv. A borítón álló feltört dió képe Babits híres versét, a kötetben is szóba kerülő A lírikus epilógját idézi fel,[1] ugyanakkor a kép egy olyan olvasatot is megenged, mely a dió feltörését a rejtély megoldásának újra és újra előálló hermeneutikai feladataként allegorizálja.
A szerző saját meghatározása szerint a Visszacsatolások átmenet a monográfia és a tanulmánykötet között. (6) A könyv első harmadát egy hosszú, elméleti (és elmélettörténeti) bevezető tanulmány adja, mely akár önálló kiadványként is megállná a helyét. Ezt követi az ars poetica műfajelméleti kérdéseit áttekintő fejezet, illetve a Wallace Stevens, Térey, Petőfi, Füst Milán, Szilágyi István és Garaczi László alkotásait vizsgáló műértelmezések. Hasonló szerkezetű köteteknél reális veszély a belső egyensúly felborulása. Ezt a csapdát sikerül elkerülni: a Visszacsatolások egységes, alaposan végiggondolt, ökonomikus érvelésű szövegeket fog össze. A kérdésfeltevés és a módszertan azonossága (az irodalomértelmezés mibenlétére, illetve az autoreflexív és metapoétikus szövegstratégiákra irányuló fókusz) valóban a monográfia irányába nyitja ki a műfaji besorolhatóságot, ugyanakkor a tematikus változatosság inkább a tanulmánykötethez közelít (ezért is gondolom úgy, hogy utóbbi a pontosabb megjelölés).
Az irodalomértelmezés hasznáról és káráról című, több mint százoldalas (címével Nietzsche korszerűtlen elmélkedésére utaló) bevezető az irodalomértelmezés elméleti, történeti és etikai dimenzióival vet számot. A tanulmány pedagógiai szempontból következetesen viszi végig az egyszerűtől a bonyolult felé haladó (majd egy ponton ismét az egyszerűhöz visszatérő), mindvégig logikusan építkező kifejtést. A szöveg bevallott célja, hogy az egyetemi hallgatók és gyakorló tanárok számára is hasznosítható legyen, s a tárgyalás nyelve számukra se legyen „riasztóan” szaktudományos. (6) Noha az interpretáció fogalmát az utóbbi évtizedekben számos kritika érte (többek között a poszthermeneutikai irányzathoz kötött Kittler és Gumbrecht részéről), Molnár Gábor Tamás amellett érvel, hogy sem az interpretáció, sem a parafrázis nem kerülhető meg az oktatás során (még ha ez utóbbi a New Criticism számára „eretnekségnek” számított is), hiszen a régies vagy idegen kultúrákból származó szövegek esetében elemi szükséglet mutatkozik a mű hozzáférhetővé tételére. Nem véletlen tehát, hogy Wolfgang Iser is a fordítással hozta összefüggésbe az interpretációt, miközben arra is fölhívta a figyelmet, hogy a fordítás szükségszerűen megteremti az értelmezendő és az értelmezett nyelv közötti különbséget, melyet Iser „határsávnak” nevezett. Véleménye szerint éppen e határsáv biztosít teret a kreatív értelmezői műveletek számára, azonban ha az olvasó túlságosan is rávetíti előítéleteit a tárgyra, azzal „gyarmatosítja” a határsávot, megszüntetve a további értelmezések lehetőségét. (13; 83)
Molnár Gábor Tamás tudományos igénnyel, alaposan végiggondolt érveléssel ismerteti a hermeneutika, az amerikai új kritika, a strukturalizmus, a dekonstrukció, és a poszthermeneutika irányzataihoz kapcsolódó értelmezői attitűdöket (az orosz formalizmus azonban háttérbe szorul). Természetesen olyan problémákról is szó esik, mint a Gadamer számára kulcsfontosságú előítélet, alkalmazás, hatástörténet, és persze a hermeneutikai kör, mely fogalmak tisztázása az egyetemi oktatás számára megkerülhetetlen, de nem is olyan egyszerű feladat – ehhez a könyv értékes segítség. Rendkívül inspiratív az Umberto Eco és Jonathan Culler nézetkülönbségét tárgyaló rész. A kései (A nyitott mű elméletéhez képest már konzervatívabb nézeteket valló) Eco ugyanis az értelmezés határaira hívta fel a figyelmet, és a történeti szempontból adekvát elemzés szükségességét képviselte, míg bírálója, Culler arra mutatott rá, hogy minden valóban érdekes olvasat, mely a tárgyalt mű nem szándékolt jelentéseit mutatja meg, szükségképpen „túlértelmezés” (legalábbis Eco szigorú követelményei felől). Bár Eco is hoz elgondolkodtató érveket az önkényes olvasatokkal szembeni aggályait kifejezve, Culler elképzelése a termékeny túlértelmezésről valóban felszabadító erejű. Culler egy olyan értelmezést javasol, mely — az Eco által üdvösnek tartott úttal szemben — nem a szerzői intenció felől, hanem annak ellenében mutat rá a szöveg problematizálható rétegeire (például a szöveg által magától értetődőnek tekintett ideologikus elemek jelenlétére). Sőt Culler azt is bebizonyította, hogy maga Eco is „bűnös” az efféle túlértelmezésben. (87–90)
A legnagyobb hangsúly Iser interpretációelméleteire esik, aki pályája során többször gondolta újra olvasó, szöveg és kontextus viszonyrendszerét. Egy elméleti előképzettséggel nem rendelkező olvasó számára itt már nehezen követhetővé válik a szöveg, azonban fontos tekintetbe venni, hogy az ezoterikus és exoterikus nyelvhasználati módok közötti közvetítés maga is értelmezhető fordításként (vagyis interpretatív tevékenységként), amely nem mindig oldható meg veszteségmentesen, ezért ilyen esetekben szükséges megóvni a tudományos elmélet komplexitását (elkerülve a határsáv gyarmatosítását).
A kifejtés világosságának elve azonban csak egyetlen ponton sérül, amikor a szerző Humboldt nyelvfilozófiájának ismertetése kapcsán megállapítja, hogy „[…] a modern magyar irodalomtudomány egyik legjelentősebb képviselője is azon a nézeten volt, hogy nincsenek valódi szinonimák, hiszen a nyelvhasználat eltérései egyben a jelentés (bármily jelentéktelennek ható) módosulásával is együtt kell, hogy járjanak”. (27) Első olvasásra azonban egyáltalán nem nyilvánvaló, hogy itt a szerző Peter Szondira utal, ez csak később válik érthetővé. (vö. 55) Kisebb szépséghibának tekinthető, hogy Schleiermacher maximáit csak Szondi közvetítésében idézi, a kifejtés logikáját azonban ez a legkevésbé sem befolyásolja.
Molnár Gábor Tamás gondolatmenete az irodalom nem-pragmatikus fogalmának megalapozásakor a rendszerelméletre támaszkodik. Érvelése szerint csak az irodalom önálló társadalmi részrendszerének kikülönülése során született meg az irodalom modern, nem célorientált és nem-pragmatikus fogalma. (11) Ugyanakkor, amint erre Gumbrecht és Kittler nyomán rámutat, a 19. századi nemzetállami keretben kibontakozó irodalomtudományos és oktatási paradigmák az irodalom intézményes közvetítése során igyekeztek ellenőrzés alatt tartani, bizonyos ideológiai, világértelmezési, vallási vagy etikai kontextusba ágyazva re-pragmatizálni a műértelmezést. (28; 39) Annak ellenére azonban, hogy érvelésének logikája ezt a lehetőséget nyitva hagyja, a szerző mégsem mondja ki sehol azt a lehetséges következtetést, hogy az irodalom re-pragmatizációs kísérletei leírhatók volnának a különböző társadalmi részrendszerek feszültségteli viszonyának keretében. Úgy gondolom, hogy az irodalmi/kulturális részrendszerek működése sosem teljesen független[2] más részrendszerekétől.[3] Arra is akad példa, hogy a politika vagy a gazdaság (például a tömegirodalom és a kommersz műkritika) részrendszere megkísérli — részben vagy egészben — uralma alá hajtani az irodalmi termelés infrastrukturális hátterét,[4] ezzel zárójelbe téve az autonóm művészet elvét, és a műértelmezés intézményes gyakorlatait is a maga pragmatikus céljainak szolgálatába állítva.
A műértelmezés politikai kisajátítására a szerző maga is hoz példát, mikor rendkívül szellemesen szálazza szét a Donald Trump által sugallt műértelmezést Oscar Brown Jr. The Snake című daláról, melyet 2015-ös elnökjelölti kampánya során használt fel, a dal címében szereplő kígyót allegorikusan azonosítva a már születésüktől fogva gonosznak tételezett bevándorlókkal.[5] Molnár Gábor Tamás dekonstruktív elemzése arra világít rá, hogy ez az értelmezés szükségszerűen gyarmatosítja a határsávot, és miközben a politikai kontextusban a szöveg új jelentésbe kerül, a dalszöveg erotikus konnotációi háttérbe szorulnak. Frappáns értelmezésében arra is rámutat, hogy a dalban elhangzó történet egy aesopusi fabula modern átdolgozása, azonban nem tér ki arra a lehetséges összefüggésre, hogy a magyar „kígyót melengetett a keblén” szólás szintén kapcsolatban állhat a fenti állatmesével.
Műelemzései során nagy érzékenységgel fordul az angol, német és olasz nyelvek finom jelentésárnyalatai felé, melyek sokszor mozdítják ki az értelmezést váratlan, újszerű észrevételek felé. Különösen szellemes A Nibelung-lakóparkról szóló tanulmány, melyben rendkívül gondolatgazdag módon tárja föl a tropologikus struktúrák működését, a költői nyelv mozgását a pénzpiacok logikájával hasonlítva össze. A Petőfi Föltámadott a tenger…-éről szóló elemzés szintén nagyon izgalmas, mely a vers retoricitását, a térszerkezetek logikájának átfordításait teszi láthatóvá, további kérdések feltételére, a versszerkezet újragondolására inspirálva az olvasót.[6] A Petőfi-elemzés nagy erőssége a szövegértelmezés életközelisége, mely a gondolatmenetet felejthetetlenné teszi (például a brazil jiu-jitsuból vett hasonlat révén).
Füst Milán A Cicisbeo című novellájának vizsgálata szintén izgalmas módon foglalja össze a szöveg motivikus szerkezetét, a narráció, a cselekményszerkezet és az időkezelés atipikus vonásaira is rámutatva. A házasságtörési történet elbeszélője, a megcsalt férj maga mondja ki, hogy „papucsban és hálókabátban” tölti napjait, s miközben az elemzés jogosan kapcsolja össze a papucs motívumát a hangtalan közlekedéssel, kimarad az értelmezés köréből, hogy az a magyar köznyelvben az akaratgyenge férj jelzője (ez a mellékjelentés már a 19. században használatos volt).[7] A nyelvhasználat tudattalanja felől a — már a novella elején feltűnő — papucs így a főszereplő későbbi megcsalattatásának előrevetítőjeként, a főszereplő „szexuál-lélektani” problémáinak jelölőjeként is értelmezhető.
A Kő hull apadó kútba összetett elemzése során Molnár Gábor Tamás meggyőzően érvel amellett, hogy Szilágyi István regényének hősnője, Szendy Ilka karaktere boszorkányosan manipulatív, már-már gondolatolvasó képességekkel rendelkezik. Emellett egy olyan, több szempontból is elgondolkodtató értelmezési utat is felajánl, mely az elbeszélői szólam „fecsegő” kitekintéseit, a narráció metaszintjén azonosítja a Szendy Ilka tudatában lejátszódó belső gondolatfolyammal, így Szendy Ilka a „pszicho-narráció” révén a róla szóló történet potenciális szerző–elbeszélőjévé lép elő. Molnár Gábor Tamás ugyanakkor arra is felhívja a figyelmet, hogy ez az összefüggés a regény későbbi, átdolgozott szövegváltozatában már jóval kevésbé azonosítható. (290–291) Az elemzés szerkezete, érvelése ökonomikus és lezárt, és valószínűleg nem is lett volna tér tágabb értelmezéstörténeti vizsgálatra, ugyanakkor némi hiányérzetre ad okot, hogy a már megjelenésekor „tömegsikernek” (Bretter György megfogalmazása) számító regény kortársi, erdélyi recepciójáról alig esik szó. Szimptomatikusnak látom, hogy az erdélyi magyar kritikai élet olyan jelentős gondolkodói, mint Bretter György[8] vagy K. Jakab Antal — akiknek a Szilágyi-regény kritikai kanonizációjában is szerepük volt —, a magyarországi irodalmi köztudat számára jóformán ismeretlenek maradtak.[9] Ez a problémafelvetés azonban semmit sem von le Molnár Gábor Tamás érvelésének invenciózusságából, hiszen a tanulmány tétje nem a recepciótörténet felől való közelítés volt.
A kötet egyik nagy újdonsága, hogy nemcsak a hermeneutikai problémák elméletét tárgyalja, hanem ezeket a kognitív tudományok kísérleti eredményeivel is össze tudja kapcsolni, s ezeknek az új belátások nemcsak az olvasás elmélete, hanem a pedagógiai praxis számára is nagy jelentőséggel bírnak. Különösen fontosak a regény fiktív világában elmerülő, „belemélyedő” olvasás védelmében megfogalmazott érvek. Molnár Gábor Tamás felhívja a figyelmet arra, hogy a huszadik századi irodalomértelmező iskolák (például a dekonstrukció) alábecsülték a szövegek világában elmerülő, illúzióképző olvasás jelentőségét. (293) A pedagógiai gyakorlat azonban megmutatta, hogy a szövegek térbeliesítése és a kognitív modellezés (mely nem veleszületett, hanem tanult képesség) nemcsak az oktatás számára bír kiemelkedő jelentőséggel, hanem a kritikai–értelmező mozzanatokat is megelőzi. Elmerülő olvasás nélkül tehát a tudományos reflexió sem lehetséges.
A Visszacsatolások nagy fegyelmezettséggel és ökonomizmussal megírt, gondolatgazdag kötet, értékes segítség a felsőoktatás és a szűkebben vett tanárképzés számára. Az elméleti bevezető kapcsán csak a kritikai elméletekhez való viszonyban érzékeltem némi ambivalenciát. Úgy gondolom, hogy érdemes számot vetni azzal a lehetőséggel, hogy a kritikai elméleteket (melyek elsősorban valóban a társadalmi kontextusok és az ideológiák vizsgálatára, és nem az irodalmiság vizsgálatára irányulnak) ne pusztán a hermeneutikai módszer ellentéteként ragadjuk meg. A kritikai filozófia eszköztára képes arra, hogy a különböző társadalmi és intézményes praxisok által uralt, re-pragmatizált és gyarmatosított „határsávot” felszabadítsa a rávetített előítéletek uralma alól, így szabadítva fel a teret is a hermeneutika számára. Egy ilyen elemzés hasonló módszerekkel közelíthet a szöveg–értelmezés–kontextus viszonyrendszerhez, mint amilyeneket Molnár Gábor Tamás is alkalmazott Donald Trump „verselemzésének” szétszálazásakor.
[1] Ebből a szempontból lehet jelentéses, hogy Molnár Gábor Tamás éppen a „vak dióhoz” hasonló, a belső élmény átadására képtelen szubjektumot feltételező elképzeléseket vonja bírálat alá bevezető tanulmányának egy pontján. (32)
[2] Ezzel együtt természetesen az irodalmi rendszerek vizsgálata számára — éppúgy, mint az ökonómiai vizsgálatokban — nagyon is használhatóak a légüres térben elképzelt modellek, azonban szükséges tekintetbe venni, hogy ezek olyan absztrakciók, melyek azért egyszerűsítik le a tárgyalt folyamatokat, hogy érthetővé tegyék azokat (bizonyos tényezőket szükségszerűen kizárva). A modellalkotás az extenzív totalitásból intenzív totalitást hoz létre. A „kikülönült” irodalmi részrendszer modellje is ezen az elven működik.
[3] Peter Bürger arra mutatott rá, hogy a művészet részrendszerének kikülönülése (az autonóm művészet megszületése) olyan folyamat volt, melyet eleve a kialakuló polgári társadalom más részrendszereinek összjátéka tett lehetővé. Peter Bürger: Az avantgárd elmélete, ford.: Seregi Tamás, Universitas Szeged, Szeged, 2010.
[4] Ehhez szükséges felhívni a figyelmet a kultúra intézményrendszerének makroökonómiai beágyazottságára.
[5] A dal alapjául szolgáló állatmese szerint az álságos kígyó veszélyt jelent arra, aki őt befogadja.
[6] Az elemzés logikáját újragondolva, és attól kissé el is szakadva fogalmazható meg a kérdés, hogy vajon a Petőfi-vers zárlata mennyiben volna értelmezhető Hegel úr–szolga dialektikája kapcsán, mely éppen az úrnak a szolgától való függőségére (kiszolgáltatottságára) mutat rá.
[7] Czuczor Gergely – Fogarasi János: A magyar nyelv szótára V., Athenaeum, Pest, 1870, 59. A papucs szócikk már tartalmazza a mellékjelentést: „Papucs alatt lenni, asszonyi kormánytól függeni.” Ebben az összefüggésben említhető még a papucskormány szócikk: „Házi kormányról mondják, midőn a nő parancsol és rendelkezik a háznál.”
[8] Bretter György műbírálata elsősorban szociológiai–filozófiai szempontok felől (tehát Molnár Gábor Tamás tanulmányától homlokegyenest eltérő kérdésfeltevéssel és módszertannal) közelít a szöveghez, miközben annak nyelvéről is érdekes megállapításokat fogalmaz meg. Bretter György: Szilágyi István bizonyára regényt írt = Uő.: Itt és mást. Válogatott írások, szerk.: Molnár Gusztáv, Kriterion, Bukarest, 1979, 465–471.
[9] Érdemes kitérni arra, hogy a Szilágyi-regény, mely már megjelenésekor élénk visszhangot váltott ki, elnyerte az 1976-os év Pezsgő-díját. A Pezsgő-díj a korabeli erdélyi magyar irodalmi nyilvánosság legrangosabb alternatív elismerése volt (egy üveg pezsgő átadásával járt), melyet a korabeli erdélyi irodalmi élet legfontosabb kritikusai azért hoztak létre, hogy ellensúlyozhassák a Kommunista Párt által uralt Írószövetség által, pártszempontok szerint kiosztott díjakat. A díjkiosztókat megelőző viták szövege az Utunk folyóiratban jelent meg, s így a korabeli irodalmi élet számára a díj és a vitaanyag valódi ellenkánonná vált (egészen addig, míg a hatalom be nem tiltotta). Ebben a kontextusban érdekes a regény díjazása, és az is szembetűnő, hogy a műről szóló vitaanyagban már megjelenik az a „túlírtságot”, a narráció „túlcifrázottságát” kritizáló szempont, mellyel Molnár Gábor Tamás jelen tanulmányában vitába száll. Az 1976-os vitában Tamás Gáspár Miklós, K. Jakab Antal, Kántor Lajos, Láng Gusztáv, Rácz Győző, Bretter György és Marosi Péter vett részt. Balázs Imre József: A Pezsgő-díj és kontextusa = Újraolvasott Pezsgő-díjasok, szerk.: Balázs Imre József, Korunk–Komp-Press, Kolozsvár, 2012, 7–16. Rus Fodor Dóra: A nő a térben — a szabadság torzója Szilágyi István Kő hull apadó kútba című regényében = Uo., 107–118.