Selyem Zsuzsa négy év után jelentkezett új kötettel, Moszkvában esik című kisregényét egy tizenhét novellából álló elbeszélésgyűjtemény követte idén. Bár a könyv évekkel ezelőtt született írásokat is tartalmaz, mégis izgalmasan aktuálisnak tűnik. Az első világvége, amit együtt töltöttünk egy olyan kontextusba érkezett, mely valószínűleg radikálisan megváltoztatja a kötet szövegeinek értelmezését. A címben megjelenő világvége a jól ismert, közös tapasztalatként megélt járványügyi helyzetre olvasódott, és egy erős, új olvasattal gazdagította a szöveget.
A Jelenkor Kiadótól most már jó ideje megszokott színvonalú, csodaszép borítófotóján egy magányos, társaitól elszakadt pingvin áll egy jégtáblán. A jeges, hideg táj hangulata, a domináns színek (szürke, kék), a végtelen tenger és a magas ég együttese melankóliát sugároznak, a magány, a kiüresedettség metaforáiként jelennek meg. A borító komolyságát némileg ellenpontozza a címben rejlő irónia: az első világvége paradoxona. A világvége-jóslatok szinte egyidősek az emberiséggel, a végítéletre vonatkozó jövendölések azonban megsokasodni látszanak, és egyre több közöttük a tudományos elemzésekre támaszkodó előrejelzés. A folyamatos nukleáris veszély, az éghajlatváltozás, a fenyegető klímakatasztrófa díszletei között élünk, a végítélet már nem csak távoli absztrakció, hanem egyre inkább lehetséges forgatókönyv. Az egész világ közbeszédét uraló, eddigi berendezkedésünk és rutinjaink felülbírálatára kényszerítő vírus most még kézzelfoghatóbbá és fenyegetőbbé tette ezeket a pesszimista jóslatokat. Selyem Zsuzsa elbeszélései is sok helyen érintik ezeket a témákat, hol humorral, hol tragikusabb hangfekvésben. Az ember által leigázott és kizsigerelt föld, a harmadik világban nyomorgók képe több elbeszélésben megjelenik: „[…] repülő, gyermekmunkával készített ékszerek, harmadik világbeli asszonyokat kizsákmányoló ruhák, állatokon tesztelt, és ezt letagadó kozmetikumok, Dzshárkhandban gyerekek bányászta csillámpala alapanyagú kozmetikumok, amikről egyszerűen képtelen vagyok lemondani, és most még ez a nyamvadt plasztik szívószál is, mely előbb-utóbb egy árván marad bébifóka nyelőcsövét fogja kilyukasztani, már ha csak ő meg a kishúga úszkált abban az öbölben, mert a többieket levadászták”. (A tökéletes fotó, 73) És bár a címadás elsősorban efelé orientál, mégsem kizárólag klímanovellák Selyem Zsuzsa írásai. Nem is csak a világvégéről gondolkodó szövegek, problémafelvetésük ennél sokkal szélesebb: arról beszélnek, hogy a pokol tulajdonképpen már itt van, és ehhez képest majdnem lényegtelen (és talán éppen ezért jelenik meg legtöbbször ironikus távolságtartással), hogy lesz-e világvége vagy sem. Mert mintha már most is itt volna, mintha egy permanens világvégében próbálnánk élni valahogyan.
Az elbeszéléstechnikailag és tematikusan is rendkívül különböző szövegek között nem könnyű valamiféle átfogó kapcsolatot kialakítani (még akkor sem, ha egyes szereplők és motívumok hangsúlyosan kötik össze az egyes írásokat), de talán a menekülés vagy a szabadság hiánya lehetnek azok a problémakörök, melyek mind a tizenhét novellában megjelennek, még ha más-más aspektusból és más stílusban is. Van, aki élhetetlennek gondolt hazáját próbálja elhagyni a zöldhatáron át (Ugyan hová?), más a damaszkuszi háború elől menekül (Mu, a menekülő csillag), de olyan is akad, aki az alkohol segítségével hagyja maga mögött a valóságot (Az a napverte sáv). A menekülés (mely egyben az első novellaciklus címe is) legtöbbször céltalan, azt ugyanis minden esetben látni, hogy honnan menekülnek a szereplők, de azt csak ritkán, hogy hová. Azért menekül ebben a kötetben ember és állat, mert az a világ, melyben élnek, elviselhetetlen és élhetetlen. A háborúk, a szexuális kizsákmányolás, az erőszak mindennaposak a világ összes szegletében. A szereplők be vannak zárva egy országba, egy városba, egy háborúba, egy sorsba, a szabadság legfeljebb ábránd vagy illúzió. A felhők földi barátai című írás rabságban élő elefántja voltaképpen a kötet szereplőinek tökéletes metaforája. Az állatkertben élő Tania legfeljebb csak álmodozhat a szabadságról, de napjai tökéletes bezártságban telnek: „Egész nap és egész éjjel ringatózom. Ringatózom, és lököm a poros szénát a számba, a zizegés elkábít kicsit, legalább addig is nem hallom, mennyire egyedül vagyok ebben a cellában.” (113) A bezártságon egy lehetséges társ sem segít, a szabadságuktól megfosztott lények képtelenek a másikban vigaszt találni, többnyire erőszakkal fordulnak egymás felé: „Csak a rácsok választanak el szegény Hellától, és attól, hogy elkeseredésünkben szétmarcangoljuk egymást. […] Nagyon jól tudja, hogy én is csak egy szerencsétlen rab vagyok, és én is tudom, hogy az égvilágon semmiért se hibás, ráadásul napról-napra cserepesebb a bőre, roggyantabbak a lábai, remegőbb az ormánya, öregebb a szaga, mégis, amikor nem volt köztünk a rács, lelkünk teljes tébolyával egymásnak estünk, hadd legyen már vége.” (116)
A novellák szereplői hasonló léthelyzetben élnek, még ha az őket körülvevő rácsok nem is láthatók szabad szemmel. A másik ember, a társ, a szerelem, a barátság nem képes enyhíteni a bezártságot, a sorsközösség tudata és az empátia is kevés. Így nem csak bezárva, de magányosan tengeti az életét mindenki. Ha pedig ember emberrel találkozik, szinte csak az erőszak marad. Ugyan van humora a szövegeknek, mégis egészen tragikus mélységeket nyitnak, mintha a földi pokol különböző variációit mutatnák meg az olvasónak. Az egyik novella (A jövő zenéje) főhőse egy biciklis balesetet követően el is indul — az aszfalton keresztül — Dante Poklába, egyik bugyrából zuhan a másikba, de nem lát olyat, amivel ne találkozott volna már a baleset előtti életében is. Az emberek közötti kapcsolatok vagy a képmutatáson vagy az erőszakon alapulnak. A szexuális bántalmazás, a gyerekkori abúzus (a vele járó szégyennel együtt) visszatérő témák a szövegekben, mintha a hétköznapok történeteinek szerves részei lennének. Cellatársat erőszakoló elítélt, állami gondozottat molesztáló intézeti nevelő, kiskamasz lányt fényképező szomszéd, terhes nőt bántalmazó férfiak történeteinek egy-egy pillanatát villantják fel a szövegek. A második ciklusban olvasható Bibi halállistáján című novella például egy jachton történt erőszak előzményeinek és utóéletének elbeszélése. Az idősödő, részeg, újgazdag macsók nem is érzik tetteik súlyát, az áldozatul eső lányok (akik egyébként több novella visszatérő hősei) pedig nem lázadnak igazán, a kegyetlen éjszaka után reggelig a hajón maradnak, majd úgy búcsúznak el a férfiaktól, mintha mi sem történt volna, mintha az erőszak az élet természetes velejárója lenne: „Történt valami, ami nem történik nap mint nap?” (52) A fiatal lányok viselkedésének, látszólagos szenvtelenségének azonban még egy oka van: távolítják magukat a valóságtól, mellyel szemben tehetetlenek. Mintha megkettőznék magukat, és egyik énjüket a másikról le tudnák választani, egyfajta meghasadtságban érzékelik a dolgokat. Akinek nincs hová menekülnie, az önmagán belül képzi meg a menekülés lehetőségét.
Ez a megkettőződés szorosan összefügg a képmutatás, a valóságnak való megfelelés kérdéskörével, melyek szintén hangsúlyos témái Selyem Zsuzsa kötetének. A tökéletes fotó elbeszélője egy fesztiválon, szelfizés közben állapítja meg: „Egy kicsit arról szól az élet, hogy elkészüljön a tökéletes fotó.” (78) Világunkban a tökéletes fotó fontosabb, mint a tökéletes pillanat, sőt igazából nincs is szükség tökéletes pillanatra, ha van tökéletes fotó. A megélt élményeknél fontosabb a látszat, az egész életet vezérelheti a másoknak való megfelelés, egy ideálnak való kiszolgáltatottság. A Villán túl szereplői, a valóságshow-k világába beköltöző lányok is folyamatosan a kamerákat lesik, azt figyelik, mi látszik belőlük, egyikük azzal kísérletezik, vajon mennyi őszinteséget bír el egy ilyen műanyag látszatvilág. A látszat, az erőszak, a bezártság, a menekülés — ezek a legrelevánsabb hívószavak, témák, legalábbis az emberek világában. A kötet azonban négy ciklusa közül egyet (Minden nesz) az állatoknak szentel, mind a négy elbeszélésben állatokat szólaltat meg. Beszél itt szamár, kutya, elefánt és nyúl is, de nem a megszokott állatmesék stílusában. Itt az állatok nem antropomorfizált lények, emberi magatartásformák képviselői, hanem olyan lények, akik megmaradnak állatnak, az emberek világából keveset értenek, képtelenek a képmutatásra, elsősorban érzékeikre támaszkodnak, s bár saját mozaikos történeteiket mesélik, mégiscsak az embereknek tartanak tükröt. Megmutatják mennyi szenvedés, kiszolgáltatottság az emberrel együtt élő állatok sorsa, nem festenek túl vidám képet rólunk, emberekről ők sem.
A fenti témákat sokféleképpen közelítik meg az elbeszélések. A kötetben eleinte a realista, könnyen befogadható írások dominálnak, majd ahogyan haladunk előre, egyre inkább átveszik a terepet az abszurd, groteszk, vagy akár szürrealista jegyeket hordozó szövegek. Közös azonban bennük a háttérül szolgáló idő, hiszen az írások egytől egyig napjaink, de legfeljebb a legutóbbi évtizedek történetei. A kötet mottójául választott Ovidius-idézet („Másokat gyönyörködtessenek a régiek, / én annak örülök, hogy most születtem…”) is utal erre a jelenbe ágyazottságra, de nosztalgiaellenessége a kötetet olvasva csakis szarkazmusként, iróniaként értelmezhető. Mai témák, társadalmi aktualitások, a nevelőotthonokban felnövők, a jachtokon lerészegedő, Mercédesz-medálosok, a valóságshow-k plasztikázott fiataljai mellett a migráció, a fenyegető klímakatasztrófa is megjelenik. Napjaink világa nem csak témaként, hanem nyelvi regiszterként is ott van a kötetben, ellenpontozva egy olyan, filozófiai–irodalmi nyelvváltozattal, mely, ha pontosan megérteni nem is, árnyalni mindenképpen tudja a tipikus mai szituációkat, helyzeteket. A kötet novelláiban rengeteg az irodalmi utalás, sokszor csak apró fragmentumok formájában („zúg az éji bogár” (16), „elrepült a kamerája előtt a nikkelszamovár” (53) stb.), de olyan is van, hogy egy teljes novella épül irodalmi előzményre. Az Az a napverte sáv című írás például Petri György egyik legismertebb versének (Hogy elérjek a napsütötte sávig) prózai parafrázisa, mely az eredeti versben szereplő nőalak szemszögéből adja elő a magyar irodalomtörténet egyik legismertebb aktusát, valamint felépíti, megírja a nő előtörténetét is. A változatos irodalmi vendégszövegek mellett a popkultúra is nyomot hagy a szövegeken, híres popslágerek sorai, filmekből vett idézetek formájában.
Ez a sokféleség aztán mintha az utolsó novella apokaliptikus záróképében futna össze. Bár a szereplők közül néhányan több szövegben is felbukkantak, keresztezték egymás útját, szinte mind megjelennek majd a Szinte végtelen lapjain, immár megöregedve, leharcolva. Az utolsó novella rendkívül szimbolikus; a felbukkanó figurák a Paradise Now fesztivál után szedik össze az ottmaradt szemetet, takarítják el a romokat: „Ott voltak egy lapos területen, a talajt használt, sorsukra hagyott tárgyak borították, a bádogok, plasztikok, alumíniumos csomagolóanyagok alatt széttaposott és kiszáradt fű, a korábbi években otthagyott, észbontó lassúsággal felbomló szeméttől fragmentálódott a föld, bogarak és csúszómászók zavarodtak meg és dobták fel talpukat, vagy másmilyen formában nem éltek, nem szaporodtak és nem sokasodtak többé.” (148) A kötet zárásában összeterelt szereplők egy elmúlt nagy buli díszleteit bontják, a szeméthegyek között mintha egy középkori haláltánc résztvevői lennének, akik egy szürreális közös dobolással zárják az estét, az életüket, s ki tudja, talán a világét is. A paradicsomi örök mostnak vége, nem maradt más, csak hulladék, szemét. Selyem Zsuzsa írásai arra hívják fel a figyelmet, hogy a világvége talán már nem csak a nyomunkban jár, hanem itt van, megérkezett. Nem biztos, hogy kívül van, sokkal valószínűbb, hogy magunkban hordozzuk. A klímaválság, a környezetszennyezés csak az okozat, amit hiába tüntetünk el, számolunk fel, mindig újrateremtődik, hiszen az ok mi magunk vagyunk.