(Milyen állat? Az állatok irodalmi és nyelvelméleti reprezentációjáról. Szerk.: Balogh Gergő, Fodor Péter, Pataki Viktor, Alföld Alapítvány – Méliusz Juhász Péter Könyvtár, 2020)
A magyarországi bölcsészettudományokban több éve tapasztalható egyfajta nyitás a tágan „poszthumanistának” nevezett tematikák iránt. Jelzik ezt a különböző művek, amelyek az emberközpontúság meghaladásával foglalkoznak. Kiemelendő ebben a vonatkozásban Nemes Zoltán Márió Képalkotó elevenség című kötete (L’Harmattan, 2015), Hódosy Annamária Biomozi című ökokritikai munkája (Tiszatáj, 2018), valamint a jelen szerző közreműködésével megvalósult A poszthumanizmus változatai (Prae, 2019), egyéb művek mellett (itt és most nincsen mód a művészeti irányzatok számbavételére, ám megjegyzendő, hogy a különböző művészeti ágakban szintén képviselve van az emberen túliság gondolata). Jól látható, hogy számos szereplőt megmozgató, tágabb korszellembeli elmozdulás részét képezi a Milyen állat? című kötet. Ugyanakkor a tudományos mezőben való önpozicionálás maga után von bizonyos elvárásokat is az olvasó részéről, amelyekhez képest felmérhetjük a művet. Mielőtt ezekre a tartalmi tárgyú szempontokra térnék, egy előzetes formai dilemmát kell tisztázni, nevezetesen azt a távolról sem triviális formai kérdést, hogy egyáltalában milyen kötettel van dolgunk?
Smid Róbert tanulmányának egy lábjegyzetében olvasható (248), hogy fejezete az Esterházy Károly Egyetemen 2017-ben megrendezett Állat az irodalomban konferencián hangzott el. Sajnálatos módon semmilyen egyéb jel nem utal arra a körülményre, hogy jelen esetben egy konferenciakötettel van dolgunk. Az itt közölt szövegek nagy többsége ezen a 2017-es konferencián került előadásra. Ez önmagában nem lenne szignifikáns, csakhogy a szerkesztői előszó mást ígér, mint amit a kötet teljesít. Miután regisztrálták a szerkesztők az ember/állat különbségtételt problematizáló animal studies és critical animal studies irányzatok fontosságát, állításuk szerint „az itt következő tanulmányok az e vizsgálatok által felnyitott horizonttal létesítenek kapcsolatot, hol alkalmazva vagy akár továbbgondolva az annak kereteit kijelölő történeti és elméleti belátásokat, hol pedig kritikailag viszonyulva azokhoz”. (10) Azt a benyomást kelti ez a fajta félreérthető keretezés, mintha itt átfogó, szisztematikus módon szembesülnénk az animal studies irányzat valamilyen értelmezésével. Ám ritka utalásoktól eltekintve (ilyeneket találunk Bengi László és Bednanics Gábor tanulmányaiban), alapvetően alig vagy egyáltalán nem érintik a kötetben szereplő tanulmányok az animal studies tematikáját. Lényegében nem jutottunk túl azon a diszkurzív kereten, ami jellemezi az 1979-ben megjelent, kísértetiesen hasonló tematikájú, Ugrin Aranka és Vargha Kálmán szerkesztette Részeg kutya című antológiát. Az egyetlen összekötő kapocs az itt szereplő tanulmányok között az állati szereplők feltűnése az elemzett művekben. Nagyon keveset tudunk meg az animal studiesról mint tudományterületről. Döntőrészt szépirodalmi reprezentációkkal dolgoznak a kötet szerzői: a valóságos állatok háttérbe szorulnak a nyelv ketrecébe beleerőszakolt állathoz képest. Ez alól Balogh Gergő fejezete az egyik üdvös kivétel, ahol Kosztolányi Dezső hús-vér kutyájával találkozunk, vagyis egy valóságos ember és egy valóságos állat viszonyáról tudunk meg valami érdemlegeset, továbbá kettejük pozíciója problematizálódik az animal studies nyújtotta elméleti eszköztár figyelemreméltó hasznosításán keresztül. A kutya daganatának látványát, a „hús revelációját” pontosan az teszi hatásossá, hogy egy valóságos műtétről és egy valaha ténylegesen élt kutyáról, Hattyúról, van szó. (187)
Az olvasói elvárás és a tartalom közötti számottevő eltérés nem az egyes szerzők vétke, hanem az Előszó által sugalmazott félrevezető műfaji megjelölésből fakadó szerencsétlen körülmény. Itt döntőrészt nem az ember és állat közötti distinkció tényleges, azaz lételméleti tárgyú megkérdőjelezése forog kockán, sokkal inkább ezen különbség szépirodalmi megfigyeléseinek harmadrendű megfigyelése. A közvetlen megfigyelők (szépírók) által előállított reprezentációkról (művek) szóló reprezentációkat (irodalomtörténeti vizsgálódások) kapunk, ami egyfelől természetes dolog az irodalomtudomány esetében, másfelől viszont problematikus az Előszóban rögzített teoretikus ambíció felől olvasva. Kifejezetten zavaró ez az ellentét az olvasó számára, mert hajlamos az Előszó ambiciózus célkitűzéséhez viszonyítani a kötet tartalmát. Amennyiben viszont figyelmen kívül hagyjuk az Előszót (mint az a konferenciakötetek esetében egyébként tanácsos), és nem olvassuk összefüggő egészként a Milyen állat? című kötetet, önálló művekként, irodalomtörténeti tanulmányok gyanánt a benne levő szövegek jól funkcionálnak.
Sokat megtudunk a késő 19. és korai 20. századi művek állatábrázolásairól. Esztétikai szempontból a kötet kifejezetten élvezhető. Hansági Ágnessel közösen méltathatjuk a társai által lenézett, a nyúl-közösség génállományából kizárt, ám a vadászatot mégis képtelen módon túlélő nyulat, Paprikást. Urbán Bálinttal együtt elkalandozhatunk a brazíliai őserdő mélyére, ahol jaguáremberré alakulva kivetkőzhetünk önmagunkból. Kulcsár-Szabó Zoltánnal pedig elhajózhatunk a Pingvinek Szigetére, ahol a kereszténységre áttért pingvinekkel diskurálhatunk a teológia nagy kérdéseiről. Távolról sem triviális egy mű élvezeti értéke, tudományos munkák esetében sem. Nézetem szerint ami nem élvezhető, annak értéke kétséges. A tudományos vizsgálódás elsődleges mércéje az általa nyújtott öröm mértéke. Csak ezután következhetnek az egyéb szempontok. Azért kívánjuk a világot megismerni, hogy elnyújthassuk a benne (és belőle) szerzett örömeink összességét. Ezen általános hedonizmus alól az altruista sem kivétel. Utóbbi élvezetet élvez mások élvezetében, de ő is az élvezetre törekszik. A tudomány öncélúsága merő látszat, illúzió. Ezen mérce alapján a Milyen állat? kiválóan vizsgázik: szórakoztató, ugyanakkor informatív, a legváltozatosabb fűszerezést tartalmazó zamatos olvasmány, ami felvidítja a borult délutáni órákat. Lényeges szempont, hogy örömet szerez-e egy tudományos munka, vagy sem. Jelen recenzió szerzője nem hisz a tudomány „komolyságában”. Illetlenség egy szöveget komolyan venni.
Mindazonáltal a kötetben elemzett példák kapcsán mindig felvetődik a különbségek átértékelésének morális–normatív elvárása. Ellentétben az Előszó sugallatával, a human–animal studies nem tekinthető az animal studies vagy a critical animal studies folytatásának. Míg az első irányzat az ember és állat viszonyával foglalkozik, addig az utóbbiak inkább ennek a különbségnek a felbontását tekintik céljuknak. Amennyiben alkalmaznak is az animal studies vagy critical animal studies szerzői szépirodalmi vagy művészeti példákat, ez rendre a normatív cél mentén történő instrumentalizációként tételezhető. A példa a normatív–etikai cél függvényében nyer értelmet. Miként Richard Twine rámutat, a critical animal studies a ténylegesen fennálló hatalmi viszonyok bírálata is egyben: az ember mint hatalmi tényező kritikáját képezi.[1] Akármit gondolunk a kritikai elméletről, a kritikai elem kétségtelenül fontos pontnak tűnik az animal studies vonatkozásában. Ennyiben az állatok tényleges felszabadítását célzó eredendően normatív önmeghatározottságú irányzatot képez az animal studies, és szervesen kapcsolódik az állatpárti mozgalmakhoz. Az irodalomtudománynak is megvan a maga szerepe az ember uralmi rendszerének lebontásában, ám itt egy lényeges eltérést találunk az irodalomtudomány mint olyan és az animal studies között: míg az egyik egy harmadrendű megfigyelésen alapuló módszerrel dolgozik, addig a másik másodrendű, sőt, közvetlen megfigyelésen alapuló technikát kíván alkalmazni. Másképpen kifejezve, az a kérdés, vajon az állat szépirodalmi reprezentációinak megfigyelése közelebb visz-e bennünket az állat tényleges, materiális felszabadításához? Vissza tudunk térni a közvetlenséghez a közvetettségen keresztül? Az immediális történés megismerhető a mediális kommunikáció révén? A válasz távolról sem egyértelmű.
Ennek a problematikának van egy időbeli dimenziója is. Noha ez részletkérdésnek tűnhet, számomra zavaró tényező a történeti fókusz. Minden egyes példa múltbéli, és hiányoznak a jövőbeliségre utaló narratívák. A muzeális szemlélet nézetem szerint nem feltétlenül segít a jövő megváltoztatásának normatív céljának teljesülésében. A már elpusztult élőlények szenvedésén már képtelenség segíteni, ha ezek ugyan valaha is léteztek. Babits, Karinthy és Kosztolányi kutyái, vagy a Muybridge által lefényképezett versenyló valóságos állatok voltak, ám Rilke absztrakt párducával már nehezebb ügyünk van. Mindazonáltal a magam részéről lényegesnek találom Smid megjegyezését a radikális poszthumanizmusról. Amikor Muybridge fényképezőgépe rögzíti azt, ahogyan a ló futás közben felemelkedik a földről, meglát a gép valamit, ami máskülönben rejtett maradt volna az emberi tekintet számára. Egy autentikusan poszthumán történés ez, ami rámutat az emberen kívüli jelenlétére még az ember által feltalált technikákban is: „a médium experimentális fázisában megmutatkozó inhumanitás révén feltárul […] a külsődlegesség”. (270) A külsődlegesség, a ténylegesen emberen kívülinek a megragadása, eredendően technológiai feladatnak tűnik. Többről van szó tehát, mint ember és technika, vagy ember és állat viszonyának átértelmezéséről. Az önmagában létező nem-emberinek a közvetlen megragadása, minden rehumanizáción kívül, ez is megvalósításra váró morális feladat, legalábbis a radikális poszthumanizmus számára. A mediációtól el kell jutnunk az immediálishoz, ahhoz a ponthoz, ahol végbemegy a változás. Evégett meg kéne tudnunk haladni a poétikai–esztétikai fókuszt.
Pataki Viktor tanulmánya Oravecz Imre, már-már humanista giccsbe hajló „madárpoétikáját” tematizálja, anélkül hogy átfogó, destruktív kritikának vetné alá az ilyen típusú álszemélyes, erőltetett, mesterséges esztétikai közvetlenséget. Ha egy példát kéne találnunk a humanista poétika álnokságra, akkor Oravecz költészete nyújtja ezt számunkra. Megerőszakolva a természetet, a maszkulin humanista giccs elnémítja a madár csicsergését. Önálló, saját célokkal rendelkező létező helyett a madár cselekedetei a halott Anya perverz „visszatérésévé” fajulnak. Az anyai hang madárhanggá történő materializálódása paradigmatikus példája a természetellenes irányultságú antropomorfizálásnak, ám Pataki mintha nem vetné kellőképpen kritika alá ezt a típusú szemléletet. (128) Oravecz maszkulin birtoklási fantáziájának problematikussága nem nyer kellően kritikai artikulációt. Noha említésre kerül, hogy a romantikában a természet lírai hanggá válik, hiányzik az a típusú erőteljes dekonstrukciós munka, ami lehetővé tenné ennek a líraiságnak a kártékony, természetpusztító, elidegenítő és maszkulin voltának a felismerését. (120) Elfedett marad a természet romantikus antropomorfizálásának erkölcsi tétje. Márpedig kevés elidegenítőbb dolog képzelhető el annál, mint amikor a természetet a saját önképünk visszatükröződésének tekintjük. A poszthumanizmusnak vállalnia kell a bálványok rombolását, így a humanista szemléletű giccs destrukcióját, még az ünnepelt szerzők esetében is. Látnunk kell, hogy a madár „lírai hanggá” való lefokozódása az embernek a természet ellenében viselt rendszerszintű erőszakának megnyilvánulása.
Hasonló problematikával nézünk szemben Lőrincz Csongor fejezete kapcsán is. Ebben Lőrincz a „zoopoétika” fogalmával operálva értelmezi Rainer Maria Rilke állatokról szóló költeményeit, ám itt, mint Balogh esetében is, nagyobb fokú önreflexivitást találunk. A zoopoétika tisztában van azzal, hogy absztrakt elevenséget képvisel, vagyis a deleuze-i „állattá-leendéshez” hasonlatosan, nem kívánja átvenni az állat helyét, és végképp nem írja át az állatot. Az állattá-leendés determinálatlan, ateleologikus keletkezés, nem pedig hasonlósági viszony, így mentesül az antropomorfizálás erőszakától. (225) Patakival szemben Lőrincznél jóval világosabban jelenik meg a reprezentáció és reprezentált kibékíthetetlen ellentéte. Balogh esetében is világossá válik, hogy a nyelv is behatárolt. Mint figyelmeztet minket, „Hattyú nem válik hattyúvá”. (194) A név tehát nem minden, a nyelven kívüli többletként kell számolnunk Kosztolányi materiálisan megnyilvánult kutyájával. Pontosan azon a ponton válik legvalóságosabbá Hattyú (és ezt Kosztolányi is jól tudja), amikor a kutya nem fogad szót a gazdájának. Több mint haszonállat: a szó szoros értelmében társfaj, egy majdnem átlelkesült, cselekedeteiben szabad lény. A zoopoétika mindaddig legitimálható vállalkozás, amíg tartózkodik az állat emberszabású formába történő beleerőszakolásától.
Kifejezetten reduktív formában találjuk az állat antropomorfizálását Kusper Judit tanulmányában, amely a csirke példáján keresztül mutatja be a női pszichoszexuális fejlődés fokozatait. Elfedődni látszik azon körülmény, hogy pontosan a világot és annak folyamatait az emberi valóság analógiájára redukáló gondolkodásmód az, aminek köszönhetően pusztulóban van földi élővilágunk. Más állatok felfalása aligha jelenthet egyet a nemi erőszakkal. A kettő között egy lételméleti távolság áll fenn, amit a pszichoanalízis sem képes áthidalni. (98) Ettől persze létezhetnek olyan embertársaink, akik a rasszizmus és egyéb kulturális technikák folytán kirekesztődnek az „emberi” világból. Pontosan erre emlékeztet minket Urbán tanulmánya, ami a realista társadalomábrázolásokkal dolgozó brazíliai modernista irodalmi hagyományt dolgozza fel hiánypótló jelleggel, a „jaguárember” figurájára kihegyezve. A tökéletesen identitás nélküli, kevert fajú kitaszított regénybeli jaguárvadász hajléktalan az emberi mivoltból is kiszakad, rámutatva arra, hogy az átváltozás az identitást mint olyat is felbontja, elbizonytalanítja. (240)
Röviden és világosan: az a tét, hogy képesek vagyunk-e visszatérni a közvetlenséghez. Arra engednek következtetni a Milyen állat? című kötetben szereplő példák, hogy erre igencsak korlátozott mértékben alkalmas a mediáció. Még mindig döntőrészt a közvetettségen alapuló megfigyelések megfigyelésében mozgunk, és csak ritkán jelenhet meg az irodalomtudományban az autentikus kívüliség. Olykor mégis megtalálhatók ennek nyomai, így Balogh szövegében a kutya jelenléte valósággal átitatja az oldalakat. Túlzás volna azt mondanunk, hogy ezeket a lapokat megjelölte volna a kutya, de ezeken keresztül igenis halljuk annak ugatását. Mediáció ez is, de felfejthető benne valamilyen elevenségnek a jelenléte. Hattyú ugyan már nem simogatható, ám visszafejthető, kiolvasható és hallható. Kosztolányi Édes Annája Hattyú ugatásával ér véget: „szavuk egészen elveszett a kutyaugatásba”. Recenzióm zárásaként ugatok és vonyítok! Vesszen bele emberi szavunk az állati hangba! Erre biztatnám minden olvasómat is, recenzióm elolvasását követően. Vonyítsatok és ugassatok. VÚ VÚ VÚ VÁÁÁÁÁÁÁÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚ.
[1] Richard Twine: Animals as Biotechnology. Ethics, Sustainability and Critical Animal Studies. Routledge, London–Washington, 2010, 2.