A Szinva Irodalmi Díjat Bereti Gábor magánszemélyként alapította Miskolcon. Bereti Gábor (1948-) Szabó Lőrinc-díjas irodalmár, versek, novellák, kritikák szerzője, mindhárom műfajban jelentek meg könyvei.
A Szinva Irodalmi Díj kezelésére létrejött a Szinva Irodalmi Alapítvány. A díjat odaítélő zsűri állandó tagjai: Csehy Zoltán, Jenei László, Korpa Tamás, Mezei Gábor, Vásári Melinda.
A Szinva Irodalmi Díjat szépírók és szakírók is megkaphatják. Első alkalommal idén a szépirodalmi kategória nyertese 300 000 forintos pénzjutalomban részesül, s a Díjhoz egy képzőművészeti alkotás (Seres László: Rajz 1., [Miami] 2016/2020. gicleé nyomat, papír, 27.9×21 cm), valamint Emléklap jár.
A Szinva Irodalmi Díjat első alkalommal szépirodalmi kategóriában: SZVOREN EDINA író nyerte el!
A Díjat Miskolc Megyei Jogú Város Polgármesteri Hivatalának Ovális Termében adták át december 2-án, szerdán 14 órakor, a járványra való tekintettel zárt körben.
*
Csehy Zoltán költő, műfordító, irodalomtörténész laudációját itt közöljük.
Csehy Zoltán: Laudáció Szvoren Edina Szinva Irodalmi Díja alkalmából
Szvoren Edinának rettenetes szeme van: mindent figyel, mindent máshogy néz, mindent elemeire, összetevőire bontva lát, egy író-Árgus, akinek a teste csupa szemből áll, s aki minden mitológiából ösztönösen szabadul ki. A kényelmetlenséget, a formális helyzetben lappangó és munkáló önámítást leleplező szeme van, holott végtelenül természetesen néz, nem akar mindentudó térfigyelő kamera lenni, mégis az olvasónak az az érzése támad, hogy így is túl sokat vesz észre a saját maga kifejlesztette érzékenységével. „Ezek emberi gesztusok” – veti oda lezseren –, „ez nem a pokol”.
Szvoren Edinának rettenetes füle van: mindent hall, a létszorongatottság atonális zenéjétől a nyelv extatikus fortissimóiig, a gyász pianissimójába belerondító groteszk disszonanciától a sorsfordulatok aleatorikus játékáig. Szvoren Edina novellái zenei kompozíciók, sokszor elviselhetetlen hangerővel szólalnak meg, máskor alig hallhatóan, érezhetően, és szó szerint belőle árad ez a muzsika, úgyszólván ez prózaírói, művészi bioritmusa. Szövegeinek zenéje nemcsak az időt méri, hanem a tereket is tagolja. Egyszerre több zenekart helyez el viszonylag szűk térben, és egymásnak ereszti mondandóikat. Máskor szokatlan távolságtartásra törekszik, úgyszólván preparálja a nyelv hangszerét, melyen aztán lejátssza a lejátszandót, ilyenkor John Cage szögei és húsdarabjai nyomulnak az egyébként eredendően igen jól hangolt és feszes mondat-húrok közé.
Szvoren Edinának rettenetes orra van: mindenbe beleüti, mindent kiszagol, mindent megérez, s aminek nincs jó szaga, azt nem hajlandó illatosítani. Az anya kezének például fémes szaga van. „Minden téma társadalmi. Ami élő, eleven, nem tud nem az lenni” – nyilatkozta Markó Anitának. Számára csak az fikcionalizálható, ami nem evidensen adja meg magát a műfaji sémának: novelláiban éppen ezért a műfaj belső szabályai ellen folyamatosan küzdve tud energiagócokat teremteni.
Szvoren Edina tapintása rettenetes. A kulcsmásoló kezén a barna por, a szerető puha keze. Szvoren Edina egyszerre tud tapintatos és tapintatlan lenni, a rémületet és a részvétet, a szerelmet és bűntudatot teljesen ösztönösen hozza közös nevezőre a befogadói tudatban. Minden javítgatásra szorul, a szöveg mindig a javítás előtti fázisban reked, nem akar és nem is tud végleges alakot ölteni, ez a szerző-Prométheusz sokáig vacakol az agyaggal, nehezen jön össze az ember, s ha az istenek belé is lehelik a megannyi készséget, ösztönt és képességet, a kiismerhetetlen lelket, akkor is marad benne valami félkész. Szvoren Edina az agyagot, a nyelv agyagát folyamatosan nedvesen, formálható állapotban tartja, és bekezdésről bekezdésre hosszabb-rövidebb ideig el-elidőzve formálgatja, alakítja az épp aktuálisnak ható nézőponthoz simogatott, zavarba ejtő mondatait.
Szvoren Edina nyelve rettenetes. Rettenetesen éles, kegyetlen, zenei és jó. Maradandóan élvezetes sérüléseket okoz: extrémizmusai csak a létezés természetét mutatják meg, a reménytelenség anatómiáját, melyet ilyen „orvosi” mélységben talán nem is akartuk volna látni, de ha már láthattuk, ha vettük a lapot, örök hálával tartozunk érte, hogy ez Szvoren Edina nyelvezetének köszönhetően végül is bekövetkezett. Hogy játék és borzalom, szépség és brutalitás pertut ihat egymással, hogy végül tegező viszonyba kerülünk saját belső hóhérunkkal, leginkább az örökölt és a tanult nyelvvel, hogy esetenként viszolygás nélkül kimondjunk egy ártatlannak vagy konvencionálisnak ható szót, például azt, hogy apa vagy anya, hogy család. Sorsok íródhatnak bele a groteszk körülírásokba, az én vagy az ő egyetlen elbeszélésen belül lehet önazonos, az igeragozás arra van, hogy minden személyben és számban elgondolhatóvá tegyük a sztorit és a mesélés technikai módját, mert felszólító módban vagy többes szám első személyben is lehet „elbeszélni”. Mindent, még a démonit is el lehet mesélni „szolidárisan” is. De elhallgatni is tudni kell. Szvoren Edina néha rettenetesen halk: ijesztően adagol, érezhetően visszatart, máskor valóságos részletáradatba temeti a kiemeltnek tűnő jelenséget, dezintegrál és dezorientál, az utólagosan felfedezett lényeges a lényegtelen hordalékban van. De szétválasztható-e természetes módon ez a kettő, s kell-e a klasszikus novellisztika plasztikai sebészeti módszereit követni, hogy a szépet túltegyük a természetesen, s hogy a manierizmus varázsát kiélvezve végül mégis a sztereotípia csapdájába jussunk, hogy az empátia ne válhasson akár a korporealitás részévé? Szvoren Edina nem szereti a hierarchiákat, a természetes vagy mesterkélt, a naturalista vagy a manierista nála egyenrangú burján. Ez a burján azonban kis helyen tenyészik, ezért is rendkívül sűrű. Kényszerközösségek, kényszerkörnyezetek, kényszernyelvezetek, melyek egymás hegyén-hátán termelik ki saját létszorongatottságukból fakadó vélt vagy valós szégyenüket, zavarmechanizmusaik egymás zavarmechanizmusait erősítik. Nincs standard kezdetből induló, biztos és logikus vég: egymást átjáró rétegek harca, szorongása, szorítása, neurózisa darabolja szét az elbeszélő számára tudatosan kisajátíthatatlanná tett történetet.
Szvoren Edina a magyar novellisztika egyik legjobb mestere. Négy novelláskötetet írt: a Pertu még 2010-ben jelent meg, a Nincs, és ne is legyen két évvel később, Az ország legjobb hóhéra 2015-ben, a Verseim pedig 2018-ban. A Szinva Irodalmi Díj nem a szerző első irodalmi díja, viszont Szvoren Edina a Szinva Irodalmi Díj első díjazottja. Meggyőződésem, hogy ez a határozott kuratóriumi döntés a díj presztízsét és jövőjét is megalapozta. A kuratórium és a magam nevében is szívből gratulálok Szvoren Edinának, a Szinva Irodalmi Díj első nyertesének!