Ohati kafkaesque — Mészöly Miklós: Magasiskola*

Márjánovics Diána: Ohati kafkaesque — Mészöly Miklós: Magasiskola című tanulmánya a Műút legutóbbi lapszámának Mészöly-blokkjából. Illusztráció: Mészöly Miklós 1964-ben. Hunyady József fotója. Fortepan.

A Magasiskola Mészöly kanonikus munkája, a kisregényt a recepció az életmű egyik csúcsteljesítményeként jegyzi. Bori Imre a művet a Sötét jelek kiemelkedő darabjának tartja, a korai pályaszakaszt tekintve az egyik legfontosabb Mészöly-szövegként értékeli;[1] és — amint azt Szentesi Zsolt a recepciótörténetet röviden áttekintő tanulmányában kiemeli[2] — Mészöly 1956-ban keletkezett munkáját még a szerző ideologikus kritikusa, Agárdi Péter is „kiugró színvonalú”[3] alkotásnak nevezi. Az életmű kontextusában a Magasiskola jelentőségét jelzi, hogy a kisregény-terjedelmű prózaszöveg számos gyűjteményes kötetben kapott helyet. A Magasiskola első változatban az 1957-es Sötét jelek darabjaként jelent meg; tíz év elteltével szerepelt a Jelentés öt egérről kötetben; majd a szerzői életművet reprezentáló, 1975-ös Alakulásokban; a kisregénnyel azonos című, 1985-ös kiadványban; az 1989-es Volt egyszer egy Közép-Európa című gyűjteményes kötetben; a 1992-es Bolond utazásban; az 1997-es Oh, che bella notte kötetében és a Jelenkor Kiadó új életműkiadásának 2016-os, Sólymok csillagvilága című kötetében.

Utóbbi kiadvány rendhagyó módon közli a kisregényt. Amint azt a Sólymok csillagvilága szerkesztői utószavából megtudjuk, Mészöly az életműsorozat Magasiskolát publikáló darabjáról úgy rendelkezett, hogy a kötetben a kisregény szövege mellett a műhöz szorosan kötődő — eltérő műfajú és különböző időpontokban keletkezett — írások is helyet kapjanak.[4] A szerzői szándék szerint megvalósult kiadás a Magasiskola szövege mellett magában foglalja A tágasság iskolája című esszét (mint a mű „adatgyűjtő terepmunkájának anyagából táplálkozó”[5] írást), Zsugán Istvánnak a filmes adaptációról szóló, Gaál Istvánnal és Mészöly Miklóssal folytatott interjúját (A realizmus parabolái irodalomban és filmen), illetve a kisregény fő inspirációs forrásaként közölt szöveget, Lelovich György solymászmester (Mészöly kommentárjait tartalmazó) önéletírását. E szerzői intenció szerint érvényesített kiadási elv megvalósítja azon — genetikus kritikai szemléletmóddal rokon — törekvést, mely a dinamikus szöveg keletkezének folyamatát és az azt alakító tényezőket láttatni engedi. A kisregény megírását ösztönző életeseményt az 1963-ra datált esszé alapján eddig is ismerhettük: „[k]ét solymász barátomtól pár éve meghívást kaptam, hogy látogassam meg őket alföldi szállásukon, Ohaton. Barbárul mély nyomot hagyott bennem ez a kirándulás. Annak idején egy riportszerű írásban (Magasiskola) be is számoltam az élményeimről, ami már akkor is szétfeszítette a riport kereteit.”[6] A Sólymok csillagvilága kapcsán ugyanakkor fontos szólni a Petőfi Irodalmi Múzeum Mészöly-hagyatékának Magasiskolához kötődő, a mű megírásának forrásaként szolgáló anyagairól. A kézirattár Elbeszélések, kötet-összeállítások címen jegyzett palliumában a Sötét jelek további darabjai (többek közt az Agyagos utak, Befejezhetetlen, A mulasztás vagy a Képek egy utazás történetéből) mellett a kisregény gépirata kapott helyet. A katalógus VIII. Analekták című dobozának Magasiskolához jelzetű palliumában Lelovich-életrajzot találunk (címe: Irodalmi munkásságom. Egy solymász önvallomása). A XIV. számú Idegen analekta dobozban pedig az Ismeretlen (solymászati szakirodalom) című pallium áll, amely ugyancsak Lelovich Györgyhöz köthető.

Utóbbi, 143 folióból álló szakirodalmi szöveg kapcsán — egyértelmű intertextuális elemek alapján — megállapítható, hogy a gépirat a Magasiskola megírását kísérő dokumentumként, inspirációs forrásként funkcionált. Az ohati Állami Gazdaságban folytatott solymászat eljárásrendjét[7] részletező szakmai anyag a Magasiskolában ábrázolt műveletek hiteles leírását biztosítja; a dokumentum ugyanakkor a kisregény számos jelenetének (genette-i értelemben vett) hypotextusaként[8] azonosítható. A leiratból kiderül a Lelovich-tanulmány keletkezésének dátuma: „[m]ost, hogy e sorokat írom /1956. I. 11./ itt ül mellettem egy érdekes és szép sólyom”.[9] A szöveg létrejötte eszerint nem sokkal előzte meg a Magasiskola keletkezését: a kisregény megírásának dátuma (a Sötét jelekben szereplő datálás szerint) 1956. július–augusztus. A keletkezéstörténetről szóló szerzői feljegyzésekből az is tudható, hogy Mészöly nem sokkal a Magasiskola megírása előtt[10] ismerkedett meg (az ornitológus–solymász Lelovich Györggyel azonosított) Lilikkel, s e találkozás élménye hatott a kisregényre.[11] A Magasiskola egyes jelenetei a Lelovich-tanulmány részleteinek átirataként szervesültek. A kisregényben átvett textusként azonosítható például a hajnali gémezés története. A Magasiskolában a Viktória nevű sólyommal végzett vágatást két overallos férfi szakítja meg, akik a pumpa vasával ütlegelik a madarakat. A Lelovich-leirat részlete a jelenet előszövege. A PIM Ismeretlen (solymászati szakirodalom) címen jegyzett dokumentumának 16. folióján a fenti passzus szerepel,[12] a Magasiskolában szereplő variánst a második idézet[13] közli:

„egy személyautó állt meg az úton, és utasa a vezetővel kiszállva rohantak a földön cs[a]pkodó [emend.] gémhez, amelynek a hátán a sólyom ült. A sólyom sötét végét láttam, amint az autópumpa fejét szétloccsantja a gém hátán. […] Nem volt mit tennem, lóról leszállva belé vetettem magam ruhástól a vízbe, és ordítva rohantam a sólyom felé, különböző halálnemeket kiáltozva, ha baj érné a sólymot. Szerencséjükre leálltak erre, s csak nagy csodálkozással tudták megérteni, hogy az Állami Gazdaság tóvédelméről és az állam tulajdonát képező értékes sólyomról van szó, nem pedig egy agyoncsapni és kitömni való vadmadárról. Közben a Viktória szériában kezdte vágni a gémet.”

„Csakhamar két guggoló, overallos férfi bontakozott ki a sűrű vadzabból. Látta, hogy az egyik ütemesen csapdos valamit a pumpa vasával — a két madár vergődött a lábuk előtt. Lilik hatalmasat üvöltött, mire az overallosok meglepetten fölegyenesedtek. […] Nem szégyellik magukat? Mint az állítok, mint a barmok… pumpával?! Tudják, mit ér ez a madár?”

A fentiek alapján kitűnik, hogy Mészöly a kisregényében milyen módon szcenírozza az életanyagot; az átdolgozás ez esetben a szövegvilág központi alakjaként megformált Lilik személyiségének árnyalását eredményezi.

A Lelovich-tanulmányban szereplő személyneveket minimális változtatással veszi át a kisregény; ilyen például a Magasiskolában mitizált[14] állatszereplőként megjelenített Dianna.[15] A forrásszövegben szakirodalmi hivatkozásként olvashatunk a Dawlach Thaymur Nyoza nevű „hírneves perzsa solymászmester”-ről.[16] A solymászt nem nehéz a kisregényben Huszein Darlach Thaymurnak nevezett mesterrel azonosítanunk, kinek feljegyzéseit Lilik egyfajta profetikus szövegként értelmezi. A Lelovich-tanulmányban hivatkozott perzsa solymász megállapításai a Magasiskolában többletjelentéssel telítődnek. A kisregény főszereplője példázatos textusként idézi Thaymur megállapításait. „Sokan csak a kezdőbetűivel emlegetik, hogy a H. D. T. így, a H. D. T. úgy… szerintem ez tiszteletlenség — mondta. — Tulajdonképpen mindennap újra kellene olvasni a feljegyzéseit. Én nem is tudok elaludni másképp. Tudja, van valami csodálatos abban, ahogy ez a csúcsos fejű perzsa mindent előre tudott!” (12) — hangzik Lilik szólama olvasmányairól. A narrátori jellemzés szerint a solymász közléseiben gyakran csupán Thaymur-aforizmákra szorítkozik: „Lilik már első nap se tekintett vendégnek, volt úgy, hogy estig se láttam. Bőbeszédűsége, amivel fogadott, nagyon felcsigázott; nem is tudom, mit vártam — látványosságot? Színpadias élményt? Hiányoltam a kalauzolását. Ő viszont egyszerre szűkszavú lett, mihelyt a szokott munkáját végezte (ami persze nem zárta ki, hogy egy váratlan pillanatban ne tartson ismét előadást kedvenc Thaymurjáról vagy a sólymok mediumitásáról).” (19) A perzsa solymász írásának passzusait tehát Lilik tanító célzattal idézi, aktuális élethelyzeteiben a Thaymur-idézeteket példázatos szövegként alkalmazza. A sajátos törvényeken alapuló solymásztelep világát leíró Magasiskola a jelentésközpontosító olvasati lehetőséget egyértelműbben kínálja fel, mint a későbbi Mészöly-művek, Az atléta halála vagy az értelmezést már a masal architextusának hermeneutikai sajátosságai miatt is elbizonytalanító Saulus. A kisregényben — a mű megírását ösztönző szerzői koncepció szerint is — ötvöződik a „dokumentumhitelességű ábrázolás”[17] és a parabolikus megformálás: Mészöly a következőképpen szól az anyaggyűjtés idején, a solymásztelepen tett látogatás során körvonalazódó intencióiról: „[a] látogatás után olyan igénnyel láttam munkához, hogy lehetőleg dokumentarista közelítésmóddal dolgozzam fel az élményeimet. Bár azért volt bizonyos elképzelésem, már a látogatásom előtt is. Úgy éreztem, hogy egy solymásztelep szigora, belső rendezettsége olyan modell, amiből általánosabb emberi mondanivaló bontható ki. […] a tényszerű anyag teljesen dokumentumhitelű, néhány szakmailag megszállott ember tapasztalatainak summája. Törekvésem az volt, hogy a pontosan rögzített valóságelemekből olyan modellt próbáljak fölépíteni, ami túlmutat az adott szituáción — a madarakon —, egyszóval, az értelmezés szűkebb keretein”.[18] A célzatos jelentéssel bíró szövegek értelmezését, a példázat dekódolását illetően Mészöly — a kortárs interpretációt jellemezve, általános érvénnyel — hangsúlyozza a befogadó szerepét; a parabola recepciójának mechanizmusát pedig a következőképpen írja le: „[m]a már olyan sokféle és ellentétes az objektív információnk, hogy rácsukon a valóság a legváltozatosabb modellként tud megéledni. A szemlélő »rácsának« függvénye, hogy milyen parabolisztikus üzenet olvasódik ki a valóságelemekből.”[19] A Magasiskola modellszerű tere a realitástól elemelt világként jelenik meg. Az elbeszélés a solymásztelepen — a szövegvilág dehumanizált miliőjét érzékletesen láttató topografikus leírást követően — a névtelen narrátor megérkezésével veszi kezdetét. Az elbeszélői szólam szerint hosszú vonatút vezetett a telepig, mely az első narrátori megnyilatkozások alapján is szokatlan térként mutatkozik: „[a]z út hosszú idáig, hajnalig volt időm elképzelni, hogy [Lilik] milyen lehet — a valóságban egészen más volt […]. Én voltam az egyetlen utas, aki leszállt. […] A szél magas fejhangon zúgatta a távíróhuzalokat. Jobbra a halastavak szétloccsantott higanytócsákként csillantak — egyébként pusztaság mindenfelé. Csak távol északon mutatkozott bujább színfolt, a több ezer holdas rezervátum ősbokrosa.” (8) A kisregény felütése Déry G. A. úr X-ben kötetének alapszituációjához hasonlítható, mely ugyancsak egy vonatút[20] során lépteti ki szereplőjét a radikálisan különböző törvényszerűségek szerint működő, példázatos szövegtérbe.A Déry-regényhez hasonlóan a Magasiskolában is a kafkaesque formajegyeire ismerünk. A solymásztelep vezetője, a nagy Beraneknek nevezett szereplő a főosztály nagyhatalmú embere, aki parancsként hivatalos üzeneteket, táviratokat küld Liliknek.[21] A telepiek szintén Beranek parancsait teljesítik, Lilik szerint mindnyájan az ügyosztály befolyásos emberének irányítása alatt állnak: „Beranek megválogatja, hogy kinek ad engedélyt — mondta [Lilik] kis mosollyal. — De úgy is mondhatnám, mindnyájan Beranek kezében vagyunk”. (18) A Magasiskola egyik központi szereplőjeként megformált Beranekot a telepiek közül még senki sem látta: „— Itt még sosem járt — mondta Lilik. — Csak a helyettesek, a beosztottak… Azok meg változnak mindig, én nem jegyezgetem a nevüket. […] — De hát nem is látta még Beranekot? […] — Még soha — mondta elgondolkozva. — De ki látta? Maga talán találkozott olyannal?” (18) A fentiek könnyen eszünkbe juttathatják A kastély szereplőinek hierarchikus kapcsolatát leíró szövegrészeket, különösen a mindenre kiterjedő hatalommal bíró Klammról[22] szóló passzusokat. Klamm a — K. céljaként megtestesülő, ám soha el nem ért — kastélyban élő, hivatali hierarchia csúcsán álló alak, aki levélben küldi utasításait K-nak. A földmérő Klammal nem állhat szóba,[23] látványát közvetlenül a falubeliek sem viselhetik el, ezért csak egy kémlelőlyukon keresztül nézik. Az alacsonyabb rangú hivatalnokok pedig „Klamm nevében”[24] parancsolhatnak a faluban élőknek: a kocsmárosné szerint minden csinovnyik csak „eszköz, melyen Klamm keze pihen”.[25]

A szövegközi kapcsolatok vizsgálatával igazolható, hogy nem a Kafka-mű elemeinek intencionált átírásáról,[26] közvetlen intertextuális utalásról van szó, ezért is érdemelnek különös figyelmet azok az értelmezések (lásd Gaál,[27] Fogarassy[28] vagy Bori[29] alább kifejtett megállapításait), melyek a szerzői kijelentés ellenére is érvényes kapcsolatot[30] fedeznek fel a két mű között. A szövegközi kapcsolat oka a Magasiskola és A kastély architextuális sajátosságában keresendő. Mindkét mű — szemantikai nyitottságukból[31] fakadóan természetesen az eltérő interpretációknak is teret adva — a hatalom mechanizmusát, a hierarchián alapuló hivatali rend működésmódját írják le, így parabolikus elemeik (a túlhatalommal rendelkező alak, a hierarchia alsóbb fokán álló beosztottak, a hírvivők által közölt parancsok stb.) a hypotextus–hypertextus kapcsolóelemeihez hasonlóan érvényesülnek.

A nagy Beranek által uralt, de Lilik által vezetett telep világát leíró Magasiskola névtelen elbeszélője lineáris narratívában mondja el a solymászatban tapasztaltakat. A rövid, deskriptív részekben bővelkedő bevezetést követően a narrátor tehát 1. megérkezik a kisregény helyszínére; 2. az idő múlását különös módon érzékelve, ám az elbeszélés szukcesszív rendjét nem megbontva szól a telep sajátos működésmódjáról; 3. majd a telepen tapasztalt különös események miatt kilép a solymásztelep zárt világából. A Magasiskolában a téridő koordinátái — a narrátor ismétlődő reflexiói szerint — relativizálódnak: „[f]urcsán összemosódnak az első napok benyomásai. […] ha akarsz, kilométereket nyargalhatsz lóháton, mégsem érzed úgy, hogy megérkeztél valahová” (19); „[f]urcsán összemosódnak ezek az első benyomások, nincs egymásutánjuk”. (20) A pontos időjelölőket, a cselekmény linearitását jelző markereket a narrátor — a következőkhöz hasonló megjegyzésekkel, metaleptikus kiszólásokkal — állandóan elbizonytalanítja: „[m]ég aznap délelőtt (vagy másnap?) kint a röptetőtéren segédkeztem; tűző napsütés volt” (22); „[m]ég aznap délután történt (vagy másnap?) Lilik előttem lovagol, finom, hintázó derékmozgással ruganyozza a testét.” (25) A kronologikus történetszál Mészöly kisregényében azonban nem szakad meg; a narráció a kortárs poétikai formálásmódot tekintve (a későbbi Mészöly-írásokhoz, például a négy évvel később keletkezett Az atléta halálához, a Filmhez vagy a Szárnyas lovakhoz viszonyítva) kevéssé formabontó.

A narrátor időérzékelésének különös volta szorosan kötődik a kísérleti solymásztelep térpoétikai sajátosságaihoz. A Magasiskola kurzívan szedett — a főszövegtől eltérően heterodiegetikus narrátori pozícióból megszólaltatott — bevezető passzusában a tájat jellemző[32] leírások olvashatók. A deskriptív részek funkciója a többletjelentéssel bíró, zárványszerű tér jellegzetességeinek felvezetése, a telepen működő, minden élőlényt hasznossága szerint rangsoroló hierarchikus rend bemutatása: „[a] nutriák védett példányok, csak az a kötelességük, hogy éljenek […]; a nagy Beranek telepítette ide őket, s minden hónapban jelentést kell írni róluk, az életmódjukról, a szokásaikról; »megfigyelni, és nem pusztítani« — ez a parancsa Beraneknak. Távolabb, egy parti volierben gémek és bakcsók álldogálnak szertartásos merevséggel, a sarokban pár szárcsa és tarkavarjú gubbaszt — a prédaállatok. Halálraítéltek, de a vödörnyi szeméthal mindennap kijár nekik.” (6)

A kisregény szereplőinek a természeti környezettel és a telep élőlényeivel szemben tanúsított magatartása a Magasiskola lényegi mozzanataként vizsgálandó. Lilik az ökokritikai szemlélet — Carolyn Merchant és Kheel Marti koncepciójára alapozó — Hódosy-féle tipologizálása alapján a „pásztori” modellt,[33] Teréz[34] az ökocentrikus[35] felfogást, Beranek az „uralmi modell”-t látszik érvényesíteni. Lilik a madarakra egyéni jellegzetességekkel rendelkező lényekként tekint; jellemzésükkor a sólymoknak emberi vonásokat tulajdonít.[36] Diannát, Viktóriát és Bogarász nevű madarát például antropomorfizáló jegyekkel jellemzi: „[f]ura szerzet […]. Olyan erős, hogy foglyot is vághatna nyugodtan, de nem lehet megbízni benne. Ha eszébe jut, otthagyja a zsákmányt, és bogarak után kapdos. Mint egy gyerek…” (21) A solymász természettel szemben tanúsított attitűdje, a városi környezetben érvényét vesztő,[37] szimbiotikus létmódja ellenpontja az abszolút halatom képviselőjeként ábrázolt Beranekhez kötődő felfogásnak: az elnyomó gépezet elvének, mely az uralmi modell, az „imperialista természetszemlélet”[38] szerint írható le.

Lilik és Beranek alakjának ellentétét, azaz a szereplők hatalmi példázatban betöltött funkcióját a madarakkal kapcsolatos felfogás különbségét hangsúlyozó passzusok is jelzik. A narrátor szerint a solymász — Beranektől eltérően — nem a feltétlen engedelmesség alapján rangsorolja madarait: „Lilik azt szereti, ha a madár nemcsak gépként engedelmeskedik, hanem rögtönözni is képes, ha kell — a parancs szellemében; és ezt nem tudják a kerecsenek. Jó sorkatonák, de… »Beranek kedvencei« — Lilik így fogalmazta meg.” Az imperialista szemléletet érvényesítő Beranek fennhatósága alatta álló solymásztelep hierarchikus szerveződésének abszolút ellenpontja az anarchia: „[Dianna e]gyszer úgy elment, hogy három napig nem jött haza […]. Beranek nem szíveli az ilyen egyéni portyákat. A többi eltanulja — aztán mi lesz? Anarchia, mint a rezervátumokban?” (33–34) A solymásztelep diktatórikus rendszerének szélsőséges megnyilvánulása a sólymok egyéni szabadságának korlátozása. A telep lakói (Lilik mellett a korábban szobrásznak tanuló, művészi karrierjét hátrahagyó,[39] a telep rendjét, egyensúlyát biztosító karakterként jellemzett Teréz és a solymászatban dolgozó, individuális jegyekkel nem egyénített négy legény), illetve az idomított sólymok viszonyát a példázat értelmezése szempontjából kulcsfontosságú szöveghely két szóban összegzi: „»[f]üggés és egymásrautaltság«”. (44)

A kisregény második felének momentumai ugyanakkor arról tanúskodnak, hogy nem csak az ügyosztály és a telep viszonya írható le az erőviszonyokon, hatalmi pozíciókon alapuló hierarchia szerint. A természettel szimbiotikus viszonyban élő Lilik felfogásmódját a kisregény zárlatát közvetlenül megelőző szövegrészekben árnyalja az elbeszélő. Míg a korábbi passzusok alapján Lilik a madarakat egyenrangú lényként kezeli, szinte mitikus létezőként[40] tiszteli, addig a telep elhagyását előidéző kulcsjelenetben a solymászmester a vihar során vízbe fúlt madarat tárgyiasítja: „[b]iztonság kedvéért a kabát is bevisszük, hátha csak ájult — de döglött volt. Lilik hiába élesztgette; belökte az egyik ágy alá” (43–44); „jellemzőnek találta, hogy éppen a kaba pusztult el, ez a semmit érő bogarász”. (44) Lilik — kaba pusztulását követően mutatkozó — szenvtelensége, az állattal szemben tanúsított részvétlenség a narrátor távozásának egyik előmozdítója. Az elbeszélő a telep elhagyását indokló szövegrészekben visszaidézi a történéseket: „[e]kkor éreztem először sürgetőnek, hogy odahagyjam a telepet. Amúgy is kuszán kavarogtak bennem a pusztán töltött napok […]. Nem mintha csalódtam volna Lilikben (hiszen ő következetes volt, félelmesen következetes) — csak éppen én se tudtam megállni, hogy valami személyes szorongással ne gondoljak a kabára, mely napokig büdösödött a szállás mellett, míg végre eszükbe jutott, hogy bekaparják. Egyszerűen megfeledkeztek róla”. (46)

A Magasiskola a szabadsághiányt okozó hatalmi mechanizmusokat számos hasonló célzatos szövegrésszel példázza. A narrátor közvetett módon, a főszereplő megszólalását idézve foglalja össze a parabola didaxisát. Lilik indoklása szerint a kaba pusztulásának oka, hogy a madár hosszú láncon élt.[41] Elmúlásáról beágyazott narratívában, a thaymuri tanítást idézve szól: „[e]z ismét jó alkalom volt Liliknek, hogy kedves Thaymurját idézze: a szíj hosszúsága döntő fontosságú. Ha hosszabb a kelleténél, a sólyom csakhamar a szabadsággal se tud okosan élni, elvadul, nem bízik többé a cinkos egymásrautaltságban; azt hiszi, egyedül is lebír mindent — de ilyenkor már késő. A telepről nincs visszaút sehová, se a pusztára, se a rezervátumba. A szíj a keret, a rend, a biztonság. Ha azt megszokták egyszer, már nem lehet fölcserélni mással.” (45)

Mészöly a Magasiskola topikus leírásait is a parabola jelentésrétegeinek kifejezőjeként érvényesíti. A kisregényben Hortobágy térségeire ismerhetünk (Biza-rét, Árkus-csatorna, 35), ám a települések nevei — a Magasiskola modellszerűségét erősítve — kezdőbetűvé absztrahálódnak.[42] A kisregény topográfiája a Mészöly-prózára jellemző módon jelentéses. A Magasiskola szövegterét egyes leírások megfosztják természeti jellegüktől: „[a] pusztaság fényketrece most mintha még jobban leszűkülne, palaszürke az égalj. Kiszáradt tófenéken ügetünk át. Az elrothadt növényzet kusza, sárba szikkadt kötélzetként hever — a tó csontváza, idegrostjai; néhol sűrű halmokká púposítja a szél, alatta sátorszerű menedék, lovaink beletipornak.” (25)

Az idézetthez hasonló topografikus leírások explicit módon utalnak a mögöttes jelentésrétegre, a parabolában megvonni kívánt párhuzamra. A példázatos kisregény narrátora a leírások során a kietlen kísérleti solymásztelepet börtönhöz, a puszta felett világító napot a vallatócellát vakító fényárral betöltő lámpához hasonlítja: „[m]eg kell szokni az állandó szelet, az árnyéktalanságot; ha akarsz, kilométereket nyargalhatsz lóháton, mégsem érzed úgy, hogy megérkeztél valahová; a pusztai égbolt bezár, mint egy fényketrec; mintha billiówattos lámpa tűzne a szemedbe, folyton a nyomodban van, mindenütt megtalál; ennyi erővel cellában is ülhetnél, rács mögött, ott egy százas körte ugyanezt megteszi; ha legalább látnál valakit a közelben, aki hozzád csatlakozik, megszólít, akkor eltökélhetnéd, hogy néma maradsz — de sehol senki, sehol egy ember. Vallani fogsz.” (19) A kisregény zárlatának narrátori szólamában — előbb egyértelműen, majd áttételesen[43] is — megfogalmazódik, hogy az elbeszélő távozásának célja a függetlenség visszanyerése; a narrátor a Lilikkel töltött napok folyamán tapasztalt szabadsághiány megszüntetésére törekedve hagyja el a telepet.

A fentiekből kitűnik, hogy a sajátos szabályok szerint működő solymászteleppel, az ügyosztály utasításaival vagy a távol levő, de mindenről tudó vezért megtestesítő Beranekkel a kisregényt könnyen interpretálhatjuk hatalomkritikaként — ahogyan azt meg is tette a recepció.[44] Szembetűnő, hogy ugyan az utóbbi évtizedekben a Magasiskolának, Az ablakmosónak, a Saulusnak és Az atléta halálának számos eltérő értelmezési iránya rajzolódott ki, mind a négy Mészöly-mű esetében számottevő a hatalom példázatát tételező interpretáció. Ez az értelmezői eljárás is jelezheti: a parabola nemcsak tanító-célzatos, hanem jellemzője, hogy burkoltan kritikus vagy politikus szövegként olvasható.

A Magasiskola kapcsán fontos megemlíteni a Jelentés öt egérről című novellát,[45] mely ugyancsak a Mészöly-életmű kanonikus darabja. Bori Imre reflexiója az elbeszélést a Magasiskola esetében alkalmazott mércével elemzi: „a modern magyar próza miniatűr remekműve ez a kis parabolaelbeszélés, s ennek, valamint a Magasiskolának a kötetben léte elegendő, hogy az új Mészöly-könyvnek magas rangját megszerezze”.[46] Béládi Miklós pedig A tények parabolája című — a recepciót nagymértékben meghatározó — Jelentés-értelmezésében a Mészöly-parabola architextuális összetettségét hangsúlyozza, s a Jelentés öt egérrőlt (a Magasiskolával egyetemben) szintéziskereső munkának, a Mészöly-életmű fontos stációjának tekinti, mely újfajta alkotói szemléletről és formálásmódról tanúskodik: „[m]ár a Magasiskola (1956) elárulta, hogy [Mészölyt] dokumentum és parabola szintézisének kérdései izgatják. A Jelentés öt egérről ennek a szintéziskeresésnek egyik remek darabja. Semmi homály, semmi utalás, semmi implikáció: ez a novella a tiszta tárgyiasság nyelvén beszél; gyökeresen más stílusban, mint a Sötét jelek legtöbb írása.”[47] Mészöly e kiforrott prózai munkáinak megírásával egyidőben — a kísérletező szerzői attitűdre jellemző módon — más műfajokban is alkotott. A kiadványokban jegyzett datálás szerint[48] 1957-ben írta meg Az ablakmosó című drámáját, mely a szerző megkerülhetetlen darabja — ez azonban már egy másik tanulmány témája.

 

*A tanulmány az Örökölt blendével látni — az 1960-as évek prózája és a Mészöly-hagyaték című doktori disszertáció részletét közli.

 

[1] Bori Imre: Jelentés öt egérről = Magasiskola. In memoriam Mészöly Miklós, szerk.: Fogarassy Miklós, Nap Kiadó, Budapest, 2004, 106–107.

[2] Szentesi Zsolt: Az autentikus létezés lehetőségei a választás jegyében, Irodalomtörténeti Közlemények, 34. sz. (2006), 392; elérhető ITT.

[3] Agárdi Péter: Jegyzetek Mészöly Miklósról = Uő: Korok, arcok, irányok, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1985, 369.

[4] Szolláth Dávid: Utószó = Mészöly Miklós: Sólymok csillagvilága, Jelenkor Kiadó, Budapest, 2016, 158.

[5] Uo.

[6] Mészöly Miklós: A tágasság iskolája = Uo., 60.

[7] A szakmai anyag zárlatában a szöveg dokumentarista jellegét igazoló összefoglaló olvasható: „[l]eírtam itt kimerítően a sólyomfélékkel való biológiai védekezés kivitelezését a kártékonyakkal szemben. Sok megtörtént esettel illusztráltam, és iparkodtam érthetővé tenni mondanivalómat. S hogy a dolgok hitelességét emeljem, a felsorolt személyeket is név, állás és lakóhely szerint említettem meg, akik itt Ohaton, az Állami Gazdaságunkban ma is megtalálhatók.” A hivatkozott szövegrész a PIM Mészöly-hagyatékának Idegen analekta címen jegyzett dobozában, az Ismeretlen (solymászati szakirodalom) 142. oldalán található.

[8] Gérard Genette: Transztextualitás, ford.: Burján Mónika, Helikon, 1–2. sz. (1996), 82–90; elérhető: 2020.07.26, Elérhető ITT

[9] A hivatkozott szövegrész a PIM Mészöly-hagyatékának Idegen analekta címen jegyzett dobozában, az Ismeretlen (solymászati szakirodalom) 7. oldalán található.

[10] „Liliket 1956 nyarán ismertem meg, közel egyidősek voltunk; ő két éve halott. Rekviem ez a rendhagyó könyv; félárbocon bennem a kalóz emlékezet hajója — hiszen a rakományt vele kell megosztanom, a tisztesség úgy kívánja” — írja Mészöly 1995. május 31-re datált, Lelovich önéletrajzát bevezető kommentárjában, lásd: Mészöly, Sólymok csillagvilága, 97.

[11] „Ösztönszerűen nem vagyok élményjegyezgető alkat, eltekintve egy-két olyan jelentősebb esettől, amikor kimondottan felkészültem a jegyezgetésre, például a Magasiskola megszületése is ilyen volt. Előre beprogramozott világ volt, amibe beléptem akkor, és tudtam, hogy onnét én valamilyen anyaggal akarok kilépni.” Mészöly Miklós-interjú, 1995, OSzK Történeti Interjúk Tára, jelzet: 411.

[12] A hivatkozott szövegrész a PIM Mészöly-hagyatékának Idegen analekta címen jegyzett dobozában, az Ismeretlen (solymászati szakirodalom) 16. oldalán található.

[13] Mészöly, Magasiskola = Uő, Sólymok csillagvilága, 16. A továbbiakban ezt a kiadást hivatkozom, a főszövegben megadva az adott oldalszámot.

[14] A legendás alakká formált sólymot Lilik szinte totemállatként tiszteli, ezt az értelmezést pedig erősíti a főszereplő szobájában található képek leírása: „[Teréz] a fehérre meszelt sárfalra mutatott, amelyet Lilik festményei díszítettek. Középütt Dianna, a híres vándorsólyom küzdött három hősiesen szigonyozó gémmel. Különös volt elnézni éjszaka ezt a szárnyakkal, csőrökkel teli fehér falat. Lilik értője volt a hatásnak, és a holdpályát is figyelembe vette: a kék sugarak éppen a mozgalmas festményt világították meg a szűk ablakrésen keresztül. Néha vonalas árnyékok imbolyogtak körülötte — a magasra nőtt sás kardélei, ahogy a szél kint megmozgatta őket. Ilyenkor szorongatóan életszerű volt a kép minden részlete. — Hát nem mások maguk? — folytatta Teréz. — Lilik nem tud belenyugodni, hogy Dianna nem él már. Aztán segít magán. Én persze megértem.” (30)

[15] „1954 nyarán sólyomhoz nem jutottam, Dianna vedlett, és így két darab kis galambnyi hímkerecsennel kellett volna boldogulnom. Ezek eleinte féltek a gémtől. Később rámentek, és vígan vágták a szürkegémet, ha eresztve voltak és nem túl messze repültek” — a szövegrész a PIM Mészöly-hagyatékának Idegen analekta címen jegyzett dobozában, az Ismeretlen (solymászati szakirodalom) 20. oldalán található.

[16] Uo., 11.

[17] Béládi Miklós: A tények parabolája = Magasiskola. In memoriam Mészöly Miklós, 112.

[18] Gaál István – Mészöly Miklós – Zsugán István: A realizmus parabolái irodalomban és filmen = Sólymok csillagvilága, 83–84.

[19] Uo., 84.

[20] „A vonat egy nappal a végállomás előtt jóformán teljesen kiürült. Az utolsó délutánon már megállás nélkül haladt át, s amikor G. A. estefelé, néhány órával megérkezése előtt újra végigjárta a kocsikat, csupán két embert fedezett fel a rosszul világított, poros fülkében.” Déry Tibor: G. A. úr X-ben, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1971, 17.

[21] „[K]edvenc zsákmánymadara, a vadlúd után keresztelte el magát Liliknek, azóta mindenki így szólítja, még a nagy Beranek is, ha a főosztályról hivatalos iratot küld hozzá.” (8)

[22] Klamm Kafka egyik legkülönösebb alakja, kinek külseje — a regény szereplőinek elmondása szerint — folyton változik; Olga például a következőket nyilatkozza: „egyébként azonban változékony […]. Egészen másként fest, amikor a faluba érkezik, s megint egészen másként, amikor eltávozik; más, mielőtt sört iszik, és más utána; más ébren és más alva, más egyedül és más beszélgetés közben, s ami ezek után érthető: teljességgel más fönt a kastélyban.” Franz Kafka: A kastély, ford.: Rónay György; elérhető ITT

[23] „Klamm úr soha nem fog szóba állni vele; mit mondok: »fog«?, soha nem állhat szóba vele! Ide figyeljen, földmérő úr. Klamm úr kastélybeli úr, s ez már önmagában véve is igen magas rangot jelent, teljesen függetlenül Klamm egyéb rangjától. Mi ezzel szemben maga? Maga, akinek a házassági beleegyezéséért oly alázatosan esedezünk itt? Nem való a kastélyból, nem való a faluból; egyszerűen semmi […]. Most azonban gondolja meg, voltaképpen mit is kíván. Olyan ember, mint Klamm, álljon szóba magával! Fájdalommal hallottam, hogy Frida hagyta, hogy belessen a kémlelőn; már amikor ezt megengedte, áldozatul esett a csábításának. De mondja, egyáltalán hogyan bírta elviselni Klamm látványát? Nem kell felelnie; tudom, nagyon jól elviselte. Hiszen nem is képes rá, hogy Klammot igazában lássa, és ez nem túlzás részemről, mert hiszen én magam sem vagyok képes rá” — nyilatkozza K-ról a falubeli szabályok ismerőjeként a kocsmárosné. Uo. (Kiemelés az eredeti szövegben.)

[24] Uo.

[25] Uo.

[26] „Beranek »kafkaiságáról« azonban nem akarnék vitázni — ilyen típusú formai »hasonlóság« alapján egy sor Kafka előtti regényalaknak is kijárhatna a fenntartás” — nyilatkozik Mészöly. Lásd: Gaál – Mészöly – Zsugán, A realizmus parabolái irodalomban és filmen, 89.

[27] „Szerintem a Beranek-figura, noha kimaradt a filmből, implicite benne van, akkor is, ha nincs megnevezve, s nem történik rá hivatkozás. Nemcsak elvontan, általában van jelen — hiszen nyilvánvaló, hogy ez a hermetikusan elzárt solymásztelep szerves része egy nagyobb, átfogóbb struktúrának —, hanem van a filmnek egy jelenete, ami szándékom szerint konkrétan is helyettesíti. A madárlábak számolásának jelenetére gondolok. Ez igazolja a telep funkcióját, számomra tökéletesen ekvivalense a novella Beranek-figurájának. Egyébként fenntartásaim is voltak azzal a megoldással kapcsolatban, mert kicsit kafkainak éreztem; váltig hivatkoznak valakire, aki sose jelenik meg a filmben. [Kiemelések: M. D.] Egy ilyen megoldás érzésem szerint megtörte volna a film stílusának egységét” — érvel Gaál István. Lásd: Uo., 87–88.

[28] „Az Ohat körüli tágasabb valóság, az ’50-es évek politikai realitása, mely Nagy Beranekkel és központjával kafkaian jelenik meg (ez a stíluselem mai olvasatunk szerint eléggé kiugrik) az írás végén szereplő lepecsételt, rácsos ablakos, géppisztollyal őrzött vagonokkal ad igazi képet magáról. A diktatúra, a katonás szigor valóságának ez a hasonlatszerű ábrája azt is megengedi, hogy a hortobágyi madarásztanya szellemére értsük.” Fogarassy Miklós: Kutyafül, madárszem, Ex Symposion, 13–14. (1995), 27. [Kiemelés: M. D.]

[29] „Nem Franz Kafka Büntetőtelepe ez, de a viszonylatoknak annyira zárt s börtönt asszociáló rendszere jelenik meg a Magasiskolában, hogy nyilván a rokonság halvány jegyeit nehéz is lenne megtagadni tőlük”. Bori Imre, Jelentés öt egérről, 108.

[30] Itt hívnám fel a figyelmet — Takáts József használattörténetről szóló tanulmányának megfontolásait felidézve — a kafkaesque terminus használatára. A kafkai (a hamleti jelzőhöz hasonlóan) „paradigmatikus sűrített interpretáció”-ként működik, mely „képes magába újabb elemeket felvenni (majd elhagyni azokat) anélkül, hogy alapszerkezete megváltozna.” Takáts József: A modernség személyneve = „Hamlet mi vagyunk”. Tanulmányok (a) Hamlet európai recepciójának történetéből, szerk.: Hetesi István, Janus–Gondolat Kiadó, Budapest, 2004, 167. A kafkai szöveg tehát (ahogyan a Magasiskola példáján látjuk) explicit intertextuális utalás nélkül, a Kafka-szövegvilágot mégis felidézve áll kapcsolatban a hypotextussal.

[31] „Kafka szimbólumainak egzisztencialista, teológiai, klinikai, pszichoanalitikus stb. értelmezései csak részlegesen merítik ki a műben levő lehetőségeket: valójában a mű megmarad kimeríthetetlennek és nyitottnak, mert többértelmű, tehát mert benne egy általánosan elismert törvények szerinti rendezett világ helyére olyan világ lép, amely a […] többértelműségen alapszik.” Umberto Eco: A nyitott mű, ford.: Dobolán Katalin, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1998, 82.

[32] A felütésben a különböző érzékterületek stimulálása, az érzékletek szinesztetikus összekapcsolása jellemző: „[h]ajnali köd úszik a telep fölött, a gomolygáson rézsútos sugarak törnek át, fölvillanva és kialudva, mint meglódult morzejelek. Aztán a szél mindent összekavar. Messziről halk dübörgés görög végig a pusztán, a ménes most vágtat az itatókhoz. […] A halastavak felett magányos sas kering; szeme, mint két karikás üveggyöngy […]. A tavak vize pikkelyes, langyos iszapszag áraszt el mindent. A tógátak oldalán kőkemény halmazok, az exkavátorok munkáját még nem gyalulta simára a szél, a hernyótalpak futószalagcsíkját most kezdi benőni a sásfű; a gátak tetején csenevész tamariszkuszok, vércseppként piroslanak rajtuk a fürtös virágok.” (5)

[33] „A »pásztori« modellt […] az a meggyőződés működteti, hogy az embert isten vagy az intelligenciája a Föld gondviselőjéül rendelte, és »jó pásztorként« kell elősegítenie a természet reproduktív tevékenységét, amit az jó terméssel és szaporulattal, azaz a »gazda« eltartásával viszonoz«.” Hódosy Annamária: Biomozi. Ökokritika és populáris film, Tiszatáj, Szeged, 2018, 26.

[34] „Teréz kívül él […] a szövevényes bosszúságokon. Tíz napja ismerem már, de egyre személytelenebbnek látom. Elnézem, ahogy a ketreceket tisztogatja — nem felületesen, de nem is alaposan. Csak annyi almot rak, amennyi éppen hogy elég; ha meg látja, hogy jól elfészkelődtek a piszkos sarkokban, hagyja; egy idő múlva úgyis maguktól húzódnak tovább. […] A ketrecek állománya is felváltva csappan meg növekszik — Teréz az egyensúly. Ha nem mutatkozik, akkor is az ő kezétől cserélődik minden.” (39)

[35] „Az ökocentrikus modell […] nem különíti el az embert a környezetétől: eszerint a szemlélet szerint a létezők mindegyike egyformán fontos szerepet tölt be a természet mindenre kiterjedő bonyolult és dinamikusan változó rendszerében, amelyben az embernek is helye van.” Hódosy, Biomozi…, 26.

[36] E tárgykörben külön tanulmányt érdemelne az animal studies eredményeit érvényesítő értelmezés, hiszen (amint arra a 2018-as Egyetemesség és lokalitás Mészöly-konferencián Selyem Zsuzsa Anyaállat, rókatárgy — egyik közös történetünk című előadásában rámutatott) az állatok több Mészöly-mű központi szereplői. Kortárs értelmezőként már Fogarassy Miklós is megállapította, hogy a szerző az állatokat „[í]rói tablóján a közlés imaginatív terének centrumához egészen közeli »helyeken« örökíti meg”. Lásd például: Anyasirató; A stiglic; Jelentés öt egérről; Ahol a macskák élnek; Farkasok; Állatok, emberek. Fogarassy Miklós, Kutyafül, madárszem, 26.

[37] „Én, bevallom, ki nem állhatom a várost, olyan puha lesz ott az ember, mint a csiga. Mindig úgy jövök haza, mintha kilúgoztak volna. Meg aztán az aszfalt, csak úgy kopog rajta a csizma, mindenhová úgy kell becsöngetni… mintha folyton azt bizonygatná az ember, hogy na, most közeledem, na, most itt vagyok — hát, ez nem a mi fajtánknak való.” (11)

[38] „Az »uralmi modell« magától értetődőnek tekinti az ember elsőségét a természethez képest.” Hódosy, Biomozi…, 26.

[39] „— Hát persze, itt más. De én már nem tudnék meglenni másutt. Pedig megpróbáltam ám… — s szórakozott, tűnődő lett az arca. — Három évig tanultam szobrászatot a főiskolán, a mesterem azt mondta, hogy élnek a szobraim. — És abbahagyta? — Abba hát. Butaság az, hogy a szobor él. Mondják meg nekem, hogy mi él rajta?” — szól Teréz. (29)

[40] „Az út mellett bádog Krisztus, pattogzik róla a festék. (Lilik rám hunyorít: mit szólnának, ha az egyik reggelre odapingálná Diannát? Horust… — az volt a nagy idő! Aranykor. Szent piramisokban helyezték el a szobrát. Most mindent újra kell tanulnunk.)” (49) Kiemelés az eredeti szövegben.

[41] Lilik megszólalása szerint a (keresztnévvel nem egyénített) Bogarász „[f]olytonos rikácsolásával kierőszakolta a hosszabb szíjat, hogy a gazosban szöcskézhessen — és most éppen abba gabalyodott bele, saját magát fojtotta vízbe.” (44–45)

[42] „Lilik nem volt otthon ezen az estén, már reggel átlovagolt F.-be, hogy új béklyókat rendeljen a sólymoknak.” (34); „Az éjszakát M-ben töltöttük, a pályaudvaron. Lilik mindjárt berendezkedett az egyik padon.” (48); „Másnap a keskenyvágányún indultunk tovább, s délfelé érkeztünk meg S.-be. Kicsi hegyi falu. Nyomorúságos, földhöz lapuló házak, kőtörmelékes országút.” (49); „Csak hajnal felé keltem föl, mikor M-hez közeledtünk. [Lilik f]érfias szűkszavúsággal búcsúzott”. (58)

[43] „Nehezen szakadnak el a gondolataim Liliktől. Elváltunk, és mégsem érzem azt a felszabadultságot, amit vártam, amiben bíztam napok óta. […] A gyors menetrend szerint érkezett, percnyi késés nélkül; a kivilágított étkezőkocsiban fehér abroszos asztal várt, kristályvíz, halk, udvarias kiszolgálás, az asztalon étlap: bármit választhatok, amihez kedvem van éppen.” (58–59)

[44] Lásd például Bori Imre értelmezését: „A Magasiskola […] traktátus a fegyelemről, az engedelmességről és a parancsolásról, s nyomban azon a fokon, amely már a határesetek körébe tartozik, s a cél az öncél bumerángjává válik; a fegyelemből és engedelmességből rettenetes és embertelen gépiesség, vakság és értelmetlen tettek sora származik.” Bori Imre, Jelentés öt egérről, 107.

[45] A didaxist definiálni igyekvő példázatos olvasásmód tipikus eljárását mutatja a Korunk 1968-as évfolyamának Jelentés öt egérről szóló írása, mely a mű jelentésmezőjét lehatárolva a következőket állítja: „Mészöly Miklóst […] nem szabad a divatos írók közé sorolnunk: éppen társadalmi kötődésével igazolja, mennyire a kort, nem pedig az irodalmi atmoszférát érzékeli magas íráskultúrájú, érdekes, feszült novelláiban. Az embertelenség ellen emel szót akkor is, ha az erőszak, akkor is, ha a kispolgári stupiditás és képmutatás groteszk szituációit ragadja meg.” N. N.: Mészöly Miklós: Jelentés öt egérről, Korunk, 9. sz. (1968), 1403.

[46] Bori Imre, Jelentés öt egérről, 110.

[47] Béládi Miklós, A tények parabolája, 113.

[48] Lásd: Mészöly Miklós: Színházon kívül, Jelenkor Kiadó, Pécs, 2010, 99.