„Muszáj eltérni, másképp nem megy” — Interjú Shakespeare-ről és a műfordításról

„Muszáj eltérni, másképp nem megy” — Keresztes Balázs interjúja Nádasdy Ádámmal Shakespeare-ről és a műfordításról

Nádasdy Ádámmal Keresztes Balázs, a Négy Fal Között Online Olvasókör alapítója beszélgetett Shakespeare-ről és a műfordításról. A beszélgetés apropóját a karantén alatt indult Online Shakespeare Olvasókör adta, amelynek követői Shakespeare tíz leghíresebb drámáját (Rómeó és Júlia, Hamlet, Szentivánéji álom, Lear király stb.) olvasták végig. Az egyes drámákról készült videók, valamint az alábbi interjú eredeti, szerkesztetlen változata elérhetők a Négy Fal Között Olvasókör Youtube-csatornán, ahol októbertől Hemingway-sorozat indul, az érdeklődők ezen kívül további világirodalmi klasszikusokról nézhetnek meg videókat.

***

Nádasdy Ádám tucatnyi Shakespeare-dráma fordítója, többek között olyan óriásoké, mint a Hamlet, a Lear király, a Szentivánéji álom, a Rómeó és Júlia vagy A vihar. Költői és szépprózai munkáihoz hasonlóan Shakespeare-fordításai is a Magvető Kiadó gondozásában jelennek meg. Szerzői oldala itt található.

 

Keresztes Balázs: Ha ma Nádasdy Ádámtól megkérdezné valaki, hogy miért olvasson Shakespeare-t, vagy miért pont Shakespeare-t olvasson, akkor mi lenne a válasza?

Nádasdy Ádám: Mert jók a darabok. Ügyesen vannak megszerkesztve, változatosak a jelenetek. Shakespeare nagy mester abban, hogy melyik jelenet után mi következik. Ha tetszik, olyan, mint egy jó filmrendező, ahol meglepőek a vágások. Megjelenik egy szereplő, akiről már szinte megfeledkeztünk, és most hirtelen mondjuk, hogy tényleg, hát ezzel mi van, hallgassuk csak meg, hogy mit akar! Tehát nagyon jól váltakoznak a színhelyek és a jelenetek. Ez az egyik.

A másik, hogy nagyon ügyesen tudja ábrázolni a hatalmi- vagy erőpozíciók libikókáját. Bejön az egyik ember büszkén és erősen, a másik meghunyászkodik, és mire kimennek, a viszony megfordul. Az, aki büszkén és erősen jött be, az megalázkodva, megverve vánszorog ki, a másik pedig büszkén távozik. Nagyon finoman tudja megcsinálni, hogy hogyan billen át egy pozíció vagy a hatalom, a hatalomnak a nagyon tág értelmében, mert itt akár egy szerelmi viszonyról is lehet szó.

Van azonban egy nagyon egyszerű okom is: azért olvassuk, mert klasszikus. Azért, mert érdemes ismerni, mert nagyon sokan ismerik. Olyan, mint egy zarándokhely. Miért kell elmenni Santiago de Compostelába? Az a legszebb templom a világon? Nem. Az a legszebb város a világon? Nem. De hát miért? Azért, mert nagyon sokan odamennek. És hát akkor én is látni akarom, hogy az mit tud. Tehát az igazi zarándokhelyeket nem csak és nem mindig az önértékük emeli azzá. Vannak persze olyan zarándokhelyek, amelyek Shakespeare darabjaihoz hasonlóan ráadásul még nagyon szépek is. Ez a kettő számít.

De azért nagyon remélem, hogy Shakespeare esetében maga az olvasás, maga az élmény is van annyira erős, mint pusztán az a késztetés, hogy azért olvassuk, mert más is…

Igen, ahogy mondtam, az elsődleges ok az, hogy jók a darabok. Változatosak, fordulatosak, érdekesek. Mindig adagol vidámat, vagy ha nem is vidámat, legalább humorosat vagy szatirikusat, vagy valami fonákságot, amin nevetni lehet, akár keserűen is. A pátoszt nagyon ügyesen váltogatja a hétköznapisággal, nagyon jól ábrázol teljesen átlagos embereket is, miközben esetleg királyokról és hercegekről ír…

A sorozat indításakor én is éppen azon gondolkodtam, hogy milyen szerzővel lehetne egyébként ilyen jellegű vállalkozásba kezdeni, vagy milyen szerző lehet ennyire univerzális abból a szempontból, hogy nemcsak az irodalmár vagy színházi szakmát érintheti, hanem tényleg mindenkit. És az az igazság, hogy talán nem is lehetne más ennyire univerzális, ennyire életközeli szerzőt mondani, mint Shakespeare.

Igen, ebben lehet valami. Bár mondjuk, ha jövőre is lesz karantén, akkor vegye elő mondjuk Victor Hugo regényeit, ezeket az igazi, nagy romantikus regényeket: a Nyomorultakat, a Párizsi Notre-Dame-ot, ezekből sokat lehet tanulni. Másfelől gondoljon Csehovra. Mondjuk, neki talán csak 5–6 darabja van, amit tényleg érdemes elolvasni, de azok tényleg nagyon jók — heti egyet azokból is el lehet fogyasztani. Ibsent is mondhatnám, mondjuk, ő nagyon sokat írt, és talán kevesebb, ami ebből igazán nagyon jó, de hát a másodvonalbelieket is kell olvasni. Ne feledjük, hogy Shakespeare-nek sem minden darabja remekmű.

Ezzel teljesen egyetértek, mondjuk, Victor Hugo ellen szól, hogy az ő nagyregényeivel szemben Shakespeare darabjai 120–170 oldalasak, azokat könnyebb felporciózni egy efféle olvasóköri projekthez. Egy regényt is lehet heti 1–2 fejezetre bontani, de ott nincs meg az a sikerélménnyel járó motiváció, hogy na, ezt a művet is elolvastam, mert a regény végére csak a sorozat végén jutunk el. De ha Csehovra gondolok, vagy akár Ibsenre lehet, hogy én gondolom rosszul , nekik mind van egy sajátosan csehovi vagy ibseni világuk, míg Shakespeare annyira egyetemes, hogy őt talán nehezebb így leszűkíteni.

Igen, ebben igaza van. Lehet, azért is persze, mert időben messzebb van. Gondoljon az olyan ógörög drámaírókra, mint Szophoklész vagy Euripidész. Nyilván azoknak is megvolt a maguk világa, de igazából mára csak az általános viszonyokat és a tragédiát látjuk bennük.

Mi lenne Nádasdy Ádám 10 választott Shakespeare-darabja?

Lássuk csak… Szentivánéji álom, Rómeó és Júlia, Hamlet, Lear király, III. Richárd, II. Richárd, Tévedések vígjátéka (annyira édes, és annyira jól van megcsinálva), Othello, Antonius és Kleopátra… és még valamelyik vígjáték, talán az az erdős, az Ahogy tetszik.

Ez 60%-ban egyezik a Négy Fal Között válogatásával. De abban talán megegyezhetünk, hogy eleve kudarcra van ítélve egy ilyen vállalkozás, mert akár a Tanár Úr válogatásából is kimaradt minimum egy Macbeth, egy Vihar vagy akár egy Julius Caesar.

Jaj, hát igen, fájdalmas ez. Na jó, nem tudom, ha holnap kérdezi ezt, akkor mást mondtam volna.

Amikor először pillantottam Chapman Homéroszába című híres szonettjében Keats azt az élményét írja meg, hogy milyen végre egy olyan fordításban olvasni Homéroszt, amely ezt a világirodalmi óriást végre élvezhetően hozzáférhetővé tette számára. Azt írja, hogy Chapman Homérosz-fordítását olvasva úgy érezte magát, „mint a csillagász, kinek új bolygót nyújt az éjszaka”. Volt ilyen pillanata, amikor Shakespeare-t olvasva így érezte magát?

Hát azért Shakespeare mégiscsak színpadi író, és ezért az első találkozásaink mégiscsak a színházban voltak. Vagy legalábbis az első jelentős találkozásaim. A gimnáziumban persze kellett olvasnom, de meg kell vallanom, nem ragadott meg. Hát elolvastam, jól van. Aztán láttam a Madách Színházban a Hamletet, már úgy érettségi körül, Gábor Miklós játszotta Hamletet, szép volt, jó volt, de az sem ragadott meg. Ez persze rajtam is múlhatott.

És néhány évvel később Kaposváron (amikor ott nagyon jó volt a színház) láttam egy Hamletet. Na az döbbenetes volt, máig emlékszem minden percére. Talán az életem is olyan pillanatában volt, hogy jókor kapott el. Ascher Tamás rendezte, és Máté Gábor volt az ifjú herceg, és nagyon-nagyon jó volt. A királyi házaspárt ugyanis egy valóságos házaspár játszotta, Jordán Tamás és Lázár Kati, akik akkor már javakorabeli emberek voltak, és annyira jól csinálták, hogy — ahogy mondani szokás — elkezdett őfeléjük lejteni a színpad. Az ember pedig meglepődve állt, hogy bocsánat, ez a darab róluk is szól, hát ez egy házasságnak is a tragédiája! Ezek az emberek szeretik egymást, mint ahogy egyébként Claudius (a gonosz Claudius!) el is mondja: nemcsak azért vette el, hogy a koronához hozzájusson, mint amivel Hamlet vádolja, hanem ő tényleg szereti ezt az asszonyt. A nőn is látszik, hogy egyébként szereti ezt a férfit, nem kínos kötelességből ment hozzá a sógorához. Szóval azt akarom mondani, hogy ez nagyon megrázó volt, és voltam vagy 28 éves, vagy mennyi.

Hogy visszakanyarodjunk egy kicsit a Keats-idézethez: volt-e olyan fordításélmény, amely kifejezetten a fordítás miatt maradt emlékezetes?

Bármilyen furcsán hangozhat, de nekem ilyen Salinger Zabhegyezőjének régi fordítása, Gyepes Judit tollából. Az nagyon tetszett. Mert hát ugye a 60-as években vagyunk, és ez meglepően modern, a szlenget behozó és laza nyelven megszólaló fordítás volt. Ma már tudjuk, hogy számos helyen pontatlan és félreértette. Részben akkor azért az amerikai ifjúsági nyelvet innen Magyarországról olyan jól megismerni nem lehetett — tehát vád ne érje a fordítót emiatt. De ami tény az tény, a fordítás pontatlan és sokszor téves, és a címe sem az, mégis azt kell mondanom, ott és akkor lenyűgöző volt. Egyébként azért az ember mint egészséges, épelméjű fiatal, ha olvas egy könyvet, nem nézi a fordítót, meg hogy az egyáltalán fordítás-e vagy sem: oda van írva egy könyv magyarul, és tetszik, vagy nem. De ennél a könyvnél én már angol szakos voltam, nekem akkor már muszáj volt tudomásul vennem, hogy itt egy fordító (Gyepes Judit) működik a háttérben. Aztán, amikor magam fordítottam színdarabokat Shakespeare-től és másoktól, ott már tényleg meg kellett nézni, tégláról téglára, csavarról csavarra, hogy mit csinál az eredeti, és az nagyon nagy élmény volt.

Az közismert, hogy Shakespeare a magyar irodalomra gyakorolt hatása alapján az egyik legnagyobb vagy talán a legnagyobb világirodalmi szerző, akihez az irodalmunk legalább a romantika óta folyamatosan viszonyítja önmagát, és amelynek egyfajta lakmuszpapírjaként működik. Egy bulvárabb szinten viszont az is érdekes, ahogy a nagy Shakespeare-fordító íróink és költőink lélektana is kirajzolódik, ha végigvesszük, hogy ki melyik Shakespeare-drámát választotta fordításra. Vörösmarty a pályája csúcsán, költőfejedelemként lefordítja a Julius Caesart, aztán a szabadságharc leverése után, Szatmár-megyében a józan eszét lassan elveszítő Bajzával bujdosva lefordítja a kisemmizett uralkodó drámáját, a Leart; Petőfi lefordítja a nagy karizmatikus szónok, Coriolanus drámáját; Arany pedig a folyton kételkedő, önmagát folyton megkérdőjelező Hamletet. Ugyanígy a 20. században: nehéz nem elképzelni, hogy Babits nem látja magát Prosperóban, az általa fordított Vihar főszereplőjében, vagy hogy Kosztolányi ne azonosult volna valahol Mercutióval a Rómeó és Júliából. Az egyértelmű, hogy a Shakespeare-fordítás rendszere mára megváltozott, és Ön is sokkal több drámát fordított ezekhez a szerzőkhöz képest, de van esetleg olyan Nádasdy-fordítás, amely legalább ennyire személyes ügy volt, mint amennyire személyes ügy lehetett ezeknek az íróknak és költőknek?

Én megrendelésre dolgozom. Talán már az elmúlt évtizedekben vagy fél évszázadban ez a természetes, tehát Vas István, Mészöly Dezső, jómagam is megrendelésre dolgoztunk, nem úgy, mint a régiek, hogy kiválasztottuk, mi az, amit meg akarunk csinálni. Ez talán természetes is, hiszen a színház egy kommerciális intézmény: a színigazgató vagy a rendező kér valamit, és akkor az ember megcsinálja. Jobb is úgy dolgozni, legalábbis én jobb szeretem, mert akkor van egy megrendelőm a vonal túlsó végén: sürget is, várja is, és visszajelez, ha egy jelenet rosszabbra sikerült, mint amilyet szoktam csinálni. Szóval ez kell.

Meg kell mondanom, hozzám a legközelebb a Szentivánéji álom állt, mert én előzőleg nem gondoltam volna, hogy milyen finom pszichológiával vannak megírva a fiatalok. Ez az amúgy, amiről az előbb beszéltem a hatalmi pozíciók libikókája kapcsán: egyszer az egyik van felül, máskor a másik, és az egész mozog, mint a libikóka. Szóval nagyon izgalmas, ahogyan a négy fiatal, a fiúk és a lányok között változik a dinamika, hogy ki kivel van, és ki kinek szimpatikus — tényleg úgy, mint ma is a kamaszoknál. „Hát a Bözsi? Hát én azzal összevesztem, azzal én nem beszélek” — a következő héten már beszél vele, és nem emlékszik, hogy rosszban voltak. Ez pedig nagyon-nagyon szépen és érdekesen van megcsinálva. Ugyanakkor túl van pakolva a darab, ez a szerző hibája. Mert ez önmagában egy nagyon jó kis színdarab lehetne, de a mesteremberek is ott vannak, meg a tündérek és az athéni arisztokraták is, és az ember csak kapkodja a fejét. Rendező legyen a talpán, aki ezt az egészet színre akarja vinni. Tulajdonképpen választania kell, és bizony sok rendező ezt a szálat a háttérben hagyja: kidomborítja a mesterembereket, azok nagyon hatásosak, a tündérek nagyon hatásosak, az athéniak hatásosak. A négy kamasz hülyesége meg nem olyan hatásos, pedig az az igazán jó a darabban. Például az, hogy a két lány mennyire különbözik, és a két fiú mennyire egyforma. Ebben van valami nagyon szomorú. (nevet) A férfiak tök ugyanolyanok, az igazi egyéniségek a nők.

De bevallom, közel állt hozzám a Hamletből Polonius figurája. Neki is két gyereke, nekem is két lányom van. Nem olyan hülye, mint amilyennek elsőre be szokták állítani. Van benne valami komikus, mert nagyon pöffeszkedő és tudálékos, meg olyan szóvirágokban beszél, hogy a fia is rászól, hogy térjen már rá a tárgyra. De ő tulajdonképpen végzi a dolgát, és én megértem, hogy a lányát óva inti Hamlettől. Mert hát ők vidéki nemesek, és tudja, hogy a trónörökös nem fogja az ő lányát elvenni. Az meg mégsem járja, hogy a lánya a trónörökös kurvája legyen az egész udvar számára — ezt nem lehet csinálni. Ezt hagyják abba, a lánya menjen csak hozzá a szomszéd földbirtokoshoz, ahogy azt az élet előírja. Én is ezt mondtam volna a lányomnak.

Bevallom, hogy Shakespeare engem mindig is a nagy kanonikus klasszikus olvasmányként érdekelt, és soha nem volt igazán szemem a színházi énjére. Ezért volt mellbevágó élmény Mészöly Dezső Shakespeare-naplóját olvasnom, aki pont azt veti a nyugatos fordítók szemére, hogy Shakespeare-t alapvetően olvasnivaló ínyencségként kezelték, akinek a sorait úgy kell ízlelgetni, mint a legfinomabb bort, és akik emiatt vakok voltak a színpadi énjére. Mészöly még nevet is Babitson, aki azt írja, hogy itt ez a nagy géniusz, aki amúgy mellékesen még a pórnép előtt is sikereket arat. Mészöly megbocsáthatatlannak tartja, hogy a nyugatosok egy skizofrén Shakespeare-t hoztak létre azzal, hogy szétválasztották benne a költői és színpadi ént, és ez az oka, hogy a nyugatos fordítások (Kosztolányié, Babitsé vagy Szabó Lőrincé) nem működnek igazán a színpadon.

Pontosan így van, Mészölynek maximálisan igaza van. A 20. század első felében, amikor a nyugatosok voltak az irodalmi élet meghatározói, a színházak szépen csöndben játszották tovább Szász Károly, Arany János, Arany László vagy Lévai József fordításait, amelyek jól működtek a színpadon. Egészen addig tulajdonképen, amíg az 50-es évek elején nem jött egy újabb fordítógeneráció: maga Mészöly, Vas István vagy Kardos László. Ekkor jelent meg a nagy Shakespeare-összkiadás is. Mészölynek egyébként hallatlan érdemei vannak abban, hogy egy új fordulatot hajtott végre, mondhatnám „Irány a színház” jelszóval. Persze, legyünk költőiek, amennyire lehet, de a lényeg, hogy a közönség, akinek nincs az ölében a visszalapozható könyv, értse, mi történik.

Számomra Mészöly észrevételei éppen azért voltak fontosak, mert beláttam, hogy ezelőtt én is ugyanúgy tekintettem Shakespeare-re, mint a nyugatosok. Azt, hogy e tekintetben valamennyire felnyílt a szemem, azt Mészölynek köszönhetem. Van Nádasdy Ádám számára olyan szerző, aki ehhez hasonlóan nagy hatással volt a Shakespeare-képére?

Van a híres lengyel irodalomtörténész, Jan Kott könyve, ami fiatalkoromban jelent meg Kortársunk Shakespeare címmel. Nagy hatású könyv volt. Aztán ott van Mészöly Dezső Naplója. Géher Istvánnak van egy nagyon jó és olvasmányos Shakespeare-könyve. Én a legtöbbet mégis a többi fordításból tanultam Shakespeare-ről. Jól tudok németül, ezért ha dolgozom valamin, mindig megnézem a német fordításokat, hogy mit csinált a kolléga. Sőt, mit csináltak a kollégák, hiszen abból is van régi német, újabb német, többféle. De hát nagy érdeklődéssel forgatom a magyar elődeimet is, ha tetszik, a konkurenciát. Persze mindig csak azután, hogy a magam fejezetét vagy jelenetét megcsináltam. Többnyire annyira másképpen dolgozom, hogy legtöbbször üdítő megnézni, hogy valamit ennyire másképp is lehet csinálni, másképpen is fel lehet fogni. Mészöly Dezső, akit nagyra becsülök, annyira másképpen dolgozik, hogy neki egy sora sem azonos az enyémmel. Nem azért, mert jobb vagy rosszabb, hanem mert belőlem másképp jön.

Ha pedig Mészöly Dezsőnél tartunk, akkor hoznék egy újabb részletet a Shakespeare-naplóból, de itt most kifejezetten a nyelvész Nádasdy Ádám véleményére vagyok kíváncsi: „Ha szakítottunk az új Shakespeare-fordításainkban a »fenneb stíl« ma már megmosolyogtató szavaival, merjünk szakítani az idegen szerkezetekkel is. Hallom az ellenvetést, hogy az ilyen magyarítással lemondunk Shakespeare szövegének jellegzetes gazdag komplikáltságáról. Csak az mondhat ilyet, aki azt hiszi, hogy az indogermán mondat magyarítása szükségképpen a szöveg felhígítása és ellaposítása. Ez igen elterjedt és igen nagy tévedés. Magyarítani nem csak egyféleképpen lehet. Rengeteg mindenre képes a magyar nyelv, csak bánni kell vele. […] Mi nem építünk szavainkból csúcsíves székesegyházat, de tudunk mást. Nyelvünk ahogy Kosztolányi jellemzi »ide-oda villan, a felfokozott éberség tüzében kötőszókat hagy el, s titkos és fontos kapcsolatokat gyakran raggal vagy igekötővel érzékeltet.« Micsoda lehetőség a drámai nyelv számára! Amit Kosztolányi ír, az azt jelenti, hogy a magyar a világ legdrámaibb nyelve. (Igazán a történelem iróniája, hogy nem született idejében magyar színház, és nem lettünk drámaíró nép.) Nincs még egy olyan irodalmi nyelv, mely annyira lélektani szerkezetű volna, mely olyan frissen tudná érzékeltetni a születő gondolatot, mint a magyar.”

(nevet) Hát megható, hogy Mészöly ennyire szereti a nyelvét, de ez olyan, mint amikor valaki a saját falujáról elmondja, hogy az a legszebb falu a világon: templom is van, domb is van, kocsma is van, patak is van, legelő is van — hát nem gyönyörű ez a falu? Ezek nagyon szubjektív, és semmivel alá nem támasztható állítások. Nagyon megható, hogy így gondolja egy komoly ember, vagy gondolják komoly emberek, de én egyáltalán nem gondolom, hogy a magyar lenne a világ legdrámaibb nyelve. Ott van például Shakespeare, aki angolul írt, és szerintem elég drámai az a nyelv is. Vagy ott van például Csehov. Én nem tudok oroszul, de hát azt mondják, hogy ő is kellően drámai. De ugyanez igaz az ógörögökre is. Ezek üres, de nagyon lelkesítő szavak. Megható, de üres szócséplés.

Ez legalább olyan mellbevágó, mint az, ahogy Mészöly szedte szét a nyugatosokat. A nyelvész én józanságra inti a műfordító ént?

Igen, azt hiszem, ezt mondhatjuk. Vagy legalábbis arra, hogy ilyeneket ne mondjon, mert ilyeneket sajnos nem lehet mondani. Meg talán más időket is élünk: nem abban a nagyon gőzös, nagyon elszállt korszakban vagyunk, ami azt mondja, hogy a magyar nyelv ilyen, meg a magyar nyelv olyan. Én nem tudom, milyen a magyar nyelv, ugyanolyan, mint a többi. Persze, a belseje más, meg a csavarjai másutt vannak, de lényegében ugyanolyan. Ahhoz hozzásegít a nyelvész hátterem, hogy az eredeti szöveget alaposan meg tudjam vizsgálni, a rengeteg apró betűs lábjegyzetet (amelyekkel ma már nagyon jól el vagyunk látva) kiértékeljem stb. Talán bátrabban nyúlok a szöveghez, mert ha észreveszem, hogy a szerző valahol egy ostoba tréfát enged meg magának, akkor én is megengedek magamnak egy ostoba tréfát. Megjegyzem, Mészöly sokkal jobban fordít, mint ahogy kommentálja ezt a tevékenységet. Neki abban igaza van, hogy a „fentebb stílre” nincs szükség, mert Shakespeare nem ilyen, és ő maga nagyon sokat tett azért, hogy erről így gondolkodjunk. Ez igaz. De ugyanígy Vas István vagy Harsányi Zsolt: a 20. század közepére ez már kialakult, ilyenkor már senki nem írt le olyat, hogy „látám”, vagy hasonlók. Babits még igen, holott ilyen a Shakespeare-ben nincs.

A Rómeó és Júliában Mercutio úgy hergeli Tibaltot, hogy a kardjára mutat, és azt mondja: Here is my fiddlestick! Vagyis itt a hegedűvonóm, gyere és elhúzom a nótádat! Nádasdy-fordításában azt olvassuk, hogy „itt a furulyám, majd megtáncoltatlak”. Ez engem az elemzéskor kissé megtévesztett, mert újraolvasva Mercutióban én nem tudtam nem egy Pán- vagy Pán Péter-szerű alakot látni, amit a fúvós hangszer képe csak megerősített. A fordító kénytelen ilyen eltéréseket eszközölni?

Igen. Magyarul az, hogy itt a vonóm, az nem elég jó. Ez egy veszekedésjelenet: egy szidalompárbaj, amit akkoriban nagyon szerettek, mert erre szükség volt, hogy felhergeljék magukat a tényleges összecsapás előtt. A klasszikus recept szerint a két hősnek becsmérelnie kell egymást, és aztán jön a kard ki kard. Most itt, a „vonóm” az kevés. Az is számít, hogy a fiddlestick három szótag, és azt másként veti oda az ember, ebben a furulya jól tudja helyettesíteni. Ráadásul a fiddlesticknek van egy enyhén obszcén értelme is, mintha a saját farkára célozna vele, mintha azt mondaná, hogy „kapd be”. Na most magyarul ez a vonóval semmiképp nem jön ki, a furulyával annál inkább. Mert azért a Rómeó és Júlia nagyon az obszcenitás határát súrolja, és sokszor nem csak súrolja…

Igen, be kell vallanom, hogy Kosztolányi és Mészöly fordításai után a Nádasdy-fordításban olvasva a Rómeó és Júlia egy egészen más élményt nyújtott. Olyan, mintha egy erőteljes mozdulattal letörölték volna a szereplőkről a sminket. Miközben persze tudjuk, hogy ez a smink eredetileg sem volt ott…

Hát igen, arról van szó, hogy két fiatal katonatiszt összevész, becsmérelik egymást, majd az egyik megöli a másikat. És ezt látjuk a színen. Meg kell valljam, időnként nehéz is volt: ma, amikor két fiatal férfi veszekszik, akkor azok trágárságokat is fognak egy ponton egymás fejéhez vágni. Teljesen természetesen tulajdonképpen. Ezek a mai magyar színpadon túl erősen hatnak, és én nem akartam ilyet. A megrendelő színház sem egyébként. Kevés az olyan kifejezés, ami egyszerre kellően erős, ami egy fiatal katonatiszt szájából elhangozhat: azt nem mondhatja, hogy „te ripők!”, mint amilyeneket a régiek használtak. Az, hogy „gazember” vagy „csirkefogó”, meg nagyon kevés. Maradnak az olyanok, mint a „te szemétláda” vagy „te patkány”. A „szar”-t már nem akartam felvinni a színpadra, holott, lássuk be, az még az enyhébbek közé tartozik. Tehát nagyon vékony mezsgyén tudtam csak táncolni — de egyébként Shakespeare is vigyázott: nincsenek trágárságok benne, csak majdnem.

Valahogy mindig az az érzésem lehet, hogy ez a magyar hagyomány miatt van így , hogy a fordítások sosem lesznek olyan obszcének, mint amilyen Shakespeare az eredetiben…

Nem, ez így nem igaz. Ezzel vigyázni kell. Őbenne nincsenek obszcenitások. Legfeljebb célzások vannak. „Fújd meg a fütyülőmet” — felnőtt emberek vagyunk, értjük a célzást, de hát ez nem obszcén, ez egy hangszernek a megszólaltatása… Tehát nagyon sok kétértelműség van benne, ahol az apró betűs lábjegyzetek (ha szükségesek egyáltalán) felhívják a figyelmünket arra, hogy az adott jelenetet másképp is lehet értelmezni. Inkább arról van szó, hogy a mai világban (már a magyarban is), sokkal természetesebb lett a trágárságok használata (talán már nem is annyira trágárságok, inkább csak erősek), és ezért a hiányuk elkezd feltűnni. Azt kérdezzük, hogy miért nem mondja már azt hogy…? Mikor egyébként már mindenki mondja. A gimnazista kislányok mondják egymásnak, hogy „Jaj, ****, elvesztettem a legyezőmet!” Tehát ehhez képest feltűnő, ugyanakkor mégsem volna helyes: ha egyszer az eredeti nem olyan, akkor nem olyan. Ez amúgy a fordítás örök problémája: mert erre azt is lehet mondani, hogyha akkor az obszcenitás természetes szintjéig emelték fel, akkor ma is az obszcenitás természetes szintjéig kell felemelni. És abba már a „lófasz” is beletartozik a mai nyelvhasználatban, mert ma már ilyeneket simán mond az ember. Pláne, ha fel van dühödve, és ha meg akar sérteni valakit

Ott az a híres jelenet, amikor Rómeó és Júlia először találkozik a bálban, és Rómeó végre kezet csókolhat Júliának. Júlia válasza erre az eredetiben: „You kiss by th’ book”: Mészöly fordításában „Látom, érted a csókot”, Kosztolányinál pedig „Jaj, de értesz ehhez!”. Miközben valójában úgy hangzana magyarul, hogy: „Olyan, mintha könyvből tanultad volna a csókot”, vagyis „kissé esetlen vagy” hívja fel a figyelmünket Nádasdy Ádám a lábjegyzetben, de végül így fordítja: „Csókod egy szonett!”

(nevet) Jó, hát igen. Én be akartam tartani azt, hogy mindez egy szonettben hangzik el. A fiatalok szinte önkéntelenül egy szonettet adnak elő. Olyan, mint egy operarészlet. Mint a Bohéméletben, amikor Rodolfo és Mimi találkoznak és egymásba szeretnek, és ez Puccini zenéjében abból is érződik, hogy az éneklésük egy duetté szövődik össze. Mintha nem is kellett volna gyakorolniuk, hanem automatikusan beleszövődnek a másik zenéjébe. Ez nagyon szép és nagyon hatásos. És itt tulajdonképpen Shakespeare is úgy tesz, mint egy zeneszerző. (Ne felejtsük el, egy nagyon korai darabról van szó, ő itt még nagyon büszke arra, hogy milyen jó költő és milyen jól tud rímelni meg szonettet írni.) A fiataloknak önkéntelenül egy szonett jön ki a száján: 4 sort mond a lány, 4 sort mond a fiú, és így tovább… Én be akartam tartani a megfelelő számú szótagot, a megfelelő rímelést, hogy a közönség (és a színészek is!) érezzék, hogy itt micsoda eszement muzsikálásba fogtak ketten. Mintha csak egy filmzene csendülne fel a háttérben. (Tudja, az első csóknál kötelezően mindig csellónak kell megszólalnia! Ez ősi törvény a filmzeneszerzésben: ha megszólal a cselló, akkor tudjuk, hogy na, akkor most itt a pillanat…) Ezért írtam végül is, hogy: „A csókod egy szonett” gondolván, hogy ebben lehet egy kis csipkelődés. „Látom, hogy te magyar faktra jársz a gimnáziumban! Látom, hogy nővel még nem voltál, de a szonettet már nagyon tudod — de közben azért helyes vagy, és hát majd én megmutatom neked — mondja Júlia —, hogy mit kell csinálnia egy férfinak.” És meg is mutatja… Ráadásul magázza is: a you még magázás itt, és majd csak az erkélyjelenetnél térnek át a tegeződésre. Tehát Júlia itt kicsit még visszafogott is, úgyhogy az, amit a Mészöly ír, az még egy picit több is annál, mint amit egy úrinő megenged magának. Nem tudom, ízlés dolga.. Úgy gondoltam, hogy a kevesebb itt még talán több. De a „you kiss by the book” kétségkívül csipkelődés: az igazán jó táncos nem az, aki a tánckönyvben pontosan leírt mozdulatokat végzi, hanem aki egy kicsit el tud attól szakadni.

Ez az utolsó mondat át is vezet minket az utolsó kérdésemhez. A Shakespeare-sorozatban jelenleg A velencei kalmárnál tartok, ami egy furcsa darab abból a szempontból, hogy rengeteg mai szemmel érdektelen cselekményszálat tartalmaz (a kérők esete a ládikával, Shylock lányának szöktetése stb.), miközben a központi problematika (a Portia és Shylock közötti értelmezésbeli vita) nagyon is élő: betű szerint vagy életszerűen értelmezzük a törvény szavát, tágabban értve az írott szót vagy a kodifikált szöveget? Mennyire kell ragaszkodnunk a betű szerinti értelmezéshez, és mi az a pont, amikor éppen azzal leszünk hűek hozzá, hogy elszakadunk a szó szerinti értelmezésétől? Hiszen számtalan igazságtalanságra látunk példát nap mint nap, amikor politikai vagy gazdasági hatalmasságok úgy követnek el szörnyű dolgokat, hogy közben cinikusan a törvényre mutatnak: mi ezt mindvégig betartottuk. Ebben a drámában egyrészt benne van a konzervativizmus dilemmája (milyen szűk mozgástere van annak, aki egyszerre akar hű lenni a hagyományokhoz, és egyszerre pártolná az egészséges megújulást), másrészt közelebbről a fordításé is. Mennyire az a jó fordító, aki el tud szakadni a betű vagy szó szerinti eredetitől azért, hogy ezzel mégis pontosabban és hitelesebben adja vissza az adott művet…

Muszáj eltérni, másképp nem megy. Különösen, amikor humoros részek is vegyülnek bele — ilyenkor hatni is kell, ráadásul a lendület is számít. Néha úgy fordítok, hogy direkt „szaladok a sorokon”, és ami eszembe jut, azt csak írom és írom, és majd aztán megyek vissza pucolni a szöveget: ez nem szerda, hanem csütörtök, ez nem kettő, hanem három stb. De a fordításnak kell lennie egy huzatának.

A velencei kalmár egyébként egy nagyon furcsa darab. Ott van például Shylock csodálatos monológja, amiben számon kéri, hogy „[m]iért van baj velünk? Hát mi nem ugyanúgy érzünk, mint más ember? Hát most attól, hogy én zsidó vagyok, miért kellene nekem másnak lenni?” Ugye azt mondja, hogy „ha megütsz, akkor nem fáj nekem? És ha megcsiklandozol, akkor nem nevetek? Stb.” Nagyon jól van megírva, és látszik, hogy ezt az embert őszintén sérti az, ahogy bánnak vele. Majd aztán addig provokálják, amíg egy vadállat nem lesz belőle, és attól kezdve az ember visszahőköl, és azt mondja, hogy úristen, hát fékezzék meg ezt a szörnyeteget. Tehát mi van akkor, amikor befogadjuk magunk közé az idegent, de addig piszkáljuk, amíg kijön belőle a vérengző vadállat. Erről is szól a darab. És arról, hogy ez kinek a felelőssége. Az övé, aki nem látja be, hogy egy ponton túl ezt már nem szabadna csinálni? Vagy azoké, akik odáig juttatták, hogy már csak a bosszút látja maga előtt, és semmi más nem érdekli. Mert rengeteg pénzt ajánlanak neki, de már annyira elborította a harag, hogy nem tud józanul belemenni az alkuba.

De ami igazán furcsa volt, hogy ez az egész meg van fejelve ezzel a gyűrűs történettel. És azt egyáltalán nem értem, hogy ez miért kellett bele. Miért van arra szükség, hogy a fiúkat szívassák ezzel a gyűrűvel, amikor azok teljesen ártatlanok? Na jó, az is igaz, hogy mondtak egy-két ostobaságot a tárgyalás közben, de hát azért ennyire megkínozni őket… nem tudom. Nagyon érdekes, ebben a darabban mindenkit megkínoznak. Miközben állítólag nem egy tragédia, senki sem hal meg benne. Egyrészt megkínozzák Shylockot azzal, hogy a lányát megszöktetik. Másrészt mintha Antonio már eleve meg lenne kínozva, és nem is tudja, hogy mitől (szerintem meleg, és titokban szerelmes Bassanióba — ez elég nyilvánvaló). Bassanio meg jól megkínozza, azzal, hogy elszedi a pénzét, és közli, hogy megnősül. És még a szegény kérők is meg vannak kínozva: ott az a marokkói herceg, szép is, gazdag is, és úgy rúgják ki, hogy a lába sem éri a földet. És hát gondoljunk az utolsó felvonásra is, ahogy Antonio ott marad egyedül, Shylock leforrázva távozik, Jessica boldogtalan… Talán a mellékszereplők, Gratiano és Nerissa még ellesznek valahogy, mint afféle olasz házaspár, de a főszereplő párban már nem vagyok biztos. Szomorú egy darab.

Így utólag bekerülne a 10-es válogatásba?

Nem, nem. Nagyon érdekes munka volt, jó volt vele dolgozni, mert rengeteg kihívást jelentett, de nem elég jó.

Van kilátásban új Shakespeare-fordítás?

Nincsen. Bármelyik nap megcsörrenhet a telefon, és jöhet egy megrendelés, de most nincs.

Akkor ezzel is zárnám az interjút: bárki, aki olvassa ezt, és a kezében van a döntés, csörgesse meg Nádasdy Ádámot, mindannyiunk hasznára lesz!

Cégünk készen áll! (nevet)

 

Nádasdy Ádám fotóit Keleti Éva készítette.