Térey János költő, epikus, drámaíró és műfordító idén szeptemberben volna ötvenéves. Fájdalmasan rövidre szabott, ám így is kiteljesedett pályáján számos műfajban alkotott maradandót, többek között színháznak szánt műveivel, vagyis műfordításaival és — még inkább — színdarabjaival. A Műút emlékező összeállításában a 2019-ben elhunyt szépíró alkotásait színházi térbe átemelő dramaturgok és rendezők válaszolnak Bazsányi Sándor kérdéseire, illetve osztják meg Térey drámaművészetével és János személyével kapcsolatos gondolataikat, emlékeiket.
Térey János műveinek bemutatói, az előadások dramaturgjai és rendezői:
A Nibelung-lakópark — 2004, Krétakör Színház, Budapest
dramaturg: Petrányi Viktória; rendező: Mundruczó Kornél
Kazamaták (társszerző: Papp András) — 2006, Katona József Színház, Budapest
dramaturg: Morcsányi Géza; rendező: Gothár Péter
Asztalizene — 2007, Radnóti Miklós Színház, Budapest
dramaturg: Kovács Krisztina; rendező: Bagossy László
Asztalizene — 2009, Ódry Színpad, Budapest
dramaturg: Kovács Krisztina; rendező: Bálint András
Jeremiás avagy Isten hidege — 2010, Nemzeti Színház, Budapest
dramaturg: Németh Virág, Vörös Róbert; rendező: Valló Péter
Protokoll — 2011, Radnóti Miklós Színház, Budapest
dramaturg: Kovács Krisztina; rendező: Valló Péter
Paulus — 2013, Bethlen Téri Színház, Budapest
dramaturg: Lőrincz Ágnes; rendező: Makranczi Zalán; koreográfus: Gergye Krisztián
NIBELUNGbeszéd — 2014, Ódry Színpad, Budapest
rendező: Rába Roland
Epifánia királynő — 2014, felolvasószínház, POSZT, Nyílt Fórum, Pécs
dramaturg: Enyedi Éva; rendező: Horváth Csaba
Epifánia királynő — 2016, Ódry Színpad, Budapest
dramaturg: Gábor Sára, Sándor Júlia; rendező: Lázár Helga
A Legkisebb Jégkorszak — 2016, felolvasószínház, POSZT, Nyílt Fórum, Pécs
dramaturg: Kovács Krisztina; rendező: Forgács Péter
A Legkisebb Jégkorszak — 2018, felolvasószínház, Weöres Sándor Színház, Szombathely
dramaturg: Duró Győző
Kazamaták (társszerző: Papp András) — 2018, Szegedi Nemzeti Színház
dramaturg: Enyedi Éva; rendező: Máté Gábor
Lót — Szodomában kövérebb a fű — 2020, Örkény István Színház, Budapest
dramaturg: Ari-Nagy Barbara; rendező: Kovalik Balázs
Káli holtak — (2020-ról áttervezve) 2021, Katona József Színház, Budapest
dramaturg: Bíró Bence, Perczel Enikő; rendező: Dömötör András
Kérdések:
- Mivel a Térey-költészet szembeszökő retorizáltsága, analitikusan patetikus–teátrális önmegjelenítése — már a legelső kötet legelső versének legelső sorában is: „Újjáavat és érvénytelenít” — eleve színházért kiált, szóljon az első kérdés így: milyen kihívásokat és lehetőségeket jelenthet színházcsinálói szempontból Térey (drámai munkáiban is megnyilvánuló) erős költői nyelve?
- Miként vélekedik Térey színházfelfogásának — egyáltalán művészetfelfogásának — radikalizmusáról? (Ez a látás- és beszédmódbeli „természetes arrogancia” megfogalmazódik például a 2008-as AEGON Művészeti Társdíj jutalmazottjáról, Kovalik Balázsról szóló laudációjában: „A gyáva színház nem alkot. Inkább elrendez, lakberendez, ide-oda pakol; szelektálja, csoportosítja az örökölt klasszikusát. Kirakójátékot játszik, és az még a jobbik eset, ha legalább a saját törvényei szerint jó, azaz szórakoztató. Kiszolgál vagy szolgáltat: interpretál, szétszálazgat, értelmezget, de sosem szenved meg a koncért. Ráhúzza a rögeszméjét a másképpen-készre, beleteszi a picike ötleteit. […] A mai magyar színház gyáva. Gyáva, és ennek oka nem csupán a szubvenciók szűkös és föltételes mivoltában keresendő. Általában nem szeret kockáztatni. Félti a bőrét a néző dühétől, a kritikától, a szomszéd színháztól, a minisztertől, az időjárástól, nagyjából mindentől.”)
- Betöltött-e (betölthetett volna-e, betölthetne-e még…) valamilyen ásító (üvöltő, sikoltó…) hiányt Térey a kortárs magyar drámában, színházban?
- Milyen (elfeledett) színházi formanyelvhez vagy (rejtőzködő) hagyományhoz rendelné Térey művészetét? Van-e társa, rokona, helye valahol (még akár extra Hungariam is)?
- Térey melyik színdarabját tartja ma a legérvényesebbnek, legizgalmasabbnak vagy legprovokatívabbnak; és miért? (Természetesen választhatja azt a művet is, amelyikkel dramaturgként vagy rendezőként volt már dolga.)
- És egy ráadáskérdés: mi a véleménye, amennyiben olvasta, Térey részben színházi tárgyú könyvéről, a Káli holtakról — akár regényolvasóként, akár színházi emberként, akár regényolvasó színházi emberként?
Válaszadók:
Ari-Nagy Barbara (dramaturg)
Bagossy László (rendező)
Bálint András (rendező, színész)
Bíró Bence (dramaturg)
Dömötör András (rendező)
Enyedi Éva (dramaturg, színész)
Gergye Krisztián (koreográfus, rendező, színész, táncos)
Gothár Péter (rendező)
Kovalik Balázs (rendező)
Kovács Krisztina (dramaturg)
Makranczi Zalán (rendező, színész)
Máté Gábor (rendező, színész)
Morcsányi Géza (dramaturg)
Mundruczó Kornél (rendező)
Perczel Enikő (dramaturg)
Rába Roland (rendező, színész)
Vörös Róbert (dramaturg)
Válaszok:
Ari-Nagy Barbara (dramaturg):
Utolsó darabja, a Lót — Szodomában kövérebb a fű halála után került színpadra az Örkény Színházban. Ez volt az egyetlen Térey-darab, amelyben dramaturgként dolgoztam. Viszonylag ritkán játsszák a szövegeit (a fordításait gyakrabban), mert nem könnyű feladat Téreyt színpadra állítani. Túlburjánzó, epikus, fanyar. Megdolgoztat alkotót, nézőt egyaránt. Mégis nagyon jól működik és izgalmas, ahogy a mi bemutatónk is az lett Kovalik Balázs rendezésében. A Lótot nem tudta befejezni (pontosabban véglegesre írni), és ez érződik a szövegen, de benne van minden, amitől Térey egyedi volt: a nagy formátum, a költőiség, a személyesség, a mítosz újragondolása és jelenbe forgatása. Nagyszabású író volt, nagyszabású formákkal: misztériumjáték, verses dráma, király(nő)dráma, magyar trilógia, Nibelung-tetralógia — kevesen merészkednek erre a terepre. Nagyravágyás? Lehet. De termékeny és inspiráló.
Viszonylag sokat olvastam tőle, drámát, regényt, verset. Nem mindent. A Nibelung-lakóparkot fontos és maradandó színházi szövegnek tartom, ebben bizonyára az is közrejátszik, hogy emlékezetes előadás született belőle Mundruczó Kornél rendezésében, 2004-ben. Az Asztalizene huszonegyedik századi, bravúros zsánerkép — holland festők jutnak róla eszembe, Jan Miense Molenaer vagy Jan Steen. A Jeremiás lenyűgöző belső utazás, de épp annyira színszerű, amennyire egy középkori misztériumjáték. A Kazamaták majdnem revelációként hatott, az Epifánia királynőn nem találtam fogást. A Legkisebb Jégkorszak hóba fúló, apokaliptikus városa erős élményként él bennem ma is. Vaddisznócsordák a svábhegyi kertekben.
Azt hiszem, a Papp Andrással közösen írt Kazamaták a legprovokatívabb darabja, ha választanom kellene, hogy melyik Térey-szövegen dolgoznék ma a legszívesebben, akkor ezt mondanám. Biztosan benne van a választásban a személyes vonzalmam is a téma iránt — a forradalmak morális csapdahelyzetei, a legnemesebb és legalantasabb emberi megnyilvánulások szétszálazhatatlan összekeveredése általában véve is nagyon izgalmas —, de ebben az esetben különösen fontosnak tartom, hogy a szerzőknek volt merszük belenyúlni a darázsfészekbe, az ’56-os forradalom mai napig érzelmektől túlfűtött és államilag mindig is monopolizált emlékezetébe. De ez tulajdonképpen mellékes szempont. A Kazamaták elsősorban a Köztársaság téri események több tucatnyi sorsba és nézőpontba sűrített, sokrétű és grandiózus irodalmi feldolgozása, melyben rémes és nevetséges, tragikus és tragikomikus epizódok követik egymást pofátlan nagyszerűségben.
Legvégső emlékem Térey Jánosról épp a Miskolci Nemzeti Színház Jóembert keresünk bemutatójához kapcsolódik, amit ő fordított Kovács Krisztával közösen. Nem különösebben izgalmas emlék, inkább csak egy kép. Ült premier után a büfében, kisebb társasággal, mégis mintha magányosan. Akkor is eszembe jutott az a hosszabb írása, amit 2018-ban közölt a Jelenkorban. Abban az évben ő volt a POSZT egyik válogatója, ennek köszönhetően legalább százhatvanszor ülhetett így vagy másképp mindenféle színházi büfékben és terekben, és fárasztó feladata befejezésekor elég éles összegzést írt a magyar színházak műsorpolitikájáról, gyávaságáról, fantáziátlanságáról, az igazgatók nézőtér-megtöltési kényszeréről, a rendezők uralmáról, a polgári színház agóniájáról. Ugyanezt tíz évvel korábban is kifejtette. Radikális, zsigeri élményt, elemi megszólítottság-érzést várt el a színháztól, és ezt ritkán kapta meg.
Igaza is volt, meg nem is. A színház bonyolult szerkezet, rengeteg összetevő ideális együttállása kell a kimagasló végeredményhez, ami csak nagyon ritkán, és legtöbbször a körülmények ellenére születik meg. Az viszont tény, hogy a magyar színház — mondjuk így — óvatos, és az utóbbi években még inkább az lett. Ennek is rengeteg oka van, és nem kizárólag a szakma belső megújulásképtelenségére vezethető vissza (arra is). Állami támogatásról, TAO-ról, megalkuvásról, külföldre vagy a túlélésért harcoló kis helyekre szoruló életpályákról, kontraszelekcióról, a művészek társadalmi megbecsültségéről, hatalmi viszonyokról és egyéb kellemetlen dolgokról kellene most ennek kapcsán beszélni, ha valóban vitázni akarnék vele arról, hogy gyáva-e a magyar színház, és miért az. Igen, hajlamosak vagyunk megülni a babérjainkon, és a már bevált recept szerint dolgozni. De minden radikális vélemény óhatatlanul igazságtalan.
A pályáját lezáró, színházi témájú regényében, a Káli holtakban egyrészt meglepően naiv, szentenciákban megnyilvánuló, ellentmondásokba csúszó képet fest a színházról. Másrészt pontos, kritikus, szarkasztikus. Mintha egyszerre nézné tárgyát egy lelkes laikus és egy kíméletlen esztéta szemével. Azt hiszem, mélyen és szenvedélyesen foglalkoztatta ez a műfaj. Fájóan hiányozni fog ő a magyar színházművészetből, már csak azért is, mert nyilvánvalóan elégedetlen volt velünk. Provokatívan, cáfolatra buzdítóan elégedetlen.
Bagossy László (rendező):
- Valóban, Térey költői tehetsége a drámai műveiben is nagyon erős, retorikája különleges és gazdag. De ez a tehetség nem párosul a színház gyakorlati problémáinak ismeretével. Térey velejéig irodalmár volt: tehetsége, fantáziája a szavakban, a világ szavak által történő megragadásában tombolja ki magát. Ez egyfelől rengeteg nehézséget okozhat azoknak a színházi szakembereknek, akik a színpadon próbálják meg működésre bírni a darabjait, másfelől szokatlan és eredeti színházi inspirációkat is generálhat, mert Térey nem foglalkozott a megvalósíthatóság közhelyeivel — sem a színpadi masinériát, sem pedig a társadalmi elvárásokat illetően.
- A színházról prófétálni, kiáltványokat és laudációkat írni elsősorban irodalmi tehetség dolga. Artaud volt a leghíresebb és legnagyobb hatású tollforgató ebben a műfajban — ő maga teljesen alkalmatlan a színházcsinálásra. Kovaliknak, aki kiemelkedően tehetséges színházrendező, éppen most tört bele a bicskája a hagyatékban maradt (és befejezetlen) Lót — Szodomában kövérebb a fű című Térey-drámába. De ebben nincs semmi tragikus vagy természetellenes. Egy-egy drámai mű egészen különböző fénytörésekbe képes kerülni más-más színházi helyzetekben. Könnyen lehet, hogy maga Kovalik is egészen más előadást lenne képes létrehozni egy másféle színházi konstellációban. Ezért is fontos mércéje a drámai életműveknek az, ha sokan és sokszor teszik őket próbára a színpadon.
- A színházban nincs „volna”, ott csak a „van”-t tudjuk értelmezni. Szerintem Térey irodalmi életművének koherens részei a drámák, teljesebbé és gazdagabbá teszik azt. Ennek az életműnek a kifinomultsága és arisztokratizmusa ugyanakkor kevés esélyt ad a színház eredendően durvább és társadalmilag–kulturálisan is rétegzettebb közegének meghódítására.
- Erre a kérdésre nem tudom a választ. Azt viszont tudom, hogy a színházi formanyelvet színházcsinálók alakítják, akik (jó esetben) nem tekintik a színházat az irodalom szolgálóleányának, ezért ugyanazon irodalmi alapanyagból egészen különböző formanyelvű, esztétikájú előadásokat is képesek lehetnek létrehozni, autonóm módon, ha kell az úgynevezett „szerzői intenció” negligálásával.
- A Radnóti Színházban rendeztem az Asztalizenét, színészosztályom pedig NIBELUNGbeszéd címmel készített előadást a Színművészeti Egyetemen A Nibelung-lakópark című drámából, Rába Roland vezetésével. Téreynek ezt a két művét ismerem a legjobban, ezekkel töltöttem el a legtöbb időt. Az előbbit nagyon hosszúnak és egyenetlennek éreztem, ezért Kovács Krisztina dramaturggal meghúztuk, darabokra szedtük és újra összeraktuk, miközben díszlettervező öcsémmel, Bagossy Leventével vért izzadtunk, hogy megoldjuk a színpadi térrel kapcsolatos kihívásokat. (Néhány négyzetméteren kellett megidéznünk egy sokasztalos, elegáns éttermet, amelynek asztaltársaságai állandó plánváltásokban intrikálnak egymásról.) János időnként felbukkant a próbáinkon, de szorongva és kétségek között figyelte a munkát, nem ismerve elég jól a rögös út stációit, amelyek egy-egy előadás premierjéig vezetnek. Az előadás sikerének aztán együtt tudtunk örülni. A NIBELUNGbeszéd zártkörű beszédvizsgának indult, a kurzusvezető Rába Roland szereplője volt a Sziklakórházban bemutatott Mundruczó-rendezésnek, és úgy érezte, hogy a szöveg nehézsége ideális beszédtechnikai kihívás lehet a színészhallgatók számára. A szöveg valóban nehéz volt, ugyanakkor megunhatatlanul szellemes és gazdag, három éven keresztül nem tudták elengedni, miközben (teljesen spontán módon) színházi előadást kerekítettek belőle. Mindkét műből a mai napig velem élnek kifejezések és szófordulatok.
- Színházi emberként és regényolvasóként is nagyon szórakoztató olvasmánynak találtam a Káli holtakat. Tele van pontos, gyilkos találatokkal, a szokásos nyelvi erővel és képzeletgazdagsággal. Túlzásai kifejezőek, fikciói láthatóbbá teszik a valóságot. Ugyanakkor Térey ebben a művében is színházi kívülálló, az irodalom arisztokratája, aki persze jól értesült, de aki távolról, olümposzi páholyból figyeli élvezettel–szeretettel a színházi csepűrágók tragikomikus vergődését a szellemiek és az anyagiak között elterülő ingoványos világban.
Bálint András (rendező, színész):
Színházban Téreyvel
Írassunk Térey Jánossal színdarabot — ajánlotta Kovács Krisztina, a Radnóti Színház dramaturgja. Ismertem Térey verseit, mondtam is a Gyönyörű gyár címűt a Török Andris által alapított Summa Artium megnyitóján. Emlékeztem első és utolsó sorára: „Olyan az ország, mint egy gyönyörű gyár” — „Alszik. Akármi lehet még belőle.” Költészete érzéki és intellektuális, a köznapi és emelt beszéd sajátos elegye, jól mondható szöveget ír, gyakran párbeszédes formában. Olvastam a Holmiban egy nagyon személyes írását Szomory Dezsőről.
Néhány nap múlva megjelent irodámban János, elmesélte darabötletét: társalgási színmű, verses, természetesen, nagyon a Radnótiba való, Asztalizene lenne a címe, az ajánlása Márait idézi: „Budán lakni világnézet.” Mondtam, jó helyre hoztad, művész–bulvár színháznak is szoktak minket titulálni, kortárs színdarab és sikeresélyes ötlet. Megegyeztünk: megírja, jövőre bemutatjuk.
Hosszan dolgoztak Kovács Krisztinával, időnként megmutattak egy-egy részletet, beszélgettünk, tanácsokat kértek, igyekeztem praktikus és használható instrukciókat adni.
Felkértem a Bagossy testvéreket, Lászlót rendezőnek, Levente tervezi a háromemeletes, látványos hófehér díszletet, a White Boxot. A szereposztás parádésnak ígérkezett: Csányi Sanyi, Wéber Kata, Szávai Viktória, Schneider Zoli, az egyetemista Adorjáni Bálint és két rangos vendég: Kovács Patrícia és Nagy Ervin. A próbák nem voltak mentesek a feszültségtől, a színészek számára nehéz volt ebben a háromszintes térben valóságos reálszituáció nélkül játszani, kapcsolatot tartani egymással. Nem egymás felé, hanem gyakran kifelé kellett beszélni, ráadásul a kötött forma, a verses szöveg próbára tette sokuk beszédtechnikáját. Nehezen adta magát az anyag, kevésnek bizonyult a pszichológiai (kis)realizmus. János gyakran beült az üres nézőtérre, általában az utolsó sorba, nem akart zavarni, de a szünetekben bejárt a büfébe kávézni, szeretett a színészekkel csevegni, barátkozott, színházi embernek kezdte érezni magát. Néha kettesben átmentünk a Klassz étterembe ebédelni, eszméket cseréltünk, vitatkoztunk, jókat ettünk, János kedvelte a finom fehér borokat.
A premier (2007. október) megosztó és sikeres volt. Voltak, akik szerint statikus és nehezen követhető a szituáció, a többség viszont szerette a szöveg emelkedettségét, a szellemes dialógokat és a karizmatikus színészeket. A darab nagyon aktuálisnak tűnt, egy évvel a 2006-os, emlékezetes augusztus 20. és a felbolydult budapesti ősz után. János meglepődött, hogy milyen jól működik a szöveg humora, hogy mennyire vevő a közönség a finom iróniára. Sokat nevettek, a szerző boldog volt. „Köszönettel tartozom Bálint Andrásnak a Radnóti Színházért” — írja majd a megjelent dráma végére.
Két év múlva Marton Laci felkért, hogy végzős színészosztályának rendezzek egy vizsgaelőadást, az Asztalizenét választottam. Az Ódry Színpad padlásterében dolgoztunk, szerény anyagi körülmények között, de a fiatal színészpalánták nagy kedvvel próbáltak. Klem Viktor, Petrik Andrea, Bata Éva, Rusznák Andris, Józan László, Trokán Nóra és a többiek itt is küzdöttek a verses szöveggel, és a koncentrált jelenléttel. A Padlás intim tere viszont segítette a szituációkat, igyekeztünk minél kevesebb kelléket használni, a fiatal színészek fantáziája remekül működött. Térey nagyon elégedett volt a produkcióval: „jobb mint a Radnótiban” — lapogatta a vállamat, a bókját természetesen túlzónak találtam.
A következő évben az Írók Boltjában vásárolgatok, meglátom Térey Protokoll című kötetét, megveszem, egyszer csak ott terem János, és baráti ajánlást ír a könyvbe: „Bálint Andrásnak ajánlom az utolsó Asztalizene után, köszönettel János”. Elolvastam, tetszett. Megegyeztünk, hogy Kovács Krisztával megkísérlik a lehetetlent, és darabot írnak ebből a négyszáz oldalas verses regényből. New York és a Füvészkert, Március 15. a külügy teraszán és képmáglya a Falk Miksa utcában, Izrael és a komáromi híd, Arany Otthon és Edinburgh, Tallin és temetői kocsmák… Temérdek helyszín, rengeteg szereplő. Valló Péter vállalta a rendezést, a Katonából Fekete Ernőt hívtuk a főszerepre. Megint erős lett a szereposztás: Csomós Mari, Szervét, Szávai, Schneider, Gazsó, Csányi, Wéber, Lukáts Andor, Adorjáni. Valló remekül próbált, szövegcentrikusan, a helyszíneket csak finoman jelezte. Térey még többet jött a próbákra, figyelte, hogyan válik a leírt mondat élő beszéddé, hol kell húzni, mit érdemes átfogalmazni. A társulat megszerette. Igazi siker lett a Protokoll 2012 januárjában.
Még ezen a tavaszon a 100 éves Külügyminisztérium ünnepségén (az épületet nagyapám, Bálint Zoltán tervezte!) együtt léptünk fel Jánossal. Pröhle Gergely, aki akkor államtitkár volt ott, szervezte a barátságos délutánt: Martonyi miniszter beszéde, felolvasások, némi kamarazene, kevés protokoll. „Ilyen alom vagy amolyan alom? / Én nem gondolkodom pártvonalon, / Ha muszáj, sem!” Ez az idézet bizonyára elhangzott a Bem rakparti ünnepségen, ez Térey darabjának kulcsmondata, egyébként is egész életművének, gondolkodásának lényeges eleme, hogy pártsemleges, ő valahogy „középen” állt. Minőségpárti volt.
Amit a színházról, a magyar színházi életről gondolt és mondott, az radikális volt.
Nyilatkozataiban (milyen szellemesen–pontosan fogalmazott számos tévéinterjújában!) élesen kritizálta a biztonsági terepen működő magyar színházat, egyenesen gyávának nevezte, több kockázatot kívánt, színházi eszménye merészebb volt. Ebben nem volt tökéletes egyetértés közöttünk, én hagyományosabb modellben gondolkodtam. Előfordult, hogy egy-egy főpróbát nem nézett végig a Radnótiban, türelmetlenül kicsörtetett, én pedig a tizenegyedik sor jobb szélső székében ülve tanúja voltam kivonulásának. Nem lehetett haragudni rá, őszinte volt.
Néhány évvel később az ő fordításában játszottuk Euripidész Oresztészét. Én a nagyapát, Tündareoszt játszottam, élvezetes volt tombolva üvölteni: „sosem fogom dicsérni nejed, Helenét… megszívtad te is, ördögi nőért vonultál Trója alá!”; vagy elsóhajtani: „én máskülönben boldog voltam mindig is, a lányaimmal, sajnos, nem lehettem az!” A két és fél ezer éves görög tragédiában egy-egy mai szó, vagy szokatlan mondatszerkezet tette korszerűvé a szöveget. Működött Euripidész iróniája.
Nagyon kedveltem A Legkisebb Jégkorszak című újabb verses regényét, ami némiképp a Protokoll folytatása, néhány szerep folytatódik is benne. Vulkánkitörés Izlandon és Szicíliában, betör a jégkorszak Budapestre. Térey megint fölkészült és részletgazdag, akár az építészetről, gasztronómiáról, divatról ír, ismét szellemesen politizál, például ahogy a szocdem–jobbközép (!) miniszterelnök az EU-ból való kilépésünket készíti elő. Sötét vízió egy közeledő világvégéről. Térey tud ízléses erotikával fogalmazni: Laura színésznő és a miniszterelnök szilveszteri légyottja megint pompás jelenet és párbeszéd, színpadra vagy filmre kívánkozik.
Vajon hogyan írna arról, ami ma történik a világban, mit írna a COVID katasztrófáról? Milyen jó lenne A Legkisebb Jégkorszakból is színdarabot alkotni — beszéltünk Jánossal egy rövid kávézás keretében, de hamar elvetettük az ötletet: túl bonyolult és drága. Ki írná meg, hol játszanák, ki nézné meg? És egyáltalán, milyen ez a világ, amiben élünk? Nem volt különösebben jókedvű beszélgetés.
Amikor Térey Jánosra emlékezem, az Asztalizene első három sora jár a fejemben:
Tavaly mindenki meghalt.
Mindenki, aki dísz volt a fenyőfán,
És mindenki, aki fenyő volt.
Bíró Bence (dramaturg):
Térey Jánosról
Térey Jánossal a Haramiák bemutatóján találkoztam a Pesti Színházban 2015 végén. Nem igazán tetszett neki sem az előadás, sem a friss, újrafordított szöveg. Ez utóbbi nem meglepő, hiszen ő is épp a darab új fordításán dolgozott Gáspár Ildikó és a Szabadkai Népszínház felkérésére, nyilván egészen mást gondolt a szövegről, szakítva a játékhagyománnyal új címet is adott neki: A rablók.
2018-ban, amikor Térey Regős Jánossal a Pécsi Országos Színházi Találkozóra válogatott előadásokat, éles hangú kritikát fogalmazott meg az egész magyar színházi szakma számára, csak néhány beválogatott előadással kapcsolatban írt némi pozitívumot: „[A Katonában] egész évadban legalább olyan bemutatóra vártam, mint a Berlin, Alexanderplatz, amelyik aztán a félelmeinket fölvillantva keményebben csapott oda minden sorosozásnál.” Ezen az előadáson ugyanúgy Kovács D. Dániel rendezővel dolgoztam együtt, mint a Haramiák esetében.
Tavaly megkeresett Dömötör András, hogy adaptáljuk színpadra a Káli holtakat. Radnai Annamária volt osztályfőnököm helyére ugrottam be, csakúgy, mint korábban a Berlin esetében is. Annamari azóta már ugyanúgy nincs köztünk, mint Térey, aki eredetileg szintén dolgozott volna az adaptáción. A Káli holtak főhőse pedig épp a Haramiák egyik főszerepét próbálja. Az előadás bemutatója idén májusban lett volna, de mint egy zombi apokalipszis, közbejött a világjárvány, és már az olvasópróbáig sem jutottunk el. Néha rettenetesen furcsa az élet.
A Káli holtak sok éles, negatív kritikát kapott, én sem tartom különösen jól sikerült regénynek, cserébe első osztályú színházi alapanyag. Maga a szöveg néhol talán összecsapott, néhol következetlen, néhol könnyelműen átugrik fontos részleteken. Érzésem szerint különösen gyors tempóban íródhatott, Térey nem tudott vagy nem akart utánanézni, utánakérdezni bizonyos dolgoknak, a színház belső világát, egy színész vagy egy rendező lelki és szakmai működését sokszor úgy ábrázolja, ahogy azt egy kívülálló általában elképzeli: közhelyesen, felületesen, nem igazán empatikusan. Ebből arra következtetek, hogy Térey — ahogy ő maga is állítja — valóban nem volt gyakori vendég a színészbüfékben, a próbafolyamatokat még a saját darabjai esetében sem követte végig, általában kívülálló maradt.
A regény, gyengeségei ellenére, tele van kiaknázható lehetőségekkel. Erős karakterei és drámai helyzetei, radikális és kortárs kérdésfelvetései, sokszor pimasz nyelvezete és érvényes gondolatisága rendkívül alkalmassá teszik a továbbgondolásra, átgyúrásra, egy színpadi adaptációra. A szöveg minden karaktere és minden helyzete a magyar rögvalóságban gyökerezik. Térey mesterien tudta formába önteni a kortárs magyar közérzetet. Ütött jobbra is, balra is, ugyanúgy elküldte melegebb éghajlatra az álnemzetieskedő nemzeti jobboldalt, mint a sznobizmussal és elitizmussal eltelt liberális baloldalt. Kiszállni ebből a jobboldal–baloldal dialektikából pedig lehetetlennek látszik.
„Leszögezem, a mi legerősebb élményünk ma, Magyarországon az összefogásra való képtelenség. A tragikus megosztottság, amelynek fénytörésében Muhi, Mohács, Világos és Trianon egyaránt isteni büntetésnek tűnik föl. Igaz, hogy aránytalan büntetésnek. És erre mindenki rezonál, az is, akinek legfőbb érdeke a jelen állapotok minél további fönntartása.” Ezt a regénybeli rendező mondja, aki megvalósítva a szerző vágyát megrendezi a Trianoni Hamletet. Az elképzelt színházi előadás 1918 és 1920 között játszódik Kolozsváron. Az idősebbik Hamlet a régi, úri, Szent István-i Magyarország embere, Claudius pedig az összmagyarságot rohasztó széthúzást képviseli. Hamlet konzervatív fiatal; hisz a család egységében, az adott szó hatalmában, a barátságban, a szerelemben és Istenben. Művelt, européer és világlátott fiatalember, aki elsőnek fogja föl, hogy a Monarchiának vége, és Erdély a magyarság számára elvész: „Pofon ez az előadás a pántlikás–árvalányhajas magyarkodásnak, mert kifogja a szelet a vitorlájukból: nem lehet többé mondani, hogy az elitista, kísérletező művészszínház nem foglalkozik nemzeti sorsproblémákkal.”
Amikor Térey szatírát ír, amikor kifiguráz, ott van igazán elemében, nyelvi bravúrjaival rendszerint egyedülálló minőséget teremt. A Káli holtak is sokkal több szinten működik annál, hogy egyszerűen ráaggassuk a színházi regény címkéjét. Egy érzékletes filmsorozat-forgatás, a hozzá kapcsolódó zombi apokalipszis allegóriája, a budapesti értelmiségi elit felvonultatása, valamint a főhős küszködései gazdaggá és árnyalttá teszik a korképet.
A mű főhőse a harmincadik születésnapja előtt álló Csáky Alex, a már fiatalon Jászai Mari-díjas sztárszínész, aki egyszerre küzd magánéleti, szakmai, művészi és erkölcsi problémákkal. Egy kortárs magyar művészsorssal állunk szemben, egy energikus és tehetséges emberrel, akit felőröl az elit művésztársadalom, a magas művészet és a kommersz közötti vívódás, aki fuldoklik a sznobizmus feneketlen mocsarában, aki elveszik a facebook- és insta-kommentek erdejében, akit összenyomnak az elvárások és a teljesítménykényszer. Akit megérintenek a nemzeti traumák, aki saját Hamlet-alakításából érti meg Trianont, és aki a Balaton-felvidéki tájban találja meg a maga belső nyugalmát.
Én ezt a figurát nem tudom nem a szerző alteregójának olvasni. Csáky Alex véleménye sokszor egyezik a Térey-interjúkban megfogalmazottakkal, legyen szó akár a nemzeti traumákról, a kortárs közéletről, az értelmiségi elit sznobizmusáról vagy a Saul fiáról. Lássuk csak, mit gondol Csáky Alex a magyar színházról: „Néha nekem is vágyam támad kísérletezni. Csak ezekkel a huszonegyedik századi művekkel meg az a bajom, hogy nincsenek megírva. Nem darab van, hanem helyette valami férc. Próbákon improvizálják, pontosabban tákolják össze őket. […] Tökéletesen megértem, hogy valakik nem a klasszikusok verejtékes újraszcenírozásával akarják kifejezni saját lelkük finom rezdüléseit, de én ezekben a posztdramatikus cuccokban akkor sem hiszek. Nem azért, mert rendszerint nyakig beleragadnak valami efemerbe, hanem mert írásműként szinte mind fűrészpor. […] És ami nincs megírva, az szarul is szól. Hiába, hogy a szerző szándéka szerint kurvára konceptuális és mai, a végeredmény élvezhetetlen. Mikor láttatok utoljára olyan kortárs magyar előadást, amelyik fölébresztett benneteket? Olyat, ami több volt, mint szombat esti szórakozás? Olyat, amelyik meg tudott ingatni valamelyik tévhitedben? Legalább ejtsen kétségbe. Ha nem kényszerít gondolkodni, legalább bombázza szét az összes érzékszervedet. Engem bármi inspirálni tud, az is, ami tévút. Van-e egy erős látomása, amihez tudok csatlakozni, vagy nincs neki? Viszont a darabot, azt meg kell írni. Workshopolunk egy hónapon át, két hónapon át, ötletelünk, mindenki hozza a saját szívügyeit, először a bevándorlásról akarunk szólni, aztán kivándorlásról, majd a családon belüli erőszakról, végül Lear király-parafrázis lesz belőle, a következő héten meg már Stan és Pan: na ne! Előveszi Antigonét, Teiresziászt meg a többieket. Szép sorjában mindegyiket kifosztja és tönkreveri. A párbeszédeket bepréseli monológba, és az egészet egy slammer szájába adja. Minden egyes kopár gesztusával megfosztva a boldogtalan színészt egy-egy lehetőségtől. Minek az ilyen szerzőnek Iokaszté vagy Faust? Ürügynek a locsogásra. Miközben a fél karját odaadná egy Homburg hercegéért. Nincs darab. Látványpékség van. Body art és sound design. Aranykoszorús oklevél a fénytervezőnek. Darab, az nincs. Márpedig darab nagyon kell. Nem a Molnár Ferenc Lilioma kell százezredjére, meg a szájba szúrt Bertolt Brecht, hanem a te új hajtásod. Ez olyan hű, de konzervatív igény?”
Bevallom, számomra egy 29 éves ifjú színész szájából kicsit idegenül hangzanak ezek a mondatok. Talán ezért is sokszor Téreyt hallom ki Alex szavaiból, akinek a karaktere kísértetiesen hasonló gondolatokat fogalmaz meg, mint a szerző a 2018-as POSZT-válogatás kapcsán, vagy a tíz évvel korábbi Aegon-társdíj átadóján elhangzott, Kovalik Balázsról írt laudációjában. Térey folyamatosan hangoztatta, hogy szerinte a magyar színház gyáva és félti a bőrét gyakorlatilag mindentől. Mindig hiányolta a kortárs darabokat és a kortárs színházat. És Térey János volt az, aki nem csak beszélt, hanem tett is a hiány ellen, hiszen írt vagy egy tucat drámát, és fordított rengeteget.
A drámai szövegeibe bevitt, átemelt költői nyelve (játék)stílusteremtő erővel új színházi formákat kényszerített ki a darabjait előadó színházakból. (És sokszor pont azok a színházak mutatták be a műveit, melyeket éles kritikákkal illetett.) A Térey-birodalom karakterei vándorolnak vers, dráma és próza között. Újra és újra felbukkanó figurái, rendszeresen visszatérő alakjai szinte önálló életre keltek színdarabjaiban.
Térey rendkívüli kreativitással, jellegzetes formai bravúrokkal és óriási szellemi potenciállal alkotott. Színdarabjait olvasni/látni valóságos intellektuális izgalom. Egyetlen prózai regényének minden bekezdésében, drámai karakterei minden megszólalásában van egy mondat, ami miatt megéri odafigyelni, és minden egyes ilyen mondatban van egy szó vagy szószerkezet, ami egyrészt felhívja a figyelmet játékos fantáziájára, közéletre érzékeny gondolkodásmódjára, hamisíthatatlan, csípős humorára, másrészt egyedülállóvá és utánozhatatlanná teszi az írásművészetét.
Térey egyik utolsó drámája, A Legkisebb Jégkorszak című verses regényének színpadi átirata a mai napig csak felolvasó színházi formában került előadásra. Több tucat szereplőjével, kórusaival, rendszeres és gyors helyszínváltásaival, valamint provokatív közéleti szatírájával jól megnehezíti a magyarországi színházak és színházrendezők dolgát — ez világos. De pontos megfigyelései, rendkívül szórakoztató humora és metsző társadalomkritikája annyira eltalált, hogy illene legyőzni a megvalósítás útjában álló akadályokat. Térey nagyszabású, utópisztikus víziója egyértelműen színpad után kiált — nagyszínpad után.
A darab végén a miniszterelnököt temetik, a helyettese tart beszédet:
Radák Zoltán látott egy országot megdermedni
A szakadék szélén. Ő volt az a történelmi súlyú vezető,
Aki a magyarság egységére helyezte a hangsúlyt.
Az őt elpusztító erő az emberiesség,
Európa, világunk ellen is éppúgy fordult…
Isten hagy hibázni,
Összetörni saját kincseinket. Elveszíteni,
Kiengedni kezünkből szinte minden tárgyat, sőt személyt.
És csak a halál, a végleges veszteség
Fekete katarzisa késztet némi megbocsátásra —
Mert létezik ilyesmi is.
Ez bekattant? Mire gondolhat? — kérdezi a protokollfőnök asszisztense. Aztán Bach helyett megszólal a Portisheadtől az Undenied című szám:
For so bare is my heart, I can’t hide
And sowhere does my heart belong
Belong, belong, belong
Zavartan néznek össze a gyászpolgárok, nem tudni, ki hackelte meg a hangszórókat.
Dömötör András (rendező):
- Térey nyelve hiába kiált színházért, a magyar lélektani realista színjátszási hagyomány számára inkább zavarba ejtő. Ez a probléma a színházat, és nem a költőt minősíti. Az ellentmondás azért is fájdalmas, mert közben az életmű a legnemesebb értelemben magyar, de jobb, minőségibb és korszerűbb — anélkül, hogy tudatosan kapcsolódna világszínházi trendekhez —, mint ami kiteljesedhet a kortárs magyar színházi közegben. Ez a nyelv egy átlag magyar színész számára rendkívül problematikus, és a rendezők többségének is az, ugyanis világot teremt, és nem karaktereket egy ismerős világban. Ezt a világot kell megérteni és újrateremteni legalább olyan magas színvonalon, mint a szöveg minősége, azaz én leginkább úgy fogalmaznék, hogy Térey ajánlata mindig óriási kihívás és rendkívüli erejű inspiráció, ha valaki érti. Leveti magáról a hagyományos színházcsinálói reflexeket, és számomra ez a jó kortárs drámák egyik legfontosabb ismérve: kiköveteli, hogy saját színházi formavilága legyen. Nem szabja meg, hogy milyen, de nem engedi, hogy rutinok működtessék. Nyilvánvaló, hogy itt már nem a konkrét költői nyelvről beszélek csak, hanem arról a komplex világról is, ami a drámákban van, és ami persze elválaszthatatlan magától a textustól. Miközben — bár itt már szökik a válasz a kérdés kereteiből —, világértésében és szélesvásznúságában Térey egész életműve hordoz magában valami mély drámaiságot is, és ezért is gravitálódhat a színház felé.
- Ezzel én így egyetértek.
- Sajnos a kortárs magyar dráma ellenszélben van, nincs olyan egységes platform, ahol feltűnne valaminek a hiánya. Maga a hiány a keret, ezen belül minden részeredmény siker. Hiányzik a megfelelő képzés, konkrétan a drámaírók képzése, az ösztöndíjak, írók bevonása a színházak működésébe (rendszeresen, jól szervezett megmutatkozási lehetőségekkel), a kiadói háttér, érdekképviselet, jó ízlésű ügynökök, jól pörgő és átlátható piac, az olvasók, nézők széles tábora, és még lehetne sorolni. Ebben a közegben csak kivételek vannak, azaz a tehetségek néha utat törnek maguknak, és Téreynek részben ez volt a története. De nem találta meg tartósan azt a termékeny közeget, ami megillette volna. Valamennyire ismertem őt, négy próbafolyamat kötött minket össze, és éppen készültem a Káli holtak adaptálására, amikor elhunyt. Nem tudom pontosan megítélni, mennyit jelentett neki a színház, valószínűleg sokat; és nem tudom, mérte-e magát a magyar színházi közeghez, ha egyáltalán valamihez. Úgy képzelem, hogy talán szeretett volna többet dolgozni drámaíróként, hogy sok terv volt és még több munka — és mi annak is örülhetünk, hogy mindezt hátrahagyta az okulásunkra.
- Hosszan gondolkodtam, de nem tudok válaszolni. Nyilván lehetne keresni párhuzamokat, a hagyományban és a kortársak között is, egy-egy név fel is merül, de ebben a színházi univerzumban az a revelatív, hogy nem egy újfajta dramaturgiából, színházi iskola vagy közeg inspirációjából, azaz nem a színházból, hanem a szerző költészetéből nő ki, és így teljesen autonóm és autentikus. Ha problematikus itt-ott, akkor éppen azért, mert nem a színházi logikát követi, a színpad koszos, nyers és praktikus gyakorlatát, hanem csakis saját szabályrendszerét.
- Én a Jeremiást emelném most ki — és a darab rétegzettségét. Van egy zseniális alapötlet, amitől nem lehet szabadulni: a helyszín a debreceni metró. Minden nagyszabású és provinciális: cyberpunk és szagos magyar realitás, mítoszteremtés, pofátlan vicc és vágyálom egyszerre. És közben van egy főhős, egy magyar Jedermann, és rajta keresztül — hiszen az ő fejében vagyunk végig — a vidéki polgári Magyarország tablóját ismerhetjük meg. Számomra ez a mű olyan, mint egy 19. századi világdráma. Nemzeti drámának is nevezhetnénk, ha ennek a jelzőnek lenne még értelme.
- Amikor a Káli holtak felénél tartottam, felhívtam Jánost. Kértem, hogy előre mondja el, ha nem engedni adaptálni, mert akkor úgy olvasom tovább. Nagyon megörült a felvetésemnek, mondta, hogy nagyon szívesen odaadja, de azért jussak el a végéig először. Az a szűk mosoly volt érezhető a telefonban, hogy ott még lesz egy fordulat, ami elrettenthet. Bennem gyakorlatilag pár oldal után már egy színházi alapanyag volt a regény. Nem tudom ettől az élménytől függetleníteni, nem tudom tisztán regényként elemezni. Több helyen problematikus, de összességében én nagyon eredeti és inspiráló könyvnek tartom, és ez egy olyan Térey-mű, ami nem nyom agyon a tökéletességével, van benne valami vulkanikus szerteágazóság, befejezetlenség és rengeteg olyan részlet, amik a tökéletlensége ellenére is nagyon fontossá teszik. Nem csak színházi regény, hanem ugyanúgy Budapest és a magyar színes pokol regénye is. Természetesen és elsősorban a művészetről magáról beszél, nem csak a színházról: egy autonóm alkotó kálváriájáról a mindenkori magyar közegben. És itt van az a pont, ahol nekem mindig átsejlik Térey karaktere Csáky Alexén, és amióta az adaptálási munka közben a halálhíréről értesültem, végképp nem tudok szabadulni ettől az érzettől. A próbafolyamatot végül kiütötte a koronavírus, ebben a pillanatban úgy tervezzük, hogy jövő júniusban kezdjük el és őszi bemutatóval számolunk.
Enyedi Éva (dramaturg, színész):
Térey János művészete egyedülálló és pótolhatatlan. Ha rokonságot kellene keresnem, Esterházyt mondanám, vagy talán még Nádas Szirénéneke jut eszembe a kortárs magyar drámairodalomból — az én polcomon mindenesetre közel kerültek egymáshoz. A két darab, amivel dramaturgként foglalkoztam, a Kazamaták és az Epifánia királynő, két különböző út — az előbbi a történelmi tényeket, a közös tudást provokálja, rombolja és építi újra, az utóbbi teljesen saját világot, saját mitológiát épít. Az ártatlanság lehetetlensége, az árulás szükségszerűsége mindkettőben központi szerepet kap. A valódi világban férfiak, a saját világban nők csatáznak. Harci kürtök, fegyverropogás és Rammstein. Kórusok és többszólamúság. „Egy katedrális üszkös romjai előtt.” Zene nélkül elképzelhetetlen. Közösségi színház. Nem ellustult és mímelt átélés. Nem lehet megúszni. Nem lehet „végrehajtani”. Elvárja a teremtő erőt, a határok feszegetését, a kalandvágyat a rendezőtől, a színésztől és a nézőtől is. Fizikai teljesítmény. Testi transzcendencia. Feszülő izmok és könnyed humor. Megengedő, túlélhető találkozás a szellemi fölénnyel. Hiányzik. És hiányozni fog.
Gergye Krisztián (koreográfus, rendező, színész, táncos):
János művészetével csak közvetve találkoztam. A Paulusával táncos előadóként, amikor Makranczi Zalán darabot rendezett belőle a Bethlen téri színházban, Euripidész Oresztészének fordításával koreográfusként még a Nemzeti Színházban, a Jeremiás avagy Isten hidegével szintén a Nemzetiben, nézőként. A legközvetlenebb találkozásom egy versével történt, a Kazamatákból kiemelve. Agota Kristóf Egy elsurranó patkányát rendeztem Kőszegen, illetve a Nemzeti Színházban. A darab tökéletesen alkalmas volt a társművészetek bevonására, de a szövegből hiányzott valami mélység, ami az egészet hitelesíteni tudta volna. És ezt a legitimációt János Köztisztaság tér című költeménye adta meg. Olyannyira pontos érzetek és ritmusok és gondolatok sűrűsödtek benne, hogy az már-már egy szimfóniát is túlszárnyaló zeneműként hatott, és nem feltétlen a fennköltségével, sokkal inkább a tisztaságával, a gyönyörű kegyetlenségével, és azzal, hogy valamiként a szöveg testi jelenléttel bírt, és így táncosként mérhetetlen szabadsággal tudtam mozdulni, vagy mozdulatlanná dermedni szavainak sűrű súlya alatt.
Gothár Péter (rendező):
Az átlagos magyar lakások rákfenéje
A szűk, sötét és folyosószerű előszoba.*
Az erős költői nyelv, egy Térey-szöveg nekem elsősorban olvasói élményt, inspirációt jelent. Sok éve, Varró Dani sugallatára, egy korán elhalt drámapályázat szervezése kapcsán ismerkedtem meg Térey Jánossal, a fiúval, aki, ha kérjük, ír prózát, de azt is csak versben tudja megírni. Azt a darabot akkor, a pályázatra nem írta meg — emlékeim szerint azon megállapítás és több sör mögé húzódva, miszerint nem minden jó vers való a színháznak, és nem minden színpad való a verses szövegnek.
Jó pár év telt el, mire munkában találkoztunk, Szophoklész Trakhiszi nők című darabjának (Karsai Györggyel közös fordítása), majd évekkel később a Kazamaták című (Papp Andrással írt) színdarabjának rendezése kapcsán. A rendezői feladat Téreynél részben talán az írói tartalmak fedettségének kibontását, a szövegrepedések összefoltozását jelenti — a szöveg karcolása nélkül. A színháznak a leírt szöveg csupán eszköz a saját játéka megteremtéséhez. Miután nála nincsen szó töltelék rímsorokról, ezzel a klasszikus ballaszttal nem kellett megküzdenem. Tapasztalatom szerint más rendezőknek sem, szövegei azonnal érthetők és kellően titokzatosak.
Szívügyileg szeretett a színházban lenni. Más előadások próbáit is gyakran nézte, beült hátra, a rendezői sortól messze — nagy találkozáshoz nagy levegő kell —, és akkor lehetett néha jó szóért hátra fordulni a sötétkék kabát fölött érdeklődőn csillogó szemüveghez.
Nem hiszem, hogy Térey gondolkodását különösebben befolyásolta volna (bosszantotta, tőle tudom, hogy bosszantani bosszantotta), ahogyan a mai színház küszködik a saját artikulációs nehézségeivel. Meg hogy ez az egész mennyire lassú, kivárhatatlan folyamat, formai és tartalmi csapdáival, azzal, ahogy romlik a felelős színházról való gondolkodás. Tudva, hogy ezen problémák okai nem csupán a szubvenciók szűkös és feltételes mivoltában keresendők, megszólalt a saját hangján, és hitt ennek a hangnak az érvényes színházi formájában.
Nem férsz be, burzsoá.
Nem fér be a lélek.
Naponta én is pont ilyen lakásba érkezem
Mint átlagos magyar.
Célba jutni, belépni az Új Történetbe!*
Ez a környezettudatos ház legfontosabb titka. Az, hogy valami előadás radikális, még nem szükségszerűen jelenti azt, hogy kockáztat. A divatos kifejezésen túl radikálisnak vallani egy előadást: lehetőség, létező irány, ami színházi tevékenységünkben nemcsak cél volt, hanem alapja is a lényeg megközelítésének, a szakmai kapcsolatnak Téreyvel.
Ha valami nagyon kockázatos, még nem jelenti azt, hogy radikális, amibe azért elég sok minden belefér. Sok mindent söprünk bele, de ő elöl járt annak a megítélésében, hogy mi az igazán radikális, és más kérdés, hogy melyik előadásnak, szövegnek van ezen belül életképessége. Meg hogy ebben egyetértünk-e. Jó költészet, jó verselés — ez már így együtt különleges képesség. Bár önmagában színdarabot írni, színházban gondolkodni bátorság, azonban nem nélkülözhet némi felelősséget. Mindez elszántan van meg a színpadi szerző Téreyben, aki küzd a konvenció ellen egy tulajdonképpen mindannyiunk számára izgalmas, de a mai technikás létben igencsak lassuló műfajban, a színháziban, ahol elvileg egy alkotónak sem volna lehetséges visszafelé lépni. Ahol az igazi érdekesség mindig az újszerűségben van, ahol különösen harcolni kell a pontos fogalmazás, a tiszta közlés elfogadtatásának lehetőségéért.
A Kazamaták meghatározása: tragédia.
Fontos megfejteni, vagy újrafogalmazni a múltat, amiből élünk. A múlt horror, ez a múlt, a szüleink múltja különösen az. Írva, olvasva a szövegben máshol vannak a csúcspontok, mint az előadásban. Sokféle megítélés és nagyon sokfélének tartott igazság, ami összezsúfolódik ’56 környékén. A hazugságok és a tisztázatlanság drámájának erdejében könnyű lett volna az avatatlan nézőnek eltévedni, vagy csak a saját igazságát, saját történetét keresni — ezért találták ki a szerzők a mérleget, a „kint és bent” elbeszélési formát.
A vállalkozásban téreyleg az a nagy, hogy a ma, a mai világ is mintha errefelé menne, a maszatolás, és nem a tisztázás felé. Ezért is hiányzik az a hang, ami ellentmondást nem tűrő tisztánlátással próbálja megfogalmazni a múltat. Tudjuk, a költészet, a színház nem bírja a maszatolást a történelemben. És a történelem most nem bírja a színházat, különösen, ha az netán nem ismer félelmet.
Nem érvényes a mérleg.
A Kazamaták egy történet, amiben előre lehet tudni, hogy az oroszok győznek. A többiről valószínűleg nem tudja az igazat senki. „Ma már csak emlék.” A borzalmak után nincs hova fokozni a jelenetek drámaiságát. A dráma a fejekben, nem a jelenetekben van.
Finom vagy rusztikus alkudozások,
Zászló- és fogolycserék
Elképesztő izgalma:
Olyan jó tisztázni… mit is?…**
A színpadra állítás az egyik legjobb munkaélményem akkor is, ha tudjuk, hogy az adott színház, a színházi tér lehetőségei mindig az elképzelés mögött kullognak. 15 év óriási idő egy darab életében — az előadást ma is érvényesnek tartom. ’56-ról bármikor, bárhol, pláne színházban megszólalni, beszélni, önmagában katarzis-közeli — még ha bizonyos pontokon a megjelenítés ironikus is. Nekem komforthiányom van, ha nincs helye az iróniának — ezt a Kazamaták történetmesélése, brechtiánus kapcsolatrendje természetesen nem engedte meg, más bajom lényegében nem volt.
A színház fáradt műfaj, legalábbis évek óta fáradóban van. Vagy nagyon szeresd, mint Térey, vagy közel se menj. Praktikus szempontból korszerűtlen fogalmazási forma, mindig felveti a radikalizálódás, az újragondolás szükségességét. Ez más klasszikus műfajokban, feltáró kötelezettségű alkotó területeken is így van.
Térey dolgossága, tisztánlátása, öntudata és költői önérzete hiány, ami egyben fontos igazodási pont hiányát is jelenti. Eddig nem játszott szövegei mennyiségileg is jelzik, talán sejtett valamit időink rövidségéről — még ha távozásával a be nem teljesült vágyak szomorú sorsát sikeresen el is kerülte.
„Ez is kiment, ez a szomorú szombat,
El vele gyorsan a roncstemetőbe.”
Kulcs zörren. „Leoltottam mind a lámpát,
És kikapcsoltam minden vonalat,
Hogy békében legyek, magam, magammal.”***
*Térey János: Átlagos magyar
**Térey János: Férfiak békülnek
***Térey János: Protokoll
A fenti szövegben részben vagy egészben Bacsó Péter, Bazsányi Sándor, Dérczy Péter, Papp András mondatok vannak.
Kovalik Balázs (rendező):
- A költői nyelv olyan képekkel, zeneiséggel dolgozik, ami elemeli a beszédet a hétköznap megszokottól. Egyesek számára nyilván nehezebben kódolható, másokra esetleg épp érzékileg hat, és nem is az értelem felől közelítenek hozzá. Dramaturgiai szempontból talán az okoz nehézséget, hogy a halmozott, erős költői képek a színpadi relációban kiolthatják egymást. A papír valósága más, mint a színházi tér és idő teremtette igazság. Ilyenkor kerül a színész, a rendező, a dramaturg nehéz helyzetbe: érzi, valamit el kell hagyni, ugyanakkor szereti a szavak alkotta ritmust, erőt, tartalmat, és ragaszkodna mindenhez. János mindig azt mondta: „Figyelj, aztán majd annyit húzol, amennyit akarsz!” — na igen, csak hát rettenetesen nehéz valamit elengedni, amit az ember megszeret. De magának a drámaírónak is útjában állhat saját költészete. A szavak által létrehozott belső dráma elveheti a színpadi drámaiság lehetőségét, ilyenkor szoktunk epikus drámákról beszélni. Az ember tragédiája, vagy a Faust hatalmas költemények, de többnyire beletörik mindenkinek a bicskája, aki színpadra alkalmazza. Ugyanakkor a világ színjátszásának hullámzása olykor divatossá teszi magát az epikus színházat. Azt, hogy a színpadon valaki egy helyben ül, és csak mondja, mondja, egy akciódús színházra vágyó közönség nehezen viseli. Ezzel szemben, akik épp a szöveg szerelmesei, azokat meg a fel-lerohangáló színészek idegesítik. Pragmatikusan szemlélve, ha a létjogosultsága éppen megvan, a költői színház teret nyer. Úgy vélem, János a kísérletezés folyamatában volt, megtalálni az arányokat, megérteni a folyamatokat, a szöveg és a színpadi költészet egymásra hatásának törvényeit. Végső soron ez a színházcsinálás lényege. Keresni, kipróbálni, kételkedni, játszani, belehalni, újraszületni.
- Minden szó igaz, és mégis épp a vége fontos: a szubvenció. A szubvenció a néző dühétől függ, a kritikától, a szomszéd színháztól, a minisztertől, az időjárástól. Aktuálisan hozzátehetjük, a járványoktól. Ha a művész alkotásai iránt nincs kereslet, nem tud belőle megélni. Ez tiszta sor. János életpályája is ezt a kérdést feszegette: megélhet-e egy költő Magyarországon csak abból, hogy ír, s ha igen, milyen kompromisszumokat kell hoznia? Amíg a bátor festészet, a szókimondó írás, a cenzúrázatlan zeneszerzés öröme akkor is lehetséges — még ha csalódott, keserű szájízzel is —, ha csak asztalfióknak dolgozik a művész, kenyerét egy raktárban, jó esetben egy katedrán megkeresve, addig a színházi alkotó nem tud közönség nélkül dolgozni. Hiába szavalok én nagyon bátor mondatokat, ha nem hallgatja senki. A közönségre való igény meghatározza a színház gyávaságának, vagy cinizmusának mértékét. Avagy a bátorságáét. Épp ezért egy adott közösség, ország színházának stílusa, nyelvezete leköveti a közösség, az ország igényszintjét, színvonalát. Pont annyira lesz ostoba, frusztrált, korrupt, vagy gyáva, mint maga az állam és annak lakói, avagy épp az ellenkezője, ha nyitott, értelmes, befogadó, elfogadó és támogató közönségre talál.
- Ha kevesen látnak abban fantáziát, hogy kortárs magyar drámát alkossanak, és ebből űr következik, akkor annak mindenképp feltöltője, ha valaki mégiscsak alkot. János darabjait színházak tartották arra érdemesnek, hogy bemutassák, több ezer néző volt kíváncsi rá annyira, hogy megtekintse. Ez azt jelenti, színpadra szánt művei betöltöttek, és mindaddig, amíg játsszák őket, majd betöltenek egy űrt. Ha már nem játsszák, akkor beáll a múlt idő. A jelentőségét mérlegelni nem lehet. Azoknak, akiknek már adott valamit, elvehetetlen élmény. Jó vagy rossz. A jövőről én nem tudok még semmit.
- Az az igazság, hogy ezen a ponton zátonyra futok. Én egy szertelen színházcsináló vagyok, keveset foglalkozom a rendszerezéssel, hasonlítgatással. Konkrétumok érdekelnek és folyamatok. Nyilván a színháztudósok erre értelmes, izgalmas válaszokat tudnak adni, nekem tulajdonképpen mellékes, ki hol helyezkedik el, avagy ki kinek a köpönyegéből bújt elő. A színház itt és most karakterében hiszek. Amikor előadást nézek, vagy csinálok, nem foglalkozom azzal, majd hova helyezzem el. Az a színész érdekel, aki ott áll előttem, és akkor ott édesmindegy, hogy egy másik színész ugyanezt hogyan fogalmazná meg. Ugyanezt tartom előadásokról, színházi alkotókról. Nem az érdekel, ki volt rájuk hatással, hanem hogy ők hatással vannak-e rám.
- A Jeremiás tehetetlen kétségbeesettsége nagyon felhorzsol. Már maga a cím és a témaválasztás is végtelenül keserű. A darabban megfogalmazott konkrét állításokon és mondandón túl önmagában a Jeremiással való azonosulás ténye felkavaró. Mint a szelektív hulladékgyűjtő előtt állva hinni, hogy amikor különválogatva dobálom a papírt, műanyagot, üveget, épp a világ megmentésén fáradozom. Rettenetes kép. Visszamar. Természetesen nem tudok objektív lenni a Lóttal kapcsolatban. Nem azért, mert közösen startoltunk, hanem mert ebben a munkánkban kerültem legközelebb Jánoshoz, és ez akarva, akaratlanul is olyan lencsét égetett a szememre, amivel nagyon személyes vonatkozásokat érzékel az ember a mű és az alkotója között. Ez persze mindig egy feltételezett elvárás, de más ezt évszázadok vagy kilométerek távlatából érzékelni, mint közvetlen közelről. Valahogy intimebb lesz a rálátás: az alkotás megismerése a másikon keresztül, és a másiké az alkotáson keresztül. A színészek nagyon jól értik ezt, hiszen egymás verejtékében létezve dolgoznak. Ők látják, amit te már az első sorban sem érzékelhetsz olyan transzparens tisztaságban: könny vagy izzadság csillog a másik arcán. Erről az ember nem beszél. Nem csak azért, mert illetlennek érzi, hanem mert nem tud. A Lót rengeteg sora, mondata köt össze Jánossal, amit eszem ágában sincs objektíven szemlélni. Csak hát így nem lehet ezt a kérdést felelősségteljesen megválaszolni.
- Cirka a könyv harmadánál tartottam, amikor János meghalt. Akkor nem tudtam folytatni, azóta meg csak kerülgetem a polcon. Azon gondolkodom, lehet, előbb újra elolvasom a Paulust. Azzal kezdtem húsz éve az ismerkedést.
Kovács Krisztina (dramaturg):
A hegyre egyedül ment föl
Nem tudom, ki hozott minket össze, de valahogy megtudtam, hogy darabot akar írni, és megkerestem. Az Asztalizenéből először csak jegyzetei voltak. Vagy kilencven gépelt oldal, hírmorzsák, városi pletykák és baráti beszélgetések után lejegyzett történetek, impressziók. Néha versben, néha kibogozhatatlan félmondatokban. De azt mondta, az egész megvan már a fejében, csak egy felkérés kell. Bevittem a Radnótiba Bálint Andráshoz. János hozott egy kinyomtatott papírhalmot, de még nem engedett belenézni senkinek.
A szereposztás hamarabb kész volt, mint az első tétel. Attól jött meg igazán a kedve. Az Asztalizene Győzőjénél írás közben Csányi Sándorra gondolt, Donnernél, az orvosnál Nagy Ervinre, és Almánál, az ügyvédnőnél Wéber Katára. És később is, amikor együtt dolgoztunk, az inspirálta, ha tudta, kik fogják mondani a szövegét. A színészekben bízott igazán. Szerette őket, őszintén tudott rajongani egyikért, másikért. Évekkel később a Protokoll színpadi adaptációjáról gondolkodva leszögezte, hogy ha nincs Fekete Ernő, ha nem adja oda „kölcsönbe” a Katona József Színház a Radnótinak, hogy eljátszhassa Mátrai Ágostont, a külügyminisztériumi protokollfőnököt, akkor nem érdemes belevágni az egészbe. Fekete Ernő nélkül ne csináljuk meg az adaptációt. Szerencsére megkaptuk.
Az Asztalizenéről már a születése pillanatában lehetett tudni, hogy különleges lesz. Üdítő volt, hogy a hetvenes–nyolcvanas évek után végre újra van egy magyar író, aki a városi értelmiségről ír színdarabot, a saját közegéről. Hogy végre van valaki, aki nem egy falusi kocsmát, egy lepattant buszmegállót vagy panelkonyhát választ a drámája helyszínéül, hanem egy budai elit éttermet. Hogy orvos, ügyvédnő, színikritikus lesz a szereplők között, és festészetről, operáról, építészetről, dizájnról és gasztronómiáról beszélgetnek majd.
Térey nem lefelé stilizált, mint a kortársai, hanem felfelé. Intellektuálisan és kompozicionálisan rendkívüli teljesítmény egy protokollfőnököt, operaénekest, klasszika-filológust, kritikust vagy parlamenti képviselőt beszéltetni egy színdarabban. Tematikájában és problémafelvetésében is egyedülálló volt: az értelmiségi negyvenes korosztály spleenje, a túlzott kultúrafogyasztás csömöre vagy a gyerekvállalás társadalmi nyomása alól menekvők kényszeres élethabzsolása… — mindezekről mély tapasztalattal, életismerettel tudott írni, de még az Erdélyből áttelepült magyarok küzdelmeiről, a velük szemben létező előítéletekről is, és egy operakritikus képében még meg is teremtette ennek a figurának a színpadi prototípusát.
Térey az Asztalizenével és a Protokollal elkezdett (vagy inkább újrakezdett) valamit, aminek aztán sajnos nem lett folytatása…
Amit írt, az nem volt klasszikus dramaturgiai értelemben hibátlan. Voltak arányproblémák, az idő sem egyformán telt minden pillanatban, és néha elfeledkezett egy-egy szereplőről, nem tudott mindenkit egyformán jól mozgatni, beszéltetni. De bátor volt és szemtelen. Azzal a hétköznapi indokkal is ki mert vinni egy szereplőt a színről, hogy rossz helyen parkol, vagy hogy pisilnie kell, hogy aztán aki bent maradt, bátran kibeszélhesse az imént távozót. Vagy húszperces jelenetet írt arról, hogy a szereplők hosszú monológokban egymás után, szépen sorban felidézik, éppen hol voltak a 2006. augusztus 20-i viharos tűzijáték alatt. Totálisan drámaiatlan, lehetne mondani, és mondták is sokan. Egyszerűen ki lehetett volna húzni, ahogy többen is javasolták, de végül benne hagytuk. Mert abban a húsz percben a szereplők monológjai alatt megállt az idő a színpadon, és ebben az egyetlen kimerevített pillanatban összesűrűsödött minden, amit a kétezres évek Magyarországáról mondani vagy gondolni lehetett. Olyan volt, mint egy fájdalmas oratórium, előrevetítette a teljes apokalipszist: a szereplők magán-apokalipszisét és egy ország összeomlását is.
Lehetett azért is kárhoztatni, hogy ugyanúgy beszél minden szereplője, hogy mindenki téreyül beszél, hogy kicserélhetők a sorok a karakterek között, hogy átosztható egy-egy megszólalás. De közben valahogy mégis minden pontos és gyönyörű volt. Sűrű költői szöveg. Ha húzni kellett, minden egyes sorért vérzett az ember szíve, dramaturgé, rendezőé és színészé — még akkor is, ha annak a pár sornak éppen ott abban a jelenetben nem is volt helye. Minden Asztalizene-előadás után megfordult a fejemben, hogy annak a kétszáznegyven nézőnek, akik aznap este látták, csak egy töredéke olvas hébe-hóba kortárs magyar verset, de így legalább kaptak töményen, intravénásan egy adagot a legjobból.
Dramaturgként Téreyvel dolgozni vagy egy Térey-darab próbáin ülni igazi ajándék volt. Ritkán adatik meg, hogy akár hónapokon át ilyen minőségű szöveggel dolgozhasson az ember. Aminek minden sora külön varázslat. Ahol minden nap újabb és újabb rétege bomlik ki a legegyszerűbb képnek is. Téreyt hallgatni heteken át napi négy–nyolc órában nyelvi–lelki továbbképző, nemcsak a dramaturgnak, hanem a színésznek is.
Olyan szerző volt, aki keveset járt próbákra, zavarban volt a színészbüfékben és az öltözőfolyosókon. Különben is belebetegedett volna. Így is voltak álmatlan éjszakái, így is kiverte a víz, amikor bejött a színházba. A bemutatók után nem volt maradéktalanul elégedett, viszont megértő és hálás igen.
Amúgy gyávának tartotta a mai magyar színházat, és nem azért, mert nem játszanak Téreyt, hanem azért, mert nem játszanak Szomoryt vagy Füst Milánt sem. Hogy biztonsági köröket fut mindenki, még a függetlenek is. Pontosan látta: a színházcsinálók bátorsága kellene ahhoz, hogy az évek, évtizedek óta vegetáló magyar drámairodalom feléledjen, hogy újra születhessenek szabálytalan remekművek.
Ha látott egy rossz színházat, még aznap éjszaka írt egy fájdalmas, dühös kirohanást: „Ha ez a kortárs magyar dráma, én nem akarok többé kortárs magyar színházba járni” — állt a levél végén. És igaza volt.
Nagyon fájt neki, hogy nem foglalkoznak vele, hogy nem kap elég figyelmet, hogy az utolsó években egyetlen kőszínházi bemutatója sem volt, pedig írt két darabot, de senki nem harapott rá egyikre sem. Az utolsó darabját, a Lótot kezdetleges formájában elküldte a Dramaturgok Céhe Nyílt Fórum pályázatára, ahol kortárs darabok fejlesztésével foglalkoznak, és azt remélte, hátha így újra kicsit a figyelem középpontjába kerül. De a dramaturgok azt gondolták, Téreynek, a befutott színpadi szerzőnek erre nincsen szüksége, és mivel nem tudott volna személyesen részt venni egy kétnapos vidéki konzultáción, nem válogatták be. Mérhetetlenül el volt keseredve. A Lót pedig tovább kallódott, hiába küldte el ide-oda, senki nem reagált, csak Radnóti Zsuzsa.
A halála előtt két nappal felhívott, azt mondta, ez neki nem fog menni, a Lót is arra a sorsra fog jutni, mint a korábbi két darabja. Ő nem kell a magyar igazgatóknak, rendezőknek. A színház, amelyiknek szánta volna a darabot, nem kecsegtette semmivel, és a darab reménybeli rendezője sem jelzett neki vissza hónapok óta semmit. János dühös volt, keserű és végtelenül kiábrándult. Szégyelltem magam én is, hogy nem küzdök érte rendesen, és ekkor ő újra nyomatékosan megkért, hogy ajánljam be a darabot a Radnóti Színházba. Péntek volt. Hétfőig vártam, és ő közben meghalt. Hirtelen elment. Abban a tudatban, hogy ő nem kell a kortárs magyar színháznak, hogy sikertelen, kudarcos. Az egyik valaha volt legnagyobb magyar drámaíró. És ez közös bűnünk. Én se bocsájthatom meg magamnak.
Makranczi Zalán (rendező, színész):
- Én azt gondolom, hogy Térey (bocsánat, nagyon nehéz így hívnom… így olyan, mintha egy tárgyról vagy egy fogalomról beszélnék. Lehetne inkább csak szimplán János? Igen? Köszönöm.) — szóval azt gondolom, hogy János nyelvezete hidat képezett a múlt és a jelen között. Mondanivalójában pedig előre tekintett. Ezért nagyon nehéz a szövegeihez viszonyulni. Nekem sokszor az volt az érzésem, hogy János legalább négy dimenzióban létezik egyszerre. A múlt–jelen–jövő kapcsolat egy élő szövet volt számára, amit — csak, hogy kicsit szórakozzon rajtunk — megtűzdelt egy sor popkulturális utalással. Annyira megmaradt az a kép a fejemben, amikor a Nemzeti Színházban néztem egy dán vendégelőadást, egy operát (sőt, műfaját tekintve egy manga operát!), és egyből János jutott az eszembe, hogy mennyire bírná, ha ezt látná!
- Őszintén? Mélyen egyetértek a színházi radikalizmussal. És annak ellenkezőjével is. Sokat beszélgettünk erről, miközben készültem megrendezni a Paulust. A legviccesebb helyzet az volt — miközben a Paulust elemeztem neki… milyen abszurd helyzet, mintha a doktorimat kellett volna megvédenem —, hogy a pálfordulást boncolgatva egyszer csak elhallgatott, majd azt kérdezte: Zalán, szerinted miért nem szeretik a nők a Paulust? Aztán erről beszélgettünk tovább. És közben tudom, hogy ott és akkor ez egy nagyon fontos kérdés volt neki. A legváratlanabb helyzetekben, amikor azt gondoltam, hogy a legemelkedettebb témákról beszélgettünk, no, akkor dobta be csípőből a legprofánabb kérdéseket. Azt gondolom, hogy ő folyton provokált. Persze csak óvatosan. Azért nagyon nem akart megbántani senkit. Csak azt szerette volna, hogy a sztereotip válaszokon túl kezdjünk el beszélgetni.
- Szerintem Jánosnak reneszánsza lesz. Kicsit úgy is létezett, mintha tudatosan erre hajtott volna. Előbb-utóbb utcanév is lesz! A Nibelungban is, a Paulusban is, a Jeremiásban is (most csak pár színpadi művét említem) direkt nyúlt a ma már — legalábbis az egyszerű halandók számára — értelmezhetetlen témákhoz. Azért, mert ezek korokon átívelő, isteni problémákkal foglalkoznak. És ezeket a kérdéseket profanizálta mindenki számára érthetővé. Ez azért fontos szerintem, mert manapság mindenki keres a kérdéseire valami egyértelmű igent vagy nemet, de János művei már a nyelvezettel és a témájukkal is arra hívják fel a figyelmet, hogy ha valaki válaszokat szeretne, akkor annak utána kell járni. Azt nem adják ingyen. Vagyis egyszóval: igen. Betölt. És be is fog tölteni.
- Jaj! Ez nagyon nehéz kérdés. Bevallom, nem tartom magam annyira olvasottnak, hogy párhuzamba merészeljek állítani egy Térey-művet bármi mással. De ha mindenképpen valahol keresgélni kéne, én a németeknél keresném a választ. Most olvasom épp a Faustot (Márton László fordításában). Csodálatos. Vagy az Odüsszeiához… De csak blöffölök. Valójában sosem gondolkoztam ezen a kérdésen, hogy János művészete mire/kire hasonlít. A felhozott két művel is inkább csak azt szerettem volna érzékeltetni, hogy az én fejemben melyik polcon van…
- Persze, hogy hazabeszélve a Paulust tartom a legérvényesebbnek. Hiszen ezzel foglalkoztam a legtöbbet. És persze a témája miatt. Azt hiszem, hogy János ebben volt a legkíméletlenebb: a témaválasztásban. Ami jelen esetben a „pálfordulás”. Három Pált látunk a regényben (Szent Pált, Friedrich Paulust és egy Pál nevű hackert), akik egyszer csak szembefordulnak azzal a rendszerrel, amit addig kiszolgáltak. Rémisztően aktuális. 2001-ben is az volt, amikor megjelent a könyv, és ma is az. Gyanítom, hogy holnapután is az lesz. Mi lehet az oka egy ilyen változásnak? És mi lehet a végkifejlete annak, ha valaki egyszerre csak az addigi meggyőződése ellen kezd beszélni? Spoilerezni fogok (bár igazán jó művek esetében azt gondolom, hogy nem lehet spoilerezni, mert ilyenkor az odavezető út a fontos, és nem a végkifejlet): nem sok jó. Illetve ha az élet végi számadást vesszük, akkor győztes emberekről beszélünk, akik technikailag nem jártak túl jól. Gondolkodásra ösztönző dolgok ezek. Ezért szeretem nagyon Jánost. Midig birizgál. Nem hagy nyugodni!
- Bevallom, hogy elkezdtem, de nem fejeztem be. Pont a színházi dolgok miatt. Annyira ’80-as évekbeli színházi gondolkodást ír le, és ezt járja körbe, hogy nagyon felhúztam magam rajta. Ki a főszereplő? Hogy kell egy rendezőnek megfelelni? Meg kell-e felelni egy rendezőnek? Ha Hamlet vagyok, lehetek-e egy zombi film főszereplője? (Persze Romero óta tudjuk, hogy a zombi filmek sokkal inkább a társadalomkritikáról szólnak, semmint a gyilkolásról, mert ezekben ember embernek farkasa.) Szóval érteni vélem a hasonlatot, de szerintem épp most is változik a színházi világ! Lehet, hogy első látásra nem jó felé, de legalább változik. A stagnálás helyét a folyamatos bizonytalanság vette át. Ez pedig hosszútávon nem fenntartható. Legalábbis a történelem ezt mutatja. Valamerre előbb-utóbb lépni kell.
Máté Gábor (rendező, színész):
- A dráma szükségszerű velejárója az erős költői nyelv. A dráma sűrítmény, nem a valóság, hanem annak „égi mása”. Mondhatnám tehát, hogy már-már követelmény. A klasszikus drámairodalom mind-mind erős költői nyelven íródott, a Térey-művek sajátja inkább az, hogy annak ellenére, hogy kortárs, erős költői nyelvet használ. A színésznek tudnia kell (kellene) ezen a nyelven beszélni és a nézőnek tudnia kell (kellene) ezt a nyelvet megérteni, sőt élvezni is.
- Lényegében egyetértek, szívesen tenném ezt úgy is, hogy a „lényegében” nem lenne ott a mondat elején. De mivel én is csinálom a színházat, kénytelen vagyok magamat is beleérteni ebbe a János által megírt halmazba. Ilyen értelemben nem érint kellemesen. Volt egy előadásom, amit nagyon nem fogadott el — a többiről udvariasan hallgatott —, Borbély Szilárd Az Olaszliszkai című művéről van szó. Nem fogadta el azokat a dramaturgiai kiegészítéseket, amiket Török Tamarával, sőt a háttérben Radnóti Zsuzsával elkészítettünk. Ez különösen fájt, mert Borbély Szilárd tudtommal közel állt hozzá, így egy kicsit úgy is hallgattam ellenvetéseit, mintha maga a szerző véleményét hallanám. Fájt. Gyötrően bántott. Mindezzel együtt radikális véleményét a magyar színházzal kapcsolatban tudomásul veszem, és hellyel közzel el is fogadom. Azzal a szoros kitétellel, hogy jócskán van olyan kivétel, ami szabályát erősíti. (Hozzáteszem, tudomásom szerint nem volt kifogása, hogy a Kazamatákat megrendezzem Szegeden.)
- Sajnálatos módon nem tapasztalom, hogy fiatal rendezők magyar kortárs művekkel kísérleteznének, így nem kijelenthető, hogy a jövőben gyökeres változás áll majd be a Térey-játszásban. A vírushelyzet lehetetlenné tette, hogy bemutassa a Katona Térey Káli holtak című regényéből készült darabját Dömötör András rendezésében, remélem a jövő szezon végén nekiállhatunk, és azt is remélhetem, hogy kedvet csinál majd ez az előadás János darabjaihoz.
- Térey minden ízében kortárs volt. Ilyen értelemben társa, rokona a mai szerzők között lenne keresendő. Vagy nincsen ilyen, vagy én nem ismerek hozzá hasonlót. A magyar drámának van efféle hagyománya, Spiró és Márton László formanyelvéhez jóindulattal rokonítható. Ha a nagy egészet nézem, talán Heinrich von Kleisttel érzek rokonságot, de hogy ezt állítsam, németül kéne tudnom. Marad a gyanakvás, hogy a fordító Tandori Dezső is ott kuksol egy sötét sarokban.
- Biztos, hogy a Kazamatákat jelölöm erre a helyre, nemhogy az ő művei közül, hanem egyáltalán az elmúlt 20–30 év legjelentősebb magyar drámájának tartom. Provokatív, mert ’56-ról beszél, annak is legvitatottabb momentumáról, a Köztársaság téren lezajlott pártházostromról. Érvényes, mert nem enged közönyösséget, sem az alkotók, sem a nézők oldaláról. Izgalmas, mert nehezen adja magát a színpadra állításra, hatalmas kihívás a rendező, a tervező és a közreműködő színészek számára.
- Regényolvasóként hiányérzetet keltett bennem, túlírtnak éreztem a tévésorozat részletezését, ingerültté tett. Alig vártam már, hogy legyen a színházról szó inkább. Főleg azért, mert a regény végén köszönetét fejezte ki jó néhány színházi embernek, köztük nekem is, és igyekeztem megtalálni azokat a motívumokat, amiket esetleg nekem köszönhet. Nem leltem. Színházi művészeti titkárom azonban jelezte, hogy a könyvben szereplő X. Y. (szándékosan nem jelölöm meg a szereplőt, nem könnyíteném meg a későbbi olvasók dolgát) egy az egyben én vagyok. De hozzá tartozik mindehhez, hogy körülbelül egy évvel a regény megjelenése előtt váratlanul kaptam egy e-mailt Téreytől. Időpontot kért, hogy megjelenhessen az igazgatói irodámban, mert van egy kifejezetten színházi rendezőnek való ötlete. Ehhez azonban az kell, hogy elolvassak két fejezetet a Káli holtak című készülő művéből, ezért mellékletben el is küldi nekem. Színházi fejezetek voltak, a Hamlettel kapcsolatos koncepció leírását tartalmazta. Elolvastam, és megbeszéltünk egy időpontot. János pontosan megjelent, és váratlanul azzal állt elő, hogy a regényében szereplő koncepciót felajánlja a színháznak, helyesebben egy rendezőnek (talán rám célzott ezzel?), mert szerinte a Hamletet csak így érdemes ma eljátszani. Én jeleztem, nem nagyon fordul elő, hogy valaki egy koncepciót ajánl egy rendezőnek, és a rendező azt, úgy ahogy van, el is fogadja, pláne ilyen alapmű esetében. Ebbe nem nagyon akart belenyugodni, de hosszan érveltem ezzel kapcsolatban, és főleg arra szerettem volna rávenni, hogy írja meg darab formájában, hogy egy magyar rendező a Hamletet készül megrendezni; a színmű lényege éppen az lenne, hogy mennyire megvalósítható és húzható rá a magyar–román viszonyra ez a történet. Arról nem is beszélve, hogy már jó ideje kerestem (keresem) azt a szöveget, amit Trianonnal kapcsolatba tudok hozni. Közel egy órát töltött nálam, és jó barátságban váltunk el. Én mentőkötélként bedobtam, hogy Ascher Tamásnak azért elmondom az ötletét, hogy mit szól hozzá. Még aznap beszéltem Tamással, aki ugyanúgy reagált, ahogy én, hogy ezt kéne megírni színdarabnak, nem pedig a koncepcióval házalni. Így utólag azt gondolom, hogy a regényéhez kellett még neki valami, egy színházi szag egy igazgatói irodából, hogy egy színházi vezető hogyan reagál, ha egy ilyen koncepcióval áll elő egy rendező. Gondolom, a köszönet is a könyv végén ennek szólhatott. Sajnos, ezt nem beszéltük meg Jánossal… Vagy inkább úgy helyesebb, hogy ezt sem… Színházi értelemben azt mondom, nem véletlen, hogy erre az anyagra esett a választásunk Dömötör Andrással, és remélem, hogy a döntésünk helyességét az előadás igazolni fogja.
Morcsányi Gáza (dramaturg):
Első mesteremtől, Czímer Józseftől tanultam, hogy ugyan igaza lehet Lukács Györgynek, miszerint a Lear király a feudális család felbomlásának a drámája, de nincs az a néző, aki ez utóbbira akarna jegyet váltani a pénztárnál. Bennfentes „szakmai” elvként ezt kiegészíteném annyival, hogy színház után kiáltani elvileg semmi más nem tud, csakis a drámaiság, a színszerűség, jelentsenek ezek bármit is.
Más kérdés, hogy „kiáltani” inkább a színház szokott minálunk, méghozzá kortárs magyar színművek után, oly erős a határozott vágy az alkotókban (többségünk így szocializálódott), hogy bizonyos fokig missziót teljesítsenek, és szerencsés esetben a jelenből vett, tehát ismerősebb–vonzóbb hús-vér figurákkal, történetekkel keltsék föl a nézők figyelmét. Ez nagyjából logikus is, bár mintha egyik oldalról sem stimmelne a dolog. A színháziak úgy látják, hogy szűkös a fölhozatal, a szerzők úgy, hogy a színház lusta, kelletlen, gyenge stb., mindkét oldalon tisztelet a kivételnek. Meglehet, az ok egyszerű: kicsi ország, kevés igazi drámaíró, kevés sikeres előadás.
Térey színházi pályafutása igazán jól illusztrálja mindezt. Adva van egy nagy tehetségű költő, a „szcéna” egyik jelentős figurája, akinek még meg sem jelent párbeszédes művéből egy másik jelentős figura, egy rendező máris extravagáns, sikeres–kultikus, nagy visszhangot verő színházi előadást rendez — annak ellenére, hogy a mű színházi szempontból csupa kihívás (theatrically challanged, mondjuk így). Nem kevésbé az a következő (társszerzővel írt) dráma, ám heroikus színházi hozzájárulással az is színpadra kerül — ha nem is a Nemzetiben, ahol minden józan megfontolás szerint a helye lett volna, vagy ahol legalább egy repríznek azóta sorra kellett volna kerülnie, hanem az ország egyik legjobb színházában. Alig kevésbé kockázatos a következő opus (de legalább ebben nincs több tucatnyi szereplő és/vagy helyszín), amelyből egy másik színház biztos érzékű igazgatója már közönségsikert is sejt és csihol, annyira, hogy aztán lábon megrendeli egy új, éppen megjelenő Térey-regény színpadi változatát is. Végül jön a Nemzeti Színház, igaz, „csak” egy stúdió előadással, de teljes odaadással. (Persze ez az a Nemzeti volt, amely még nem avanzsált „nemzetstratégiai intézménnyé”, csupán nemzeti színház akart lenni.)
A színház „gyávasága” badarság. A médiaszereplés része. (Legföljebb azon lehet töprengeni, hogy adott pillanatban hány „sokkarátos talentumot”, jelentős tehetségű alkotót tudunk fölsorolni, s hogy azt soknak vagy kevésnek tartjuk.) Persze, ha egyúttal a közönséget is legyávázzuk, annak már volna értelme, ott már nyílhatna tér a radikalizmusnak, az érdemi próbálkozásoknak. De legalábbis a poétai önérzetnek.
Mint ahogy az emlegetett színházak igenis boldogan és lelkesen „megszenvedtek” — no nem a koncért (az mást jelent), hanem azért, hogy a drámák erős költői nyelve, ez a vitathatatlan és sokat ígérő szépség a színpadon is megjelenjen és hasson. (Valamennyi mű előadását láttam, kettőnek az előkészületeiről is tudtam ezt-azt, egyben pedig viszonylag tevékeny résztvevő voltam.) Ha a színháziak minőség utáni vágyát valamiféle hiányérzetnek fogjuk föl (föltéve, de nem… stb.), akkor a Térey-szövegek tényleg hiányt töltöttek be, legalábbis sajátos, többnyire komor szépségükkel, erejükkel, vonzásukkal, a kirajzolódó emberkép sötétségével, a kor pusztításainak döbbenetes ábrázolásával. A rengeteg halállal. És a túlzásaikkal, amelyek egyfelől bosszantóan színháziatlanok tudtak lenni, másfelől viszont egyikük-másikuk emlékezetes megoldásokra inspirálta a színháziakat. (Az egyik legparádésabb ezek közül Gothár Péter találmánya volt a Köztársaság térre érkező tank jelenetében, vagy egy másik előadásban Antal Csaba díszletének forgója a darabbeli metróállomásokon, vagy önmagában a Sziklakórház színpadi térré avatása.)
És nem csak színháziatlanok, hanem drámaiatlanok is. Például nincs cselekményük. Események vannak bennük, amelyek ugyanúgy távol maradnak a nézőtől, mint az erős nyelv miatt sokszor csak figurahéjként funkcionáló szereplők. („Alakjainak üressége nem elég dús. Szürkeségük nem elég színes. Gépies cselekedeteik nem elég figyelemre méltók… A kontrasztanyagként alkalmazott nyelvi hulladékok nem elég meghökkentők” — írta Molnár Gál Péter az Asztalizenéről.) Többnyire és végül nincs mivel „együtt menni”, a nézőtérre szinte csak a hidegség jut le és az erőszak, a jóvátehetetlen pusztítás fenyegetése. Ami erénye is a műveknek, de monotóniát és hiányérzetet is támaszt. Persze, itt-ott föltűnnek a shakespeare-i intonáció nyomai, de sehol egy „Hamlet, nagyon megsértetted atyádat. / Anyám, nagyon megsértetted atyámat”-féle erős dráma. Emiatt, hogy tudniillik a dialógusok többnyire kilépnek dialógus voltukból, hogy „Térey-beszéddé” válnak, meg hogy oly erős a rezignáció tónusa, földereng valami brechtiánusnak gondolható közvetettség, de az erős brechti drámai fordulatok nélkül. És persze Bernhard hatása is érezhető a prófétai vagy embergyűlölő futamokban, csak az osztrák szerző humora és eredendő drámaisága hiányzik.
Ezeknek a drámáknak a kritikusok körében többnyire sikeres bemutatóik után alig volt utóéletük, legalábbis a színházakban, ami szintén azt jelezheti, hogy betöltött hiányról nemigen volt szó. És az Asztalizene kivételével a közönség sem mutatott érdemleges érdeklődést.
Ugyanakkor a művek pazar lírai gazdagsága miatt (meg mert misztérium, mítosz, ikonikus történelmi pillanat a tárgyuk) van remény rá, hogy jönnek majd tehetséges rendezők (és nézők), akik újabb fontos előadásokat hoznak létre Térey írásaiból, fittyet hányva minden korábbi fenntartásra. Csak a tehetségen múlik minden — legyen úgy.
Ezt talán Térey is tudta, s amennyire megállapíthattam, nemigen dőlt be az úgynevezett „rendezői színház” elleni, az utóbbi években fölerősödött gyatra locsogásnak. De mindaz, amit jártában-keltében a színházról megtudott, regényanyagnak tűnhetett számára, és teljes gellert kapott a valószínűleg sajnálatos regényírási kényszerből született Káli holtakban. Vagy mit tudom én! Engem mindenesetre csupán a kacska fejlődésregény-szál ragadott itt-ott magával, rövid szakaszokra, amúgy untatott az egész agyalmány, és nem a nagy művek sajátos unalmával. De most megtudtam a könyv híveitől, hogy nem úgy kell olvasni, mert ezt a szöveget Térey „ironikus konzervatív világképe” vezérli. Nem vitatom: aki ezt szereti, az biztos a világ végére is elmegy érte. A magam részéről maradok a Paulusnál és a Protokollnál.
Mundruczó Kornél (rendező):
- Én A Nibelung-lakóparkot rendeztem, illetve közösen írtuk Jánossal a Johanna című filmem librettóját, így igazán ezekre tudok reflektálni. János általam használt szövegeiben az emelkedett költőiség mindig profán, erősen mindennapi nyelvezettel ütközött. Tulajdonképpen ez a színháznak mint az élet újrateremtésére való egyik legszikárabb, realizmussal megjelenített eszköznek az ellentmondása: úgy kell a valóság ábrázolásán keresztül tükröt tartani a világnak, hogy közben a költészetnek és a formába öntött nyelvnek is teret adjon. A színháznak ezen évszázadokon végighúzódó dialektusát nagyon is tükrözik János szövegei, és ez a kettősség az ő színpadán is egyszerre jelent meg — a valós kihívás az, hogy ezt a két entitást az ember egy olyan totális formában jelenítse meg, amelyben a legegyszerűbb, legprofánabb, legvulgárisabb és brutálisabb elemek is átitatódnak poétikával. Ebben a két műben számomra ez a legizgalmasabb.
- János színházi jelenléte mindig titokzatos volt számomra, sosem beszéltünk igazán arról, ő hogyan látja belülről a színházat. Mindig az volt az érzésem a megnyilvánulásai kapcsán, hogy jobban látja a színházat, mint ahogyan azt saját regényeiben megjeleníti, viszont a radikális forma bizonyos tekintetben távol állt tőle. Az a forma, amely az ő klasszicizmushoz való vonzódását jelenítette meg, a Proton Színház és a Krétakör által képviselt független színházi térben nem feltétlenül a legmegfelelőbb eszköz; ugyanakkor utólag úgy látom — és lehet, hogy egyoldalúan —, hogy az ebben a független színházi térben létrejött művei jobban visszaadják tehetsége komplexitását és sűrűségét. Mindig is a kánonra vágyott. Kanonizálódott később (ennek kapcsán jött létre a Kazamaták és az Asztalizene), de a színháza bemutatja azt, ahogyan ő ezt kárhoztatja. Sokszor esett szó baráti beszélgetések alkalmával, hogy nagyon szerette az előadásainkat, amelyek a művei alapján készültek. Nem tudom, ez mennyire szólt a valóságnak vagy a személyes találkozásainknak, ebből a távlatból már nehéz ezt megítélni, de fenntartom: az a radikális forma, amit ő is keresett, csak független színházi térben jöhetett létre, konvecionális színházban a művei kevéssé ragyognak.
- Ez egy igazán összetett kérdés. Nem hiszem, hogy vannak hiánypótló művek, vagy hogy lennének átfogó állítások. Érvényes személyes sorsok vannak, érvényes színház és érvényes költészet, ami mindig intim, mindig valós szubjektív vágyat jelenít meg és víziót hoz létre. Térey költészete is ebbe a kategóriába sorolható, minden egyes művével együtt. A vele és a műveivel való találkozás egy nagyon tiszta művészettel való találkozás, és ilyen szempontból hiánypótló: nincs benne szakmunka és karriervágy, ami sokszor a magyar kortárs drámairodalmat hajtja és létrehozza. Az ilyen opus magnumok, erős művek, amelyek aztán drámai formában jelentek meg, ritkák, és ilyen módon talán Térey színházi művei hiánypótló jelleggel bírnak.
- Mindenképpen Weöres Sándor és Pilinszky János drámai próbálkozásaival és a 19. századi magyar költészettel tudnék párhuzamot vonni. János legnagyobb erénye abban rejlett, hogy a már-már klisészerű magyar költészeti formákat virtuóz módon tudta kezelni, rímek és szellemes rímek sorozatára épültek a munkái. Ez mindig az erőssége volt. Ahogy már a korábbi válaszomban említettem, a személyes jelleg miatt viszont ez az összehasonlítás a drámát csináló, erős munkássággal rendelkező költők és János között csak a felületen létezik, de a művei nem igazán hasonlítanak ezekre. A történelmi témák, illetve a mítoszok, a Johanna és A Nibelung-lakópark után a profán társalgási drámák érdekelték, ekkor jött az Asztalizene, majd a radikálisabb ‘56-os műve, a (Papp Andrással közösen írt) Kazamaták, amelynek megvalósítása még kérdésesebb. Én ebben látom János unikalitását: nem valós hasonlóság, hanem a munkáinak ragyogó, erős jelenléte az, amely más szerzőkkel összeköti.
- Nehéz erre nem szubjektív választ adni. Leginkább a közös anyagokban merültem el, vagyis A Nibelung-lakóparkban és a Johannában, illetve a Kazamatákat és az Asztalizenét ismerem behatóan, utóbbi kettő végül, úgymond, nem az én asztalomon landolt. Úgy gondolom, hogy A Nibelung-lakópark harmadik része a legkomplexebb, eltávolodik a wagneri műtől, nagyon szubjektív és erős víziót hoz létre. Magam is többször megcsináltam a Krétakörben, illetve a Színművészetin is. Ez a darab mindig erősen működött, János látomása és az ikertornyok összeomlása minden alkalommal eléri a várt hatást. Ezt a művet tartom a legerősebbnek, de ez természetesen szubjektív vélemény.
- Olvastam a művet, és János fura kettősségét sikerült felfedeznem benne. Úgy volt ő színházi ember, hogy a színház belső természetében és vénájában nem volt jelen. Kívülálló volt, de szeretett közel lenni ehhez a közeghez, szerette a forma igazságát, őszinteségét, kiszolgáltatottságát, ábrázolásmódját, egyszerűségét, költészettől távol álló fogalmait. Külső személy volt, költő volt, és így is tekintett rá: ezért nehéz színházi regénynek értelmezni a Káli holtakat. Inkább költői kivetülésként értelmezném. Nem úgy színházi regény, mint Spiró Az Ikszekje vagy Klaus Mann Mephistója, amelyek a színház belső természetéből fakadnak. A Káli holtak kritika — egy költő kritikája. János drámákat is írt, de elsősorban költő volt: az Átkelés Budapesten, a Drezda februárban és a Paulus életművének legkimagaslóbb darabjai.
Perczel Enikő (dramaturg):
T. J.
„Mindig az a kurva rohanás!” (Alex)
Halogatom ezt az írást — Jánosról. B. S. roppant türelmes. Odázom. Keresgélek az e-mailjeim között, mikor írhattam neki először — bevillan, anno 2005-ben, még a nemzeti színházas címről, ami azóta már…! Győzővel (Duró), Kornéllal (Hamvai), Lászlóval (Upor) kértük fel Az élet álom (Pedro Calderón de la Barca) új fordítására Valló Péter rendezéséhez. Akkor ismertem meg. Most is látom, ahogy ott ül a hatodik emeleti büfében, Hollósi Frici asztalánál, szívja a cigit és Kornél lázas kirohanásaira kontrázik. János piszkosul szellemes (is) volt. És utánozhatatlanul harsányan kacagott.
Grandiózus és szenvedélyes színpadi szöveget írt nekünk, rá jellemző módon kézírással. A legértékesebb premierajándékom.
SEGISMUNDO
A világ, melyben lakunk,
Tágas és megfoghatatlan;
Hiszünk a tapasztalatban,
Hogy álomszerű az élet,
S addig látjuk ezt a képet,
Míg nem ébredünk riadtan.
Mi az élet? Őrület.
Mi az élet? Valami
Árnyék, látszat; tárgyai
Csupa elmeszülemények;
Mély álom a teljes élet,
S álmok mind az álmai.
Csodáltam kérlelhetetlen alaposságáért, amivel dolgozott. Áramlottak belőle a szavak, a variánsok, fricskáztak a rímek — de a lezser stílus mögött precíz forma rejlett. Mint Haydn virtuóz frazírjai — pontosan meg voltak komponálva.
2014. Peter Weiss: M/S. Andrissal (Dömötör) mohón udvaroltunk barátunknak, a költőnek — csupa nagybetűvel, hogy fordítsa le a Marat/Sade dalszövegeit a Katonának. Már kétgyermekes apukaként, éjszakákon át küldte pofán csapó és szellemes sorait.
KIKIÁLTÓ
Ha odakozmált a leves
Iszonyú idegesen követelnek másikat
Ha az egyik férjének kicsi a micsodája
És hosszabbat akar
Ha a horgász csalija csak ázik a vízben
És háborog, hogy miért nincs kapás —
Na így jutnak el a forradalomig
Mert azt hiszik hogy mindezt megadja nekik:
A hosszabb farkat
A befogadóbb asszonyt
A harapni kész halat —
És megrohanják az erődöket
Aztán csak állnak állnak
És minden tök ugyanolyan mint azelőtt
Kozmás a leves
Nem harap a hal
A partner az ágyban
Ugyanolyan izzadt és lerobbant
Csodáltam karakánságát, szókimondását. Azt, hogy soha nem tért ki a konfliktusok elől, vállalva akár a népszerűtlenséget is. A gyermeki énjét, és azon tudományát, hogy képes volt a nézőtéren hátradőlve, brechti attitűdjét zsebre vágva, teljes átéléssel élvezni az előadást.
Csodáltam nyitottságát és játékosságát, amivel az új jelenségek és formák felé fordult, a bravúros műfajteremtő tehetségét. A Káli holtak egy huszonegyedik századi színházi regény, színházi társadalomszatíra — klasszikus cselekményvezetéssel, de szándékoltan nem egységes irodalmi műfajú. Megjelenik benne a „social media”, a twitterező, hamleti alkatú főhős, a huszonegyedik század uralkodó műfaja: a tévésorozat, jelen esetben a zombi apokalipszis.
Andris (Dömötör) olvastatta el velem, idén rendezi a Füst Milán Színházban — hol máshol…! Ez a profetikus, sietős–lihegős, kusza, útkeresős, izgága, felszínes kapcsolatokban dagonyázó stációregény pont olyan, mint kis magyar kőszínházi létezésünk. Főszereplője, a Jászai Mari-díjas Alex korunk színészsorsának allegóriája. Küzdelme a démonaival — a mi küzdelmünk egy korszakváltással.
The rest is silence.
Rába Roland (rendező, színész):
Hagenbeszéd
1.
HAGEN
Siegfried, hallottál a lex Nibelungról?
Úgy szól a törvény: mindig az erősebb
Kutya baszik; mindig, még akkor is, ha
Termetre kisebb hájas partnerénél.
(Hagen avagy a gyűlöletbeszéd, II. 13.)
2.
HAGEN
Megállok az acélvázas hodályban,
Hol rőffel mérhető a vaksötét,
Hol tű karistol fekete korongot.
Fülelek: hallom sértett kattogását
Egy jobb kezekben forgott bakelitnek;
És zsonglőrt látok, ki ágyékriszálva
A tehetetlen korongot sikálja —
Ugyan, mért rejteném vattába véres
Vádjaim, cingár bakelit-barom?!
Összhangzat-hóhér, zene proletárja,
Ki fölkérődznéd idegen gyomor
Belekbe elszivárgó őrleményét?
Új mezbe öltöztetnéd avas elmék
Termését, följavítva: ócskaságot?
Az alkotó ész álma szörnyeket szül,
S a gyarló eredetiből remix lesz —
A te kotyvalékod, semmirekellő!
Úgy játszol tűkkel és potméterekkel,
Akár a farkaddal — ó, bűnös ujjbegy,
Lélek leprája… Sikamlós marokban
Csilingel aprópénz, átválthatatlan
Kisebb egységre, hiszen semmitérő.
Csak szöszmötölgess, mérföld-messze vagy
A villamossággal telített mesterektől;
Magad is katyvasz: mint kubista műtárgy,
Úgy virít nyakadon a kockafő;
Zselével hengerelt hajfürtjeidre
Napszemüveget toltál, randa pöcs;
Búrádra tárcsás fülvédők tapadnak,
Melyekhez gyakran kapkodsz izgatottan,
Minthogyha cecelegyet hessegetnél;
Bántja füled a hányaveti hip-hop?
(két lépés hátra. Összeroppanja a dobozt)
(Rajnapark, II. 4.)
3.
GUNTHER
Úgy jársz, mint az egyszeri Asszony,
Akinek lelőtték az apját,
Az anyja vízbe fulladt, és a férje
Csúnyán megégett; egyetlen fia
A Nílusban pancsolgat, mígnem aztán
A szívtépő történet láthatárán
Föltűnik egy termetes krokodil…
(Rajnapark, II. 3.)
4.
HAGEN
Most még eltakarítják az apámat,
És oszlophoz tapadva ér a reggel.
Ha nem az övé, akkor az enyém:
Ha nem az enyém, akkor senkié sem;
Ki fönntartója voltam: nem leszek
Az apparátusban fogaskerék…
Ha nem kormányzom: tengelyét töröm!
Nem főzhetem? Akkor majd mérgezem.
Itt állok, fázom: rázkódom fakó
Fontosság és félszeg fölöslegesség
Váltólázában: Donnert hallgatom,
Várom, hogy ő hűsítse homlokom…
Szokatlan szépség szándékszik születni:
Alkonyszimfónia, bárhány ütemnyi!…
Roncs hordalékot visz mozgalmas ár,
Mennykő öklözte, és a kőris áll;
S a földre Donner vak villámokat vág,
És szentesíti Siegfried lakodalmát.
(Függöny)
(Siegfried lakodalma, III. 8.)
5.
Számomra a „leg” A Nibelung-lakópark, mert fiatal színészként eljátszhattam belőle Hagen szerepét. És ez lett színészi életemnek egyik meghatározó munkája. A huszonévem minden indulatát artikulálni tudtam ebbe a nagyszerű, egyszerre költői és otromba szövegbe.
HAGEN
(lehúzza Siegfried kezéről a gyűrűt, és fölhúzza a saját ujjára. suttog)
Én istenem,
Örülsz neki, hogy ilyen ördögöd van?…
Léket kapott egy őszi zátonyon
És elsüllyedt Wotan zászlóshajója.
S a csonka flottát én kormányozom
A telebaszott, ótvaros pokolba.
(Hagen avagy a gyűlöletbeszéd, III. 13.)
Vörös Róbert (dramaturg):
Nem értem a végére — a fejemben. Minek is? Mint valami búvópatak fel-felbukkant, -bukkan (a fejemben) János. Néha egy mozdulata, félszeg mosolya. Művek, persze! Most máshogy. A Lakópark, Jeremiás–János sosem volt mindig lesz Debrecenje. A képzelet kemény valósággá gyúrva. Riasztó és ismerős. A szöveg, amit Udvaros Dorottyának írt a Mégis szép című estjéhez; hogy mit nem vallana be egy férfi soha a nőnek, friss szerelmének egy külföldi városnézés közben: hát, hogy eltévedt — térképpel a kezében! —, és most fingja sincs, hogy hova is keveredtek. Na, valahogy így vagyok én is, el vagyok tévedve; a sok apró, sürgető, égető semmiségek előre tolakodtak. A János meg csak bolyongott a termeimben, várva, hogy hátha… előbukkanhat. Jánosról nem szabad nem alaposan gondolkodni, fogalmazni meg végképp nem. Utólag (milyen szörnyű kifejezés!) az a makacs, kíméletlen alapossága tűnik föl számomra, ahogy konokul végig- és körbejárta témáit, nem riadva vissza a gigantikusság veszélyétől sem. És mindezt lüktető, halk, és mégis kitartó személyességgel, melyet olyan jól elrejtett félszeg mosolya meg a szemüvegének szarukerete mögé.
Hiányzik, na! Ma már tudom azt, amit csak sejtettünk: magnetikus erő volt, most is az.
Iránytű a zűrzavarban.
Ezek foszlányok, töredékek — végiggondolás nélküli emlékfelhők.