Térey-térkép

Papp András: Térey-térkép. Esszé a Műút friss lapszámának Térey 50 című összeállításából

Már megint egy újabb tragédia, Jánosom — mondtam neki egyszer. — Miért kell ennyi szenvedés, pusztulás, halál?

Kívülről úgy tűnik: kellően érdekes és fontos történet megválasztásával akár nagyobb struktúrákban is képes volt mozogni. Koncepció és vízió. Amihez természetesen kellett az átgondolt terv, tudatos döntések sorozata hang- és eszközválasztásban, külső, olykor érzelmi tényezők kizárása, hogy nagy kérdésekre nagy válaszokat adhasson, miután sikerült nagy levegőt vennie a több évig tartó munkához.

Neki katasztrófa kellett. Csak lassan állt össze, hogy ő folyamatosan éli meg a tragédiákat, és hogy nem csak arról van szó, hogy az emberiség kataklizmái irodalmilag is értékes anyagok, hanem az az ő családtörténetének része, szemléletének, tudatának állandó formálója, amiből nem tud kilépni. Folyamatos hipochondriája, zsebtükre a szemének és a szempillájának ellenőrzéséhez, a bezárt ajtó többszörös leellenőrzése kilincsrázogatásokkal, a pénztárcájában lévő bankjegyek végtelenített számolgatása egy-egy cech rendezése után — mind érthető része lesz az ő paranoiáktól sem mentes, tragikus család- és sorstörténetének. Neki erről víziója volt, ami észrevétlenül költői programmá vált.

A térkép kezdeményei mások által rajzolt vonalak, amelyekhez ő igazodni próbált: igazított, azonosult, teremtett. Egy létező irodalmi hagyományba érkezett 19. századi költői attitűddel. Új identitást teremtett új nevével, új lakhelyével, új barátokkal és szokásaival. Már nem építészeti cikket írt a debreceni Naplóba, hanem verset a Holmiba, a 2000-be, a Nappali házba. Az elődök nyomán rajzolt magának egy személyes térképet, ahol volt Szomory Dezső és Bauhaus-épület, és minden, ami egy szellemi és fizikai tér kialakításához kellett. Került ide álcaháló és háborús bunker. Ezek az ő keresztjei. Kerületi csomópontjai és elágazásai. A védvonalak. A pusztulás tragédiája, az újjáépítés kényszere és szükségszerűsége. A túlélés stratégiája. És romok a romokon.

Teremtett élet, teremtett költészet. Zseniális vonásokkal. Többet tudott annál, mint amennyit tanult, és úgy volt mai, hogy benne ott volt minden múlt; hagyományokat vitt, őrzött és formált magában, magára. Érteni akarta térben és időben a teremtett világot. A konstruáltat elsősorban, nem a természetit. Építész szeretett volna lenni fiatalon.

Előttem van — mint egy térkép. Úgy, mint a való világ absztrakciója. Egy város, egy ország jelrendszerekkel. Van sok kusza vonal, amiből más nem látná, hogy az utca vagy folyó, szintkülönbségek, amelyekről eldönthetetlen, hogy az mély árok vagy magaslati pont. Hídfők — hidak nélkül. De aztán hidak is, némelyik a semmibe. Nem földrajzi távolságai vannak, hanem foltjai. És egy csomó körönd. Nagy tervekkel, megvalósított tervekkel — a nagy szétszóratásban. Minden, amit csak el lehet követni csilingelő villamosokkal. Majdnem olyan erővel, mint 2006 őszén a vízágyúkkal, amelyekről közösen vettünk tudomást a Magyar Dráma napján.

 

A Térey-térkép: egy kattanás. Beégeted az agyadba a tájat, a várost. Nem egy műholdas navigációs rendszer fog benne vezetni, hanem a személyes emlékeid, a tapasztalatod, a történelmi múlt a jelennel összecsúsztatva. Úgy fotózod magadba ezt az absztrakt világot, hogy tudod, ez egyben az otthonod is, ahol vakon is elboldogulsz. Néztem hosszasan a Vág utcai lakásán a falra kitett Varsót — nekem nem mondott semmit. Ha valaki történetesen még nem járt Budapesten, és pusztán a térkép segítségével próbálná maga elé idézni a Hősök terét a Városligettel, aligha sikerülne. Mert a helyszínt a térkép szerint be is kell járni. És a múltbéli térképek ugyanilyen fontosak voltak Jánosnak, hogy adott korban ugyanolyan otthonosan tudjon benne közlekedni. Bizonyos értelemben János agya is egy térkép volt több rétegben, többféle iránnyal, magáévá tett otthonokkal. Fontosnak tartotta, hogy egyes könyveinek belső borítóján megjelenjen a térkép, így például a Kazamaták esetében is Pest korabeli részlete. És mindez persze több, mint egyszerű illusztráció. Ahogyan ő mozgott szellemileg egy-egy térben, úgy akarta fizikailag is konkretizálni. Mintha csak egy fikciót hitelesítenénk tényadatokkal.

A kartográfiai jelolvasás könnyen elsajátítható, de egy-egy ilyen szellemi térkép megrajzolása és értelmezése annál nehezebb, minél részletgazdagabb. Ha a térkép őszinte, és azt őszintén akarjuk bejárni, elmegyünk a sötétebb zugok felé is. A térkép önmagában nem árulja el, hogy az adott területen hol vannak a jó helyek és a rossz helyek, a séta találomra visz erre vagy arra, a felfedezés örömével vagy bosszúságával. Mert nem csak a szép és a jó dolgok vannak ott elrejtve a kartográfia nyelvén, gyerekesen dacos akarnoksággal. Ha most továbbra is a Vág környékén maradok, a maiaknak már nem sokat fog mondani a János által megénekelt trafóház a Hegedűs Gyulán. Ugyanitt egyszer elvittem a Csáky borozóba. Bő évtizeddel előtte évekig laktam a Vág és a Pannónia sarkán (akkor Rajk László), meséltem neki a Tisza utcai vagányokról, akik kemény fiúk lehettek a bokszerekkel, de akiket szerencsére már én sem ismertem. Neki is megvoltak a rejtett ösvényei, kerülőútja és átjáróházai, de biztosan nem voltak sötét sikátorai. Az én Térey-térképem szerint. Egyszer adott egy kerületi térképet, tudván, hogy nekem is kedves a XIII, Újlipócia, ez pedig minden addiginál részletgazdagabb térkép volt. Azt mondta, hogy most minden kerület megcsinálja a sajátját, és ő az összeset be fogja szerezni. Máskor a családi, a debreceni otthonból kimentett térképek közül adott Hortobágy-, Hajdúszoboszló-, Debrecen-térképet jó adag bélyeggyűjtemény kíséretében. Van egy különlegesen hajtogatható Hungary Guide, ami külföldi turistáknak készülhetett elsősorban: a tenyér nagyságú, négyzet alakú térkép csillagszerűen van összehajtva, nyitásra előbb tölcsérszerű, majd az eredeti méret kétszerese lesz, s mindez a külső-belső borítók kombinálásával olyan leporellóként van megoldva, hogy a túlsó felén is nyílik: az egyiken Budapest, a másikon Magyarország, benne kinagyított részletként a Balatonnal. Utoljára, mert tudta, hogy 96-ban egyszer nagyjából már végigjártam azt az utat, Párizsból hozott térképpel ajándékozott meg három nappal a halála előtt: Le Paris de Marcel Proust.

A Paulusának minden alkotással együtt tett lépését térképre tudnám tenni, a Nibelungét is, a Kazamatákat meg természetszerűleg. Ez utóbbi volna a közös kerület, ahol mindkettőnk térképe összeér. Már a közös mű írásának kezdetén tudtuk, hogy bármi történjen is a drámával, vagy velünk, ez végérvényesen fog összekapcsolni bennünket — „Kazamatov testvérek” (Nádasdy Ádám). Az antré és a finálé között három év volt a munka, amiből bő egy évet tett ki az írás. Tíz éve voltunk már ekkor barátok, a közös írás pedig különösen közeli kapcsolatot teremtett: egymás fejébe láttunk. Hogy hogyan születik a mondat; hogyan hívja elő, kapcsol és kombinál, társít, cifráz, minimalizál, töröl és elvet. Egymással szemben ülve kezdtük el, így írtunk meg vagy hat jelenetet. Nagyon sokat nevettünk. Helyzetgyakorlat volt ez több szempontból is. Az írás egyébként is az önismeret mélyéig visz, de ha ez reflektáltan, nem is oly intim, magányos körülmények között történik, mint általában és normál esetben, akkor kicsit olyan élveboncolásszerű a helyzet. Az ő mondata az enyém lett, az enyém az övé. Talán csakugyan ekkor nevettünk a legtöbbet. Egymásban is láttuk saját hülyeségeinket, kétszeresen lett kontrollálva minden. Kinyitottuk a füzeteinket, és ő mondott egy mondatot.

— Jó lesz, gäci? — kérdezte ezzel a zárt „e” betűvel, ami olyan palócosan hangzott. A felszabadultság és a jókedv jele volt nála, ha alkalmanként így beszéltünk egymással.
— Jó lesz, gäci — feleltem. És aztán el is játszottunk szerepeket, szituációkat, s ha közben jött egy-egy újabb mondat, mindketten lejegyeztük.

Ez a felszabadult jókedv jellemezte a drámaírás bő egy évének első kétharmadát-háromnegyedét, a móka és kacagás eddig tartott. Aztán nem tudtuk, merre tovább. Készen volt a szerkezet, minden szereplőnk megvolt, a dráma felén is túljutottunk, tudtuk, hová fut ki a történet — és akkor elkezdtünk vakon tapogatózni. Önálló munka során is ismerős lehet ez az elbizonytalanodás. Utólag persze minden egyszerűnek tűnik, másképp be sem fejezhettük volna, de a mélypontnak is meg kellett lennie, hiába volt annyi dolog tisztázott, vagy addig jól működő. Nem láttuk a végkifejletet, az alagút végét. Civakodtunk. Tudtuk, ha nem találunk megoldást, a dráma torzóban marad. Azt mondta, ő ezt nem tudná egyedül befejezni. Azt mondtam, hogy én sem. Ezt csak együtt lehet, vagy sehogyan. Túllendültünk, ő látta meg előbb a fényt. Alá tudtunk rendelődni a Kazamatáknak; nem az volt a fontos, hogy kié a mondat, vagy a történeti szál, hanem hogy az anyagba mennyiben szervesül. Mindketten gyorsan lereagáltuk, mi jó, vagy nem jó a darabba, később már leokéznunk sem kellett a másikét: tudtuk, hogy rendben van-e. Túl sok vitával, vagy túl sok magyarázkodással, miért így, miért nem úgy, nem jutottunk volna előre, vagy kellett volna tíz év a befejezéshez. Az egyéni ambíciót kiveti a szövet. És valószínűleg csakugyan a barátságunk kellett ahhoz, hogy később se különbözzünk meg a Kazamaták miatt, akár a színházi munkák idején, akár a könyvkiadás során.

Volt több korszaka, „Mercator”-i fejezete, vagy vetülete. Leginkább fiatal Termannként volt maliciózus, pikírt, pengeváltásra mindig kész. Később sokat szelídült, tudott már elnéző és megértő lenni mások hibáival szemben. Jótékony hatással volt rá a család, a felesége a gyerekekkel. Nekünk sok nevetés közben sok vitánk is volt. Bármit mondhattunk egymásnak, a legvadabb dolgokból sem volt sértődés. Eltérő karakterekként voltak egymást fedő rezdüléseink, többször gondolkodtunk ugyanarról egyformán, illetve írtunk meg azonos témát egymástól függetlenül. Nem rajtam múlott, hogy egy-egy végzetesnek tűnő szakítás után a kapcsolatunk megmaradt. Mint ahogyan teljesen tudatos döntés volt részemről a Kazamaták utáni időben, hogy ugyanott, ugyanolyan szorosan nem folytathatjuk — távolodnom kell. János egyáltalán nem volt könnyű ember, és ezt nem mindenki tudta kezelni. A közel három évtizedünk alapja lehetett az, hogy valamiért jóindulattal voltunk egymás iránt, és igazából soha nem akartuk a másikat megbántani, vagy neki ártani. És bármilyen körülmények közt működött az őszinte visszajelzés. A fellépése, arroganciája, tulajdonosi szemlélete, és legfőbbképpen a művei nem csak nemzedékének javát, de az előtte járók és az utána következők jelentős részét is frusztrálta, ami a mi kapcsolatunkban nem vált tényezővé: sok sikerét együtt éltük meg, és ebben volt közös is. De volt tudomásom félelmeiről és szorongásairól is. Azt mondanám, köztünk nem volt féltékenykedés, mivel mások voltak a mérőpontjaink. Mintha az elefántok gondozójának semmi köze nem volna a pingvinek gondozójához, holott ugyanabban az állatkertben működnek.

És ha már híd, van-e itt bármi hídszerűség? A metafora a kompromisszumkészség eufemisztikus megfogalmazása. János függetlensége kiszolgáltatottság is volt. Hidat ő soha nem intézményként épített, nem is megbízott közvetítőként, hanem egyéni érdekei szerint, a jól ápolt és széles kapcsolatrendszer segítségével. Ebben pedig a politikailag, világnézetileg eltérő elveket képviselő emberek is benne voltak. Senkinek nem volt a kijáróembere, de ha tudott, sokaknak segített. Vannak jó és rossz kompromisszumok. Vannak határok, amelyeket vagy átlépünk, vagy sem. Ezt mindenki maga dönti el. És az sem mindegy, hogy ezt a döntést éppen milyen élethelyzetben, milyen egzisztenciális körülmények között, milyen erkölcsi hitvallás, milyen belső és külső nyomás szerint hozza meg valaki. Emlékszem rá, mikor 2002 tájékán először harapott bele a politika balról. Hogy mi vállalható, mi nem, meg kell-e felelni bárkinek, bárminek, mennyire bír el egy ilyen támadást, azt bárki fölmérné és bárkit elgondolkodtatna, mint ahogyan ő is fölmérte és őt is elgondolkodtatta, s ha úgy tetszik, volt is rá stratégiája, hogyan érdemes kivédeni, kezelni. Idővel változott a szemlélete, oldalakhoz való viszonyulása; és talán nem is megfelelni akart, jó lenni mindkét oldalnak, mint inkább jóban lenni emberekkel. Ezért nem égette föl egyik végén sem a hidat. Azt a díjat pedig, amit róla neveztek el, ő bizonnyal elfogadta volna, még ha a barátai rosszallásával kellett is volna szembesülnie. Ennek a díjnak, ha élne, nyilván más volna a neve, de hogy halálával alkalom teremtődött róla elnevezni, szinte szerencsés egybeesés: a jelentős összeggel járó díj egy olyan alkotóról van elnevezve, aki jelentőset alkotott, gazdag életműve önmagában is elég ahhoz, hogy a kultuszteremtés és -építés egyik pillére legyen, ami hosszú távon megőrizheti a köztudatban nevét és műveit. A kultuszképzés pedig éppen folyamatban van. Debrecenben utca lesz róla elnevezve, s nem lepne meg, ha szülőföldjén szaporodnának az emléktáblák, készülne szobor. A díjat tehát méltán nevezték el róla, többszörösen is méltán, mert ha semmi nem változik, ha így marad, akkor az a kompromisszumkészség díja is egyben. Akár ő kapja, akár ő adja, akár róla nevezik el, mindenképpen Téreyvel kompatibilis. És ha kompromisszum, ha ez az éppen fönnálló hatalommal való lojalitásnak kifejezője, amit már csak egy hajszál választ el a kollaborációtól, egyszerre megosztó is. János is úgy tudta mások véleményét elfogadni, úgy volt toleráns, hogy saját véleményével, vagy kompromisszumával megosztóvá is vált. Amikor erről beszéltünk, azt mondta, nem baj, inkább legyenek hívei és ellenfelei, semmint legyen valami langyos víz. De azért nyíltan, közéleti kérdésben csak ritkán, és akkor is visszafogottan nyilatkozott.

Két ember érzi egymást. Ha vannak éveik, tanulják egymást. És évtizedek alatt talán érteni is fogják a másikat. Mi értettük akkor is, ha nem. Ezért is mondhatta azt: kipróbált barátság.

Forgalmas nagyváros lámpás zebrájánál akarok éppen átkelni. Állok az út szélén, a háttérben, csak most veszem észre, a párizsi Madeleine-templom oszlopai és timpanonja a Boulevard Malesherbes felől. Egyszer csak mellém lép János.
— Azt hittem, meghaltál — mondom neki meglepetten.
Nem felel, kis kaján vigyor van az arcán.
— Itt vagyok — mondja aztán mégis.
Már nem akarok átmenni az út túloldalára, hiába vált a lámpa zöldre. Ezen az oldalon maradunk, és behúzódunk Jánossal az árkádok alá. Milyen fura, mert ez az árkád egyértelműen Pesten van, a Rákóczi úton, a Rókussal szemközti részen.

Olyan bizalmasan húzódunk az oszlopokhoz, mintha drogdílerek lennénk, akik éppen le akarják bonyolítani az üzletet. Érzem, valami fontosat akar mondani. És azt csak így, bújva és titokban lehet. Hogy senki más ne hallja. Mintha a haláláról akarna mondani valamit. Valami nagy titkot magáról a halálról.

Állunk az árkádok alatt. Várom, hogy megszólaljon.
— Jó sok embert megszívattál, jó sok embert megríkattál — mondom neki egy idő után, mert arra gondolok, ha nem halt meg, akkor miért is siratták annyian.
Nem felel.
Az én feleletem erre a konok hallgatásra a sírás, ami felébreszt.
Alig kaptam levegőt. Ennyi volt, valamikor korán reggel. Az időt nem néztem.

Aki életében személyesen hatni tudott, pótolhatatlan veszteség lesz halálában. Ugyanakkor nincs pótolhatatlan ember abban a nagy és személytelen hivatás-világban, amelyben feladatot és szerepet jelöl ki magának egyrészt az ember, másrészt az embert szülő élet. Ebben pedig az a játékosan egyszerű paradoxon, hogy ha valaki jól akarja csinálni azt, amit csinál, személyessé kell válnia, személyessé kell tennie a világot maga körül. Az igazi guru (ä) ezt is tudja.