Megébredek, kilencet üt az óra:
sajog a jonhom, gerincem, a hátam —
Csak tiszta szellem ébred vigyorogva
s nem tökmag, gerinccel dögrováson.
Roppant nagy kiváltság a tiszta szellem —
Én is elvetném bőrömet kacatnak,
hogy — mint ő — lényeglöttyöt reggelizzem
s ne — mint most — sajtot, lekvárt szopogassak.
Hallom, majszol és eidoszt ropogtat…
Ugye, Edmund? (a pertut rég megitták) —
Szellem-pofiján rózsák illatoznak,
én meg itt vérrel mocskolok borotvát.
Tenném biz én is zárójelbe létem,
renyhe jonhom transzcendo-redukálnám —
Ám húgykövem döf s érzem, hogy bevérzem,
s míg redu-redukálok, zúg fejem a párnán.
Ó, tiszta szellem-csúcs, ó, semmi-légvár,
szippantsd a semmibe tiszta egó-mat!
Töppedjen csak asztalomon a lekvár,
s kobakom maradjon meg ürge-magnak.
(Jaroslaw Marek Rymkiewicz: Őszi vers Edmund Husserlnak. Báthori Csaba fordítása, 2000, 1996, január, 23.o.)