Az első nap reggelén már a Keletiben összefutottunk néhányan, jó volt ismerős arcokat látni, kicsit már ekkor érződött a gyárhangulat. Fruzsi cigifüstbe burkolózó, az automatával kiabáló alakja pedig egyenesen megnyugtatónak tűnt. A helyjegyek ugyan szétszakítottak minket, de a Füzesabonynál felszálló Szamossal a gyárhangulat is visszatért, pár perc múlva már elméleteket gyártottunk egy titkos miskolci szélsőjobboldali írószervezetről, akik a vasgyári skatepark katakombáiban tartják a miénkkel párhuzamos írótáborukat, és minden vágyuk elcsábítani minket pár Wass Albert könyvvel.
Már a pályudvaron megváltozott valami. A legtöbben „régiek” vagyunk, ez már a második vagy harmadik szöveggyárunk volt, de az elejétől fogva érződött a változás. Kevesebben is voltunk, hiányoztak az erdélyiek, és Jenei László felesége adta át a jegyeket, hogy megkezdhessük a csoportos buszozást Miskolcon át. A gyár romos volt, mégis teli, általában mi töltöttük meg, míg slamről és graffitikről beszélünk, vagy a magyar szakról, bölcsészdiplomákról. Viszont a telefirkált falak helyett fehérre mázolt belső, és rosszul odaillesztett ajtó fogadott minket, a maga komikumával idézve fel a gyár képtelenségeit.
Érkezés után megkezdődött a felszabadult beszélgetés, itt kaptuk a hírt, hogy Fruzsi immár seniori minőségben van jelen, gyakorlatilag mindenki tyúkanyójává avanzsált. Az első nap rutinszerűen telt: gyors műhely, utána Mezei Gábor beszélgetett Bartók Imrével friss kötetéről, a Majmom, Vergiliusról. Szóba kerültek olyan irodalmi előképek, mint az Aeneis és a Vergilius halála, melyekre szervesen ráépül a kötet, mégsem válik nélküle értelmezhetetlenné. Dido, az első rakétakísérlet. A tavalyihoz képest könnyebb vacsora. A tavalyihoz képest változatlan kávé. Ádáz csocsózás, rollerről köpködő gyerekek. Hosszú esti beszélgetés, a katolikus és kaotikus családok terhe a vállakon. Egy idő után megbomlott a társaság: néhányan a kinti padokon ülve beszélgettünk, bent gigászi pingpongmérkőzések zajlottak. Utána a hagyományos szivacsfürdő/háború vette kezdetét, végül megint sikerült betörnünk a gyár alatt húzódó folyosók és elhagyatott termek világába – pár dolog a régi maradt. Volt rögtönzött fotózás, ivás és éneklés, bár abban megegyeztünk, hogy teljes létszámmal sokkal jobban élveztük volna Dani és Szamos „Buksi és a Nő” című eposzát. Kiderült, hogy senki sem hozott hangszórót, Fruzsi riasztotta is a csak másnap érkező Zömét, hozzon „Blothothot” – bármennyire is úgy hangzott ez, mint egy norvég black metal banda neve, az ima meghallgatásra talált. Az új táborozók gyorsan felengedtek, hajnali háromig maradtak fent a legkitartóbbak.
Másnap nehezen keltünk, a reggeli sem ébresztett fel jobban senkit. Gábor ránk bízta a naplóírást, félkómásan nehéz volt felfogni, hogy idén még a napló sem lesz hagyományos, csak a tábor után marad rá idő. A délelőttöt végigműhelyeztük a paintball-pályára átcipelt sörpadokon, belefeledkeztünk a színes foltok és abroncsok között a Tiszába, a francia partokba, egy csiga nyálárnyékába, mikor éppen megérkezett Zöme, magával hozva a zivatart, ami ebéd után az alagsorban rejtőző Ikarushoz üldözött minket. Itt Vásári Melinda beszélgetett Orosz Anettel, a Jelenkor kiadó PR-osával. Szóba kerültek a kiadón belüli sajtós munkák, a szerzőkkel való közös munka problematikussága, az első kötetig tartó út. A vacsora jobb volt a tegnapinál – amit Zöme dupla repetájával szavak nélkül is kifejezett, amíg körülötte mindenki az instaköltészetet szidta. Utána Terék Anna beszélt előző és új kötetéről, öt halott nőről, az elszakadásról, az alkoholizmusról, országos terápiáról egy kötetbe öntve, és a körbeadott kötetét alig akartuk letenni. Majd Kisavas koncert – a miskolci posztpunk csillaga vegyes közönséget vonzott a Factory Arénába: negyvenes anyukák, szolid punkok és egy prüszkölő, vak kutya. Alig lett vége, az alagsorban megkezdődött a hangszóró vs. gitár verseny, ideiglenesen a hangszóró nyert, a Barbie Girl éneklésébe néha Gábor is becsatlakozott. Végül az Angels deserve to die után a Buksi-eposz méltó befejezést kapott. Lassan felszállingóztunk a skateparkba, a szivacsháború új felvonása, masszív pogók és frusztráló táncmozdulatok. Lelkizések és az irodalmi közeg szidása Tamarával. Zöme és Szamos versenyt futott a megmaradt meggysörért, Fruzsi olyan szeretetgombóccá vált, hogy nem is látszott rajta, hogy tegnap még a BKK-automatát püfölte. A társaság szétszakadozott, aztán hajnali négy fele mindenki félkómásan felzörgött a szobába, hogy felébredjenek az alvók.
Reggel lecsupaszítottuk a kéziratfalat, és átvillamosoztunk a stúdióba – a mikrofon előtt ülve már valószerűtlenül távolinak tűnt ez a pár nap, a fehérre meszelt falak, alattuk a graffitik, mondatok széttördelése, a beesett eső. Mindent egyszerre szoktunk meg, elfogadtuk a változásokat, kicsit meg is szerettük őket, a fejünkben még minden ott motoszkált, mégis igyekeztük megtalálni a jó hangsúlyt, és a gondolatainkban átvették a helyet a verseink és a búcsúzás.