Hogy micsoda erő lakozik az emberi lélekben!, gondolta Lily. Ott ült az a nő, a szikla tövén, ott írt, és egyszerűséggé oldott közben mindent; ő tette, hogy haragok, ingerültségek egyszerűen széthulltak, mint régi-régi rongyok; aztán összehozott ezt-azt, amazt, így alakított abból a hitvány szamárságból és ellenérzésből (ahogy ő meg Charles örökké civódott, de milyen kicsinyesen, igen, abból is), összehozott valamit — ezt a parti jelenetet például, a jóbarátság, a vonzalom kis pillanatát —, ami aztán megmaradt, élt évek múltán is, olyannyira, hogy ő elmerülhetett benne, így előkanyarítva a Charlesszal kapcsolatos emlékeit, s ez így, együtt, úgy élt tovább a tudatában, mint egy műalkotás.
(Virginia Woolf: A világítótorony [részlet], Tandori Dezső fordítása, Európa, 2004, 192-193.o.)