Az apám olyan volt, mint Ribeiro, nem fogadta el, hogy már nem áll fel neki. Emlékszem, egyszer húsvétkor ő meg anyám csak úgy ragyogtak, mire megkérdeztem, mi a titkuk. Apám rácsapott anyám combjára, és azt mondta, hogy az ő vitaminja „ez a nő itt”. Büszke voltam rájuk. Anyám a hetvenötödik születésnapján félrevont, és elmondta, hogy nem bírja már az állandó erőlködést, hogy felállítsa apám farkát. nagyon nehezen megy, és belefáradt, kötelességnek érzi, és nincs már kedve hozzá. Már azt is mondta neki, hogy keressen másik nőt, azt sem bánja, de erre apám kiverte a balhét. Nagyon kínosan érintett ez a beszélgetés, Irene már a válság kellős közepén volt, én meg egyébként is mindig elleneztem, hogy a szülők a szexről társalogjanak a gyerekeikkel. Azt akarta, győzzem meg apámat, hogy hagyja őt nyugton.
Benyitottam a szobába, minden ablak be volt zárva, apám ott feküdt az ágyban, rosszkedvűen. Kérdeztem, hogy van, azt felelte, rosszul, nagyon rosszul: anyámnak viszonya van a biztosítási alkusszal.
(Fernanda Torres: Vég, fordította: Nagy Viktória, Libri – József Attila Kör, 2016)